Magyar Nemzet, 1942. december (5. évfolyam, 273-296. szám)
1942-12-01 / 273. szám
V. évfolyam, 273. »zem Magyar Nemzet. ELAHZHTISI ARA I IVRE 37 20P. FELÍVRE 18 ROP. Alapította • SZERKESZTŐSIG: BUDAPEST. VI, ARADI UTCA 14 Nh«iVhUPvRK 030 P. I HÓNAPRA 3 20 P. EGYES fi 17 r1P IB A C 4 IV H A D TELEFON: 128 428* KIADOIIIVATAt.: BUDAPEST, SZÁM llp'IKOZNAP 12 FILL. VASÁRNAP 24 FILL. F L I II U 3 A 11 K U K VL. VILMOS CSÁSZÁR CT 65. TELEFON 126 726* Kedd, 1942 december !» A Volga és a Don között a németek visszaverték a szovjet heves támadásait A Don-kanyarulatban sikeres ellentámadásokat hajtottak végre — Rzsev és az Ilmen-tó között, továbbá Kelet- Kaukázusban a szovjet támadások meghiúsultak . A kalmük-földön német páncélosok sikeresen törtek előre A hételeji jelentések közül feltűnően összecseng két mondat. Az egyik Churchill vasárnapi rádiónyilatkozatában hangzott el s eszerint a szövetségesek Afrikát ugródeszkának akarják felhasználni az európai kontinens felé. A másik pedig a Német Távirati Irodának abban a jelentésében található, amely szerint az Egyesült Államok hadügyminisztere, Stimson közölte, hogy az északamerikai csapatok egyre inkább délamerikai kikötőkben szállnak hajóra. A francia kérdés Világos, hogy a francia kérdésnek nemcsak az elmúlt heteikben történt kiéleződése, hanem további alakulása is a Földközi-tengerért folyó csata esetleges fejleményeivel függ össze. Mindenesetre érdekes, hogy amíg az úgynevezett második front Nyugat felől látszott esedékesnek, a francia nép várható magatartása távolról sem játszott olyan nagy szerepet, mint most, amikor az angolszászok Délről ígérik a második front megkísérlését s ez annál csodálatosabb, mert hiszen a francia partok sokkal hosszabbak az Atlanti-óceánon, mint a Földközi-tengeren. Berlinben is azt mondják (az NST szerint) mértékadó körökben, hogy „a francia véderő megbízhatatlan egységeinek leszerelése tiszta frontokat teremt Franciaországban“. Berlinben megjegyzik ugyancsak e jelentés szerint, hogy az angolok, az amerikaiak és de Gaulleék azon a nézeten voltak: a francia csapatok nyugtalanító tényezőt jelentenek Németország hátában. Valóban senki sem volt tisztában azzal, hogy a francia csapatok ilyen vagy olyan adott esetben milyen magatartást tanúsítanak, úgyhogy joggal tekintették a németek is Franciaországot egy nyugati virtuális Macedóniának, hiszen ez volt az alapgondolata a francia csapatok leszerelésének is. Azonban, ha a francia csapatok megszűntek is már nyugtalanító tényezőt alkotni Németország nyugati házában, Berlinben megállapítják, hogy a francia népben szűnt meg a kellő elhatározottság a német—francia együttműködésre s mint egy Berlinből jött telefon jelentés mondja: a német fővárosban igen élesen hangsúlyozzák, hogy ebben a tekintetben a német háborús rolika nem tapasztalta a francia nép részéről azt a visszhangot, amelyet elvárt volna. Világos tehát, hogy a francia csapatok leszerelésével még nem nyert végső tisztázást a francia kérdés s így szükség van arra, hogy ne csak a vichi-i hatóságok, hanem a francia nemzet is adja tanújelét annak, hogy távolt áll tőle mindenféle úgynevezett komitácsi-szellem. Maga Laval kétségkívül minden erőfeszítést megtesz, hogy minél inkább meggyőzze a németeket a franciák lojalitásáról. Ebbéli igyekezetében még olyan önmegtagadó magatartásra is kész, hogy együttműködjön saját legszemélyesebb ellenfeleivel, illetőleg konkurenseivel, akiknek látható feje e pillanatban Doriot. A párizsi francia politikusok között ugyanis eddig nagyjából két áramlat volt, az egyiknek feje Déat Marcel, aki azelőtt a radikális párt jobbszárnyához tartozott, a másiké pedig Doriot Jakab, ő valamikor a kommunistákhoz tartozott s később, de még a harmadik köztársaság összeomlása előtt átment a szélsőjobbra. Déat az utóbbi hónapokban már hajlandó volt együttműködni a vichyi Lavallal is, Doriot azonban nyilvános beszédeiben is hangoztatta, hogy kevesli Pétain és Laval kollaboracionizmusát. Doriot még legutóbb is kifogásolta, hogy miért nem üzen hadat Pétain és Laval Angliának és Amerikának s határozottan éreztette azt a nézetét, hogy Vichynek meg kell változnia. S most Laval ennek ellenére fölutazott Párizsba azzal, hogy Déat-val és Doriot-val tárgyaljon. Minthogy előzőleg a Lavalkormány tagjai a miniszterelnöknek felajánlották lemondásukat, lehetséges, sőt talán valószínűnek is mondható, hogy Laval Deriot-nak is felajánlja a kormányba való belépést. Ez annál logikusabb elhatározás volna Laval részéről, mert hiszen kétségtelen, hogy a Pétain, Weygand és Laval által 1910 júniusában megkezdett út, melyről Weygand később letért, a legkonzekvensebben Doriot magatartásában nyilvánul meg. Doriot-nak igaza van abban, hogy ha Bordeaux-ban a jelenlegi vichyi rezsim vezető féri fiai megakadályozták Lebrun Afrikába való utazását, akkor most logikus, hogy Vichy formálisan is szembeforduljon azokkal, akik Francia-Afrikában partra szálltak, vagyis az angolokkal és az amerikaiakkal. Itt említjük meg, hogy Vichyben cáfolják azt a hírt, mintha Pétain le akarna mondani. Vichyben azt hiszik, ez a hír azért kelt szárnyra, mert a marsall nem jelent meg a pénteki minisztertanácson. Ezzel szemben meg lehet állapítani, hogy ebben a tényben nincs semmi feltűnő, ellenkezőleg, természetes, hogy a teljes kormányhatalom Lavalnak való átadása után a minisztertanácsokon Laval elnököljön. Pétainnel kapcsolatban meg kell még említeni azokat a berlini jelentéseket is, amelyek szerint ott megállapítják, hogy Hitlernek Pétain tábornagyhoz intézett levelére még semmiféle válasz nem érkezett. Végül azt is jelentik, mégpedig Vichyből, hogy Dél- Franciaországban is minden fontosabb hivatalos épület előtt német őrség áll. Ebből is kitűnik, hogy Németország milyen körültekintéssel óhajtja rendezni a bizonyos vonatkozásokban még tisztázatlan francia helyzetet. Itt említjük meg azt is, hogy Szász Lajos közellátási miniszter kecskeméti beszédében (amelynek közellátási részét lapunk más helyén ismertetjük) a francia kérdésről is nyilatkozott. A Churchill-beszéd Az angol miniszterelnök rádiónyilatkozatáról kapott kőnyomatos jelentéseinket lapunk más helyén közöljük, ehelyütt csak néhány pontjára térünk ki. A magva a rádiónyilatkozatnak az volt, hogy Churchill angolszász „ugródeszkának“ mondotta Afrikát ahhoz, hogy „közelharcba“ juthassanak az ellenséggel. „Az északafrikai hadműveleteknek az a céljuk — tette hozzá Churchill—, hogy a háború súlypontját Olaszországra helyezhessék.“ Azt is kijelentette a miniszterelnök, azért akarják megszerezni Tuniszt, hogy azután Dél-Olaszország ellen fordulhassanak. Berlinben az Olaszország várható magatartására vonatkozó kijelentésekre rendkívüli élességgel adták meg a választ, amennyiben kijelentették, hogy Churchill a választ magától Olaszországtól kapja majd meg. A német fővárosban is visszautasították azonban Churchillnek azokat a jóslásait, amelyek Olaszország becsületét akarták célba venni. Kérdés, jelentették ki Berlinben, hogy „olyanfajta politikus, mint Churchill, egyáltalán képes-e megtámadni a tengely egyik tagjának becsületét“. Olasz, részről is heves ellentmondásra talált az angol miniszterelnök minden fantasztikus „jóslása“ Olaszország tekintetében. Garda a Voce d‘Italiában a lehető legnagyobb nyomatékkal kijelentette, hogy Olaszország nem kíván semmiféle különbékét s a félhivatalos Stefani-iroda kijelentette: — Miként a bombázott német városok lakossága, úgy az olasz városoké is elszántan állja a támadásokat. Churchill helyesen cselekednék, ha belátná, hogy légi bombázásokkal nem lehet a háborút eldönteni. A leglényegesebb azonban az — tette hozzá a Stefani —, hogy az olasz népet annyira áthatja az ügyének jogosságáról való tudat, meggyőződés és hit, hogy nem hátrál meg sem fenyegetések, sem légi bombázások elől, sem bármitől, amit a jövő hozhat. Churchill figyelmeztette az angolokat, hogy ne számítsanak valamilyen közeli győzelemre, majd hozzátette: „a harc idejének rövidebbé tételére szükséges, hogy az ellenséget a levegőben szakadatlanul és a legnagyobb eréllyel harcra kényszerítsék“. Ezzel kapcsolatban a miniszterelnök „igyekezett a német légi haderőt értéktelen aktívumnak feltüntetni a szerinte állandóan növekvő brit, északamerikai és szovjet légi erőkkel szemben“. Churchill a szovjet hadsereg nevében is hatalmas csapásokat ígért Kelet- Európában, végül pedig lehetségesnek mondotta, hogy az európai háború hamarabb ér véget, mint az ázsiai. Azt is kijelentette, reméli, hogy a háború végén Európa problémái számára jobb megoldást találnak majd, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Meggyőződésünk, hogy az új Európát valóban nem az első világháborút követő „békeértekezletek“ hamis rögeszméjének, az önrendelkezési jognak az európai egyensúllyal ellenkező és 1919- ben még csak nem is becsületesen végrehajtott elvei alapján szervezik majd meg, hanem egy kívül-belül alátámasztott valódi európai egyensúly keretében. A Darlan-ügy különös figyelemre méltó az angol miniszterelnök beszédében az is, amit ő nem mondott. Az NST ugyanis megállapítja, hogy Churchill a francia kérdésről így beszélt: szövetségesek abban látják a minapi francia események számukra előnyös hatását, hogy Vichy uralma megszűnt. Az angol miniszterelnök feltűnően " igyekezett, hogy ne kelljen kitérnie Dorian szerepére". Ez a hallgatás azért is érdekes, mert a Darian-ügynek határozottan van elvi, majdnem azt mondhatnék, hogy ideológiai jelentősége is. Már-már olyan messzemenő és bonyolult jelentősége, mint annak idején a Dreyfuss-ügynek, amely szintén arról volt nevezetes, hogy a probléma középpontjában elsikkadt Dreyfus személye és csak a körülötte csatázó áramlatok elvi magatartása lett a fontos. A Darlan-ügy ugyanis hirtelen rávilágított egy, igen fontos különbségre az angol és az amerikai felfogás között. Ugyanis úgy látszik, hogy amíg az angolok inkább elvi-világnézeti szempontokból akarják megválogatni, hogy kikkel hajlandók együttműködni, addig az amerikaiak bizonyos gyakorlatiassági szempontokat helyeznek előtérbe. Perzsiában is az volt a helyzet, hogy az oda bevonult brit és amerikai hatóságok közt az a fel felvillanó nézeteltérés uralkodott, hogy amíg az angolok azokkal a perzsa politikusokkal akartak együttműködni, akik az ő politikai hitüket vallják, addig az amerikaiak az angol felfogással ellentétben, egyszerűen abból indultak ki, hogy ők azokkal a perzsa tényezőkkel óhajtanak együttműködni, amiyek a rend fenntartását a kellő hatékonysággal biztosítani tudják. Ezért történt, hogy amíg a Perzsiába bevonult angolok politikai szűrőt alkalmaztak, addig az amerikaiak elsősorban az ázsiai viszonyokhoz mért erős és céltudatos államiságot, jó közigazgatási apparátust fenntartó perzsa tényezőket lehetőleg még meg is erősítették hatalmi s rendfenntartó működésükben. S hogy az angolok kezdenek tekintettel lenni erre az eddigi angol nézettől eltérő amerikai felfogásra, annak két feltűnő jele máris megfigyelhető. Az egyik, hogy amikor Clippset a szűkebb hadikabinetből Churchill kitette, Amerikában úgy érezték, hogy ez a lépés az angol birodalmi áramlat megerősödését jelenti szemben azzal az amerikai irányzattal, amely olyan messzemenően szerves angolszász együttműködésre irányul, hogy az a brit birodalmat is szinte felolvasztaná egy nagyobb angolszász közösségbe. Az emiatt jelentkező amerikai meglepetést pedig azzal igyekezett csitítani az angol kormány, hogy a Cripp. Ára 12 fillér