Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-25 / 45. szám
PÉNTEK, 1944 FEBRUÁR 25. , Magyar Nemzet A százötven éves magyar Hamlet Százötven évvel ezelőtt, 1794-i ben adták elő magyar nyelven először Shakespeare „Hamletijét. A nevezetes színházi és kultúrtörténeti esemény Kolozsvárott játszódott le. A „Hamlet“-et 20 évvel korábban is játszották már Magyarhonban, de — németül, Pozsonyban és Pesten tartották a németnyelvű előadásokat a XVII. század 70-es éveiben. A pozsonyi és pesti német színjátszók szoros szellemi közösségben éltek Bécs színházi kultúrájával s az ő Hamlet-előadásukat nem tekinthetjük a magyar színházkultúra szerves tényezőjének. A „Hamlet" magyar születésnapjának az első kolozsvári előadás dátumát kell tartanunk. A magyar szellemi élet irányítói közöl elsőnek Kazinczy Ferenc magasztalta lelkes szavakkal Shakespeare remekét, mely a külföldi, elsősorban a bécsi színpadokon nagy hatással szerepelt. Kazinczy németből le is fordította a dán királyfi tragédiáját s azt írta, hogy nem ismer darabot, „ mely inkább érdemelni meg a játszást, mint Hamlet”. Fordítását 1790- ben tisztelettel Prónay László úrnak „dedicálta" s azt a kérést mellékelte az ajánláshoz, hogy a jeles hazafi ajánljon fel néhány aranyat a magyar színjátszó társaságnak „olly feltétel alatt, hogy ők Német Játszók által illendően elkészíttetvén“, adják elő .»Hamlet“ magyar fordítását Színésztoborzás ra mindennapi lelkesedéssel próbálták összetoborozni a megfelelő „aktorokat", hogy végre a színpad eleven világában is elfoglalhassa helyét ez az ugyan nem eredetiből, de komoly Irodalmi becsvággyal készült magyar „Hamlet“-szöveg. A „Magyar Kurír" 1790 augusztus 27-i Számában jelent meg az érdekes felhívás: ,Azok, akik magukat azoknak a személyeknek felvállalásokra, melyek Hamletben előfordulnak, alkalmatosaknak érzik. Budán a Stohmajer úr könyvárus boltjában (hol Hamletek elegendő számban vannak letéve) magukat jelentsék és onnan további utasítást kérjenek. Leginkább az fog a felvezetendő játszókban tekintetni, hogy tiszta Magyar Accentussal szóljanak és beszédeken idegenez ne és mértessék A feladatra azonban nem akadtak vállalkozók. Az első magyar Hamletelőadás óhajából csak négy év múlva lett valóság, Kolozsvár városában. A darab címszerepét, „a királynak mostoha fiát és a királynénak édesgyermnekit" — ahogy az alapos egykorú színlap hirdeti: Kotsi úr játszotta. Azaz Kotsi Patkó János színész, aki fez akkori kolozsvári színjátszók legkiválóbbja volt Az előadásról szűkszavú hírlapi jelentés számolt csak be. Nem tudjuk, milyen sikere volt s nem maradt feljegyzés Kotsi úr színészi játékának részleteiről sem. Kotsi a későbbi évek folyamán többször is eljátszotta Hamletet. Társulatával Pestre is eljött s az első pesti magyar „Hamlet“felőadásnak is (1810-ben a Hackerszállóban), majd 1812 és 1814-ben a híres Rondellában tartott előadásoknak is ő volt a hőse. Döbrentey Gábor 1814-ben egy levélben számolt be Kazinczynak a magyar Hamlet-előadásról A kor önérzetére, szellemére és nyelvezetére egyaránt jellemző Döbrentey beszámolója. Ezt írta: *Kotsi úgy játszott, hogy a németek között egy sincs, aki oly psychologisch tudná ezt a rollt felvenni.“ Csokonai Vitéz József 1830-ban már úgy beszél Hamletről, mely szerep Kotsi Palkó Jánosnak „különösen tulajdon rollai közé tartozottTehát Kotsi a gyér kritikai öntudat koréban is már Shakespeare-színésznek számított. Az első magyar Hamlet Kotsi Patkó János, ahogy a szűkös kortársi tudósításokból is kitetszik, legkomolyabb, legelmélyedőbb színészeink közé tartozott. Sajnos, színészetünk legelső hőseit csaknem áthatolhatatlan homály fedi el az utókor szeme elöl. Igaza van Bayer Józsefnek, az úttörő magyar színészettörténésznek, amikor felpanaszolja, hogy „a magyar színészet múltjának kutatása közben sehol annyi nehézségre nem akadunk, mint mikor színészeinkről, mint előadóművészekről akarunk tiszta fogalmat alkotni. Az egykorú újságlevelek nagy ritkán és akkor is csak általánosságokat mondanak, többnyire hazafias jóakarat irányítja véleményüket, amiből az utókor kutatója édes-kevés tanulságot tud meríteni. Kotsi Patkóról tudjuk, hogy „társainál tanultabb, tapasztaltabb volt s mint ilyen ismerte a színészet művészi fontosságát is... Kivált a művészi dicsőség lelkesíti, példányképül egy Boscius, egy Garrick lebegett előtte ... Német írók bírálatait (Lessing?) olvasgatta, majd a francia, görög és angol nyelvet tanulta meg. Ferenczi Zoltán gyűjtötte össze ezeket a rávonatkozó adatokat a kolozsvári színészetről írott alapvető művében. Csokonai Vitéz József feljegyzései alapján idézi a következő nagyon jellemző mondatot: Sok mindent kell a színésznek tudni, „nehogy egy Hunyadi magas homlokáról lefénylő csendes nagyság s hős tekintet a tudattalan kontár színjátszó által összezavartassék egy durva közkatonáéval; muzsikát kell tudnia, hogy az érzés szelídüljön , könnyen hozzásimuljon a sokféle történetekhez“. Ezeket a szavakat csak a színjátszó művészet belső titkainak ismerője mondhatta ki. Úgy látszik, Kotsi Patkó János, az első magyar Hamletszínész az volt... Érdemes és tanulságos fűtő pillantást vetni a 160 éves magyar „Hamlet“ további történetének egy-egy részletére is. Az első színibírálat, mely a színész játékának elemzésével foglalkozott Benke József színjátszó Hamlet-alakításáról íródott. 1815-ben jelent meg a Magyar Kurir-ban, írója nevét nem ismerjük. Pedig ugyancsak érdekes volna tudni, ki volt ez a jeles magyar színházrajongó, aki saját bevallása szerint „Hamlet“-et „már legalább negyvenszer külömbféle nemzetek játékszínein előadatni látta és már 1815- ben is a színészi tudás legmagasabb próbájának a „Hamlet“-et tartotta. „Amin már harmadfélszázad óta a Theatralis Criticusok rágódnak és amit sok jeles Actor a maga főbb stúdiumává tett, egyik első próbaköve a játszó mennyiségének” — mondja az ismeretlen cikkíró a maga nehézkességében is kifejező nyelvén. Ítélete szerint, melyet bízvást elfogadhatunk, „Benke úr“ komoly művészi értékű „Hamelt"-előadással szolgált a közönségének. A kritikus a közönséget is dicséri. De tudjuk, hogy valójában ez a dicséret is a színész dicsérete. „Semmi illetlen sibongos, semmi gyermekes zaj élet játszásában meg nem zavarta* — írja a beszámoló. Ez azt jelenti, hogy jó volt a színész és szuggesztív erővel játszott. A közönség elfelejtett „sibongani“ ... Benke József is a magyar művészettörténet hőskorának legérdekesebb alakjai közé tartozik. Művelt és kiváló gyakorlati érzékkel megáldott ember volt. Egész sereg színművet fordított és dolgozott át magyarra (sok Kotzebuert, de egy Schillert is), ő volt a kezdő Déryné első művészi mentora is. Déryné naplójában a lelkes szeretet hangján emlékezik meg róla. Játékának hatása alatt „szerepemből kiesve, nyakába borulva össze-visszacsókoltam a színpadon — írja Déryné —, midőn a publikum oly csendesen lélekzett, hogy meg ne zavarja a hatást. Csak a sok fehér keszkenőt látta az ember a könynyező szemekhez felemelkedni . . Biztosan kitűnő színész volt a második magyar Hamlet is. Egymással vetélkedő magyar Hamletek Két úttörő Shakespeare-színészünk után úgyszólván minden igényű magyar „aktor“ a drámai színészet legmagasabb próbakövének tekintette a „Hamlet“-et. Aki meg akarja írni a „Hamlet“ magyar színpadtörténetét, annak a magyar drámai színjátszás történetét kell megírnia. Játszotta Hamletet a Nemzeti Színház első nagy intrikus színésze, Fáncsy Lajos is. A cselszövők alakjának, a Biberachoknak, a Tartuffe-eknek és Skivlockoknak később új stílust teremtő remek színésze fiatal korában játszotta a dán királyfi szerepét, ő sem tudta kivonni magát a nagy szerep varázsának csábító hatása alól. Utána valósággal versenyzett egymással a magyar színészek színe-java, hogy „Namlet”-ben mutathassa meg művészetének igazi mélységeit. Egressy Gábor és idősebb Lendvay Márton egyidőben, felváltva játszották a nagy szerepet. A közönség és a kritkusok tábora két pártra szakadt. ‘Voltak Eg■ ressy-hívők és Lendvay-rajongók. A színházi kultúra elmélyülése, kifinomodása szempontjából rendkívüli jelentősége volt annak, hogy két ilyen kitűnő színész játékát hasonlíthatták össze kritikusaink és színházi közönségünk. Az ilyen összehasonlítás mindig elmélyedőbb analízisre kényszeríti a nézőt. Egressy „simább, természetesebb, finomabb, érzékenyebb‘‘ Hamlet volt. Lendvay „nyersebb, erőteljesebb, felségesen megrázó Egressy Hamletjáról Vörösmarty és Bajza írtak kritikát. Lendvaynak Bajza és Jókai Mór volt legfigyelemreméltóbb kritkusa. A magyar színházi kritika legszebb lapjai közé tartoznak a bírálatok, amiket ezekről a „Hamlet“előadásokról írtak. Mindazok a színészek, akik Hamlet nagy feladatára vállalkoztak, megérdemlik, hogy nevüket felsorolják még akkor is, ha nem alkottak olyan kivételeset, mint Egressy vagy Lendvay. Utánuk az első próbálkozó az érdekes sorsú magyar arisztokrata, gróf Bethlen Miklós volt, aki Bolnai álnéven lépett színpadra. Csak rövid ideig színészkedett. Hamletjéről sok elismerő! Itt a kortársi kritika. Ifj. Lendvay Márton, Paulay Ede, Egressy Ákos, Vrágáts Károly után a „legszebb magyar színész", Nagy Imre is eljátszotta Hamletet. Mihályfi Károly, Somló Sándor, Molnár László és a kitűnő kolozsvári színész, E. Kovács Gyula folytatják a sort. Utánuk már a jelenkor Hamletjei következnek: Beregi Oszkár, Pethes Imre, Ódry Árpád, Törzs Jenő, Táray Ferenc, Somlay Artur, Cray Tivadar és Várkonyi Zoltán. Mindegyikről külön tanulmányt kellene írni. Pethes és Ódry Hamletjét a színészi művészet két legcsodálatosabb remekeként ünnepelte a magyar kritika. Női Hamlet-színész Nem érdektelen megemlíteni azt se, hogy a mai század végén Európaszerte nagy női színészek is megpróbálkoztak Hamlet titokzatos figurájának színpadi életrekeltésével A nagy Bistort és Sarah Bernhardt példáján fellelkesedve a magyar vidéki színpadok egyik kiváló hősnője, Makó Aida eljátszotta „Hamlet" címszerepét. Hogy magyar színpadon hányszor került színre a „Hamlet“, nem lehet pontosan megállapítani. A vidéki előadások nagy részéről nem maradt hiteles följegyzés. Csak az 1837-ben megalakult nemzetiszínházi előadásokról készült pontos nyilvántartás. A Nemzeti Színház 1906 június 11-én tartotta a „Hamlet“ 100. előadását, 1925 októberében pedig a 175-öt. Magánszínházaink közül a Magyar Színház és a Renaissance Színház adta elő a dán királyfi tragédiáját. Legutóbb a Madách Színházban adták, világviszonylatban is páratlan szériában. 102-szer egymásután a „Hamlet“-et. A színészettörténetben Várkonyi Zoltánon kívül nincsen még egy színész, aki 102-szer játszotta volna el egymásután ezt a „legnagyobb drámai szerepet". De a nagy tragédia többi szerepében is tökéleteset alkottak színészeink Nem érdektelen felsorolni, hogy kinek nevéhez fűződnek az egyes „Hamlet"-szerepek legnagyobb művészi sikerei. Claudius király szerepét nem kisebb színészek játszották, mint Tóth József, Szarsvay Imre, Gyenes László, Bartos Gyula, Ivánfi Jenő és Kiss Ferenc. Poloniusz: Megyery Károly, Szentpétery Zsigmond, Szigeti József, Gál Gyula, Somlay Artúr és Sugár Károly. Laertest: ifj. Lendvay Márton, Nagy Imre, Pethes Imre, Ódry Árpád, és Rajnay Gábor. Gertrud királyné szerepében Laborfalvi Róza, Jászai Mari tündököltek s legutóbb Sulyok Mária aratott komoly sikert. Ophenlét Hivatal Anikó, Déryné, Laborfalvi Róza, Bulyovszkyné, Prielle Kornélia, Helvei Laura, Márkus Emilia, Hegyesi Mari, Várady Aranka, Tőkés Anna játszották. Nem mindennapi sikere volt a sírásók szerepében a nagy Szentpéterynek, majd Bartosnak, Rózsahegyinek, Kürthy Györgynek, Gabányi Lászlónak és Juhász Józsefnek. Ragyogó névsori A magyar színészet Aranykönyve a „Hamlet“-színészek felsorolása. Aki a magyar színházi kultúra mélységét és magasságát fel akarja mérni, annak elég a „Hamlet“ 150 éves magyar színpadi pályafutását áttekinteni A másfélszázados évfordulón büszke örömmel állapíthatjuk meg, hogy nemes lelkesedéssel, becsületes munkával és nem mindennapi tehetséggel a magyar színészet is „alkotott valamit"... Szegi Pál Letűnt és feltámasztott írók vagy a félmúlt elfelejtett irodalma Néhány könyvkiadóvállalat közbekézbe, kegyeletből a megelőző nemzedékek íróit is kiadja. Bátortalan a kísérlet, mintha előre sejtené, hogy kudarcot vall: a mai olvasóközönség érthetetlen türelmetlenségtől ösztökélve az újdonságokat hajhássza és a már 1943-ban megjelent műveket is félreteszi az 1944-ben megjelentek kedvéért. Mintha a szeszélyes divat termékei lennének csupán, egy női kalap, ruhaszabás, szövetminta, ami még tavaly „fashionable" volt, de az idén már nem hordják. És ami csodálatos paradoxon: minél régibb és történelmibb a divat, annál több reményt nyújt a felújíthatóságra és annál több benne az az elem, amely az újdonság ingerével kecsegtet. A klasszikus magyar író teteme nem kerül oly mélyen a föld alá, mint például a millennium korszakbeli íróé. A tökéletes múlt nem olyan halott, mint a félmúlt. A plusquamperfectum arcába mosolyog az aoristosnak. Mi tart egy írót, ha nem is mindig a népszerűségnek, de legalább is az érdeklődésnek a peremén? Nyilván az, hogy él. A személyes létének az ereje. Itt van közöttünk, könyvei jelennek meg és újságcikkek róla vagy tőle. Hallat magáról. De ha egyszer kihullt, a kiadó összecsomagolja műveinek megmaradt példányait és lehordatja a pincébe. Ha a hősi mondák korszakát élnénk, talán könyveivel, félbe maradt kézirataival temetnék el, mint a turáni lovast lovával. Nem tudom, miképpen van más nemzet irodalmában, de minálunk az örökösök jobban örülnek az elhúnyt író pecsétgyűrűjének vagy aranyórájának, mint a nyakukba hulló szerzői jognak. A folyamatosság, amit az író és nem egyszer egy egész írói nemzedék jelent, csak testi és nem szellemi. Hát persze nem a törvény ez, akadnak meglepő kivételek is, sőt ha egyik-másik költőnk slmntúli megdicsőülésére gondolunk, azt kell hinnünk, hogy igaza van a kesernyés szólásmondásnak: előbb meg kell halnia a magyar írónak vagy költőnek, hogy felfedezzék. Ady Endre, Juhász Gyula csak haláluk után emelkedtek arra a polcra, amely megillette őket, nem is szólva József Attiláról. Kosztolányi Dezső mesteri prózáját még csak most kezdik értékelni és a regényírók közül egyedül Krúdy Gyula az, akinek posthumus sikerei vetekednek földi élete babérjaival. Bizonyára e néhány ritka siker bátorította fel a kortársi irodalmat, hogy tovább folytassa a feltámasztást és szellemidézést. Németh Lászlóék köre kezdte meg Justh Zsigmonddal. Móricz Zsigmond Tolnai Lajost, a századvég haragos és lázongó regényíróját exhumálta és az ő tüzes felfedező modorában a legnagyobbjaink közé helyezte. Szentimrei Jenő Erdélyben Petelei István mellett kardoskodott, mások mások mellett léptek fel perújítónak. A kiadók tétovázva követték őket, ám a fáradozás visszhang híján meddő és folytatásnélküli maradt. Újabban ismét nekibátorodtak és Lövik Károly, Tömörkény István Cholnoky Viktor, Thury Zoltán, Gárdonyi Géza, Rákosi Viktor szórvényesan megjelentetett munkái kémlelik a piacot, hogy virrad-e már? Kaffka Margitnak is leporolták egyik-másik regényéről a port, készül egy Csáth Géza-kötet is a Nyugat-könyvkiadó kiadásában, de fájdalom, tartanunk kell attól, hogy műveik észrevétlenül sikkadnak el az új könyvek szakadatlanul porzó vágtájában és még a váratlanul újjáélesztett Karinthy-kötetek sem bírják az iramot a korszerű elbeszélő műfaj neofitáival. És ha ezekre az akadékosan és szögesen csikorgó próbálkozásokra gondolunk, már nem is merjük emlegetni Ambrus Zoltán, Szini Gyula, Sebők Zsigmond, Bródy Sándor, Surányi Miklós, P. Ábrahám Ernő, Nagy Endre, Komáromi János, Kóbor Tamás, Harsányi Kálmán és a most éppen 10 esztendeje elhúnyt Móra Ferenc neveit, akik a mi ifjúságunk éveit éppen úgy bearanyozták, mint az előző nemzedékek éveit a hasonlóképpen elfelejtett Eötvös Károly, Baksay Sándor, Benedek Elek, Tóth Béla és a költők közül Komjáthy Jenő, Reviczky Gyula, Kozma Andor, Kiss József és a tegnap többi ködlovagjai.. Ha csak a tiszta emlékezet, a nemzeti művelődés kialakulásában résztvevő alkotó munka kötetes megbecsülése figyelmeztetne bennünket a mulasztottakra, akkor talán igazat lehetne adni azoknak, akik az élet és az irodalom legszervesebb kapcsolatainak az érvén hagyják feledésbe merülni mindazt a hamvába holt szellemi tevékenységet, amely ném e zűrös kor problémavilágát szolgálja és azzal érvelnek, hogy ami volt, félig pedidig már az „irodalomtörténetbe" tartozik beze. De az említett nevek jobbára olyan értékek, amelyeket a divatos mai irodalom egyáltalában nem múl felül, frissek, hozzánk szólanak és valójában megteremtői és kiformálói annak az írói nyelvnek, amely ma nem tudna megszólalni nélkülük. Nos, ha stiláris fordulatnak is tekintenők, hogy csak az az író számít, aki él, vájjon közönségünk értelmi renyheségének és közömbösségének magyarázatul szolgál-e, amit egyes közíróink gyakorlati északként felhoznak: a legújabb nemzedéket a megelőzőtől nemcsak a természetes élettani adottságok, de két merőben elentétes világkép vízválasztója választja el és a két világháború között a magyar szellemi és társadalmi életben olyan kérdések merültek fel, amelyekre a feleletet hiába is várnák a kiegyezés korából kinőtt és a századvég jótékony verőfényétől öntözött elefántcsonttorony-irodalom termékeiben. Erre a kissé politikai ízű ellenvetésre azt a választ adhatjuk, hogy a jobboldali kritika is megkísérelte feltámasztani azokat a neveket, amelyeket hatékonyan vélt kijátszani eszmecsatározásai terén, ha a félmúlt irodalma jobb- és baloldali vonatkozásban egyaránt elnémulásra van kárhoztatva, na csak egy jobb kor bele nem kapcsolódik majd delejes áramkörükbe. Egyelőre, a nyugtalan és helyét nem találó közízlésen kívül két ok is van, amelyek miatt bizonyos vonatkozásban éppen a legjelentősebb — mert hiszen mi sem lehet jelentősebb, mint a múlt, amelyből közvetlenül táplálkozunk és amelynek emlékei a miénk , irodalmi korszak nem illeszkedik be a szellemi élet vérkeringésébe. Az egyik, hogy nálunk hiányzik az értelembeli rugalmasság, amely egyaránt élvezi a műalkotást minden korszakban, akár időszerű a színezete, akár látszólagosan időszerűségmentes. Vannak népek, amelyeknek olvasói beidegzettsége, lelki iskolázottsága az ilyesmire ösztönös készséget mutat, ilyen nép a francia. A másik ok, hogy ez a korszak „irodalomtörténeti- rég“ is kiesett a ránk kiitkező nemzedék tudatából. Mi, akik a megszállás alatt Erdélyben éltünk, fájdalommal állapítottuk mi. Hogy az átlag kisebbségi olvasó közel 25 éven keresztül az anyaország egyidejű irodalmi életét sem ta elég figyelemmel kísérni, az, amit kapott, szűrökön keresztül jutott hozzá, de a nyomunkban lépő ifjúság felnőtt anélkül, hogy a félmúlt hóinak még a nevét is megtanulta vol. Már pedig kisebbségi sorsban milliós tömegek éltek. Másrészt az amaoi szagban is irodalmunknak éppen erről a korszakáról esett az iskolában és a tankönyvekben a legkevesebb szó mintha irodalmunk megállót ,volna Jókainál, Mikszithnál és 15 -20 évig nem történt volna semmi. ›,s››dakozunk-e, ha nincs érdeklődés a közönség részéről azok iránt az iróik iránt, akiket nem is ismer és akiket így bele sem tud helyezni letűnt szellemi mozgalmakba, az apák és rmsvajál világának rendjébe? Ügeti Ernő w