Magyar Nemzet, 1944. január (7. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-01 / 1. szám
&?otfäiS, T. sülni SioitöEal, 1044 Jantuäf ft Hm Nemzet. Előfizetési ára egy hónapra 5 pengő 60 fillér. Egyes Alapitottó Szerkesztőség: Budapest, V. kerület, Aradi utca 10. számára hétköznap ,20 fillér, vasárnap 40 fillér. H I? 'T' U A fi L 1%T FE £\ *ft Telefonszám: 128-428*. Kiadóhivatal, Budapest, VI. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. |[ J|[ U 1]111 Uglj| kerület, Vilmos császár út 65. Telefonszám: 126-726* v. Száz esztendővel ezelőtt csak a legélesebb elmével bírók sejthették meg azt, amit ma minden ember tud és saját magán napról-napra, sőt a nap minden órájában újra tapasztalni kénytelen, azt, hogy a politikának igazában csak egyetlen nagy problémája van: az állam elhatárolása az egyéntől és az egyénekből álló társadalomtól. Hogy ma az emberek világosabban látják a problémát, ez nem azt jelenti, mintha mélyebb politikai belátásuk lenne, mint száz év előtt; ma egyszerűen saját testükön veszik észre a problémát, bőrükön, ruhájukon kitapintják, élelmiszerükön és italukon át ízlelik, mozdulataik folytonos korlátozásán akaratlanul is észreveszik az államot, mely rajtuk nemcsak háború alatt és háború miatt, de azt megelőzőleg is régóta uralkodik. Az államnak ezt a túlnyomó hatalmát valamikor az úgynevezett abszolút monarchia hozta létre, de az abszolutizmus azóta függetlenítette magát a kormányformáktól, aminthogy ez utóbbiak általában is lényegtelenné váltak s ma már ismerünk igen hatalmas államokat, amelyek az aristotelesi vagy montesquieu-i skatulyák egyikébe sem sorozhatók. Bizonyos, hogy az állam abszolút hatalma ma is különböző meggondolásokkal igazoltatik, melyeknek hátterében mindenütt a „közjó“ áll, azaz mindnyájunk java, de napjaink és az elmúlt évtizedek Sok-sok tapasztalata arra mutat, hogy ennek a „közjó“-nak érdekében az állam gyakran anyayi „rosszat“ követel, annyi súlyos dolgot rak polgárai vállára, hogy ezek a közjót néha csak igen nagy távolban, messzi ködökön át, szinte csak „sub specie aeternitatis“ tudják megpillantani. Iskolás tudomány szerint ennek a túlhatalmas államnak ellentettje volt a liberális állam, mely semmit sem akart és engedte, hogy minden a maga útján, azaz rosszul menjen és a szabadságot szolgaság váltsa fel észrevétlenül. A mi száz év előtti politikusaink is liberálisok voltak, de ők erős államot, benne f erős kormányt követeltek s egyszersmind minden óvóintézkedést is megtettek, nehogy az erős állam a rend, igazság és közjó fenntartásán túlcsapva, az egyént és társadalmat jogtalan és káros módon elnyomja. Előttük a parlamenti rendszer megromlásából származó abszolutizmus elrettentő példájaként csak a francia restauráció, polgárkirályság és a kezdő napóleoni korszak állott . Eötvös még azt hitte, hogy „az állam tökéletes abszolutizmusa épúgy az utópiák sorába tartozik, mint a korlátlan szabadság“, mert mind a kettő lehetetlenné teszi a rendezett állami együttélést. De azzal ő is tisztában volt, hogy a korlátlan szabadság a nagy, kifejlett társadalmakban kevésbbé aktuális veszély — az emberek érthető módon megakadályozzák a hozzájuk hasonlóknak korlátlan törekvéseit, de annál veszedelmesebb a másik véglet, melynek minél biztosabb elkerülésére ajánlja társaival együtt az előbb felsorolt demokratikus intézményeket. Az utóbbi 60—70 év azt mutatja, hogy az intézmények önmagukban, lélek nélkül, mégsem képesek túlságos állami rendszer, etatizmus kifejlődését megakadályozni. Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és társadalom jogos igényeinek kielégítésére. Olvasóim ne aggódjanak, nem fogok átcsapni metafizikába, sem pedig abba a modern politikai retorikába, melynek főjellemzője a kenetesség, amint már Eötvös észrevette: „mert ki nem hazudna legalább morális és emberszerető elveket“. Az ő nézete szerint az intézményeknek is emberszeretőknek kell lenniök s minden új rendszer, mely a régit felváltja, ezt csak akkor teheti, ha jobban megközelíti célját, az emberi élet megkönnyítését, az égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételét. A „közjó“ tehát nem lehet elvont dolog s nem lehet dekretálni valamit államhatalommal, hogy ez a közjó, mikor hiányzik belőle az emberszeretet és csak az elvont államnak, vagy az ezt kezelő, hozzá közelálló egyeseknek van haszna belőle. Eötvös, de nemcsak ő, társai is — meleg szívvel politizáltak s éppen azért lehetetlenség őket elképzelni, amint részt vesznek a tegnapi és a mai választásokban és a „politikusok“ rutinos, debatteri összejövetelein. A demokratikus intézmények mögött ott látták a szegényeket, elesetteket, az élet javaiból és műveltségéből kizártakat s az intézményeket szerintük éppen azon cél szerint kell időnként átalakítani, hogy minél gyorsabban és minél nagyobb tömegét lássák el a kizártaknak az emberi méltóság szükségleteivel. Eötvös 1840-ben két nagy tanulmányt írt ezzel a meleg szívvel, a „Szegénység Izlandban“ és „A zsidók emancipatiója“ címmel s az előbbiben úgy találta, hogy „korunk emberszeretőbbé vált, hogy a közjó s minden embernek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé, melybe a szomorú életből néha visszavonul, hanem fenséges célja, mely után egész erejével törekedik; hogy az emberi nemnek új szükségletei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak, s hogy a formák változni fognak, mert az ember, bármily gátak állíttassanak elébe, szükségeit végre mindig elérik. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a politikai élet ez emberszeretettel követelt, mondhatnék : humanista fejlődését folyvást új és i ¥j gátak zárják el, gyakran épp azok, melyeket valamikor a folyam biztosítására emeltünk — de Eötvös szavai értelmében nyugodtan elhagyatkozhatunk az emberszeretetre, mely kétségtelenül magasabbrendű elv a dolgok elrendezésében, semmint oly társadalmi, gazdasági erők és igények, akár állami parancsok, melyek az emberszeretettel szembeszállnak. Mert gazdasági életünket átalakíthatjuk s ha az emberszeretet kívánta változtatásokra esetleg hét sovány esztendő jönne, a hét kövér is el fog következni — állami intézményeinket sem tarthatjuk örökéletűnek, ha hiányzik belőlük az emberszeretet, de mit tegyünk akkor, ha kitéptük magunkból az embertársak szeretetét? Ne felejtsük el, ez az emberszeretet Eötvösnél az evangélium felebaráti szeretete, belőle vezeti le a szabadsághoz való jogunkat is, amint 1845-ben írta: „hála a kereszténység áldó befolyásának, a szabadságot csak bizonyos osztályok vagy népfajok számára senki sem meri követelni“ — és ha már évtizedeken át elfeledkeztünk a szeretetről és engedtük, hogy a célszerűség, az állam java, a költségvetés egyensúlya, a termelés érdeke és sok más hasonló bölcs dolog kiszorítsa a törvényből és a szabályokból, talán épp a mai ítéletidőben illenék visszaadnunk neki az emberek feletti hatalmat. Eötvös József báró költő és filozófus volt, Szalay László eredetileg jogász s így a fenti eszméket praktikusabb formába tudta önteni, mint hozzá képest tényleg ábrándozónak nevezhető barátja. A mi történeti magatartásunk emberiességének egyik nagy bizonyítéka, hogy Szalay László száz évvel ezelőtt szinte ugyanazon szavakkal mondotta ki az államnak a jog és erkölcs alá vetett voltát, mint most egy éve, tavalyi karácsonyi beszédében XII. Pius pápa, aki szigorú szavakkal ítélte el „a jogi pozitivizmust, mely a pusztán emberi törvényalkotásnak megtévesztő felségjogot tulajdonít és egyengeti az utat a törvénynek az erkölcstől való végzetes elszakadásához“. Szalay a liberális szabadságjogokat, mint emberi jogokat ismeri el, melyek az embernek teremtésétől fogva tulajdonai s azokat utóbb, semmi körülmények közt, sem társadalmi szerződésbeli lemondás útján, sem az állam vagy bármikép megfogalmazott közjó javára és előnyére el nem vesztheti. Az emberi jogok nélkül az ember nem lehetne ember s oly rendszer, mely őt meg akarná fosztani e természetadta jogaitól „Isten fuvallatát törölné ki az ember lelkéből“. Az emberi jogokban a sérthetetlen, örök, mert Istentől származó „jog“ fejeződik ki szerinte: „Az, ki nem tud semmit az ember jogokról, az a jog őseszméjét tagadja“, ami „balga felfogás, vagy a legpogányabb materializmus“. Az olyan törvények pedig, melyek az emberjogokat tagadják vagy sértik, nem lehetnek egyebek, mint rossz törvények, mert hiányzik belőlük a jog, tehát jogtalan és törvénytelen törvények természeti és erkölcsi szempontból. Mert „Isten szellete lebeg vala a vizek felett — ezt olvassuk a genezisben a teremtés előtti időszakról s ez annyit is jelent, hogy a jog eszméje előbbvaló a pozitív törvények feletti okoskodás eredményénél, mellyel azt számosan vajmi örömest azonosítani szeretnék“. Az eötvösi és Szalay-féle gondolatok egybevetésével már közelebbről meg tudjuk határozni, mikor tértünk le az útról, melyet ők s velük a régi, 48 előtti Széchenyi és Deák s a későbbi tapasztalatokkal gazdagodott Kossuth jelöltek ki nemzetüknek. A demokratikus intézmények, amennyiben azok 48-ban megvalósultak, napjainkig érvényben maradtak ugyan, de már a múlt század második felében megfigyelhető a kezdődő etatizmusra jellemző szorgos törvényhozási munka, mely a társadalom önkéntes és önálló szervezkedését eleinte feleslegessé teszi, utóbb megakadályozza s mely a pozitív, naponkénti szükségletek kielégítésére törekedvén, megfeledkezik magasabb dolgokról. Törvénya hozóink szavaiban mind több a rhetori fordulat és mindinkább megszilárdul az a nemzeti frazeológia, melynek lehullott, szétporló morzsáira úgynevezett nagysikerű beszédekben ma is ráakadhatunk, de mindinkább kihűl bennük az eötvösi és deáki emberszeretet melege s éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó a közjóért, az állam önmagáért, egyrészt elvileg és elméletileg, másrészt hivatalainak és intézményeinek mind hangosabban és mind szárazabban kerepelő mechanizmusában. Ebben szinte Vart pour Vart állami életében az ember fajsúlya mind könnyebb lesz, értéke kisebbedik és mellőzhetők a természettel való emberi jogok, ha összeütköznek ezzel a papiros „köz* jó“-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek. Ne higyjük, hogy a fejlődés csak nálunk ment ebbe az irányba és csak nálunk hazudtolta meg a régi nagy nemzedék reménységeit. A 19. századi liberalizmus hőskora letűnt a század közepére, hívei képteleneknek bizonyultak olyan újonnan megjelenő szükségletek emberszerető, melegszívű kielégítésére, melyeket már Eötvös is előre látott. Elsősorban a társadalmi és gazdasági jelenségekkel szemben bizonyultak tehetetleneknek, ragaszkodtak a korlátlan gazdasági szabadsághoz — pedig ez már rég szembeszállt „Isten szellemével“, milliók természeti jogaival — s ez utóbbiak védelmét átengedték új, szociális mozgalmaknak. Nemcsak nálunk, másutt is elpárolgott a liberális szívekből az emberszeretettel együtt az evangélium és a vallásos érzés, s végül is groteszk jelenségként szemlélhettük egy hitetlenné vált liberalizmusnak, materializmusnak és etatizmusnak furcsa, szörnyszerű együttélését. A következések nem maradhattak el: a szellemi értékeitől kiürített liberalizmus általános európai bukása, az államnak kiemelkedése földrengés, tengerzúgás és a két világháború viharaiban. Ma Anglián kívül nincs többé számottevő liberális párt s az még ott is túl gyönge, akár arra is, hogy a mérleg nyelve legyen a két nagy párt között. A múltszázadi liberalizmus, mely nem tudta sem 1914-et, sem az azóta elkövetett szörnyűségeket megakadályozni, nem támasztható fel többé, mert már régen elvesztette nagy emberi és erkölcsi értékeit. Nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy ezeket az értékeit, melyek közösek’ minden tisztultabb szellemi iránnyal, tehát az emberi és szabadságjogokat s az emberszeretetet kiragadjuk ebb vől a veszni induló világból és megkíséreljük az ő segítségükkel új alapok lerakását. A következőkben még szeretnők egy pillantással átfogni az Eötvöséktől való tényleges történeti elhajlást, ami talán feladatainkat is jobban fogja érzékeltetni. „Valahol utat vesztettünk”– írta: SzekM Gyula Ára 40 fillér