Magyar Nemzet, 1943. december (6. évfolyam, 272-296. szám)
1943-12-04 / 275. szám
»TOMBAT, 1943 DECEMBET Magyar Nemzet Herczeg Ferenc új darabja a Pesti Színházban A Férfinak nő, nőnek férfi szerelmét könnyebb megszereznie, mint megtartania, állítja egy közhely, amely színpadon inkább helyénvaló, mint nyomtatásban. Mégis leírom. Csupán azért, ahogy hozzátegyem: fokozottan áll ez illó és társadalom viszonyára. A közönség kegyét is könnyebb megszerezni, mint megtartani. Művészet az is, ha valaki sokáig magához tudja kötni annak a társadalomnak a rajongását, amelyben él. Bár ez talán közelebb van az életművészethez, mint a többi művészetekhez. Kívánja » «elleni örökifjú rugalmasságát, valami csábító életerőt , azt, hogy az Szó igazi érdeklődéssel figyeljen környezetének múlandó jellemvonásaira. Nem az emberre, hanem a társadaloméra. Elfogadott ítéleteire, szokásaira, igényeire. Figyelmes legyen wie szemben és lovagias, mint egy nő iránt, aki szüntelen érdeklődést s egyben bizonyos tartózkodást követel udvarlójától. Herczeg Ferenc a magyar irodalom doyenje, a magyar társadalom poéta laureatusa, virtuóza műinek a művészetnek. Közönségének rajongásait hosszabb ideje köti magáéhoz, mint ahány esztendőt Ady, Barba, Kosztolányi, Móricz Zsigmond megértek, népszerűségének időtartama immár hosszabb, mint ezeknek egész élete volt. E jelenséget az Irodalom - történet majdan éppoly fontosnak fogja tartani, mint Herczeg Ferenc műveinek helyes értékelését. Írná Kosztolányi szerint nagyjából annyit tűz, mint kihagyni. Vagyis «»választani azt, amit megírok, attól, amit nem írok meg. A válogató értelem engedelmeskedhet különféle céloknak és elveknek Engedelmeskedhet a környezetéből feléje hangzó igényeknek is; a magyar irodalomban ezt Mikszáth tudta tehetségének legkisebb sérelmével elvégezni, és tudta alighanem, hogy elképzelhető olyan társadalom, amely a nemzet írójától azt kívánja, hogy a nemzet létkérdéseiről beszéljen. S elképzelhető olyan társadalom is, amelyik éppen azt követeli a nemzet írójától, hogy a nemzet létkérdéseiről ne beszéljen. Az ilyen firadalom természetesen inkább él a „hazugságok fedezékében“, mint a másik, S. „Hazugságok fedezéke“ —1 • szerencsés szóösszetételt Herczeg Ferenc használja a Fecske és denevér című Új darabjában —■ a szerelemre korlátozva. Hajdú Anci, a modern leány, a felszabadult orvosnövendék vágja szemébe ezt Tasnádi-Kovács Pálnak, a „konzervatív“ (szerelemben és egyébként konzervatív) fiatalembernek, akinek „előkelő kis hivatala van a miniszterelnökségen". Szerelmi szemléletükben nincsenek egyedül, mindegyiknek van egy társa. Pál úrfinak édesanyja, Tusnádi-Kovácsné, Ancinak pedig Kádár Dani. Tusnádi-Kovácsné fekete ruhában jár, elefántcsontfogantyús finom bottal a kezében. Kádár Dani szotorbiciklin közlekedik overallban és autós szemüveggel. E négy szereplőben (több nincs a darabban) két világ ütközik össze, a régi, meg az új. Az összeütközés két ütközetben zajlik le Pál úrfi és Anci orvosnövendék házassága körül. Az első ütközetet a mellékalakok vívják, az anya ellenkezését a motorbiciklis-pajtás kezébe pottyanó, az özvegyre kompromittáló ügyirat hallgattatja el. A második ütközetet s möguk a szerelmesek vívják s a darab mindkettejük visszavonulásával végződik. A visszavonulás oka, hogy Pál úrfi nem képes feleségül venni a leányt, mert „volt már férfi az életében“, igaz, hogy „csak egy éjszakára“. S nem képes kalandra se, mivelhogy „nagyon megszokta, hogy úriembernek érezze magát“. A fecske és a denevér — két különböző napszak gyermekei csak futólag találkozhatnak, alkonyatkor a. A fecske nem száll olyan magasan, m mint a sasok s a denevér csak érinti szárnyával a háztetőket, mint az írói problémákat. A könnyű játék különben majdnem figyelembe veszi a legridegebb klasszikus parancsot, a hely, az idő és a cselekmény egységét: az egész egy balatoni padon játszik (támláján szívek és nevek kezdőbetűi). A cselekmény csöppet sem külsőleges, a színpadon nem cselekszenek. Az alakokon és szavakon keresztül két világnézet küzd. Két világnézett Találóbb szóval: egy régi konvenció és egy új felfogásféle. Az Író egyikkel sem azonosítja magát, fölényes ikonsággal tudja egyfelől, hogy a klasszikus író nem válik eggyé alakjaival, másfelől, hogy a közönségét ismerő író óvakodik a közönségben képviselt típusokat egyértelműen megítélni. Kísérteties éleslátással marad kívül közönségén, nem emelkedik föléje, de nem is azonosul vele, csupán az ő szintjén marad. A gyakorlott életművész okosságával mondja egyfelé, hogy: egy lángész többet ér, mint százezer tökfikó, másfelé, hogy „ha egy nő négergyereket akar, az is az ő dolga". A témában két szélsőséges lehetőség rejlik: vagy drámát vagy szatírát írni arról, hogy a szerelembe belopódzó társadalmi konvenciók hogy tesznek hazugsággá mindent. Az író nagy művészettel marad a tapintat és siker középútján. Kamarajátékot ír, a léghajó könnyen száll, ha kidobtuk belőle a problémák súlyos homokzsákjait, az elme vidáman szikrázhat, ha azt, amiről beszélnie kell, nem veszi komolyan, részvéttel a szív vagy gúnnyal az értelem. Ha Anci valóban utat tévesztett nő, ha Pál valóban úriember, szálasan és keményen az, ha anyja csakugyan intrikus vagy félreérthetetlenül álszent, ha Dani csakugyan „rámenő*“ soffőrtípus, akkor a darab — gyógyíthatatlanul a dráma útjára tért volna. Ám az író fölényes értelme tudja, hogy a szórakoztatással jobban fér össze a vétek, mint a bűn, a szokás, mint az erkölcs, az előítélet, mint a balítélet fogalma. A darabban semmi sem igazán az, ami: a konzervatív nem igazán konzervatív, a modern nem igazán modern, sőt a szerelem sem igazán szerelem. Ez nagyjából így van az itthoni valóságban. Mindez cáfolhatatlanul jellegzetesen hazai s nem érdekesen emberi. A „Fecske és denevér“ pontosan abban a világban játszódik, amelyben a középosztály él, olyanformán él benne, hogy már nem hisz szabályaiban, de még nem lázad ellene. Az író bámulatos fölénynyel ismeri azt, amit ábrázol s azokat is, akiknek ábrázol. Tudja, hogy azokat, akiknek tiszteletét meg akarja tartani, ismerni kell, de vádolni nem szabad. Bókolni nekik kell, de dicsérni őket nem szabad. Az örökös dicséret férfi és nő, bálvány és közönség között éppoly kiábrándító, mint az örökös szemrehányás. Az igazi férfi azzal, akit meghódított, fölényes erőt és udvarias tapintatot érzékeltet, olyanok szerint, akik értenek az ilyesmihez Herczeg Ferenc úgy viselkedik a középosztállyal ebben a darabban, mint egy tapasztalt közönséghódító. Akit meg akarunk tartani, ahhoz hűnek is kell maradnunk. Ez nem megy áldozatok nélkül. Néha olyan csábításoknak kell ellenállni, mint a dráma és szatíra Múzsájának szirénhangjai. Ez természetesen súlyos mesterségbeli problémát ad föl. Pótolni kell a lényeg kimondásának varázsát. Mindenekelőtt szókimondással. Ott, ahol hiányzik a külső cselekmény s a belső cselekmény is csak halvány pótlása a lélek viharainak, fokozottabb szerep jut a szerző szókeverő művészetének: ez tartja ébren, mondatról mondatra, szócseréről párbeszédre a színpadi feszültséget. Ehhez mindenekelőtt jó fül kell. Ha az író nem jellemeket ábrázol, hanem típusokat visz színpadra, jól kell ismernie e típusok beszédstílusát. Herczeg Ferenc tündöklő virtuozitással adja vissza a középosztály szembeállított két típusának szavajárásait, mondhatni tájszólásait. A konzervatív ág melodramatikus frázisait, a modern ág neocinizmusát, íme ilyeneket mondanak a darabban: „pesti gyerek kizárólag tisztességes nőkkel kezd ki.. „szerelem, féltékenység ét rokonfajú hülyeségek nem számítanak..„te vagy a kétlábon járó influenza..." „pattanj fel ha vaslovadra ...“ „mert drágám, mit tagadjam, maga az én esetem .." „nem bírják a nőnél az emberszagot ..„az ember az utánakövetkező nemzedékért házasodik, nem az előzőért..„ezzel a honi nemzővel valami hiba van...“ „A közös esetben a titok olyan, mint a méreganyag a szervezetben". Groteszk társadalomban élünk: nemzetietlennek tartott Írók túlzottan a nemzeti felelősségérzet rabjai s néha Írói áldozatai a poéta laureatusnak mutat példát, hogy a léhát léhának kell ábrázolnia , hogy az író méltósága a társadalomban nem függ össze az írói mű aggályosságival és felelősségtudatával. Herczeg Ferenc mentes azoktól a gátlásoktól, amelyeket fiatal íróink annyira éreznek. Egy társadalom ünneplését fölényesen fogadja, köreit nem engedi zavartatni, azt amihez kedve van, továbbra is kedvvel csinálja. Darabját föltétlenül meg kell nézniük azoknak a színpadi íróknak, akik színpadi sikereket érnek el, anélkül, hogy az irodalom valaha is tudomást vett volna a nevükről. Ez az a darab, amit ők, életük végéig hiába szeretnének megírni. Nem fog sikerülni nekik. Mert, hogy sikerüljön, ahhoz Herczeg Ferencnek kell lenni. 5. A színészek az ilyen darabot természetesen sokkal jobban játsszák, mint Shakespearet vagy Moliére-t. Tulajdonságot könnyebb ábrázolni, mint jellemet, egy figura szavajárását könynyebb visszaadni, mint egy drámai hős vagy intrikus eszejárását, nem is szólva arról, hogy mennyivel könnyebb visszaadni az ilyen szövegeket az olyanoknál, amelyekben szenvedélyek szánkáznak végig a lelkeken. Herczeg Ferenc nemcsak közönségének befogadóképességét ismeri, fölényes okosságában, hanem a határt is, ameddig színészeink legtöbbje jól adhat vissza egy darabot. Ezért minden darabjának előadása csaknem kifogástalan: az író tiszteletben tartja a társadalom igényeit is, színészetünk állását is, ebből mű, színpad és nézőtér zavartalan harmóniája születik meg. A színésznek olyan emberi alakokat kell ábrázolnia, akikkel úton-útfélen találkozik, szenvedélyeit csak az átlagemberben otthonos fokig kell hevítenie. A nyilvánvalóan többre is képes Tolnay Klári és Mihályi Ernő alakítása a „Fecske és Denevér“-ben hibátlan, pontosan szerepükhöz illeszkedő és plasztikus, figuráik valóságos voltában egy percig sem támad kétségünk. Tolnay Klári játékában különösen megragadó, hogy mennyire diszkrét eszközökkel él, milyen apró kar- és szájmozdulatokkal, fel-alá járásával mennyit tud kifejezni s hogy milyen mértékkel marad meg az ábrázolt figura érzelmi világának határai között. Tasnádi Ilona és vitéz Benkő Gyula két figurája már halványabb s Benkő Gyuláé néha fonák. Azonban ezt éppoly joggal kérhetjük számon szerepüktől, mint tőlük És semmi jogunk nincs számonkérni a színésztől azt, ami nincs benne az alakított figurákban, aminthogy nincs meg a Herczeg Ferenctől híven ábrázolt réteg színpadra dobott típusaiban sem: a lelket és az emberi lélekről kimondott meztelen igazságokat Szabó Zoltán Babits Mihály Ünnepi Beszédei A mi egünk alatt ritkán gyűl ki az ünnepi oltár tüze. Nem szoktunk fénnyel felelni a fényre Félelmes századok szomorú emléke ez, „az öröm illan“ ezen a földön. Hogyan is sereglenénk össze úgy, mint ahogy más népek fiai szoktak örülni? Nem szoktuk, nem szokhattuk portyázva hadakozik, nádon-éren bujdosók, pusztán pásztorkodók, tanyán gazdálkodók magános népe mi. Talán a gyász, mint hajdani nagy riadalmak, csaták, árvizek, tűzvészek, talán a gyász összeterel még néha, de az öröm? Négy-öt magyar összehajol: ez a mi fórumunk s ott sem örömről esik szó. Ezért volt ritka élmény az az ünnepség, amivel a Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány emlékezetessé tette újabbkori irodalmunk egyik vezető szellemének, Babits Mihálynak hatvanadik születésnapját Igazi örömünnep volt. Annak örömére ültük, hogy megszületett s azt ünnepeltük, hogy hatvan esztendők múltán, testben való eltávozása után is él, köztünk van s eleven erőknek kútfeje. A templomi áhítatú terem örökzöld díszei közt nemcsak hideg szoborarca s két léleklátó festő arcképe emlékeztetett rá. Kik szóltak róla s kik néma megjelenésükkel beszéltek róla, egyet mondtak: él és hat. Mert az igazság felé a szeretet vezette lépteit, örök mivoltuk részesévé vált. Csak e fensőbb, megtisztító öröm igézete gyűjthet össze ennyi örvendezőt pártos világunkban. Nincs oly irodalmi társaság, irodalompolitikai szövetkezés ma Magyarországon, mely ilyen ünnepi gyülekezetet tudna egybehívni, mint amilyet Babits Mihály neve vonzott ama terembe. Ezek az írók és művészek nem egymást gyűltek össze ünnepelni, nem volt céljuk semmiféle összefogás. Jelenlétük mégis néma tüntetés volt, amellett a szellem mellett tüntettek, melynek élő példáját Babits Mihályban tanulták megismerni. Üdvösségüket nem egy úton keresik, de van egy közös élménye mindahánynak: látták Babits nemes példáját. Magyarságukban s emberségükben van egy olyan többlet, amit e példának köszönhetnek. Minden jelen volt egy-egy szavazat a felsőbbrendű magyarság, az igaz emberség s a tiszta művészet mellett. S micsoda szavazatok estek, milyen csengő igenek ragyogtak e névsorban: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Berda József, Rónay György, Sárközi György, Mátyás Ferenc, Hegedűs Zoltán, Vas István, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, Joó Tibor, Illés Endre, Szabó Zoltán, Grandpierre Emil, Sőtér István, Komjáthy Aladár, Dallos Sándor, Vajda Endre, Pátzay Pál, Bornáld Aurél, Beck Ö. Fülöp, Thienemann Tivadar, Kárpáti Aurél," Elek Artúr, Makay Gusztáv, Keresztury Dezső, Zaczkó Géza, — egyetlen szem az, mely csak ennyit látott közülük. Többen voltak. S ki a sokkal többől hiányzott, mint Tamási Áron, szívét az is elküldte. Az igazi öröm »alaktalan, nem rájelentik s ez a hagyomány kell, hogy áthassa mindazok lelkét, akik az alapítvánnyal bármiféle kapcsolatban állanak.“ E szavakkal az Alapítvány elkötelezte magát arra, hogy vállalja e hagyományt, minden következményével, e szavak kötelezettséget rónak mindazokra, akik díjnak s jutalomnak díszét és segítségét elfogadták s mértéket állítanak azok elé, akik bíráló szóval fordulnak az Alapítványhoz: ez az a mérce, amihez tartjuk magunkat, ezen mérjétek munkánk értékét. Akinek szívügye a magyar irodalom, aki égő gonddal figyeli irodalmi életünk tisztaságát, aki fontosnak tartja a magyar író szellemi függetlenségét, az tudja, hogy milyen menyár kijózanodás követi, fénye s melege megmarad. Ez az ünnep sem múlt el az ünnepi órák csendesedtek Maradardó emléke egy könyv, melyet e napon tett Babits barátainak, munkatársainak és tanítványainak asztalára az Alapítvány. A könyv, Babits Mihály Ünnepi Beszédei, a magyar könyvkiadásnak s könyvnyomtatásnak is ünnepe: papírja, nyomása, tükre, kötése a béke ábrándjába ringatja a könyvek szerelmesét. Babits Mihály egyik legszebb fényképe díszíti, bensőséges, művészi portréit és Schöpfan Aladár magisztrális szavai vezetik be az olvasót Babits világába. A könyv azokat az ünnepi beszédeket tartalmazza, amelyeket Babits esztendőrőlesztendőre tartott Baumgarten Ferenc halálának évfordulóján, az alapítványi díjak és jutalmak kiosztásának ünnepén. Schöpflin előszava elvi jelentőségű, ő követte Babits Mihályt az Alapítvány kurátori székében, elvi jelentőségű tehát, ha ő írja: „E beszédek minden mondatában Babits Mihály nemes szelleme él s tanúságot tesz az írói hivatásnak s az irodalom ügyének arról az emelkedett felfogásáról, amely őt pályája során vezette s amely munkásságának zsinórmértéke volt. Tanúbizonyságai e beszédek annak a nemes felelősségérzetnek és mély lelkiismeretességnek, amellyel ő, mint első irodalmi kurátor, az alapítvány működését irányította. Ezek a beszédek ma fentős ez az állásfoglalás. Az irodalomnak nincsenek magánügyei. Ha Baumgarten Ferenc nemes hagyományából természetszerűleg nem is juthat minden arra érdemesnek, akkor sem közömbös az Alapítvány sorsa. Mert az irodalmi élet bármely posztja egyként fontos őrállás. Megnyugtatóbb hírt aligha hallhatnánk annál, hogy ezen a poszton Babits áll őrt. Ha nem is személyesen, de a hagyomány elkötelező erejével, halhatatlan szelleme jelenlétével. Mik voltak Babits szempontjai? Rédey Tivadar idézte az ünnepségen Babits első beszédéből: „Szabadságról van szó, függetlenségről és munkalehetőségről is miteni számba.“ Miss a Baumgarten-alapítvány hagyományát 9 tökéletesen tükrözi Babits gondolkodását ez az egyetlen mondat! Aszajkán a szabadság és függetlenség neve nem olcsó kortesszólam, nem politikai propaganda gyúanyaga. Mert e megszentelt szavak erkölcsi súlyt és emelkedettebb értelmet kapnak azáltal, hogy a munka s a szellem fogalma, a kötelesség és érték fogalma társul velük. Még mélyebben értelmezi idézett mondatát egy másik, melyet akkor vetett papírra, mikor hatásaiban látta működését. „Ez az alapítvány bizonnyal mindig sok kritikának lesz kitéve, mert a bírálónak mindig jogában áll csupán egy szempontból kritizálni, de az alapítványnak nem áll jogában csupán egy szempont szerint választani.“ Felfogása a szabadság mellé nemcsak a kötelesség és érték, hanem a felelősség és méltányosság pártatlan szempontjait is odaállította. Mily gonddal kereste elvei valóra® váltásának lehetőségét! Mi mindení tett mértékre e tiszta szellemi Elutasította a népszerűség csillogó-csábító szempontjait. Különös figyelmet szentelt irodalmunk alapvető életszükségletének, a kritikának. Vigyázott, hogy elkerülje az exkluzivitás gőgjének látszatát is, anélkül, hogy elejtené a legmagasabb színvonal igényét Ítéleteivel nem válaszfalakat akart emelni, hanem az Irodalom egységét építette. Figyelme irodalmunk legjobbjait kereste, „bármely oldalon álljanak rá azok“, mert hitte, hogy „nemzeti hivatást“ tölt be, mikor az európai magyar szellem munkásait szolgálja. Tekintélyt akart szerezni a színvonalas magyarságnak, egy finomabb, nemesebb, szabadabb szellemnek, ennek befolyásáért küzdött Tekintély és befolyás, ez elhasznált szavak is erkölcsi súlyt kaptak az ő szájában, aki azt vallotta: „ami jó e földön létezik, és már azáltal is, hogy létezik, hat és harcol“. A magas esztétikai és erkölcsi elvek őrhelyén állt s onnan figyelte a kor egyre porongatóbb támadásait az emberi magasságok ellen. Az igaz ember, a nagy művész és a hűt magyar tekintetével. Tántoríthatatlannak akarta azt az Intézményt, mely őrállása volt, olyannak, „mely a magyar élet minden zivatala és veszélyei közt az irodalmi érték egyetlen szempontját figyeli s mint a gátőr a töltés mellett, makacsul őrködik a szellemi gát színvonalán, mely a silányabb és efémerebb irodalmi törekvések hangos árjának ellenáll. De bizonyos, hogy ekként van ez jól s nemzetünk életét és jövőjét is ezzel szolgálhatjuk leghívebben .. . Ily időszakokban kétszeresen fontos tartani a helyet és tért, ahol egyszer lábunkat megvetettük s nem ejteni el «egyetlen szemernyit sem az értékekből, melyeknek őrzése ránk bízatott“. A nemezti kultúra folyamatossága és tisztasága volt a kincs, mit őrzött. Értékrendszerének állandósága volt, mivel őrizte. S ahogy az idők sebes árja egyre több veszélyt sodort felénk, úgy nőtt hivatástudata. Nemzetmentő erőnek tudta a „magyar szellem és kultúra megfélemlíthetetlen állandóságát és nyugalmát“. 1940 januárjában mondotta: „A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne...“ Ez a pártatlan szellemi nemesség, ez a felelős magyarság, ez a művészi tisztaság Babits öröké. Súlyos örökség. E súlytalan világban, úgy látszik, mégis van vonzóereje. Erre gondoltunk, mikor születése hatvanadik évfordulóján szembefordultunk ünneplőivel. A magyar szellem ez ünnepén szinte mindenki ott volt, kit ő díszre, jutalomra, segítségre méltatott A szemekben a hűség csillaga ragyogott Nem emberhez való hűség, nem egy intézményhez való hűség! Hűség azokhoz az eszményekhez, amelyeket Babits szolgált Öröm, hogy ünnepi beszédeiből még egyszer visszhangzik nemes hangja. Példa és biztatás, hogy e hang magyarul szól a legszentebb emberi értékekről. Bóka László