Magyar Nemzet, 1951. május (7. évfolyam, 101-124. szám)

1951-05-03 / 101. szám

Csütörtök, 1951 május . ____________feanyar Nemid_____ A MAGYAR IRODALOM FELADATAI Révai József felszólalása a Magyar Írók Kongresszusán A Magyar Írók Szövetségének I. Kongresszusa hétfőn délelőtt fejezte be tanácskozásait. Ezen a napon szólalt fel Révai József népművelési miniszter, a Ma­gyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja. Beszéde után Darvas József röviden vá­laszolt a vitában elhangzott felszólalásokra. Vaád Ferenc javaslatot tett a szövetség alapszabályának módosítására, amelyet a kon­gresszus egyhangúlag elfogadott. Képes Géza beterjesztette a jelölőbizottság javaslatát, majd a kongresszus titkos szavazással megválasztotta a szövetség új vezetőségét. A szövetség új vezetősége: Elnök: Darvas József, titkár: Kónya Lajos, vezetőségi tagok: Benjámin László, Bölöni György, Devecseri Gábor, Déry Tibor, Fehér Klára, Földeák János, Gergely Sándor, Háy Gyula, Heltai Jenő, Illés Béla, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kuczka Péter, Lányi Sarolta, Lukács György, Rideg Sándor, Sőtér István, Szabó Pál, Veres Péter. Póttagok: Cseres Tibor, Kamjén István, Képes Géza, Mándi Éva, Tamási Lajos. A kongresszus tagjai lelkes tapssal üdvözölték az új veze­tőséget, majd Kiss Ferenc költő indítványozta, hogy a kongresz­­szus tagjai küldjenek levelet Rákosi Mátyáshoz. A levélben a Magyar Írók Szövetségének első kongresszusa forró szere­tettel köszönti Rákosi Mátyást, majd így fejeződik be: „Első kongresszusunkon meg­fogadjuk Rákosi elvtársnak, hogy szocialista jövőnkbe vetett hittel, teljes meggyőződéssel segítjük, lelkesítjük népünk békés alkotó munkáját, a há­borús uszítók elleni világtörté­nelmi küzdelmét. Méltók aka­runk lenni nagy elődeinkhez dolgozó népünk és hazánk iránti szeretetünkben. Ugyan.­­— Kétségkívül eredményes volt ez a kongresszus, jó mun­kát végzett — kezdte Révai Jó­zsef felszólalását. — Felvetette az irodalmi alkotó munka leg­fontosabb, leg­égetőbb, legidő­szerűbb kérdéseit, megvitatta ezeket a kérdéseket, szabadon, élesen, de elvi magaslaton — hadd éljek egy kis fenntartás­sal — legalább nagyjából elvi magaslaton. Azt hiszem, hogy ezek a viták előre fogják vinni a magyar irodalom fej­lődését. •­ A kongresszus eredmé­nyességét hangsúlyozva, bizo­nyos hiányosságokat is meg kell állapítani. A Kongresszus hiányosságai — Az első hiányosság abban állt, hogy a kongresszus vitáit bizonyos provincializmus jelle­mezte. Meglátszott a felszólaló­kon, hogy íróink zöme nem kí­séri figyelemmel vagy nem kí­séri elegendő figyelemmel a baráti n­épi demok­ tra­tikus test­vérországok irodalmi életének a mienkéhez sokban hasonló problémáit. Nem tanulunk a barátaink­, ez eleget. Ez hiba, amelyet helyre kell hozni. Pél­daképünk, amelyből merítünk, tanulunk, amelynek tökélyét elérni törekszünk: a szovjet irodalom. Eltekintve azonban attól, hogy még a szovjet iro­­dalomtól sem tanulunk eléggé, hogy a szovjet irodalmat is in­kább élvezzük, mint tanulunk belőle, hiba lenne elhanyagolni az irodalmi problémák figye­lemmel kísérését azokban a baráti országokban, ame­lyeknek társadalmi és gazda­sági — és tegyük hoz­zá­­ — irodalmi fejlődése nagyban és egészben ugyan­azon a szinten áll, mint a miénk. — A második hiányosság, amely szembetűnt a kongresszusi vi­tákon, az volt, hogy a magyar irodalmi örökség kérdései szin­te alig szerepeltek. Pedig a magyar haladó irodalom örökségének igazi elsajátítása nélkül komoly harc a kozmo­­politizmus elen, igazi harc a sematizmus ellen elképzelhe­tetlen. — A kongresszus vitáinak harmadik hiányossága abban állt, hogy szerepeltek ugyan bő­ven mesterségbeli kérdések — s te helyes volt —, de ezek a­z olyan szenvedély­ességgel aka­runk harcolni a béke és a szabadság nagy ügyéért, aho­gyan példaképünk, a szovjet irodalom harcol.“ A levél szövegeinek felolvasá­sát hosszantartó lelkes taps fo­gadta. Ezután Lukács György, Kossuth-díjas egyetemi tanár, a Béke Világtanács tagja java­solta, a kongresszus bízza meg az új vezetőséget, táviratban értesítse a Béke Világtanácsát arról: a magyar írók kongresz­­szusa tejes szolidaritását nyil­vánítja a Béke Világtanács berlini ülésén hozott határoza­tával s a magyar írók teljes erejükkel, minden tehetségük­kel kiveszik részüket a béké­ért folyó harcból A kongresszus lelkes tapsok közben fogadta el azt a javas­latot, hogy levelet küldjenek a szovjet íróknak. A kongresszus ezután elhatá­rozta, hogy felhatalmazza a szö­vetség új vezetőségét, távirat­ban üdvözölje a koreai és al­bán írókat. Horváth Ferenc, a Honvéd Színház igazgatója Pe­tőfi «A XIX. század költői» cí­mű versét szavalta el, majd Illés Béla Kossuth-díjas író mondott záróbeszédet, amelyben többek között az irodalmi egy­ség, a magyar írók egységfront­ja megteremtésének szükséges­ségéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy ebben az egységfrontban minden becsületes, hazáját szerető írónak helyet kell fog­lalnia. Csak együtt harcolhatunk ■— mondotta —, csak olyan mó­don, hogy eszményeinket együtt tisztázzuk és fegyvereinket együtt vetjük be a harcba. A Magyar Írók Szövetsége I. Kongresszusának befejezése után az új vezetőség megtartotta első ülését és azon megválasztotta a szövetség elnökségét. Az elnök­ség tagjai: Darvas József, Kónya Lajos, Benjámin László, Illés Béla, Kuczka Péter, Lukács György, Szabó Pál, Veres Péter. mesterségbeli kérdések, az al­kotás műhelyproblémái nem függtek eléggé össze az ország, a nép nagy kérdéseivel, nem kapcsolódtak össze eléggé az irodalom nagy építő és nevelő feladataival. — Negyedszer, hiba és hiá­nyosság volt, hogy a vitában nem tükröződött vissza: a ma­­gyar irodalom nem valami lég­üres térben fejlődik, hanem itt Magyarországon, azon a Ma­gyarországon, ahol az emberek egy adott nemzetközi helyzet­­ben az imperialista háborús fenyegetések közepette a szo­cializmust építik. A béke védel­mének eszméje nem itatta át kellően a kongresszus vitáit. Pedig a békeharc nem csupán a békepublicisztika kérdése, nem témakérdés a versben és egyáltalán nem műfaji kérdés. Nem külön műfajt­­akarunk te­remteni, amikor a békéért való harcra szólítjuk fel a magyar irodalmat; ennek a harcnak egész irodalmunkat át kell hat­nia, mint ahogy áthatja egész népünk építő munkáját. Minél inkább hozzájárul az irodalom népünk öntudatának átformálásával és erősítésével a haza erősítéséhez, annál inkább a béke irodalma lesz.­­­­Ötödik hiányossága a vi­táknak abban áll, hogy kritika volt, de­ kevés önkritika. Az ön­kritika nem erős oldala íróink­nak — és ez komoly baj. Ha az ország életében egyre inkább döntő mozgatóerővé válik az önkritika, akkor ez nem lehet és ne legyen máskép irodalmi életünkben sem. — Hiányosság volt még a kongresszus vitáiban, hogy a fiatalok, a magyar irodalmi élet utánpótlása alig jutott szóhoz. Harc a semat­izmus ellen — A kongresszus főkérdése az irodalmi sematizmus elleni harc volt. Helyes, hogy ez volt a fő­­kérdés. Ez megfelelt annak a kultúrpolitikának, amelyről Pár­­tunk II. Kongresszusa szólt és az az egyöntetűség és szenvedé­lyesség, amely a sematizmus el­leni harc kérdésében megnyilvá­nult, bizonyítja, hogy Pártunk II. Kongresszusán a magyar iro­dalmi élet ütőerét helyesen ta­pintottuk. — Hadd igyekezzem néhány kiegészítő megjegyzéssel meg­világítani, miért és hogyan vető­dött fel ez a kérdés éppen mos! !— Amikor a politikában és a gazdaságban legyőztük népünk nyílt ellenségeit, egyre inkább előtérbe nyomult dolgozóink hely­állásra, bátorságra, áldozat­­vállalásra való nevelése és észre vettük, hogy ebben a munkában túl kevéssé segít az új magyar irodalom. Rájöttünk: magában az irodalomban van a hiba. A nép öntudatának fejlesztése, a nép nevelése a szó legszélesebb értelmében igen sokféle módon történik: szakmai oktatással, a poliikai szemináriumokon, az iskolákban és az iskolákon kí­vül. Az irodalom is egyik mód­szere népünk nevelésének. De ha az irodalom nem tudja, hogy neki ezt a feladatot másként kell megoldania, mint végső soron ugyanezt a feladatot a szakmai és politikai iskolákban, ha az irodalom nem tud élni a maga sajátos nevelési mód­szereivel, akkor nem tölti be hivatását. —■ A politikai oktatás, a szakmai nevelés, a sajtó hasábjain tör­ténő nevelés nagyon-nagyon fon­tos. Semmi oka az irodalomnak a nevelés eme formáira lenézően tekinteni, de mind e nevelés nem pótolhatja azt, amelyet az iroda­lom ad és csak az irodalom ad­­hat. — Azt tapasztaltuk, hogy né­­pünk túl kevéssé tudja megkü­lönböztetni az irodalom által történő nevelést a nevelés töb­bi formáitól. — Az, hogy az irodalom se­matikus, azt jelenti, hogy nem élt, vagy nem élt eléggé a saját emberformáló és vilá­got átalakító irodalmi eszkö­zeivel. — Ha a sematizmus ellen küzdünk, ne felejtsük el, hogy ezt a harcot megelőzte a másik harc: harc az irodalom pártos­ságáért, harcosságáért — azt merem mondani —, népnevelő jellegéért, eszmeiségéért. Ez az az alap, az a kiinduló pont, amelyen meg kell vívnunk a harcot a sematizmus ellen is. Amikor most fellépünk a sema­tizmus ellen, amikor színvona­lat, mesterségbeli tudást, elmé­lyülést kívánunk íróinktól, ak­kor ez a harc nem az eszmei­ségért megvívott harcunknak a visszacsinálását, hanem tovább­fejlesztését jelenti. Nem arról van szó, hogy most már az iro­dalomnak szabad kezet adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a­­ Pártnak a népet nevelni és ne­velődni, építeni és átformálód­ni, hanem fordítva: arról van szó, hogy még jobban segítsen. Eleven, egyéni típusokat . Várjon miért rossz a se­matikus irodalom, amelyben a hős is, a barát is, az ellenség is papírmasé-figurák? Azért rossz az ilyen irodalom, mert ez az irodalom nem nevel, vagy ha nevelni próbál, akkor úgy ne­vel — Fegyin elvtársam szavait idézem —­, mint egy kiérdeme­sült pedagógus, mint egy vén­kisasszony,ne­velőnő. — Az irodalomnak az a fel­adata, hogy tükröt tartson az ember elé és azt mondja neki: «Nézd meg magad, ismerd meg embertársaidat, ismerd meg vi­szonyodat hozzájuk — tehát a társadalmat —, ismerd fel saját jellemed lehetőségeit — a rosz­­szakat is és a jókat is — és tanuld meg követni jobbik éne­det, cselekedj és riadj vissza azoktól a visszafelé rángató mozzanatoktól, amelyeknek a megmutatása szintén feladata az irodalomnak; ne engedj rosszabbik éned csábításainak.» — A sematizmus elleni harc — harc az olyan irodalom ellen, amelyben olyan figurák szere­pelnek, akikben az ember nem ismer saját magára, saját job­bik énjére, vagy az ezt fenye­gető veszélyekre. Az alakokkal nem tud igazán eggyé válni, velük gyűlölni és szeretni, és nem kap kedvet velük együtt harcolni és cselekedni. Ez vo­natkozik a prózára és a lírára is. — Harcolni a sematizmus ellen az igazán nevelő, embert átalakító irodalomért, azt je­lenti, eleven, egyéni típusokat formálni, akik éppen azáltal típusok, mert egyben egyének is.­­ Az író kötelessége általá­nosítani az élet, a világ, a valóság jelenségeit; feladata elválasztani a lényegest a lé­nyegtelentől; egyszóval köte­lessége típusokat alko­tat, ha nevelni akar. — Csak ilyen típusokban is­merheti fel a cselekvő ember önmagát, saját igazi lényét — jobbik énjét, példaképét, vagy elrettentő példáját. — Vájjon tudott-e már a mi irodalmunk ilyen típusokat al­kotni? Nem. Egyik-másik ki­vételtől eltekintve, még nem tudott. Típus Képe Bálint Déry Tibor regényében, a­­Feleleti­ben, a kemény, az élet által megedzett és egyre inkább meg­­edződő proletárgyermek típusa. Ezt a típust lehet szeretni. Típus a keresztapja is, a Horthy­­alatti munkásmozgalom nem kommunistái, de kemény, a harcban helytálló munkájának típusa. De nem véletlen, hogy olyanféle típusokat sikerült te­remteni,­­akik ilemn kommunis­ták. A kommunista munkás, a kommunista vezető irodalmi alakját úgy megformálni, hogy benne magunkra ismerjünk, szeressük ezt a típust és — a könyvet elolvasva — másnapra ne felejtsük el: ilyent alakíta­nunk még nem sikerült. A mi hőseink az egyszerű, dolgozó emberek — Fő baja irodalmunknak — a jó könyveknek is, a kevésbbé jóknak is — az, hogy gyorsan elfelejtjük őket. A típusok nem vésődnek bele agyunkba. Pedig mennyi típus van az új, átfor­málódó Magyarországon! Csak néhányra hadd hívjam fel a figyelmet. Ilyen a magyar dol­gozó asszony típusa, akit a régi világban kétszeresen is elnyom­tak — kizártak a termelő mun­kából és a közügyekből —, s aki most megnő, szárnyakat kap és egyenrangú társává lesz a férfinak a termelésben s az országvezetésben. A munkás típusa, aki tegnap ellenzéki volt, sztrájkolt, küzdött a lökések és államhatalmak ellen, s aki most lépésről,lépésre átalakul, építi az országot és e közben gazdájává válik az országnak. A dolgozó paraszt, aki az újjászületés pro­blémája előtt áll — ez a paraszt­típus sem szerepel még úgy iro­dalmunkban, ahogy megérde­melné. És hadd t­egyem hozzá azt, amivel kezdtem: a kommu­nista munkás-funkcionárius, aki a vállán hordozza a néppel együtt az ország gondját és aki tegnap még nem konyitott az országvezetéshez és ezt véres ve­rejtékkel, munka és hibák köz­ben megtanulja. Nem csábítja mindez íróinkat típusalkotásra? — A típus arra kell, hogy az egyszerű dolgozó ember rajta keresztül ismerje fel, mi történt az országban és mi történik vele magával, mi­közben az ország épül. Persze, csak „osztálynyelven", száraz „pár­ nyelven“ soroljam fel ezt a négyféle típust. Nem négy van, hanem tizennégy, vagy száztizennégy. — Nem arról van szó, hogy bizonyos osztályok vagy rétegek üres maszkjait képzeljük el típus­ként. Típus az egyéni ember a maga egyéni életével és sorsá­val. S nekünk nem prometheusi, fausti típusokat kell alkotnunk, a mi hőseink nem l­­ánok, nem félistenek, még csak nem is Toldi Miklósok. A mi hőseink igenis az egyszerű dolgozó em­berek. Nem hibátlan, mesebeli hősök, hanem olyan emberek, akik a kapitalizmusból jönnek és mennek a szocializmusba és e közben — a világot átalakítva — átalakítják önmagukat. Álmodni a realista írónak is kötelessége — Hadd szóljak ezzel kap­csolatban néhány szót a pozitív hős kérdéséről. — Ez a kérdés elválasztha­tatlan a sematizmus elleni harc problémáitól. A Párt irányítot­ta rá íróink figyelmét. .Soha­sem azt mondtuk azonban — és nem szabad így félreérteni azt a baráti tanácsot, amelyet Pártunk íróinknak igyekezett adni —, hogy a pozitív hősök­nek holmi hibanélküli és gáncs­nélküli lovagoknak kell lenniök. Ilyenek legfeljebb a mesékben vannak, a hősi eposzokban és még ott sem mindig. Még Achil­is sebezhető volt, Toldi Miklós­­is sebezhető volt, Toldi Miklós­ról nem is szólva. — A munkásosztály hivatott arra, hogy a kapitalizmus nyo­morúságától, elaljasodásától, ki­zsákmányolásától megváltsa a világot, az emberiséget. De Marx és Engels, Lenin és Sztálin nem arra tanítottak, hogy a mun­kásokat idealizáljuk. A szocia­lizmust azokkal az emberekkel kell megépíteni, akiket örökül kaptunk a kapitalizmustól. És bizonyos, hogy a munkásosztály sok rosszat is kap örökségbe. A munkásosztály is sárból és aranyból van, mint Goethe em­bere, a munkásosztályt is a kapitalizmus termelte ki. De a munkásosztály nemcsak terméke, hanem sírásója is a kapitalizmusnak. A munkás­osztály az az osztály, amely­ben leginkább megtaláljuk a sár mellett az aranyat, a hő­süket, a kapitalizmus sírásóit. És az irodalom feladata az, hogy országonként és koron­ként konkrétan ábrázolja eze­ket a munkáshősöket és a kor­nak megfelelő arányban mutas­sa meg azt is, ami a kapitaliz­mus öröksége a munkásosztály­ban és azt is, ami arany ben­ne, azt, ami új, a hősi, előremu­tató, az új világot átalakító mozzanat. — Más a tipikus munkás ma, más volt tegnap és más lesz holnap. A szovjet irodalomtól tanulnunk kell — hadd tegyem hozzá —­, sokkal többet, mint eddig. De a mi mai életünk pozitív hőseit úgy megformálni, hogy egyszerűen átvesszük és lemásoljuk a mai szovjet iro­dalom munkásfiguráit, tévedés lenne. Ez is sematizmus lenne, helytelen lenne. — Az írónak a pozitív hős fi­gurájának megalkotásánál köte­lessége nem beleragadni a je­lenbe. Meg kel­l mutatnia az előremutató mozzanatokat, csí­rákat. — De hadd tegyem, ehhez hozzá azt a taktikai, mély és bölcs tanácsot, amelyet Lenin és Sztálin soha nem szűnt meg hangoztatni: az élcsapatnak nem szabad sem elmaradni a néptől, tömegtől — de előre szaladni sem szabad. Ha ezt a tanácsot az irodalomra vonatkoztatjuk, akkor ez azt jelenti, hogy rea­lizmus romantika nélkül — mint ahogy ezt Zsdanov nagy­szerűen meghatározta — elkép­zelhetetlen. Álmodni a realista írónak is kötelessége. De itt nem akármilyen álmodósról van szó, hanem a realitás tala­ján való álmodozásról. A har­cot ábrázold, a valóságos hely­zetet ábrázold, minden nehéz­ségével, problémájával együtt, mert a mi dolgozó emberünk csak így ismer magára az iro­dalom által ábrázolt valóság­ban, és csak így kap kedvet, hogy előremenjen, nemesedjék, harcoljon a jövőért. A parasztábrázolás problémája •— Ami­tkor mi­ pozitív hőst követeltünk íróinktól, ezt kí­vántuk, semmi egyebet. Ez ko­rántsem jeleníti, hogy visszatér­nénk vagy bármilyen mér­ték­ben is helyeselné­n­k Háy elv­társ álláspontját a hős „kettős kötöttségéről“. A dolgozó em­bernek, a munkásnak nincs semmiféle­­k­ettős kötöttsége. A dolgozó embert legfeljebb visz­­szahúzza, akadályozza a fejlő­désében az az örökség, amelyet a kapitalizmustól kapott, de megkötve, hozzábi­lincselve eh­hez a múlthoz nincs. Nincs egyenlőségjel a dolgozó ember­ben, a munkásban a között, ami benne a régi és a között, ami benne az új. A kettős kö­töttség a mi pozitív hősünknek nem jellemzője. Ez a kispol­gár, az ingadozó, a polgári ér­telmiség jellemzője. * — Néhány szót parasztábrá­­zolásunkról. Ez komoly, nagy és neh­éz probléma az irodalom számára is, az élet számára is, s azért nehéz az­­irodalomban, mert nehéz az életben.. Teljesen igazat adott Szabó Pálnak ab­ban, amit erről a kérdésről itt is, máshol is kifejtett. Hadd bátorítsam őt arra, hogy ne engedjen semmiféle egyszerű­sítési csábításnak. Ha hozzá­nyúl ehhez a kérdéshez, bátran, nyúljon hozzá, merje ábrázolni a pa­rasztprobl­émát a maga egész mélységében, valamennyi nehézségével, a paraszt lelké­ben végbemenő mindenféle ví­vódással egyetemben. A baj az, hogy nálunk a fáim szocialsta átalakításának nehéz és a pa­rasztságot valóban, gyökeréig érintő ügye nem mint drama­­tikus küzdelem jelenik meg, hanem hova­tovább mint komé­dia, mint idill. Hasonlítsák össze azt, amit mi írtunk erről a problémáról, azzal, amit So­­lohov írt az „Új barázdát s­rálni az eke“ című munkájában. Az az író, aki nem érzi át teljes lelkével a parasztban és elsősorban a közép,parasz­tok százezreiben végbemenő vívódást, aki nem érti meg a döntés nehézségeit, az nem­ tud segíteni az államnak, a Pártnak abban, hogy ez a döntés végső soron a fain szocialista átalakításának ja­vára történjék. És aki a parasztnak ezeket a nehézségeit, lelki vívódásait is ábrázolni meri, ne féljen attól, hogy bárki is az objektiviizmus vádjával illeti. Élettapasztalat és világnézet — A sematizmus elleni harc kapcsán felmerült a vitában a tehetség, az élettapasztalat kér­dése. — Hadd vessem fel ezzel kapcsolatban az írói világnézet kérdését. Egyesek úgy értelme­zik a sem­atimus elleni harcot, hogy most már visszahelyezzük jogaiba az ösztönös alkotó­készséget és száműzzük ennek kapcsán az író világnézetét, hogy el­állunk attól a taná­csunktól és kívánságunktól, hogy a haladó író tanulja meg, sa­játítsa el a haladó világnézetet, a marxizmus-leninizmu­st. Nem állunk el ettől a tanácsunktól. A sematizmus elleni harcot nem így értelmezzük. Persze, a tehetség nem rossz dolog, sőt igen kívánatos dolog! De a te­hetség nem azonos az úgyneve­zett őstehetséggel, amelynek a jellemzője az, hogy megelégszik önmagával és nem igyekszik fejlődni, csiszolódni, tanulni. A marxista-leninista világnézetet szembeállítani az élettapaszta­lattal­­-­és vannak, akikben talán öntudatlanul van ilyen törekvés —, ez azt jelentené, hogy elfeledik: a marxizmus­leninizmus is élettapasztalat. Az irodalomhoz kell tehet­ség- kell egyénileg gyűjtött, az esetben szétnéző és részvevő író által összeszedett élet­­tapasztalat. De világnézet néki kül­ haladó, forradalmi világ­nézet, a marxizmus-leninizmus világnézete nélkül megreked a tehetség, tönkremegy az őstehetség és még az egyéni­leg gyűjtött élettapasztalat is zavaros masszává lesz az ember agyában és szívében, nem tud benne kiigazodni. Aki a marxizmus-lenini­zimist úgy fogja fel, mint holmi be­magolt tételeknek a gyűjtemé­nyét, annak a számlára, de csak annak a számára, persze, az írói világnézet, az alkotás aka­dályának tűnik fel. De a marxizmus-leninizmust nem így fogja felfogni az, aki tudja, hogy az elmélet, a haladó világ­nézet rendkívüli segítséget tud nyújtani az írónak, mint típus­alkotónak, mint emberábrázoló­nak, a saját élettapasztalatai­nak általánosításánál. Már­pe­dig nem író az, aki a maga élettapasztalatait nem tudja ál­talánosítani. A marxizmuss­­lem­i­zmust így kell felfogni! — A tanulás csak az őstehet­ségeket rontja el. Az igazi te­hetséget fejleszti, előre viszi és nem szegényül. Néhány szót a sematizmus és műgond vi­szonyáról, arról a problémáról, amelyről itt hosszasan és sok­szor helyesen Déry Tibor be­szélt- Valóban, harcolni a se­­matizmus ellen, ez azt is je­lenti, hogy nem könnyen venni az írói munkát, hanem komo­lyan, odaadással, elmélyülten dolgozni. Hasznos figyelmeztet­ni a fiatalokat: ne siessetek, ne vázlatokat készítsetek, érleljé­tek meg a mondanivalótokat, ne szüljétek meg a magzatot kilenc hónap előtt. „Légy korod, néped, államod, Pártod szószólója“ — Persze, a különbség az irodalom és a biológia között az, hogy az irodalomban sem­miféle természettörvény nem rögzíti a terhesség idejét. Itt nem állapítottunk meg kilenc hónapot­ Ezért ne adjunk re­ceptet az íróknak, hogy kilenc hónap, vagy öt év alatt írjanak meg egy művet. Az egyik így csinálja, a másik úgy. Ha Déry napi 12 órát akar ülni egy nagy regény megírásán és ezt öt éven át óhajtja folytatni, folytassa, az ő dolga, nem szó­lunk bele. Persze, ez a munka­módszer azzal fenyeget, hogy a hőse a jelenbe csak akkor fog elérkezni, amikor már a jelen is múlttá lesz. Állandóan ker­getni fogja hőse fejlődésének ábrázolásában a jelent. Mégis azt mondom: nem szólunk bele az ő dolga. — De nem helyes — és ebbe már beleszólunk —, ha ebből az alkotói magatartásból Déry valamiféle, a flauberti műgond­hoz hasonlító alkotómódszerbel Révai József a Kongresszus munkájáról 3

Next