Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-25 / 45. szám

PÉNTEK, 1944 FEBRUÁR 25. , Magyar Nemzet A százötven éves magyar Hamlet Százötven évvel ezelőtt, 17­94-i ben ad­ták elő magyar nyelven először Shake­speare „Hamletijét. A nevezetes szín­házi és kultúrtörténeti esemény Ko­lozsvárott játszódott le. A „Hamlet“-et 20 évvel korábban is játszották már Magyarhonban, de — németül, Po­zsonyban és Pesten tartották a német­nyelvű előadásokat a XVII­. század 70-es éveiben. A pozsonyi és pesti né­met színjátszók szoros szellemi közös­ségben éltek Bécs színházi kultúrájá­val s az ő Ham­let-előadásukat nem tekinthetjük a magyar színházkultúra szerves tényezőjének. A „Hamlet" ma­gyar születésnapjának az első kolozs­vári előadás dátumát kell tartanunk. A magyar szellemi élet irányítói kö­zöl elsőnek Kazinczy Ferenc magasz­talta lelkes szavakkal Shakespeare re­mekét, mely a külföldi, elsősorban a bécsi színpadokon nagy hatással szerepelt. Kazinczy németből le is fordította a dán királyfi tragédiáját s azt írta, hogy nem ismer darabot, „ mely inkább érdemelni meg a ját­szást, mint Hamlet”. Fordítását 1790- ben tisztelettel Prónay László úrnak „dedicálta" s azt a kérést mellékelte az ajánláshoz, hogy a jeles hazafi ajánljon fel néhány aranyat a magyar színjátszó társaságnak „olly feltétel alatt, hogy ők Német Játszók által il­lendően elkészíttetvén“, adják elő .»Hamlet“ magyar fordítását Színésztoborzás­ ra mindennapi lelkesedéssel pró­bálták összetoborozni a megfelelő „ak­­torokat", hogy végre a színpad eleven világában is elfoglalhassa helyét ez az ugyan nem eredetiből, de komoly Irodalmi becsvággyal készült magyar „Hamlet“-szöveg. A „Magyar Kurír" 1790 augusztus 27-i Számában jelent meg az érdekes felhívás: ,Azok, akik magukat azoknak a személyeknek felvállalásokra, melyek Hamletben előfordulnak, alkalmatosak­nak érzik. Budán a Stohmajer úr könyvárus boltjában (hol Hamletek elegendő számban vannak letéve) ma­gukat jelentsék és onnan további uta­sítást kérjenek. Leginkább az fog a f­elvezetendő játszókban tekintetni, hogy tiszta Magyar Accentussal szól­janak és beszédeken idegen­ez ne és mértessék A feladatra azonban nem akadtak vállalkozók. Az első magyar Hamlet­­előadás óhajából csak négy év múlva lett valóság, Kolozsvár városában. A darab címszerepét, „a királynak mos­toha fiát és a királynénak édesgyer­mne­kit" — ahogy az alapos egykorú színlap hirdeti: Kotsi úr játszotta. Azaz Kotsi Patkó János színész, aki fez akkori kolozsvári színjátszók leg­­kiválóbbja volt Az előadásról szűkszavú hírlapi je­lentés számolt csak be. Nem tudjuk, m­ilyen sikere volt s nem maradt fel­jegyzés Kotsi úr színészi játékának részleteiről sem. Kotsi a későbbi évek folyamán többször is eljátszotta Hamletet. Társulatával Pestre is el­jött s az első pesti magyar „Hamlet“­­felőadásnak is (1810-ben a Hacker­­szállóban), majd 1812 és 1814-ben a híres Rondellában tartott előadások­nak is ő volt a hőse. Döbrentey Gá­bor 1814-ben egy levélben számolt be Kazinczynak a magyar Hamlet-elő­­adásról A kor önérzetére, szellemére és nyelvezetére egyaránt jellemző Döb­rentey beszámolója. Ezt írta: *Kotsi úgy játszott, hogy a németek között egy sincs, aki oly psychologisch tudná ezt a rollt felvenni.“ Csokonai Vitéz József 1830-ban már úgy beszél Hamletről, mely szerep Kotsi Palkó Jánosnak „különösen tulajdon rollai közé tartozottTehát Kotsi a gyér kritikai öntudat koréban is már Shakespeare-színésznek számított. Az első magyar Hamlet Kotsi Patkó János, ahogy a szűkös kortársi tudósításokból is kitetszik, legkomolyabb, legelmélyedőbb színé­szeink közé tartozott. Sajnos, színé­szetünk legelső hőseit csaknem átha­tolhatatlan homály fedi el az utókor szeme elöl. Igaza van Bayer József­nek, az úttörő magyar színészet­törté­nésznek, amikor felpanaszolja, hogy „a magyar színészet múltjának kuta­tása közben sehol annyi nehézségre nem akadunk, mint mikor színészeink­ről, mint előadóművészekről akarunk tiszta fogalmat alkotni. Az egykorú újságlevelek nagy ritkán és akkor is csak általánosságokat mondanak, több­nyire hazafias jóakarat irányítja véle­ményüket, amiből az utókor kutatója édes-kevés tanulságot tud meríteni. Kotsi Patkóról tudjuk, hogy „társai­nál tanultabb, tapasztaltabb volt s mint ilyen ismerte a színészet művészi fon­tosságát is... Kivált a művészi dicső­ség lelkesíti, példányképül egy Boscius, egy Garrick lebegett előtte ... Német írók bírálatait (Lessing?) olvasgatta, majd a francia, görög és angol nyel­vet tanulta meg­. Ferenczi Zoltán gyűjtötte össze ezeket a rávonatkozó adatokat a kolozsvári színészetről írott alapvető művében. Csokonai Vitéz József feljegyzései alapján idézi a kö­vetkező nagyon jellemző mondatot: Sok mindent kell a színésznek tudni, „ne­hogy egy Hunyadi magas homlo­káról lefénylő csendes nagyság s hős tekintet a tudattalan kontár színjátszó által összezavartassék egy durva köz­katonáéval; muzsikát kell tudnia, hogy az érzés szelídüljön , könnyen hozzásimuljon a sokféle történetek­hez“. Ezeket a szavakat csak a szín­játszó művészet belső titkainak isme­rője mondhatta ki. Úgy látszik, Kotsi Patkó János, az első magyar Hamlet­­színész az volt... Érdemes és tanulságos fűtő pillan­tást vetni a 160 éves magyar „Hamlet“ további történetének egy-egy részle­tére is. Az első színibírálat, mely a színész játékának elemzésével foglalkozott Benke József színjátszó Hamlet-alakí­tásáról íródott. 1815-ben jelent meg a Magyar Kurir-ban, írója nevét nem ismerjük. Pedig ugyancsak érdekes volna tudni, ki volt ez a jeles magyar színházrajongó, aki saját bevallása szerint „Hamlet“-et „már legalább negyvenszer külömbféle nemzetek já­tékszínein előadatni látta é­s már 1815- ben is a színészi tudás legmagasabb próbájának a „Hamlet“-et tartotta. „Amin már harmadfélszázad óta a T­heat­ralis Criticusok rágódnak és amit sok jeles Actor a maga főbb stúdiu­mává tett, egyik első próbaköve a játszó mennyiségének” — mondja az ismeretlen cikkíró a maga nehézkes­ségében is kifejező nyelvén. Ítélete szerint, melyet bízvást elfogadhatunk, „Benke úr“ komoly művészi értékű „Hamelt"-előadással szolgált a közön­ségének. A kritikus a közönséget is dicséri. De tudjuk, hogy valójában ez a dicséret is a színész dicsérete. „Semm­i illetlen sibongos, semmi gyer­mekes zaj élet játszásában meg nem zavarta* — írja a beszámoló. Ez azt jelenti, hogy jó volt a színész és szug­­gesztív erővel játszott. A közönség elfelejtett „sibongani“ ... Benke József is a magyar művé­szettörténet hőskorának legérdeke­sebb alakjai közé tartozik. Mű­velt és kiváló gyakorlati érzék­kel megáldott ember volt. Egész sereg színművet fordított és dolgozott át magyarra (sok Kotzebuert, de egy Schillert is), ő volt a kezdő Déryné első művészi mentora is. Déryné napló­jában a lelkes szeretet hangján em­lékezik meg róla. Játékának hatása alatt „szerepemből kiesve, nyakába borulva össze-visszacsókoltam a szín­padon — írja Déryné —, midőn a publikum oly csendesen lélekzett, hogy meg ne zavarja a hatást. Csak a sok fehér keszkenőt látta az ember a köny­­nyező szemekhez felemelkedni . . Biztosan kitűnő színész volt a máso­dik magyar Hamlet is. Egymással vetélkedő magyar Hamletek Két úttörő Shakespeare-színészünk után úgyszólván minden igényű ma­gyar „aktor“ a drámai színészet leg­magasabb próbakövének tekintette a „Hamlet“-et. Aki meg akarja írni a „Hamlet“ magyar színpadtörténetét, annak a magyar drámai színjátszás történetét kell megírnia. Játszotta Hamletet a Nemzeti Szín­ház első nagy intrikus színésze, Fáncsy Lajos is. A cselszövők alakjának, a Biberachoknak, a Tartuffe-eknek és Skivlockoknak később új stílust te­remtő remek színésze fiatal korában játszotta a dán királyfi szerepét, ő sem tudta kivonni magát a nagy sze­rep varázsának csábító hatása alól. Utána valósággal versenyzett egy­mással a magyar színészek színe-java, hogy „N­amlet”-ben mutathassa meg művészetének igazi mélységeit. Egressy Gábor és idősebb Lendvay Márton egy­­időben, felváltva játszották a nagy szerepet. A közönség és a kritkusok tábora két pártra szakadt. ‘Voltak Eg­­■ ressy-hívők és Lendvay-rajongók. A színházi kultúra elmélyülése, kifino­modása szempontjából rendkívüli je­lentősége volt annak, hogy két ilyen kitűnő színész játékát hasonlíthatták össze kritikusaink és színházi közön­ségünk. Az ilyen összehasonlítás min­dig elmélyedőbb analízisre kényszeríti a nézőt. Egressy „simább, természe­tesebb, finomabb, érzékenyebb‘‘ Ham­let volt. Lendvay „nyersebb, erőtelje­sebb, felségesen megrázó Egressy Hamletjáról Vörösmarty és Bajza ír­tak kritikát. Lendvaynak Bajza és Jókai Mór volt legfigyelemreméltóbb kritkusa. A magyar színházi kritika legszebb lapjai közé tartoznak a bí­rálatok, amiket ezekről a „Hamlet“­­előadásokról írtak. Mindazok a színészek, akik Hamlet nagy feladatára vállalkoztak, megér­demlik, hogy nevüket felsorolják még akkor is, ha nem alkottak olyan ki­vételeset, mint Egressy vagy Lendvay. Utánuk az első próbálkozó az érde­kes sorsú magyar arisztokrata, gróf Bethlen Miklós volt, aki Bolnai álné­ven lépett színpadra. Csak rövid ideig színészkedett. Hamletjéről sok elisme­rő! Itt a kortársi kritika. Ifj. Lendvay Márton, Paulay Ede, Egressy Ákos, Vrágáts Károly után a „legszebb ma­gyar színész", Nagy Imre is eljátszotta Hamletet. Mihályfi Károly, Somló Sán­dor, Molnár László és a kitűnő ko­lozsvári színész, E. Kovács Gyula foly­tatják a sort. Utánuk már a jelenkor Hamletjei következnek: Beregi Oszkár, Pethes Imre, Ódry Árpád, Törzs Jenő, Táray Ferenc, Somlay Artur, Cray Ti­vadar és Várkonyi Zoltán. Mindegyik­ről külön tanulmányt kellene írni. Pethes és Ódry Hamletjét a színészi művészet két legcsodálatosabb reme­keként ünnepelte a magyar kritika. Női Hamlet-színész Nem érdektelen megemlíteni azt se, hogy a mai század végén Európa­­szerte nagy női színészek is megpró­bálkoztak Hamlet titokzatos figurájá­nak színpadi életrekeltésével A nagy Bistort és Sarah Bernhardt példáján fellelkesedve a magyar vidéki színpa­dok egyik kiváló hősnője, Makó Aida­­ eljátszotta „Hamlet" címszerepét. Hogy magyar színpadon hányszor került színre a „Hamlet“, nem lehet pontosan megállapítani. A vidéki elő­adások nagy részéről nem maradt hi­teles följegyzés. Csak az 1837-ben meg­alakult nemzetiszínházi előadásokról készült pontos nyilvántartás. A Nem­zeti Színház 1906 június 11-én tar­totta a­ „Hamlet“ 100. előadását, 1925 októberében pedig a 175-öt. Magán­színházaink közül a Magyar Színház és a Renaissance Színház adta elő a dán királyfi tragédiáját. Legutóbb a Madách Színházban adták, világvi­szonylatban is páratlan szériában. 102-szer egymásután a „Hamlet“-et. A színészettörténetben Várkonyi Zoltá­non kívül nincsen még egy színész, aki 102-szer játszotta volna el egymásután ezt a „legnagyobb drámai szerepet". De a nagy tragédia többi szerepé­ben is tökéleteset alkottak színészeink Nem érdektelen felsorolni, hogy ki­nek nevéhez fűződnek az egyes „Ham­­let"-szerepek legnagyobb művészi si­kerei. Claudius király szerepét nem kisebb színészek játszották, mint Tóth József, Szarsvay Imre, Gyen­es László, Bartos Gyula, Ivánfi Jenő és Kiss Fe­renc. Poloniusz: Megyery Károly, Szentpétery Zsigmond, Szigeti József, Gál Gyula, Somlay Artúr és Sugár Károly. Laertest: ifj. Lendvay Márton, Nagy Imre, Pethes Imre, Ódry Árpád, és Rajnay Gábor. Gertrud királyné szerepében Laborfalvi Róza, Jászai Mari tündököltek s legutóbb Sulyok Mária aratott komoly sikert. Ophenlét Hivatal Anikó, Déryné, Laborfalvi Róza, Bulyovszkyné, Prielle Kornélia, Helvei Laura, Márkus Emilia, Hegyesi Mari, Várady Aranka, Tőkés Anna játszották. Nem mindennapi sikere volt a sírásók szerepében a nagy Szentpéterynek, majd Bartosnak, Ró­zsahegyinek, Kürthy Györgynek, Ga­­bányi Lászlónak és Juhász Józsefnek. Ragyogó névsori A magyar színészet Aranykönyve a „Hamlet“-színészek felsorolása. Aki a magyar színházi kultúra mély­ségét és magasságát fel akarja mérni, annak elég a „Hamlet“ 150 éves ma­gyar színpadi pályafutását áttekinteni A másfélszázados évfordulón büszke örömmel állapíthatjuk meg, hogy ne­mes lelkesedéssel, becsületes munká­val és nem mindennapi tehetséggel a magyar színészet is „alkotott va­lamit"... Szegi Pál Letűnt és feltámasztott írók vagy a félmúlt elfelejtett irodalma Néhány könyvkiadóvállalat közbe­­kézbe, kegyeletből a megelőző nemze­dékek íróit is kiadja. Bátortalan a kísérlet, mintha előre sejtené, hogy kudarcot vall: a mai olvasóközönség érthetetlen türelmetlenségtől ösztö­kélve az újdonságokat h­ajhássza és a már 1943-ban megjelent műveket is félreteszi az 1944-ben megjelentek ked­véért. Mintha a szeszélyes divat ter­mékei lennének csupán, egy női ka­lap, ruhaszabás, szövetminta, ami még tavaly „fashionable" volt, de az idén már nem hordják. És ami csodálatos paradoxon: minél régibb és történel­­mibb a divat, annál több reményt nyújt a felújíthatóságra és annál több benne az az elem, amely az újdonság ingerével kecsegtet. A klasszikus ma­gyar író teteme nem kerül oly mé­lyen a föld alá, mint például a millen­nium korszakbeli íróé. A tökéletes múlt nem olyan halott, mint a félmúlt. A plusquamperfectum arcába moso­lyog az aoristosnak. Mi tart egy írót, ha nem is mindig a népszerűségnek, de legalább is az érdeklődésnek a peremén? Nyilván az, hogy él. A személyes létének az ereje. Itt van közöttünk, könyvei jelennek meg és újságcikkek róla vagy tőle. Hallat magáról. De ha egyszer kihullt, a kiadó összecsomagolja műveinek megmaradt példányait és lehordatja a pincébe. Ha a hősi mondák korsza­kát élnénk, talán könyveivel, félbe maradt kézirataival temetnék el, mint a turáni lovast lovával. Nem tudom, miképpen van más nemzet irodalmá­ban, de minálunk az örökösök jobban örülnek az elhúnyt író pecsétgyűrűjé­nek vagy aranyórájának, mint a nya­kukba hulló szerzői jognak. A folyamatosság, amit az író és nem egyszer egy egész írói nemzedék jelent, csak testi és nem szellemi. Hát persze nem a törvény ez, akad­nak meglepő kivételek is, sőt ha egyik-másik költőnk slmntúli megdi­csőülésére gondolunk, azt kell hin­nünk, hogy igaza van a kesernyés szólásmondásnak: előbb meg kell hal­nia a magyar írónak vagy költőnek, hogy felfedezzék. Ady Endre, Juhász Gyula csak haláluk után emelkedtek arra a polcra, amely megillette őket, nem is szólva József Attiláról. Koszto­lányi Dezső mesteri prózáját még csak most kezdik értékelni és a regényírók közül egyedül Krúdy Gyula az, aki­nek posthumus sikerei vetekednek földi élete babérjaival. Bizonyára e néhány ritka siker bátorította fel a kortársi irodalmat, hogy tovább folytassa a feltámasztást és szellemidézést. Németh Lászlóék köre kezdte meg Justh Zsigmonddal. Móricz Zsigmond Tolnai Lajost, a szá­zadvég haragos és lázongó regényíró­ját exhumálta és az ő tüzes felfedező modorában a legnagyobbjaink közé helyezte. Szentimrei Jenő Erdélyben Petelei István mellett kardoskodott, mások mások mellett léptek fel per­­újítónak. A kiadók tétovázva követ­ték őket, ám a fáradozás visszhang hí­ján meddő és folytatásnélküli ma­radt. Újabban ismét nekibátorodtak és Lövik Károly, Tömörkény István Cholnoky Viktor, Thury Zoltán, Gár­donyi Géza, Rákosi Viktor szórvénye­san megjelentetett munkái kémlelik a piacot, hogy virrad-e már? Kaffka Margitnak is leporolták egyik-másik regényéről a port, készül egy Csáth Géza-kötet is a Nyugat-könyvkiadó kiadásában, de fájdalom, tartanunk kell attól, hogy műveik észrevétlenül sikkadnak el az új könyvek szakadat­lanul porzó vágtájában és még a vá­ratlanul újjáélesztett Karinthy-kötetek sem bírják az iramot a korszerű el­beszélő műfaj neofitáival. É­s ha ezekre az akadékosan és szögesen csikorgó próbálkozásokra gondolunk, már nem is merjük emlegetni Ambrus Zoltán, Szini Gyula, Sebők Zsigmond, Bródy Sándor, Surányi Miklós, P. Ábrahám Ernő, Nagy Endre, Komáromi János, Kóbor Tamás, Harsányi Kálmán és a most éppen 10 esztendeje elhúnyt Móra Ferenc neveit, akik a mi ifjú­ságunk éveit éppen úgy bearanyoz­ták, mint az előző nemzedékek éveit a hasonlóképpen elfelejtett Eötvös Károly, Baksay Sándor, Benedek Elek, Tóth Béla és a költők közül Kom­játhy Jenő, Reviczky Gyula, Kozma Andor, Kiss József és a tegnap többi ködlovagjai.. Ha csak a tiszta emlé­kezet, a nemzeti művelődés kialakulá­sában résztvevő alkotó munka köte­tes megbecsülése figyelmeztetne ben­nünket a mulasztottakra, akkor talán igazat lehetne adni azoknak, akik az élet és az irodalom legszervesebb kap­csolatainak az érvén hagyják feledésbe merülni mindazt a hamvába holt szel­lemi tevékenységet, amely ném­ e zűrös kor problémavilágát szolgálja és azzal érvelnek, hogy ami volt, félig pedidig már az „irodalomtörténetbe" tartozik beze. De az említett nevek jobbára olyan értékek, amelyeket a divatos mai irodalom egyáltalában nem múl felül, frissek, hozzánk szólanak és valójá­ban megteremtői és kiformálói annak az írói nyelvnek, amely ma nem tudna megszólalni nélkülük. Nos, ha stiláris fordulatnak is te­­kintenők, hogy csak az az író számít, aki él, vájjon közönségünk értelmi renyheségének és közömbösségének magyarázatul szolgál-e, amit egyes közíróink gyakorlati északként felhoz­­nak: a legújabb nemzedéket a meg­­előzőtől nemcsak a természetes élet­­tani adottságok, de két merőben el­­entétes világkép vízválasztója vá­lasztja el és a két világháború között a magyar szellemi és társadalmi élet­­ben olyan kérdések merültek fel, ame­lyekre a feleletet hiába is várnák a kiegyezés korából kinőtt és a század­­vég jótékony verőfényétől öntözött elefántcsonttorony-irodalom termékei­ben. Erre a kissé politikai ízű ellen­vetésre azt a választ adhatjuk, hogy a jobboldali kritika is megkísérelte fel­támasztani azokat a neveket, amelye­ket hatékonyan vélt kijátszani eszme­­csatározásai terén, ha a félmúlt irodalma jobb- és baloldali vonatko­zásban egyaránt elnému­lásra van kárhoztatva, na csak egy jobb kor bele nem kap­csolódik majd delejes áramkörükbe. Egyelőre, a nyugtalan és helyét nem találó közízlésen kívül két ok is van, amelyek miatt bizony­os vonatkozás­ban éppen a legjelentősebb — mert hiszen mi sem lehet jelentősebb, mint­­ a múlt, amelyből közvetlenül táp­lálkozunk és amelynek emlékei a miénk , irodalmi korszak nem illesz­kedik be a szellemi élet vérkeringé­sébe. Az egyik, hogy nálunk hiányzik az értelembeli rugalmasság, amely egy­aránt élvezi a műalkotást minden kor­szakban, akár időszerű a színezete, akár látszólagosan időszerűségmentes. Vannak népek, amelyeknek olvasói beidegzettsége, lelki iskolázottsága az ilyesmire ösztönös készséget mutat, ilyen nép a francia. A másik ok, hogy ez a korszak „irodalomtörténeti- rég“ is kiesett a ránk ki­itkező nem­zedék tudatából. Mi, akik a megszál­lás alatt Erdélyben éltünk, fájdalom­mal állapítottuk m­i. Hogy az átlag kisebbségi olvasó közel 25 éven ke­resztül az anyaország egyidejű iro­dalmi életét sem t­­a elég figyelem­mel kísérni, az, amit kapott, szűrö­kön keresztül jutott hozzá, de a nyo­munkban lépő ifjúság felnőtt anél­kül, hogy a félmúlt hóinak még a nevét is megtanulta vo­l. Már pedig kisebbségi sorsban milliós tömegek él­tek. Másrészt az am­aoi szagban is irodalmunknak éppen erről a korsza­káról esett az iskolában és a tan­könyvekben a legkevesebb szó minth­a irodalmunk megállót­ ,vo­lna Jókainál, Mikszithnál és 15 -20 évig nem tör­tént volna semmi. ›,s››da­kozunk-e, ha nincs érdeklődés a közönség ré­széről azok iránt az iróik iránt, akiket nem is ismer és akiket így bele sem tud helyezni letűnt szellemi mozgal­makba, az apák és rmsvaj­ál világá­nak rendjébe? Ügeti Ernő w

Next