Magyar Nemzet, 1943. december (6. évfolyam, 272-296. szám)

1943-12-04 / 275. szám

»TOMBAT, 1943 DECEMBET­­ Magyar Nemzet Herczeg Ferenc új darabja a Pesti Színházban A Férfinak nő, nőnek férfi szerelmét könnyebb megszereznie, mint megtar­tania, állítja egy közhely, amely szín­padon inkább helyénvaló, mint nyom­tatásban. Mégis leírom. Csupán azért, ahogy hozzátegyem: fokozottan áll ez illó és társadalom viszonyára. A közönség kegyét is könnyebb meg­szerezni, mint megtartani. Művészet az is, ha valaki sokáig magához tudja kötni annak a társadalomnak a rajongását, amelyben él. Bár ez talán közelebb van az életművészethez, mint a többi művészetekhez. Kívánja » «elleni örökifjú rugalmasságát, valami csábító életerőt , azt, hogy az Szó igazi érdeklődéssel figyeljen kör­nyezetének múlandó jellemvonásaira. Nem az emberre, hanem a társa­daloméra. Elfogadott ítéleteire, szoká­saira, igényeire. Figyelmes legyen wie szemben és lovagias, mint egy nő iránt, aki szüntelen érdeklődést s egyben bizonyos tartózkodást követel udvarlójától. Herczeg Ferenc a ma­gyar irodalom doyenje, a magyar tár­sadalom poéta laureatusa, virtuóza műinek a művészetnek. Közönségének rajongásait hosszabb ideje köti magá­éhoz, mint ahány­ esztendőt Ady, Barb­a, Kosztolányi, Móricz Zsigmond megértek, népszerűségének időtartama immár hosszabb, mint ezeknek egész élete volt. E jelenséget az Irod­alom - történet majdan éppoly fontosnak fogja tartani, mint Herczeg Ferenc műveinek helyes értékelését. Írná Kosztolányi szerint nagyjából annyit tűz, mint kihagyni. Vagyis «»választani azt, amit megírok, attól, amit nem írok meg. A válogató érte­lem engedelmeskedhet különféle célok­nak és elveknek Engedelmeskedhet a környezetéből feléje hangzó igények­nek is; a magyar irodalomban ezt Mikszáth tudta tehetségének legkisebb sérelmével elvégezni, é­s tudta alig­hanem, hogy elképzelhető olyan tár­sadalom, amely a nemzet írójától azt kívánja, hogy a nemzet létkérdéseiről beszéljen. S elképzelhető olyan társa­dalom is, amelyik éppen azt követeli a nemzet írójától, hogy a nemzet lét­kérdéseiről ne beszéljen. Az ilyen fir­adalom természetesen inkább él a „hazugságok fedezékében“, mint a másik, S. „Hazugságok fedezéke“ —1 • szeren­csés szóösszetételt Herczeg Ferenc használja a Fecske és denevér című Új darabjában —■ a szerelemre korlá­tozva. Hajdú Anci, a modern leány, a felszabadult orvosnövendék vágja sze­mébe ezt Tasnádi-Kovács Pálnak, a „konzervatív“ (szerelemben és egyéb­ként konzervatív) fiatalembernek, aki­nek „előkelő kis hivatala van a minisz­terelnökségen". Szerelmi szemléletük­ben nincsenek egyedül, mindegyiknek van egy társa. Pál úrfinak édesanyja, Tusnádi-Kovácsné, Ancinak pedig Ká­dár Dani. Tusnádi-Kovácsné fekete ruhában jár, elefántcsontfogantyús finom bottal a kezében. Kádár Dani szotorbiciklin közlekedik overallban és autós szemüveggel. E négy szereplő­ben (több nincs a darabban) két világ ütközik össze, a régi, meg az új. Az összeütközés két ütközetben zajlik le Pál úrfi és Anci orvosnövendék házas­sága körül. Az első ütközetet a mellék­alakok vívják, az anya ellenkezését a motorbiciklis-pajtás kezébe pottyanó, az özvegyre kompromittáló ügyirat hallgattatja el. A második ütközetet s möguk a szerelmesek vívják s a darab mindkettejük visszavonulásával végző­dik. A visszavonulás oka, hogy Pál úrfi nem képes feleségül venni a leányt, mert „volt már férfi az életében“, igaz, hogy „csak egy éjszakára“. S nem képes kalandra se, mivelhogy „nagyon megszokta, hogy úriembernek érezze magát“. A fecske és a denevér — két különböző napszak gyermekei csak futólag találkozhatnak, alkonyatkor­­ a. A fecske nem száll olyan magasan, m mint a sasok s a denevér csak érinti szárnyával a háztetőket, mint az író­i problémákat. A könnyű játék kü­lönben majdnem figyelembe veszi a legridegebb klasszikus parancsot, a hely, az idő és a cselekmény egysé­gét: az egész egy balatoni padon játszik (támláján szívek és nevek kezdőbetűi). A cselekmény csöppet sem külsőleges, a színpadon nem cselekszenek. Az alakokon és szava­kon keresztül két világnézet küzd. Két világnézett Találóbb szóval: egy régi konvenció és egy új felfogás­féle. Az Író egyikkel sem azonosítja magát, fölényes ikonsággal tudja egyfelől, hogy a klasszikus író­­ nem válik eggyé alakjaival, másfelől, hogy a közönségét ismerő író óvakodik a közönségben képviselt típusokat egy­értelműen megítélni. Kísérteties éles­látással marad kívül közönségén, nem emelkedik föléje, de nem is azonosul vele, csupán az ő szintjén marad. A gyakorlott életművész okosságával mondja egyfelé, hogy: egy lángész többet ér, mint százezer tökfi­kó, másfelé, hogy „ha egy nő négergyereket akar, az is az ő dolga". A témában két szélsőséges lehető­ség rejlik: vagy drámát vagy szatírát írni arról, hogy a szerelembe be­­lopódzó társadalmi konvenciók hogy tesznek hazugsággá mindent. Az író nagy művészettel marad a tapintat és siker középútján. Kamarajátékot ír, a léghajó könnyen száll, ha ki­dobtuk belőle a problémák súlyos homokzsákjait, az elme vidáman szikrázhat, ha azt, amiről beszélnie kell, nem veszi komolyan, részvéttel a szív vagy gúnnyal az értelem. Ha Anci valóban utat tévesztett nő, ha Pál valóban úriember, szálasan és keményen az, ha anyja csakugyan intrikus vagy félreérthetetlenül ál­szent, ha Dani csakugyan „rámenő*“ soffőrtípus, akkor a darab — gyó­­gyíthatatlanul a dráma útjára tért volna. Ám az író fölényes értelme tudja, hogy a szórakoztatással job­ban fér össze a vétek, mint a bűn, a szokás, mint az erkölcs, az előíté­let, mint a balítélet fogalma. A da­rabban semmi sem igazán az, ami: a konzervatív nem igazán konzerva­tív, a modern nem igazán modern, sőt a szerelem sem igazán szerelem. Ez nagyjából így van az itthoni való­ságban. Mindez cáfolhatatlanul jel­legzetesen hazai s nem érdekesen emberi. A „Fecske és denevér“ pon­tosan abban a világban játszódik, amelyben a középosztály él, olyan­formán él benne, hogy már nem hisz szabályaiban, de még nem lá­zad ellene. Az író bámulatos fölény­nyel ismeri azt, amit ábrázol s azo­kat is, akiknek ábrázol. Tudja, hogy azokat, akiknek tiszteletét meg akarja tartani, ismerni kell, de vá­dolni nem szabad. Bókolni nekik kell, de dicsérni őket nem szabad. Az örökös dicséret férfi és nő, bál­vány és közönség között éppoly ki­ábrándító, mint az örökös szemre­hányás. Az igazi férfi azzal, akit meghódított, fölényes erőt és udva­rias tapintatot érzékeltet, olyanok szerint, akik értenek az ilyesmihez Herczeg Ferenc úgy viselkedik a középosztállyal ebben a darabban, mint egy tapasztalt közönséghódító­­. Akit meg akarunk tartani, ahhoz hűnek is kell maradnunk. Ez nem megy áldozatok nélkül. Néha olyan csábításoknak kell ellenállni, mint a dráma és szatíra Múzsájának szirén­hangjai. Ez természetesen súlyos mes­terségbeli problémát ad föl. Pótolni kell a lényeg kimondásának varázsát. Mindenekelőtt szókimondással. Ott, ahol hiányzik a külső cselekmény s a belső cselekmény is csak halvány pótlása a lélek viharainak, fokozottabb szerep jut a szerző szókeverő művészetének: ez tartja ébren, mondatról mondatra, szócseréről párbeszédre a színpadi fe­szültséget. Ehhez mindenekelőtt jó fül kell. Ha az író nem jellemeket ábrázol, hanem típusokat visz színpadra, jól kell ismernie e típusok beszédstílusát. Herczeg Ferenc tündöklő virtuozitás­sal adja vissza a középosztály szembe­állított két típusának szavajárásait, mondhatni tájszólásait. A konzervatív ág melodramatikus frázisait, a modern ág neocinizmusát, íme ilyeneket mon­danak a darabban: „pesti gyerek ki­zárólag tisztességes nőkkel kezd ki.. „szerelem, féltékenység ét rokonfajú hülyeségek nem számítanak..„te vagy a kétlábon járó influenza..." „pattanj fel ha vaslovadra ...“ „mert drágám, mit tagadjam, maga az én ese­tem .." „nem bírják a nőnél az em­berszagot ..„az ember az utána­következő nemzedékért házasodik, nem az előzőért..„ezzel a honi nemzővel valami hiba van...“ „A közös esetben a titok olyan, mint a méreganyag a szervezetben". Groteszk társadalomban élünk: nemzetietlennek tartott Írók túl­zottan a nemzeti felelősségérzet rabjai s néha Írói áldozatai­­ a poéta laurea­­tusnak mutat példát, hogy a léhát léhának kell ábrázolnia , hogy az író méltósága a társadalomban nem függ össze az írói mű aggályosságival és felelősségtudatával. Herczeg Ferenc mentes azoktól a gátlásoktól, amelyeket fiatal íróink annyira éreznek. Egy tár­sadalom ünneplését fölényesen fogadja, köreit nem engedi zavartatni, azt ami­hez kedve van, továbbra is kedvvel csinálja. Darabját föltétlenül meg kell nézniük azoknak a színpadi íróknak, akik színpadi sikereket érnek el, anél­kül, hogy az irodalom valaha is tudo­mást vett volna a nevükről. Ez az a darab, amit ők, életük végéig hiába szeretnének megírni. Nem fog sikerülni nekik. Mert, hogy sikerüljön, ahhoz Herczeg Ferencnek kell lenni. 5. A színészek az ilyen darabot termé­szetesen sokkal jobban játsszák, mint Shakespearet vagy Moliére-t. Tulaj­donságot könnyebb ábrázolni, mint jellemet, egy figura szavajárását köny­­nyebb visszaadni, mint egy drámai hős vagy intrikus eszejárását, nem is szólva arról, hogy mennyivel könnyebb visszaadni az ilyen szövegeket az olya­noknál, amelyekben szenvedélyek szán­­káznak végig a lelkeken. Herczeg Ferenc nemcsak közönségének befo­gadóképességét ismeri, fölényes okos­ságában, hanem a határt is, ameddig színészeink legtöbbje jól adhat vissza egy darabot. Ezért minden darabjának előadása csaknem kifogástalan: az író tiszteletben tartja a társadalom igé­nyeit is, színészetünk állását is, ebből mű, színpad és nézőtér zavartalan harmóniája születik meg. A színésznek olyan emberi alakokat kell ábrázolnia, akikkel úton-útfélen találkozik, szen­vedélyeit csak az átlagemberben ott­honos fokig kell hevítenie. A nyilván­valóan többre is képes Tolnay Klári és Mihályi Ernő alakítása a „Fecske és Denevér“-ben hibátlan, pontosan szerepükhöz illeszkedő és plasztikus, figuráik valóságos voltában egy percig sem támad kétségünk. Tolnay Klári játékában különösen megragadó, hogy mennyire diszkrét eszközökkel él, milyen apró kar- és szájmozdulatok­kal, fel-alá járásával mennyit tud ki­fejezni s hogy milyen mértékkel marad meg az ábrázolt figura érzelmi világá­nak határai között. Tasnádi Ilona és vitéz Benkő Gyula két figurája már halványabb s Benkő Gyuláé néha fonák. Azonban ezt éppoly joggal kér­hetjük számon szerepüktől, mint tőlük És semmi jogunk nincs számonkérni a színésztől azt, ami nincs benne az alakított figurákban, aminthogy nincs meg a Herczeg Ferenctől híven ábrá­zolt réteg színpadra dobott típusaiban sem: a lelket és az emberi lélekről kimondott meztelen igazságokat Szabó Zoltán Babits Mihály Ünnepi Beszédei A mi egünk alatt ritkán gyűl ki az ünnepi oltár tüze. Nem szoktunk fénnyel felelni a fényre Félelmes szá­zadok szomorú emléke ez, „az öröm illan“ ezen a földön. Hogyan is se­­reglenénk össze úgy, mint ahogy más népek fiai szoktak örülni? Nem szok­tuk, nem szokhattuk portyázva hada­kozik, nádon-éren bujdosók, pusztán pásztorkodók, tanyán gazdálkodók ma­gános népe mi. Talán a gyász, mint hajdani nagy riadalmak, csaták, árvi­zek, tűzvészek, talán a gyász össze­terel még néha, de az öröm? Négy-öt magyar összehajol: ez a mi fórumunk s ott sem örömről esik szó. Ezért volt ritka élmény az az ün­nepség, amivel a Baumgarten F­erenc Irodalmi Alapítvány emlékezetessé tette újabbkori irodalmunk egyik ve­zető szellemének, Babits Mihálynak hatvanadik születésnapját Igazi öröm­ünnep volt. Annak örömére ültük, hogy megszületett s azt ünnepeltük, hogy hatvan esztendők múltán, test­ben való eltávozása után is él, köz­­tünk van s eleven erőknek kútfeje. A templomi áhítatú terem örökzöld díszei közt nemcsak hideg szoborarca s két léleklátó festő arcképe emlékez­tetett rá. Kik szóltak róla s kik néma megjelenésükkel beszéltek róla, egyet mondtak: él és hat. Mert az igazság felé a szeretet vezette lépteit, örök mivoltuk részesévé vált. Csak e fensőbb, megtisztító öröm igézete gyűjthet össze ennyi örvende­­zőt pártos világunkban. Nincs oly irodalmi társaság, irodalompolitikai szövetkezés ma Ma­gyarországon, mely ilyen ünnepi gyü­lekezetet tudna egybehívni, mint ami­lyet Babits Mihály neve vonzott ama terembe. Ezek az írók és művészek nem egymást gyűltek össze ünnepelni, nem­ volt céljuk semmiféle összefogás. Jelenlétük mégis néma tüntetés volt, amellett a szellem mellett tüntettek, melynek élő példáját Babits Mihályban tanulták megismerni. Üdvösségüket nem egy úton keresik, de van egy kö­zös élménye mindahánynak: látták Babits nemes példáját. Magyarságuk­ban s emberségükben van egy olyan többlet, amit e példának köszönhet­nek. Minden jelen volt egy-egy szava­zat a felsőbbrendű magyarság, az igaz emberség s a tiszta művészet mel­lett. S micsoda szavazatok estek, mi­lyen csengő igenek ragyogtak e név­sorban: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Berda József, Rónay György, Sárközi György, Mátyás Fe­renc, Hegedűs Zoltán, Vas István, Rad­nóti Miklós, Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, Joó Tibor, Illés Endre, Szabó Zoltán, Grandpierre Emil, Sőtér István, Komjáthy Aladár, Dallos Sándor, Vajda Endre, Pátzay Pál, Bornál­d Aurél, Beck Ö. Fülöp, Th­ienemann Tivadar, Kárpáti Aurél," Elek Artúr, Makay Gusztáv, Keresztury Dezső, Z­aczkó Géza, — egyetlen szem az, mely csak ennyit látott közülük. Töb­ben voltak. S ki a sokkal többől hiányzott, mint Tamási Áron, szívét az is elküldte. Az igazi öröm »alaktalan, nem rá­jelentik s ez a hagyomány kell, hogy áthassa mindazok lelkét, akik az ala­pítvánnyal bármiféle kapcsolatban ál­lanak.“ E szavakkal az Alapítvány elkötelezte magát arra, hogy vállalja e hagyományt, minden következmé­nyével, e szavak kötelezettséget rónak mindazokra, akik díjnak s jutalom­nak díszét és segítségét elfogadták s mértéket állítanak azok elé, akik bí­ráló szóval fordulnak az Alapítvány­hoz: ez az a mérce, amihez tartjuk magunkat, ezen mérjétek munkánk ér­tékét. Akinek szívügye a magyar iro­dalom, aki égő gonddal figyeli iro­dalmi életünk tisztaságát, aki fontos­nak tartja a magyar író szellemi füg­getlenségét, az tudja, hogy milyen me­nyár kijózanodás követi, fénye s me­lege megmarad. Ez az ünnep sem múlt el az ünnepi órák csendesedtek Maradardó emléke egy könyv, melyet e napon tett Babits barátainak, munka­társainak és tanítványainak aszta­lára az Alapítvány. A könyv, Babits Mihály Ünnepi Beszédei, a magyar könyvkiadásnak s könyvnyomtatásnak is ünnepe: papírja, nyomása, tükre, kötése a béke ábrándjába ringatja a könyvek szerelmesét. Babits Mihály egyik legszebb fényképe díszíti, benső­séges, művészi portréit és Schöpfan Aladár magisztrális szavai vezetik be az olvasót Babits világába. A könyv azokat az ünnepi beszédeket tartal­mazza, amelyeket Babits esztendőről­­esztendőre tartott Baumgarten Ferenc halálának évfordulóján, az alapítványi díjak és jutalmak kiosztásának ün­nepén. Schöpflin előszava elvi jelentőségű, ő követte Babits Mihályt az Alapít­vány kurátori székében, elvi jelentő­ségű tehát, ha ő írja: „E beszédek minden mondatában Babits Mihály nemes szelleme él s tanúságot tesz az írói hivatásnak s az irodalom ügyé­nek arról az emelkedett felfogásáról, amely őt pályája során vezette s amely munkásságának zsinórmértéke volt. Tanúbizonyságai e beszédek an­nak a nemes felelősségérzetnek és mély lelkiismeretességnek, amellyel ő, mint első irodalmi kurátor, az alapít­vány működését irányította. Ezek a beszédek ma fentős ez az állásfoglalás. Az irodalom­nak nincsenek magánügyei. Ha Baum­­garten Ferenc nemes hagyományából természetszerűleg nem is juthat min­den arra érdemesnek, akkor sem kö­zömbös az Alapítvány sorsa. Mert az irodalmi élet bármely posztja egyként fontos őrállás. Megnyugtatóbb hírt aligha hallhatnánk annál, hogy ezen a poszton Babits áll őrt. Ha nem is személyesen, de a hagyomány elköte­lező erejével, halhatatlan szelleme je­lenlétével. Mik voltak Babits szempontjai? Ré­­dey Tivadar idézte az ünnepségen Ba­bits első beszédéből: „Szabadságról van szó, függetlenségről és munkale­hetőségről i­s miteni­ számb­a.“ Miss a Baumgarten-alapítvány hagyományát 9 tökéletesen tükrözi Babits gondolko­dását ez az egyetlen mondat! As­z­ajkán a szabadság és függetlenség neve nem olcsó kortesszólam, nem politikai propaganda gyúanyaga. Mert e megszentelt szavak erkölcsi súlyt és emelkedettebb értelmet kapnak azál­tal, hogy a munka s a szellem fo­galma, a kötelesség és érték fogalma társul velük. Még mélyebben értel­mezi idézett mondatát egy másik, me­lyet akkor vetett papírra, mikor hatá­saiban látta működését. „Ez az ala­pítvány bizonnyal mindig sok kritiká­nak lesz kitéve, mert a bírálónak mindig jogában áll csupán egy szem­pontból kritizálni, de az alapítvány­­nak nem áll jogában csupán egy szem­pont szerint választani.“ Felfogása a szabadság mellé nemcsak a kötelesség és érték, hanem a felelősség és mél­tányosság pártatlan szempontjait is odaállította. Mily gonddal­ kereste elvei valóra® váltásának lehetőségét! Mi mindení tett mértékre e tiszta szellemi Eluta­sította a népszerűség csillogó-csábító szempontjait. Különös figyelmet­­ szen­telt irodalmunk alapvető életszükség­letének, a kritikának. Vigyázott, hogy elkerülje az exkluzivitás gőgjének lát­szatát is, anélkül, hogy elejtené a leg­magasabb színvonal igényét Ítéletei­vel nem válaszfalakat akart emelni, hanem az Irodalom egységét építette. Figyelme irodalmunk legjobbjait ke­reste, „bármely oldalon álljanak rá azok“, mert hitte, hogy „nemzeti hi­vatást“ tölt be, mikor az európai ma­gyar szellem munkásait szolgálja. Te­kintélyt akart szerezni a színvonalas magyarságnak, egy finomabb, neme­­sebb, szabadabb szellemnek, ennek befolyásáért küzdött Tekintély és be­folyás, ez elhasznált szavak is erkölcsi súlyt kaptak az ő szájában, aki azt vallotta: „ami jó e földön létezik, és már azáltal is, hogy létezik, hat és harcol“. A magas esztétikai és erkölcsi elvek őrhelyén állt s onnan figyelte a kor egyre po­rongatóbb támadásait az emberi ma­gasságok ellen. Az igaz ember, a nagy művész és a hűt magyar tekintetével. Tántoríthatatlannak akarta azt az In­tézményt, mely őrállása volt, olyan­nak, „mely a magyar élet minden zi­­vatala és veszélyei közt az irodalmi érték egyetlen szempontját figyeli s mint a gátőr a töltés mellett, makacsul őrködik a szellemi gát színvonalán, mely a silányabb és efémerebb iro­dalmi törekvések hangos árjának el­lenáll. De bizonyos, hogy ekként van ez jól s nemzetünk életét és jövőjét is ezzel szolgálhatjuk leghívebben .. . Ily időszakokban kétszeresen fontos tartani a helyet és tért, ahol egyszer lábunkat megvetettük s nem ejteni el «egyetlen szemernyit sem az értékek­ből, melyeknek őrzése ránk bízatott“. A nemezti kultúra folyamatossága és tisztasága volt a kincs, mit őrzött. Értékrendszerének állandósága volt, mivel őrizte. S ahogy az idők sebes árja egyre több veszélyt sodort felénk, úgy nőtt hivatástudata. Nemzetmentő erőnek tudta a „magyar szellem és kultúra megfélemlíthetetlen állandóságát és nyugalmát“. 1940 januárjában mon­dotta: „A bombazápor között íróasz­talánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne...“ Ez a pártatlan szellemi nemesség, ez a felelős magyarság, ez a művészi tisztaság Babits öröké. Súlyos örök­ség. E súlytalan világban, úgy látszik, mégis van vonzóereje. Erre gondol­tunk, mikor születése hatvanadik év­fordulóján szembefordultunk ünnep­­lőivel. A magyar szellem ez ünnepén szinte mindenki ott volt, kit ő díszre, jutalomra, segítségre méltatott A sze­mekben a hűség csillaga ragyogott Nem emberhez való hűség, nem egy intézményhez való hűség! Hűség azok­hoz az eszményekhez, amelyeket Ba­­bits szolgált Öröm, hogy ünnepi beszédeiből még egyszer visszhangzik nemes hangja. Példa és biztatás, hogy e hang ma­gyarul szól a legszentebb emberi értékekről. Bóka László

Next