Magyar Nemzet, 1950. július (6. évfolyam, 150-175. szám)

1950-07-01 / 150. szám

*9* A koreai néphadsereg csapatai eddig 20.000 négyzetkilométer területet szabadítottak fel I Fengjangból jelenti a TASZSZ. " A négy napos harc útin . a néphadsereg az egész arcvona­­ton 70—100 kilométert vonu­l ételé,­ felszabadította Szöult, a Köztársaság fővárosát, valamint Kaeszong, Thenpu­, Csuncson, Kannte, Ongjin, Honcsen, Enan, Pjakcsen, Donducsen városát, több más várost, valamint több, hitel ötezer kisebb lakott he­lyet, összesen 20.000 négyzet­kilométernyi terület szabadult fel. Amerikai bombavetők banditatámadást intéz­tek Fengjang ellen­ ­• Csütörtökön 17 óra 30 perc­ W 27 «B. 29 »-es amerikai bombavető banditatámadást int­­­éze­tt Fengjang ellen. A gépek a város különféle részeire 300 különböző űrméretű bombát dobtak. A bombázás eredmé­nyeképpen­­sok lakóépület el­pusztult. A polgári lakosságban nagyszámú az áldozat. A koreai fronthelyzet rosszabbodása miatt MacArthur visszautazott Tokióba Mint Moszkvába, jelentik, a szovjet sajtó idézi az United Press tudósítójának jelentését arról, hogy június 29-én hajnal­ban amerikai katonai repülő­gépek széleskörű támadást kezdtek, elkeseredett kísérletük­ben, hogy megmentsék Szavon repülőtámaszpontot és meg­akadályozzák a délkoreai had­sereg szétbomlását. Az Associated Press tokiói tudósítása szerint MacArthur Dél-Koreából visszaérkezett To­kióba. A tudósító rámutat, hogy ez valószínűleg arról tanúsko­dik, hogy a koreai fronton a helyzet rosszabbodott. Eredetileg ugyanis MacArthur néhány na­pig Dél-Koreában akart ma­radni. Idézik a szovjet lapok a pá­rizsi lapok jelentését is, amely szerint MacArthur parancsot adott az amerikai bombázók­nak, hogy pusztítsanak el há­rom hidat a Han folyó körze­tében, amelyeknek sztratégiai jelentőségük van. A parancs célja, hogy megakadályozzák az északkoreai tankhadoszlápokat, hogy folytassák előrenyomulá­­sukat Szöultól délre. MacArthur a rendelkezésére bocsátott ausztráliai légierőknek is pa­rancsot adott, hogy haladékta­lanul lépjenek működésbe. A Szakszervezeti Világszövetség több szakosztálya a Schuman-terv ellen Párizsiból jelentik. A bányász-, fi Vas- és fémmunkás szakszer­vezetek szövetségei, amelyek — mint ismeretes — a Szakszer­vezeti Világ­szövetség szakosztá­lyai, felhívást intéztek ezen ipar­ágak francia, ol­asz, angol, ame­rikai, német, holland, belga, luxembourgi és saarvidéki dol­gozóihoz, felszólítva őket, szer­vezzék meg az egységakciót a Schuman-terv ellen. Július 15-én jár le a Népművelési Minisztérium »Művelt Nép« pályázata A Népművelési Minisztérium tízévi április 4-én, a felszabadu­lás ötödik évfordulóján ,,Művelt Nép“ műsorpályázatot hirdetett. A nagy érdeklődést k­eltett mű­­sorpályázatra folyamatosan ér­keznek be a pályaművek: kis színdarabok, jelenetek, egyb­el- Vonásotok.­­ A pályázatra eddig arány­áig kevés kórusmű érkezett be. A Magyar Vasutasok és Hajósok Szakszervezete tilta­kozó táviratot intézett a francia kormányhoz a Ten­gerészek és Rakodómunká­sok Nemzetközi Szövetsége központi irodája betiltása el­len. A magyar szakszervezet táviratilag biztosította teljes szolidaritásáról a Tengeré­szek és Dokkmunkások Nem­zetközi Szövetségét. Ember a fűben Írta: Dallos Sándor ‘ Ez annak az esztendőnek a nyarán történt, amelynek őszén először írattak iskolába. Két hó­nap híján hatéves voltam. Kedd vo­t. Öntudatos életem­ in­nét kezdődik. Ez a nap is úgy köszöntött faj, mint a többi. A nap sütött be az ablakon, a fák levelei még érzékenyek voltak a hármastól s a kutyánk — egy nagy, fehér kovász — ott ült a küszöbön. s Énrám várt. Felébredtem s nyomban érez­tem szobánk moso­lgó, meleg család­ szagát. Szerettem­ ezt, szü­lői lehe­­letből, a szappan. « In.osdóvíz és a reggeli­­ latiból fijjf. Olyan volt, mint a fény. Első pillantásom anyámat érte , ettől valami mélységes testi boldogság fogott el. Őt szinte a laptatás elagadtatottságával sze­rettem. Anyám­ — ez a szó vala­hogy a gyermeki ölelés extázisát jelentette. Ő volt minden napom megújuló ajándéka, mámoros si­rom, éet és szeretet. Apám ilyenkor már nem volt it­­thon, dolgozott. Felöltöztem, megreggeliztem, elköszöntem anyámtól, füttyen­­tettem »■, kutyánknak s elindul­tunk. Előttünk egy kis dombos térség terült,­­ott szoktunk ját­szani. Aznap is. Emlékszem a fű még harmatos volt, katica­bogarak mászkáltak a gyepszála­­kon, a fű­ között hangyák és­­keménytestű, fekete bogarak s fa gyep fülött egészen apró hal­ványkék , pillék röpködtek ,­­ala­csonyan a reggeli fényben. Mindez öröm­­volt és gyönyö­rűség. " , Egy paratris ketten voltak csak: a kutyánk meg én. Azzal szórakoztunk, hogy ő a pillék után kapkodott össze­ összekoc­­canó fogakkal, én meg nevettem ezen. Aztán megérkeztek a paj­tásaim és labdázni kezdtünk. A kutyánk is velünk játszott. Ép­pen úgy vadászott a labdára, akárcsak mi s ha ecsíphette, bizony, elfutott vele s kergel­­h­ettü­k, mire kiejtette a szájából. Ez mindennap mindaddig így ment, míg csak fel nem tűnt a sarkon apám magas alakja. Pontosan dél volt ilyenkor, harangoztak. Én zsebre tettem a labdát, futottam eléje, elkaptam a kezét s kezet csókoltam neki. A felemért, örömmel csókolta meg az arcomat s ilyenkor min­dig volt benne valami kis meg­­hatódás, bizonyára önmaga arc­vonásait látta bennem. Aztán letett, megfogta a kezemet, úgy mentünk haza. Az ülőn jófor­­mán mindenki szeretettel kö­szönt neki, nem a rangja, az egyénisége miatt. Már akkor tudtam ezt, én is ezért szeret­tem olyan nagyon. Hajdanában vándor volt tizenhat esztendeig, Trondhjemtől Szicíliáig megfor­dult szinte mindenütt s ha néha mesélt erről az idejéről, illato­san virágzott száján a szó s csodálatos tájak és életek vil­lantak elé a mondataiból. Bementünk, megettük az ebé­det s míg kint szinte fehéren izzott a nyár, apám egyszer csak azt mondta: — Genovából kaptam levelet. Anyám megrezdült. — Ki írt? Apám szel­e az asztalán kó­­­­borolt. — Egy svéd barátom, együtt vándoroltunk hajdanán. Tüdő­bajjal fekszik az egyik genovai kórházban , úgy veszem ki a leveléből, hogy vége. Anyám semmit sem szólt, csak nézte apámat. Ismertem már a tekintetét: a titkot nézik így. Apám cigarettát vett elő és sokáig tartotta a kezében. — Hányszor mondtam neki: menj haza, nem neked való a vándor­élet! Gyenge vagy erre, házasodjál meg. Mert vékony, szőke gyerek volt, kékszemű ... De csak maradt. Rágyújtott, rám nem is ügyelt, csöndesen beszélt anyámmal. Én kimentem s szokás szerint rohantam a kutyánkkal a ját­szótérre, mert nagyon szerettem így ebéd után ülni ott s nézni a forró és poros utcát, amely ilyenkor oly kihalt volt, mintha az egész faluban nem lakott volna senki sem. És ekkor történt. A fűben, ahol az előbb ját­szottunk, egy ember feküdt. El­viselt, porlepte ruha volt rajta, arca borostás volt,­­ homloka sárgás és domború, haja csap­zott. Egyik lábát kinyújtotta, a másik, térdben behajlítva, cson­tosan felszögellett. Kezét, amely piszkos volt s a körme alatt fekete holdak, fektetni­­ két­oldalt szétvetette s a for­ró nap­fényben mélyen aludt. Megtorpantam lábára s vala­mi olyan, addig soha nem ér­zett megdöbbenés járt át, hogy csaknem felkiáltottam tőle. De valahogy mégsem tudtam kiál­tani, csak álltam odaszögezve s olyan érzéssel, mintha vala­mi eddig elrejtett csodát les­nék meg, kezdtem nézni a fű­ben fekvő alakot. Életemben ekkor néztem meg először igazán az embert. Szinte azt mondhatnám: ekkor vettem először mélyebben észre. Nagy csönd volt. Sem nö- Nény, sem állata sem tentben nem mozdult sehol. Minden néma volt és egészen, de egé­szen más, mint eddig. Valami kifejezhetetlen rejtelemmel let­tek tele a dolgok s mintha valahogy mindennek szeme tá­madt volna, minden ezt a fekvő alakot figyelte. Az embert. Oly megdöbbentő volt a forró dél csendjében ez a néma test, mintha valahonnét a végtelen­ből hullott volna alá. Lénye úgy megrázott, mintha jelenést látnék, lassan valami szorongás fogott el, amely, mennél to­vább néztem, annál hevesebb és fojtogatóbb lett. De a sze­mem mégsem tudtam levenni róla. Először az egész alakot láttam, a f­elszögellő térd éles vonala szinte hasított, a két kéz valami fenséges tragikumot rejtett magában, s a mellkas boltozata, amint járt fel-alá a vedlett ing alatt, mintha áldo­zati oltáron pihegett volna. Később összeszűkült a látá­som s nem láttam mást, csak az arcot. Percekig néztem s valami ki­mondhatatlanul megdöbbentő volt így szemben állni az emberrel s meglesni őt arca és lénye rejtelmeiben. Lassan szinte vi­­lágnyivá nőtt elöttem ez a bo­rostás, magános emberarc, már­­ványmű volt, gigantikus és vég­telenebb a világnál. Ki lehet? Körülöttem fu­lasztott a csönd, szorongva álltam s ahogy néz­tem az alvó embert, mindegyre szomorúbb lettem tőle. A test eldobott mozdulatlanságából, az arc mélyen húzott vonalaiból szivárgott ez a szomorúság, bir­tokba vett s olyan erős lett, hogy valósággal fájt. Nagyon fájt A kócos, fekete haj elve SHüito- -•A félig száradt gyapper S a homlokvonat a szemcsont erős dudorodásával megrázóan igézetes volt. Az orr éles, s ez az édessége mellett is meleg vo­nal mégis miért olyan szomorú? A száj puha és bágyadt s bár a kopottas bajusz félig eltakar­ja, görbülő ívében ott bújik az árvaság s a csontos állón a bo­rosta megremegtető. Az egész arc valahogy fájdalmasan szent volt, ijedelmesen magános, mindentől elvonatkoztatott fen­ségesség, veszendő, de égig ható csoda. Vonzó és ijesztő egyszerre. Csak álltam ott, remegtem a titoktól, szivemet végtelen me­legség, szeretet és szomorúság szorította s egyszerre nem bír­tam tovább, sírva fakadtam. Forró borzongás rázott, sajná­lat és döbbenet, valami végte­lenül fájt bennem s hangos zokogással rohantam be a la­kásba. Apám még mindig az asztalnál ült s anyámmal be­szélgetett. Mikor meglátott, ijed­ten fordult felém. — Mi bajod? — Egy ember... — zokog­tam — Mi? — Egy ember van odakint a fűben. Apám­ felkapott és szaladt velem kifelé. Azt hitte, valaki bántott. Indulat remegett az arcán s én féltem, mert tud­tam, hogy apám borzasztó erős. — Hol van? — kérdezte, mi­kor kiértünk. — Ő­t — mutattam suttogva a fűbe. — Aluszik. Apám elcsodálkozott — Aluszik? — Igen. — Hát akkor., De abbahagyta. Odamentünk rémtekintett és sokáig nézett, mintha keresne az arcomba­n valamit. Olyan mély és átható volt a tekintete, hogy soha nem felejtem el. Sokáig nem szólt semmit, végül is azt mondta határozottan: — Egy vándor. Bántott talán? — Nem — ráztam hüppögve a fejemet — csak itt fekszik... és szakállas... és... Nem tudtam megmagyaráz­n, mi van velem. Hogy tudtam volna egybefogni és kimonda­ni azt a zűrzavart, hogy félek is ettől az embertől, ám ugy*.,­­ akkor rettentően szeretem és saj­­nálom is, hogy reszketek tide és életem minden ízével vonzó­­dom hozzá, hogy döbbenet fojtogat föle és valami kimon­d­­hatatlan, de boldog fá­jdalm­ú áradás indul el bennem ugyan­akkor, hogy ... Apám bólintott. — Értem — mondta halkan. — Milyen érdekes! Ha nem volnál ilyen túlságosan fiatal, azt mondanám neked­, hogy ezt az élményt minden erőddel tartsd meg és ehhez igazodjál egész életedben. Mert az em­berrel találkoztál. Vili befelé. — Egy kissé korán... —• dönnögte magában , vissza­nézett. Odabent letett. — Mosakodjál meg alapo­san, aztán feküdj te és húsölj, ne csatangolj folyton a napon. Bement, én vizet töltöttem,, mosakodni kezdtem s a bűvös­ víz csobogása közben ha­lolot­tam, amint odabent azt mon­dta édesanyámnak: — Úgy nézem, ember f­ia belőle, Jolánka. S valami nagy melegség. jóllehet az utóbbi időben a tömegdalok nagy népszerű­ségre tettek szert és az igények ezen a téren is megnőttek A „Glasztuskák" néven ismert tréfás műfaj szintén igen nép­szerű, számos aktuális strófa érkezett a pályázatra. A pályázat határideje július 15. Ünnepélyes eredményhirde­tés augusztus 20-án lesz. A lengyel fasiszta terror­banda bűnperének nyolcadik tárgyalási napján a perbe­szédekre került sor. Az ügyész vádbeszédében hat halálos és egy életfogytiglani ítéletet kért. Ezután a védő­beszédek hangzottak el. Parasztasszony lett özv. Ri­­móczi Imréné személyében Kis­újszállás új polgármestere. . Ia251r temet _ .Nagyvilága Argentínában, a délamerikai fasizmus hazájában ritkán adnak kitüntetést külföl­dieknek. 1947-ben mégis kivételt tettek és az ország legmagasabb érdemrendjé­vel, a „Felszabadító Rend" nagy keresztjével tüntették ki Francót, Spanyolország Véreskezű diktátorát. Há­rom évig szünetelt ennek a kitüntetésnek az adomá­nyozása — úgy látszik még Argentina fasiszta diktá­tora, Peron, sem talált ez­alatt méltó társat Franco mellé. De most megtalálta. Még­pedig Ziaenhower személyében. Franco után ez a legfőbb amerikai há­borús uszító kapta meg elsőnek, néhány nappal ezelőtt a magas argentin kitüntetést. Valóban, ke­resve sem lehetett volna méltóbb társat találni Franco mellé ... • perui „demokráciádról nyújt szemléltető példát az erőszakos fasiszta puc­­­csal uralomra jutott Ma­nuel Odria perui tábornok, aki — mint ahogy a „New York Daily Mirror" írja —­ nyilvánosságra hozta az új választási törvényt. E szerint az ország minden felnőtt lakosa választó­jogot kap — a mezőgazda­sági zsellérek kivételével. Ez a réteg azonban az ország lakosságának 69 százalékát jelenti. Érthető, hogy a tábornok így fél a dolgozók szavazataitól, hi­szen­­ önmagát jelölte el­nöknek . A krónikához tar­tozik még, hogy a tábor­nok zsoldjában álló perui „törvényhozás“ lelkesen megszavazta ezt a „demo­kratikusnak“ hirdetett vá­lasztójogi törvényt. • Megkezdődött az igazgyöngy­kagyló halászat a Haba­rovszk közelében lévő Kur folyón. Már kihalászták az első tíz tonna kagylót. Az igazgyöngykagyló rend­kívül értékes nyersanyaga a díszműáru-iparnak. Anatolij és Soburenko ifjúmunkások egyetlen nap alatt 31,5 kg igazgyöngy­­kagylót halásztak ki a folyó aljáról. Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért” legújabb száma Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért" legújabb, 26. száma. A lap első oldalon közli a Szovjetúnió Békevédelmi Bizott­ságának határozatát, amely sze­rint június 30-án megkezdődik az aláírásgyűjtés az Állandó Bi­zottságnak az atomfegyver be­tiltását követelő felhívására. A lap vezércikke „A Tito­­kt­kk elleni küzdelem a Kom­munista Pártok nemzetközi kö­telessége“ címmel megírja, hogy a Tájékoztató Iroda két évvel ezelőtt hozta meg ismert hatá­rozatát a Jugoszláv Kommu­nista Párt helyzetéről. A cikk hangsúlyozza, hogy az elmúlt két év eseményei igazolták a Tájékoztató Iroda határozatának helyességét. A cikk a továbbiakban hang­súlyozza, a Kommunista Pár­tok részéről fokozott forradal­mi éberséget követel az a kö­rülmény, hogy az imperialisták a Tito-klikket kommunistaelle­­nes aknamunkára használják fel. A fasiszta Tito-klikk elleni küzdelem minden Kommunista Párt nemzetközi kötelessége. A Tájékoztató Iroda határo­­zatának második évfordulójával foglalkozik Jacques Duclosnak, a Francia Kommunista Párt titkárának és Níkosz Zahariá­­disznak, a Görög Kommunista Párt főtitkárának a cikke is. A lap cikket közöl­­,Az ame­rikai imperialisták agressziója a koreai nép ellen“ címmel. A cikk leleplezi az amerikai imperializmus tá­volkerek ag­resszív terveit. Hangsúlyozza, hogy a koreai né­p fegyverrel a kezében hősiesen küzd egysé­ges, független, demokratikus ál­lamáért. A koreai nép bebizo­nyította, hogy nem a­kar játék­szer lenni az amerikai agresz­­szorok és háborús uszítók ke­zében. Közli a lap Kim-Ir­ Szennek, a Koreai Munkáspárt elnökének nagy cikkét „A koreai nép harca egységes, független, de­mokratikus államáért" címmel. A cikk azokról a fényes ered­ményekről számol b be, amelye­ket Észak-Korea öt év alatt elért, miután a Szovjet Had­sereg­­szétverte a japán mili­­tarizmust és felszabadította Koreát. Kilencvenkétmillió forintot fordítanak az idei tervberuhá­zásokból új bekötőutak épí­tésére. Riómba I. 1950 jiísu­s . Két aratógépet húz a traktor a tói komlósi határban Viharsarok termelőcsoport, jú­nius hó. (A Magyar Nemzet kiküldött munkatársától.) A könnyű szélben enyhén hajladozó, sárga búzatáblák fe­lett halvány füstcsíkok úsznak. Traktor dohog és a tompa puf­­fogások közein emberi hangok törnek át, valami mélyről jövő ujjongással, mintha táncolná­nak, dalolnának valahol Pedig csak aratnak. Tótkom­lós határában, a Viharsarok termelőcsoport földjén. Két traktor kerüli a körül­belül hatholdas tagot. Csodá­latosan szép a gabona. Ha bele­mennénk, derékig érne. Mind­egyik traktor után két-két ka­száló gép. A kaszák, mint a motollok, hol kiemelkednek a kalászok fölé, hol meg alásüly­­lyfedve mozognak s ahogy a két traktor egymás nyomában pö­fög, hosszú sávon dől a búza szél, a kévekötő szerkezet pe­dig már dobja is a szúrós tarló­ra az összekötött kévéket. A földdarab alsó végéről indulva asszonyok, lányok, férfiak se­rege jár a gépek nyomában és egyszerre csak keresztek sora­koznak, mint óriási csillagok, a tarlón. Elmerengve, két karját mellén keresztbe fonva, magánosait nagy darab parasztember áll a tarló szélén. Nedves a szeme. Megszólítjuk. Míg mondja a ne­vét — Rimóczki Mihály — ar­cához kap a kezével. Talán a megindultságát hessegeti el. S gyorsan, kérdezés nélkül beszél: — Ez mindent megér. Ezt az aratást nézni. Gyönyörű a bú­zánk. Öröm volt vele dolgozni, de még inkább az most, amikor az eredményt is látjuk. MAGAS ÁTLAG — Valamikor bezzeg másként volt —■ mondom. — Másként! Cseléd voltam, reggel három órától éjjel tízig dolgoztam szakadást , volt ami­kor az évi keresetemet átszá­mítva, 75 fillér esett egy napra. Tavaly, amikor kezdtük a kö­zös gazdálkodást, már 1800 fo­rint volt a tiszta jövedelmünk, csak búzából. Idén meg, ahogy már szám­ítga­tjuk, 35—38 forint esik egy munkaegységre. — Meg a munka is könnyebb, ugye? — Bizony, ha a gabonát kéz­zel kellene learatni, hát enné az erőnket. Míg így a gép könnyen megcsinálja. Tavaly még kaszá­val arattunk, idén már a gép­állomás végzi ezt is, akár a többi munkál a földdel. Hogy mit jelent ez, az tudja igazán, aki már aratott az égető napon, sokszor kevés étellel a gyomrá­ban, s olyan részért, amilyen nem nekünk, hanem a gazdák­nak volt jó. Odajön hozzánk Horváth Já­nos, a csoport elnöke, s eleinte csak hallgatja a beszédet, de az­­tán nem állhatja, beleszól maga is: — Hol lesz még a környé­ken ilyen eredmény, mint ná­lunk? Pedig az első igazi aratá­sunk csak! 20 mázsa 72 kg volt árpából az állag. Rozsból 20, búzából 14 mázsát várunk! A Ivarkus Pista bácsi mintagazda, érti is a dolgát, mégis azt mondja, nagyon meg lesz elé­gedve, ha tíz mázsát kap hol­danként búzából. Felnézünk. A traktorok azóta már jópárat kerülhettek, mert megint vékonyabb az álló búza. Mosolygós arcú, kék vászon­­overallos férfit fedezünk fel. Megsúgják, hogy Szenes János, a tótkomlósi gépállomás fő­gépésze. Ő gondolta ki, hogy két, lóvontatásra készült arató­gépet kell kötni a traktor után, így jobban kihasználódik az erőgép. . — Bevált az elgondolás? szólítom meg. — Hát megy valahogy. Iga­zítani kell hozzá a traktor tem­póját, de különben semmi hiba Pénteken déli tize­nkét órától szombat délig hatvan holdat borotváltunk le velük. ÖRÖM ÉS VIDÁMSÁG Széleset kanyarít jobbjával nyugat felé, ahol a földet ke­­resztülszelő dülőúttól nyugatra magas keresztek emelkednek , két, még lábon álló búzaláb­a közén. — Szemhullás van-e? Lenyúl a tarlóra. Keresnie kell a kalászokat, olyan tisztán dolgozik a kaszálógép. — Viaszérésben aratunk, meg le­het nézni, hol talál valaki a tar­lón kipergeti szemet. Azért me­gyünk rá, ha vasárnap van is, hogy kihasználjuk az időt. Egész a sötétség beálltáig dol­gozunk, hogy ami még vissza van a 150 holdból, az is gyor­san készüljön el. A menyecskék, lányok köny­­nyedén járnak az aratógépek­ után. Odakiáltunk nekik: — Héj, nehéz-e • kéve? — Embere válogatja, kinek — csúfolódnak vissza és ú­gy gördül végig a mezőn jóízű f »l­vetésük, hogy még a traktore­t­­ták is felnéznek a gépek nyer­géből. Óvatosan, gyengéden,­ mintha csak a gyereküket, emelgetnék, rakják egymásra a kévéket, itt is vigyázni kell, meg ne lazuljon a toklászban a szem. Vigyázni, igen, de eről­ködni? Nincs itt verejték, amely vé­gig szokott csorogni a feketére égett hátakon, nincs komorság a tekintetekben, nyugtalanság az arcokon. Orom van és vidám­ság. , (zs) Ötvenhárom vánd­ormozi jár­ja gazdag műsorral a román vidéket a nyári mezőgazdasági munkálatok ideje alatt.

Next