Magyar Nemzet, 1943. szeptember (6. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-01 / 197. szám

yi évfolyam, 197. szám Van, IMS tttpfertSn 1.­­ Előfizetési ára egy hónapra 6 pengő 60 fillér. Egyes szám ára hétköznap 20 fillér, vasárnap 40 fillér. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Alapította PETHŐ SÁNDOR . Szerkesztőség: Budapest, VI. kerület, Aradi-etea Ztt. Telefonszám: 128-428*. Kiadóhivatal: Budapest, V. kerület, Vilmos császár-út 65. Telefonszám: 126-726* K­­mam Marschall Ferenc nyilatkozott a tőzsdéről Ma elérkeztünk Németországnak szentelt életünk drámai csúcspontjához -írja San­derm­a­nn helyettes birodalmi sajtófőnök Molotov, Cordell Hull és Eden a politikai és határkérdéseket tisztázza a háromhatalmi értekezleten A háromhatalmi értekezlet megtartását Churchill szerdai beszédében jelenti be — A dán kormány lemondott — Az algíri rádió újból fenyegeti az olaszokat A pápa szerdán újabb rádiószózattal békére szólítja fel a világot A pápa körkérdést intézett az Európában akkreditált apostoli követekhez A német belpolitikáról szóló híresztelésekre, helyesebben fel­­tételezésekre ad választ Sünder­­mann helyettes birodalmi sajtó­főnök legutóbbi cikkében. Sün­dermann a nemzeti szocialista párt szerepével foglalkozik a német belpolitikában s a pártot „a német nép acélvázá“-nak nevezi. Az NST berlini je­lentése szerint Sündermann fel­szólítja a párt minden tagját arra, hogy­ „a váltakozó esemé­nyek között, amelyeket a há­ború magával hoz, nagyobb dolgokra tekintsen és a belső gyengeség minden meg­mozdulását a hit és a német nép halhatatlan ereje segítségé­vel küzdje le és mindenütt a közösség érdekében cselekedjék, ahol tettekre van szükség“. Majd cikkét, az NST jelentése szerint, Sündermann így fe­jezi be: — Ma elérkeztünk Német­országnak szentelt életünk drámai csúcspontjához, a né­met történelem e legnagyobb küzdelmében. Cselekedetünk, hitünk és gondolkozásunk soha­sem nyomott annyit a latban, mint ma. Háromhatalmi értekezlet? Nem tudjuk, mennyi szerepe volt a kölcsönös nyomásnak és a fenyegető magatartásnak benne, de úgy látszik, végül mégis csak létrejön a három­hatalmi találkozó, ha egyelőre nem is Roosevelt, Churchill és Sztálin között, de Amerika, Anglia és a szovjet külügy­miniszterei között. Bizonyos, hogy ez az elhatározás már ugyanígy létrejöhetett volna né­hány hónappal ezelőtt is, hiszen a me­gbeszélésre váró feladatok lényeg­ében már akkor is ugyan­azok voltak, hogy a kedv most mégis nagyobb a tárgyalásokra, azt, úgy látszik, a szövetségesek egymá­s közötti erőviszonya né­hány kérdésének tisztázódása okozta. Az angolszász magatartás, mint ez közismert, hónapokon keresz­tül teljes nyíltsággal­ az volt, h­ogy Moszkvával fölösle­ges kiegyezni, egyrészt mert hadse­rgét a német hadsereggel való küzdelem emészti, más­részt pedig, mert a háború után a szo­vjetnek az ország újjáépí­téséi­g úgyis szüksége lenne ameri­kai és angol segítségre, te­hát az angolszászoktól minden­képpen függő viszonyban lenne. Ez a két feltételezés pontosan fedi is a valóságot. Annyira, hogy szovjet részről jónak látták kísérl­etet tenni a szövetségesek közöt­i egyensúly tekintetében messz­emenő taktikával eljárni politik­ai síkon. A moszkvai né­met bizottság felállítása óta nem titok, hogy a szovjet felélesz­tette az úgynevezett forradalmi tradíciót, bár megváltozott for­mában. Ez a politika ugyanis nem azonos a Trockij-féle vi­­lágfor­radalmi elgondolásokkal, mert hiányzik belőle ennek inten­acionalizmusa. Moszkva kénytelen volt számításba venni a háború folytán megerősödött nemz­eti érzést. Hogy a szovjet szükségesnek látta demonstrálni szándékát, az események folyásában az angolszászokkal szemben sza­­bad k­ezet óhajt megőrizni, az a mosz­kvai német bizottság fel­állítá­sa óta teljesen nyilván­való. Erőteljesen jutott kifeje­ződésre ugyanez a szándék Majszkinak és Litvinovnak — akik tudvalévően a nyugati ha­talmakkal való együttműködés hívei — visszahívása a londoni, illetve washingtoni nagyköveti állásból. Végül pedig egyes meg­lehetős kíméletlen hangú szovjet sajtómegnyilatkozások is igye­keztek értésére adni az angol­szászoknak, Moszkva el van szánva Washington és London politikáját keresztezni s ezt első­sorban Németország iránti poli­tikájában óhajtja tenni, nem csinálván titkot abból, hogy egy demokratikus Németország­gal való szövetséget a szovjet a maga érdekében állónak látna. Az angolszász sajtó éppen ezért a legutóbbi időben a leg­nagyobb határozottsággal sür­geti: szüntessék meg a szövet­ségesek között a célkitűzések kettősségét, hiszen az együtt­működés mind az angolszászok­nak, mind pedig a szovjetnek egyaránt érdeke. Az angolszá­szoknak azért, mert a szovjetet egy együttműködés keretében jobban ellenőrizhetnék, mintha magára hagyják, a szovjetnek pedig azért, mert az angol­szász világ anyagi támogatására mégis, mindenen túl, rá van szorulva. Magától értetődő, ha valóban megtörténnék a megállapodás közös politika követésére, ez előzőleg több kérdés tisztázá­sát feltételezné. Itt vannak első­sorban a szovjet területi köve­telései a balti államokra s egyes finn, lengyel, valamint román vidékekre. Ezekhez Moszkva feltétlenül ragaszkodik. Más­részt viszont ellentétet okoz a szovjet és az angolszászok kö­zött az úgynevezett föderáció kérdése is. Középeurópai, il­letve délkeleteurópai föderációt ugyanis Moszkva maga ellen irányulónak tekint. „A háború és a munkásosztály“ című, újonnan megindult szovjet folyóirat múltkori, nagy fel­tűnést keltett cikkében meg­lehetős éles hangon fordult azok ellen az angolszász meg­nyilatkozások ellen, amelyek a középeurópai föderációkat védő­gátként szeretnék feltüntetni a szovjet ellen. Idézte a Forth­­nightly című angol lapnak a következő passzusát: — Hogy az egész békerend­szer összetört, azért történt, mert a nyugati hatalmak elmu­lasztották felfegyverezni a Ke­leti-tenger és a Fekete-tenger közötti államokat és népeket, olyan mértékben, hogy föl lehe­tett volna őket használni a keletről és nyugatról jövő ex­panziós törekvések ellen. — S ezeket a szavakat akkor mondják — teszi hozzá fenye­getően a szovjet lap — amikor Oroszország a háború első vo­nalában harcol . . • Az angol— szovjet szerződés becsületes ér­telmezői nem védelmezhetnek olyan európai háború utáni ter­veket, amelyek e két ország egyike ellen irányulhatnának. Természetesen nem lehet tudni, hogy London és Wash­­ington a szovjettel való össze­egyeztetés esetén hogyan dön­tene, de feltételezik, hogy an­golszász részről e föderációs tervekről való lemondás nem jelentene túlságos áldozatot, egyrészt mert e tervek meg­valósítására az angolszászok nem kötelezték el magukat, másrészt pedig, mert belátható időn belül az itt élő népek ellentétei miatt úgy sincs az efféle föderációs elképzelések­nek sok gyakorlati jelentősége. E konkrét kérdéseken túlme­nően természetesen megvan az ellentét az általános szellemi irányvonal tekintetében is. En­­nek nagyobb összeegyeztetése e­gyrészt azt jelentené, hogy Moszkvának le kellene monda­nia külön akciókról az egyes országokkal kapcsolatban a po­litikai rezsim és a társadalmi rendszer kérdéseiben, másrészt viszont azt is jelentené, hogy London és Washington ke­­vésbbé mutathatnák ki rokon­­szenvü­ket bizonyos konzervatív megoldások iránt s az eddigi­nél is nagyobb mértékben hang­súlyozódnék a jövő újjárende­­zésére vonatkozó elképzelések­ben az a különben angolszász oldalról felállított elv, hogy az újjárendezésben mindig az egyes népek akaratának kell döntőnek lennie. A konzervativizmus vádja el­len különben (ez a „vád“ min­dig elsősorban Amerikát , és nem annyira Angliát érte) fel­tűnő nyomatékossággal védeke­zik néhány napja Washington, így például Hull külügyminisz­ter az MTI jelentése szerint megcáfolta, hogy ő és általá­ban az amerikai külügyminisz­­térium nem viseltetik barátsá­gos­­ érzülettel a szovjet iránt. Sőt, az amerikai külügyminisz­térium nyilatkozatot is adott ki, amelyben tiltakozik az ellen az állítás ellen, mintha az ámen-* Ára 2© fillér HM

Next