Magyar Nemzet, 1942. december (5. évfolyam, 273-296. szám)

1942-12-01 / 273. szám

V. évfolyam, 273. »zem Magyar Nemzet. ELAHZHTISI ARA I IVRE 37 20P. FELÍVRE 18 ROP. Alapította • SZERKESZTŐSIG: BUDAPEST. VI, ARADI UTCA 14 Nh«iVhUPvRK 030 P. I HÓNAPRA 3 20 P. EGYES fi 17 r1P IB A C 4 IV H A D TELEFON: 128 428* KIADOIIIVATAt.: BUDAPEST, SZÁM llp'IKOZNAP 12 FILL. VASÁRNAP 24 FILL. F L I II U 3 A 11 K­ U K VL. VILMOS CSÁSZÁR CT 65. TELEFON 126 726* Kedd, 1942 december !» A Volga és a Don között a németek visszaverték a szovjet heves támadásait A Don-k­an­yar­ulatban sikeres ellentámadásokat hajtottak végre — Rzsev és az Ilmen-tó között, továbbá Kelet- Kaukázusban a szovjet támadások meghiúsultak . A kalmük-földön német páncélosok sikeresen törtek előre A hételeji jelentések közül feltűnően összecseng két mon­dat. Az egyik Churchill vasár­napi rádiónyilatkozatában hang­zott el s eszerint a szövetsége­sek Afrikát ugródeszkának­ akar­ják felhasználni az európai kontinens felé. A másik pedig a Német Távirati Irodának ab­ban a jelentésében található, amely szerint az Egyesült Álla­mok hadügyminisztere, Stimson közöl­te, hogy az északamerikai csapatok egyre inkább délame­rikai kikötőkben szállnak hajóra. A francia kérdés Világos, hogy a francia kér­désnek nemcsak az elmúlt he­teikben történt kiéleződése, ha­­­nem további alakulása is a Földközi-tengerért folyó csata esetleges fejleményeivel függ össze. Mindenesetre érdekes, hogy amíg az úgynevezett má­sodik front Nyugat felől látszott esedékesnek, a francia nép vár­ható magatartása távolról sem játszott olyan nagy szerepet, mint most, amikor az angol­szászok Délről ígérik a második front megkísérlését s ez annál csodálatosabb, mert hiszen a francia partok sokkal hosszab­bak az Atlanti-óceánon, mint a Földközi-tengeren. Berlinben is azt mondják (az NST szerint) mértékadó körök­ben, hogy „a francia véderő megbízhatatlan egységeinek le­szerelése tiszta frontokat­ teremt Franciaországban“. Berlinben megjegyzik ugyancsak e jelentés szerint, hogy az angolok, az amerikaiak és de Gaulleék azon a nézeten voltak: a francia csapatok nyugtalanító tényezőt jelentenek Németország hátá­ban. Valóban senki sem volt tisztában azzal, hogy a francia csapatok ilyen vagy olyan adott esetben milyen magatartást ta­núsítanak, úgyhogy joggal te­kintették a németek is Fran­ciaországot egy nyugati virtuális Macedóniának, hiszen ez volt az alapgondolata a francia csapa­tok leszerelésének is. Azonban, ha a francia csapatok megszűn­tek is már nyugtalanító ténye­zőt alkotni Németország nyu­gati házában, Berlinben megál­lapítják, hogy a francia népben szűnt meg a kellő elhatározott­ság a német—francia együttmű­ködésre s mint egy Berlinből jött telefon jelentés mondja: a német fővárosban igen élesen hangsúlyozzák, hogy ebben a tekintetben a német háborús rol­ika nem tapasztalta a fran­cia nép részéről azt a visszhan­got, amelyet elvárt volna. Vilá­gos tehát, hogy a francia csapa­tok leszerelésével még nem nyert végső tisztázást a francia kérdés s így szükség van arra, hogy ne csak a vichi-i hatósá­gok, hanem a francia nemzet is ad­ja tanú­jelét annak, hogy tá­volt áll tőle mindenféle úgyne­vezett komitácsi-szellem. Maga Laval kétségkívül min­den erőfeszítést megtesz, hogy minél inkább meggyőzze a né­meteket a franciák lojalitásá­ról. Ebbéli igyekezetében még olyan önmegtagadó magatar­tásra is kész, hogy együttmű­ködjön saját legszemélyesebb ellenfeleivel, illetőleg konku­renseivel, akiknek látható feje e pillanatban Doriot. A pá­rizsi francia politikusok között ugyanis eddig nagyjából két áramlat volt, az egyiknek feje Déat Marcel, aki azelőtt a ra­dikális párt jobbszárnyához tar­tozott, a másiké pedig Doriot Jakab, ő valamikor a kommu­nistákhoz tartozott s később, de még a harmadik köztársa­ság összeomlása előtt átment a szélsőjobbra. Déat az utóbbi hónapokban már hajlandó volt együttműködni a vichyi Laval­­lal is, Doriot azonban nyilvá­nos beszédeiben is hangoztatta, hogy kevesli Pétain és Laval kollaboracionizmusát. Doriot még legutóbb is kifogásolta, hogy miért nem üzen hadat Pétain és Laval Angliának és Amerikának s határozottan éreztette azt a nézetét, hogy Vichynek meg kell változnia. S most Laval ennek ellenére fölutazott Párizsba azzal, hogy Déat-val és Doriot-val tárgyal­jon. Minthogy előzőleg a Laval­­kormány tagjai a miniszter­­elnöknek felajánlották lemon­dásukat, lehetséges, sőt talán valószínűnek is mondható, hogy Laval Deriot-nak is felajánlja a kormányba való belépést. Ez annál logikusabb elhatározás volna Laval részéről, mert hi­szen kétségtelen, hogy a Pétain, Weygand és Laval által 1910 júniusában megkezdett út, mely­ről Weygand később letért, a legkonzekvensebb­en Doriot ma­gatartásában nyilvánul meg. Doriot-nak igaza van abban, hogy ha Bord­eaux-ban a jelen­legi vichyi rezsim vezető féri fiai megakadályozták Lebrun Afrikába való utazását, akkor most logikus, hogy Vichy for­málisan is szembeforduljon azokkal, akik Francia-Afriká­­ban partra szálltak, vagyis az angolokkal és az amerikaiakkal. Itt említjük meg, hogy Vi­­chyben cáfolják azt a hírt, mintha Pétain le akarna mon­dani. Vichyben azt hiszik, ez a hír azért kelt szárnyra, mert a marsall nem jelent meg a pén­teki minisztertanácson. Ezzel szemben meg lehet állapítani, hogy ebben a tényben nincs semmi feltűnő, ellenkezőleg, természetes, hogy a teljes kor­mányhatalom Lavalnak való át­adása után a minisztertanácso­kon Laval elnököljön. Pétain­­nel kapcsolatban meg kell még említeni azokat a berlini jelen­téseket is, amelyek szerint ott megállapítják, hogy Hitlernek Pétain tábornagyhoz intézett le­velére még semmiféle válasz nem érkezett. Végül azt is jelentik, még­pedig Vichyből, hogy Dél- Franciaországban is minden fontosabb hivatalos épület előtt német őrség áll. Ebből is ki­tűnik, hogy Németország mi­lyen körültekintéssel óhajtja rendezni a bizonyos vonatkozá­sokban még tisztázatlan francia helyzetet. Itt említjük meg azt is, hogy Szász Lajos közellátási mi­niszter kecskeméti beszédében (amelynek közellátási részét la­punk más helyén ismertetjük) a francia kérdésről is nyilatko­zott. A Churchill-beszéd Az angol miniszterelnök rádiónyilatkozatáról kapott kő­nyomatos jelentéseinket lapunk más helyén közöljük, ehelyütt csak néhány pontjára térünk ki. A magva a rádiónyilatkozat­nak az volt, hogy Churchill angolszász „ugródeszkának“ mondotta Afrikát ahhoz, hogy „közelharcba“ juthassanak az ellenséggel. „Az északafrikai hadműveleteknek az a céljuk — tette hozzá Churchill­—, hogy a­­ háború súlypontját Olasz­országra helyezhessék.“ Azt is kijelentette a miniszterelnök, azért akarják megszerezni Tu­niszt, hogy azután Dél-Olasz­­ország ellen fordulhassanak. Berlinben az Olaszország vár­ható magatartására vonatkozó kijelentésekre rendkívüli éles­séggel adták meg a választ, amennyiben kijelentették, hogy Churchill a választ magától Olaszországtól kapja majd meg. A német fővárosban is vissza­­utasították azonban Churchill­­nek azokat a jóslásait, amelyek Olaszország becsületét akarták célba venni. Kérdés, jelentették ki Berlinben, hogy „olyanfajta politikus, mint Churchill, egy­általán képes-e megtámadni a tengely egyik tagjának becsüle­tét“. Olasz, részről is heves ellentmondásra talált az angol miniszterelnök minden fantasz­tikus „jóslása“ Olaszország te­­kintetében. Garda a Voce d‘Ita­­liában a lehető legnagyobb nyomatékkal kijelentette, hogy Olaszország nem kíván semmi­féle különbékét s a félhivatalos Stefani-iroda kijelentette: — Miként a bombázott né­met városok lakossága, úgy az olasz városoké is elszántan állja a támadásokat. Churchill helye­sen cselekednék, ha belátná, hogy légi bombázásokkal nem lehet a háborút eldönteni. A leglényegesebb azonban az — tette hozzá a Stefani —, hogy az olasz népet annyira áthatja az ügyének jogosságáról való tudat, meggyőződés és hit, hogy nem hátrál meg sem fenyegeté­sek, sem légi bombázások elől, sem bármitől, amit a jövő hoz­hat. Churchill figyelmeztette az angolokat, hogy ne számítsanak valamilyen közeli győzelemre, majd hozzátette: „a harc ide­jének rövidebbé tételére szüksé­ges, hogy az ellenséget a leve­gőben szakadatlanul és a legna­gyobb eréllyel harcra kénysze­rítsék“. Ezzel kapcsolatban a miniszterelnök „igyekezett a német légi haderőt értéktelen aktívumnak feltüntetni a sze­rinte állandóan növekvő brit, északamerikai és szovjet légi erőkkel szemben“. Churchill a szovjet hadsereg nevében is ha­talmas csapásokat ígért Kelet- Európában, végül pedig lehetsé­gesnek mondotta, hogy az európai háború hamarabb ér véget, mint az ázsiai. Azt is kijelentette, reméli, hogy a háború végén Európa problémái számára jobb megol­dást találnak majd, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Meggyő­ződésünk, hogy az új Európát valóban nem az első világhábo­rút követő „békeértekezletek“ hamis rögeszméjének, az önren­delkezési jognak az európai egyensúllyal ellenkező és 1919- ben m­ég csak nem is becsülete­sen végrehajtott elvei alapján szervezik majd meg, hanem egy kívül-belül alátámasztott valódi európai egyensúly keretében. A Darlan-ügy különös figyelemre méltó az angol miniszterelnök beszédé­ben az is, amit ő nem mondott. Az NST ugyanis megállapítja, hogy Churchill a francia kér­désről így beszélt: szövetségesek abban lát­ják a minapi francia események számukra előnyös hatását, hogy Vichy uralma megszűnt. Az an­­­gol miniszterelnök feltűnően " igyekezett, hogy ne kelljen ki­térnie Dorian szerepére". Ez a hallgatás azért is érde­kes, mert a Darian-ügynek ha­tározottan van elvi, majdnem azt mondhatnék, hogy ideoló­giai jelentősége is. Már-már olyan messzemenő és bonyolult jelentősége, mint annak idején a Dreyfuss-ügynek, amely szin­tén arról volt nevezetes, hogy a probléma középpontjában el­sikkadt Dreyfus személye és csak a körülötte csatázó áram­latok elvi magatartása lett a fontos. A Darlan-ügy ugyanis hirtelen rávilágított egy, igen fontos különbségre az angol és az amerikai felfogás között. Ugyanis úgy látszik, hogy amíg az angolok inkább elvi-világné­zeti szempontokból akarják megválogatni, hogy kikkel haj­landók együttműködni, addig az amerikaiak bizonyos gyakor­­latiassági szempontokat helyez­nek előtérbe. Perzsiában is az volt a helyzet, hogy az oda be­vonult brit és amerikai hatósá­gok közt az a fel felvillanó né­zeteltérés uralkodott, hogy amíg az angolok azokkal a perzsa politikusokkal akartak együttműködni, akik az ő poli­tikai hitüket vallják, addig az amerikaiak az angol felfogás­sal ellentétben, egyszerűen ab­ból indultak ki, hogy ők azok­kal a perzsa tényezőkkel óhaj­tanak együttműködni, am­iyek a rend fenntartását a kellő ha­tékonysággal biztosítani tudják. Ezért történt, hogy amíg a Perzsiába bevonult angolok po­litikai szűrőt alkalmaztak, ad­dig az amerikaiak elsősorban az ázsiai viszonyokhoz mért erős és céltudatos államiságot, jó közigazgatási apparátust fenntartó perzsa tényezőket le­hetőleg még meg is erősítették hatalmi s rendfenntartó műkö­désükben. S hogy az angolok kezdenek tekintettel lenni erre az eddigi angol nézettől eltérő amerikai felfogásra, annak két feltűnő jele máris megfigyel­hető. Az egyik, hogy amikor Clippset a szűkebb hadikabi­netből Churchill kitette, Ameri­kában úgy érezték, hogy ez a lépés az angol birodalmi áram­lat megerősödését jelenti szem­ben azzal az amerikai irányzat­tal, amely olyan messzemenően szerves angolszász együttműkö­désre irányul, hogy az a brit birodalmat is szinte felolvasz­taná egy nagyobb angolszász közösségbe. Az emiatt jelent­kező amerikai meglepetést pe­dig azzal igyekezett csitítan­i az angol kormány, hogy a Cripp. Ára 12 fillér

Next