Magyar Nemzet, 1951. május (7. évfolyam, 101-124. szám)
1951-05-03 / 101. szám
Csütörtök, 1951 május . ____________feanyar Nemid_____ A MAGYAR IRODALOM FELADATAI Révai József felszólalása a Magyar Írók Kongresszusán A Magyar Írók Szövetségének I. Kongresszusa hétfőn délelőtt fejezte be tanácskozásait. Ezen a napon szólalt fel Révai József népművelési miniszter, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja. Beszéde után Darvas József röviden válaszolt a vitában elhangzott felszólalásokra. Vaád Ferenc javaslatot tett a szövetség alapszabályának módosítására, amelyet a kongresszus egyhangúlag elfogadott. Képes Géza beterjesztette a jelölőbizottság javaslatát, majd a kongresszus titkos szavazással megválasztotta a szövetség új vezetőségét. A szövetség új vezetősége: Elnök: Darvas József, titkár: Kónya Lajos, vezetőségi tagok: Benjámin László, Bölöni György, Devecseri Gábor, Déry Tibor, Fehér Klára, Földeák János, Gergely Sándor, Háy Gyula, Heltai Jenő, Illés Béla, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kuczka Péter, Lányi Sarolta, Lukács György, Rideg Sándor, Sőtér István, Szabó Pál, Veres Péter. Póttagok: Cseres Tibor, Kamjén István, Képes Géza, Mándi Éva, Tamási Lajos. A kongresszus tagjai lelkes tapssal üdvözölték az új vezetőséget, majd Kiss Ferenc költő indítványozta, hogy a kongreszszus tagjai küldjenek levelet Rákosi Mátyáshoz. A levélben a Magyar Írók Szövetségének első kongresszusa forró szeretettel köszönti Rákosi Mátyást, majd így fejeződik be: „Első kongresszusunkon megfogadjuk Rákosi elvtársnak, hogy szocialista jövőnkbe vetett hittel, teljes meggyőződéssel segítjük, lelkesítjük népünk békés alkotó munkáját, a háborús uszítók elleni világtörténelmi küzdelmét. Méltók akarunk lenni nagy elődeinkhez dolgozó népünk és hazánk iránti szeretetünkben. Ugyan.— Kétségkívül eredményes volt ez a kongresszus, jó munkát végzett — kezdte Révai József felszólalását. — Felvetette az irodalmi alkotó munka legfontosabb, legégetőbb, legidőszerűbb kérdéseit, megvitatta ezeket a kérdéseket, szabadon, élesen, de elvi magaslaton — hadd éljek egy kis fenntartással — legalább nagyjából elvi magaslaton. Azt hiszem, hogy ezek a viták előre fogják vinni a magyar irodalom fejlődését. • A kongresszus eredményességét hangsúlyozva, bizonyos hiányosságokat is meg kell állapítani. A Kongresszus hiányosságai — Az első hiányosság abban állt, hogy a kongresszus vitáit bizonyos provincializmus jellemezte. Meglátszott a felszólalókon, hogy íróink zöme nem kíséri figyelemmel vagy nem kíséri elegendő figyelemmel a baráti népi demok tratikus testvérországok irodalmi életének a mienkéhez sokban hasonló problémáit. Nem tanulunk a barátaink, ez eleget. Ez hiba, amelyet helyre kell hozni. Példaképünk, amelyből merítünk, tanulunk, amelynek tökélyét elérni törekszünk: a szovjet irodalom. Eltekintve azonban attól, hogy még a szovjet irodalomtól sem tanulunk eléggé, hogy a szovjet irodalmat is inkább élvezzük, mint tanulunk belőle, hiba lenne elhanyagolni az irodalmi problémák figyelemmel kísérését azokban a baráti országokban, amelyeknek társadalmi és gazdasági — és tegyük hozzá — irodalmi fejlődése nagyban és egészben ugyanazon a szinten áll, mint a miénk. — A második hiányosság, amely szembetűnt a kongresszusi vitákon, az volt, hogy a magyar irodalmi örökség kérdései szinte alig szerepeltek. Pedig a magyar haladó irodalom örökségének igazi elsajátítása nélkül komoly harc a kozmopolitizmus elen, igazi harc a sematizmus ellen elképzelhetetlen. — A kongresszus vitáinak harmadik hiányossága abban állt, hogy szerepeltek ugyan bőven mesterségbeli kérdések — s te helyes volt —, de ezek az olyan szenvedélyességgel akarunk harcolni a béke és a szabadság nagy ügyéért, ahogyan példaképünk, a szovjet irodalom harcol.“ A levél szövegeinek felolvasását hosszantartó lelkes taps fogadta. Ezután Lukács György, Kossuth-díjas egyetemi tanár, a Béke Világtanács tagja javasolta, a kongresszus bízza meg az új vezetőséget, táviratban értesítse a Béke Világtanácsát arról: a magyar írók kongreszszusa tejes szolidaritását nyilvánítja a Béke Világtanács berlini ülésén hozott határozatával s a magyar írók teljes erejükkel, minden tehetségükkel kiveszik részüket a békéért folyó harcból A kongresszus lelkes tapsok közben fogadta el azt a javaslatot, hogy levelet küldjenek a szovjet íróknak. A kongresszus ezután elhatározta, hogy felhatalmazza a szövetség új vezetőségét, táviratban üdvözölje a koreai és albán írókat. Horváth Ferenc, a Honvéd Színház igazgatója Petőfi «A XIX. század költői» című versét szavalta el, majd Illés Béla Kossuth-díjas író mondott záróbeszédet, amelyben többek között az irodalmi egység, a magyar írók egységfrontja megteremtésének szükségességéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy ebben az egységfrontban minden becsületes, hazáját szerető írónak helyet kell foglalnia. Csak együtt harcolhatunk ■— mondotta —, csak olyan módon, hogy eszményeinket együtt tisztázzuk és fegyvereinket együtt vetjük be a harcba. A Magyar Írók Szövetsége I. Kongresszusának befejezése után az új vezetőség megtartotta első ülését és azon megválasztotta a szövetség elnökségét. Az elnökség tagjai: Darvas József, Kónya Lajos, Benjámin László, Illés Béla, Kuczka Péter, Lukács György, Szabó Pál, Veres Péter. mesterségbeli kérdések, az alkotás műhelyproblémái nem függtek eléggé össze az ország, a nép nagy kérdéseivel, nem kapcsolódtak össze eléggé az irodalom nagy építő és nevelő feladataival. — Negyedszer, hiba és hiányosság volt, hogy a vitában nem tükröződött vissza: a magyar irodalom nem valami légüres térben fejlődik, hanem itt Magyarországon, azon a Magyarországon, ahol az emberek egy adott nemzetközi helyzetben az imperialista háborús fenyegetések közepette a szocializmust építik. A béke védelmének eszméje nem itatta át kellően a kongresszus vitáit. Pedig a békeharc nem csupán a békepublicisztika kérdése, nem témakérdés a versben és egyáltalán nem műfaji kérdés. Nem külön műfajtakarunk teremteni, amikor a békéért való harcra szólítjuk fel a magyar irodalmat; ennek a harcnak egész irodalmunkat át kell hatnia, mint ahogy áthatja egész népünk építő munkáját. Minél inkább hozzájárul az irodalom népünk öntudatának átformálásával és erősítésével a haza erősítéséhez, annál inkább a béke irodalma lesz.Ötödik hiányossága a vitáknak abban áll, hogy kritika volt, de kevés önkritika. Az önkritika nem erős oldala íróinknak — és ez komoly baj. Ha az ország életében egyre inkább döntő mozgatóerővé válik az önkritika, akkor ez nem lehet és ne legyen máskép irodalmi életünkben sem. — Hiányosság volt még a kongresszus vitáiban, hogy a fiatalok, a magyar irodalmi élet utánpótlása alig jutott szóhoz. Harc a sematizmus ellen — A kongresszus főkérdése az irodalmi sematizmus elleni harc volt. Helyes, hogy ez volt a főkérdés. Ez megfelelt annak a kultúrpolitikának, amelyről Pártunk II. Kongresszusa szólt és az az egyöntetűség és szenvedélyesség, amely a sematizmus elleni harc kérdésében megnyilvánult, bizonyítja, hogy Pártunk II. Kongresszusán a magyar irodalmi élet ütőerét helyesen tapintottuk. — Hadd igyekezzem néhány kiegészítő megjegyzéssel megvilágítani, miért és hogyan vetődött fel ez a kérdés éppen mos! !— Amikor a politikában és a gazdaságban legyőztük népünk nyílt ellenségeit, egyre inkább előtérbe nyomult dolgozóink helyállásra, bátorságra, áldozatvállalásra való nevelése és észre vettük, hogy ebben a munkában túl kevéssé segít az új magyar irodalom. Rájöttünk: magában az irodalomban van a hiba. A nép öntudatának fejlesztése, a nép nevelése a szó legszélesebb értelmében igen sokféle módon történik: szakmai oktatással, a poliikai szemináriumokon, az iskolákban és az iskolákon kívül. Az irodalom is egyik módszere népünk nevelésének. De ha az irodalom nem tudja, hogy neki ezt a feladatot másként kell megoldania, mint végső soron ugyanezt a feladatot a szakmai és politikai iskolákban, ha az irodalom nem tud élni a maga sajátos nevelési módszereivel, akkor nem tölti be hivatását. —■ A politikai oktatás, a szakmai nevelés, a sajtó hasábjain történő nevelés nagyon-nagyon fontos. Semmi oka az irodalomnak a nevelés eme formáira lenézően tekinteni, de mind e nevelés nem pótolhatja azt, amelyet az irodalom ad és csak az irodalom adhat. — Azt tapasztaltuk, hogy népünk túl kevéssé tudja megkülönböztetni az irodalom által történő nevelést a nevelés többi formáitól. — Az, hogy az irodalom sematikus, azt jelenti, hogy nem élt, vagy nem élt eléggé a saját emberformáló és világot átalakító irodalmi eszközeivel. — Ha a sematizmus ellen küzdünk, ne felejtsük el, hogy ezt a harcot megelőzte a másik harc: harc az irodalom pártosságáért, harcosságáért — azt merem mondani —, népnevelő jellegéért, eszmeiségéért. Ez az az alap, az a kiinduló pont, amelyen meg kell vívnunk a harcot a sematizmus ellen is. Amikor most fellépünk a sematizmus ellen, amikor színvonalat, mesterségbeli tudást, elmélyülést kívánunk íróinktól, akkor ez a harc nem az eszmeiségért megvívott harcunknak a visszacsinálását, hanem továbbfejlesztését jelenti. Nem arról van szó, hogy most már az irodalomnak szabad kezet adunk arra, hogy járja a saját útját és ne segítsen az államnak, a Pártnak a népet nevelni és nevelődni, építeni és átformálódni, hanem fordítva: arról van szó, hogy még jobban segítsen. Eleven, egyéni típusokat . Várjon miért rossz a sematikus irodalom, amelyben a hős is, a barát is, az ellenség is papírmasé-figurák? Azért rossz az ilyen irodalom, mert ez az irodalom nem nevel, vagy ha nevelni próbál, akkor úgy nevel — Fegyin elvtársam szavait idézem —, mint egy kiérdemesült pedagógus, mint egy vénkisasszony,nevelőnő. — Az irodalomnak az a feladata, hogy tükröt tartson az ember elé és azt mondja neki: «Nézd meg magad, ismerd meg embertársaidat, ismerd meg viszonyodat hozzájuk — tehát a társadalmat —, ismerd fel saját jellemed lehetőségeit — a roszszakat is és a jókat is — és tanuld meg követni jobbik énedet, cselekedj és riadj vissza azoktól a visszafelé rángató mozzanatoktól, amelyeknek a megmutatása szintén feladata az irodalomnak; ne engedj rosszabbik éned csábításainak.» — A sematizmus elleni harc — harc az olyan irodalom ellen, amelyben olyan figurák szerepelnek, akikben az ember nem ismer saját magára, saját jobbik énjére, vagy az ezt fenyegető veszélyekre. Az alakokkal nem tud igazán eggyé válni, velük gyűlölni és szeretni, és nem kap kedvet velük együtt harcolni és cselekedni. Ez vonatkozik a prózára és a lírára is. — Harcolni a sematizmus ellen az igazán nevelő, embert átalakító irodalomért, azt jelenti, eleven, egyéni típusokat formálni, akik éppen azáltal típusok, mert egyben egyének is. Az író kötelessége általánosítani az élet, a világ, a valóság jelenségeit; feladata elválasztani a lényegest a lényegtelentől; egyszóval kötelessége típusokat alkotat, ha nevelni akar. — Csak ilyen típusokban ismerheti fel a cselekvő ember önmagát, saját igazi lényét — jobbik énjét, példaképét, vagy elrettentő példáját. — Vájjon tudott-e már a mi irodalmunk ilyen típusokat alkotni? Nem. Egyik-másik kivételtől eltekintve, még nem tudott. Típus Képe Bálint Déry Tibor regényében, aFeleletiben, a kemény, az élet által megedzett és egyre inkább megedződő proletárgyermek típusa. Ezt a típust lehet szeretni. Típus a keresztapja is, a Horthyalatti munkásmozgalom nem kommunistái, de kemény, a harcban helytálló munkájának típusa. De nem véletlen, hogy olyanféle típusokat sikerült teremteni,akik ilemn kommunisták. A kommunista munkás, a kommunista vezető irodalmi alakját úgy megformálni, hogy benne magunkra ismerjünk, szeressük ezt a típust és — a könyvet elolvasva — másnapra ne felejtsük el: ilyent alakítanunk még nem sikerült. A mi hőseink az egyszerű, dolgozó emberek — Fő baja irodalmunknak — a jó könyveknek is, a kevésbbé jóknak is — az, hogy gyorsan elfelejtjük őket. A típusok nem vésődnek bele agyunkba. Pedig mennyi típus van az új, átformálódó Magyarországon! Csak néhányra hadd hívjam fel a figyelmet. Ilyen a magyar dolgozó asszony típusa, akit a régi világban kétszeresen is elnyomtak — kizártak a termelő munkából és a közügyekből —, s aki most megnő, szárnyakat kap és egyenrangú társává lesz a férfinak a termelésben s az országvezetésben. A munkás típusa, aki tegnap ellenzéki volt, sztrájkolt, küzdött a lökések és államhatalmak ellen, s aki most lépésről,lépésre átalakul, építi az országot és e közben gazdájává válik az országnak. A dolgozó paraszt, aki az újjászületés problémája előtt áll — ez a paraszttípus sem szerepel még úgy irodalmunkban, ahogy megérdemelné. És hadd tegyem hozzá azt, amivel kezdtem: a kommunista munkás-funkcionárius, aki a vállán hordozza a néppel együtt az ország gondját és aki tegnap még nem konyitott az országvezetéshez és ezt véres verejtékkel, munka és hibák közben megtanulja. Nem csábítja mindez íróinkat típusalkotásra? — A típus arra kell, hogy az egyszerű dolgozó ember rajta keresztül ismerje fel, mi történt az országban és mi történik vele magával, miközben az ország épül. Persze, csak „osztálynyelven", száraz „pár nyelven“ soroljam fel ezt a négyféle típust. Nem négy van, hanem tizennégy, vagy száztizennégy. — Nem arról van szó, hogy bizonyos osztályok vagy rétegek üres maszkjait képzeljük el típusként. Típus az egyéni ember a maga egyéni életével és sorsával. S nekünk nem prometheusi, fausti típusokat kell alkotnunk, a mi hőseink nem lánok, nem félistenek, még csak nem is Toldi Miklósok. A mi hőseink igenis az egyszerű dolgozó emberek. Nem hibátlan, mesebeli hősök, hanem olyan emberek, akik a kapitalizmusból jönnek és mennek a szocializmusba és e közben — a világot átalakítva — átalakítják önmagukat. Álmodni a realista írónak is kötelessége — Hadd szóljak ezzel kapcsolatban néhány szót a pozitív hős kérdéséről. — Ez a kérdés elválaszthatatlan a sematizmus elleni harc problémáitól. A Párt irányította rá íróink figyelmét. .Sohasem azt mondtuk azonban — és nem szabad így félreérteni azt a baráti tanácsot, amelyet Pártunk íróinknak igyekezett adni —, hogy a pozitív hősöknek holmi hibanélküli és gáncsnélküli lovagoknak kell lenniök. Ilyenek legfeljebb a mesékben vannak, a hősi eposzokban és még ott sem mindig. Még Achilis sebezhető volt, Toldi Miklósis sebezhető volt, Toldi Miklósról nem is szólva. — A munkásosztály hivatott arra, hogy a kapitalizmus nyomorúságától, elaljasodásától, kizsákmányolásától megváltsa a világot, az emberiséget. De Marx és Engels, Lenin és Sztálin nem arra tanítottak, hogy a munkásokat idealizáljuk. A szocializmust azokkal az emberekkel kell megépíteni, akiket örökül kaptunk a kapitalizmustól. És bizonyos, hogy a munkásosztály sok rosszat is kap örökségbe. A munkásosztály is sárból és aranyból van, mint Goethe embere, a munkásosztályt is a kapitalizmus termelte ki. De a munkásosztály nemcsak terméke, hanem sírásója is a kapitalizmusnak. A munkásosztály az az osztály, amelyben leginkább megtaláljuk a sár mellett az aranyat, a hősüket, a kapitalizmus sírásóit. És az irodalom feladata az, hogy országonként és koronként konkrétan ábrázolja ezeket a munkáshősöket és a kornak megfelelő arányban mutassa meg azt is, ami a kapitalizmus öröksége a munkásosztályban és azt is, ami arany benne, azt, ami új, a hősi, előremutató, az új világot átalakító mozzanat. — Más a tipikus munkás ma, más volt tegnap és más lesz holnap. A szovjet irodalomtól tanulnunk kell — hadd tegyem hozzá —, sokkal többet, mint eddig. De a mi mai életünk pozitív hőseit úgy megformálni, hogy egyszerűen átvesszük és lemásoljuk a mai szovjet irodalom munkásfiguráit, tévedés lenne. Ez is sematizmus lenne, helytelen lenne. — Az írónak a pozitív hős figurájának megalkotásánál kötelessége nem beleragadni a jelenbe. Meg kell mutatnia az előremutató mozzanatokat, csírákat. — De hadd tegyem, ehhez hozzá azt a taktikai, mély és bölcs tanácsot, amelyet Lenin és Sztálin soha nem szűnt meg hangoztatni: az élcsapatnak nem szabad sem elmaradni a néptől, tömegtől — de előre szaladni sem szabad. Ha ezt a tanácsot az irodalomra vonatkoztatjuk, akkor ez azt jelenti, hogy realizmus romantika nélkül — mint ahogy ezt Zsdanov nagyszerűen meghatározta — elképzelhetetlen. Álmodni a realista írónak is kötelessége. De itt nem akármilyen álmodósról van szó, hanem a realitás talaján való álmodozásról. A harcot ábrázold, a valóságos helyzetet ábrázold, minden nehézségével, problémájával együtt, mert a mi dolgozó emberünk csak így ismer magára az irodalom által ábrázolt valóságban, és csak így kap kedvet, hogy előremenjen, nemesedjék, harcoljon a jövőért. A parasztábrázolás problémája •— Amitkor mi pozitív hőst követeltünk íróinktól, ezt kívántuk, semmi egyebet. Ez korántsem jeleníti, hogy visszatérnénk vagy bármilyen mértékben is helyeselnénk Háy elvtárs álláspontját a hős „kettős kötöttségéről“. A dolgozó embernek, a munkásnak nincs semmifélekettős kötöttsége. A dolgozó embert legfeljebb viszszahúzza, akadályozza a fejlődésében az az örökség, amelyet a kapitalizmustól kapott, de megkötve, hozzábilincselve ehhez a múlthoz nincs. Nincs egyenlőségjel a dolgozó emberben, a munkásban a között, ami benne a régi és a között, ami benne az új. A kettős kötöttség a mi pozitív hősünknek nem jellemzője. Ez a kispolgár, az ingadozó, a polgári értelmiség jellemzője. * — Néhány szót parasztábrázolásunkról. Ez komoly, nagy és nehéz probléma az irodalom számára is, az élet számára is, s azért nehéz azirodalomban, mert nehéz az életben.. Teljesen igazat adott Szabó Pálnak abban, amit erről a kérdésről itt is, máshol is kifejtett. Hadd bátorítsam őt arra, hogy ne engedjen semmiféle egyszerűsítési csábításnak. Ha hozzányúl ehhez a kérdéshez, bátran, nyúljon hozzá, merje ábrázolni a parasztproblémát a maga egész mélységében, valamennyi nehézségével, a paraszt lelkében végbemenő mindenféle vívódással egyetemben. A baj az, hogy nálunk a fáim szocialsta átalakításának nehéz és a parasztságot valóban, gyökeréig érintő ügye nem mint dramatikus küzdelem jelenik meg, hanem hovatovább mint komédia, mint idill. Hasonlítsák össze azt, amit mi írtunk erről a problémáról, azzal, amit Solohov írt az „Új barázdát srálni az eke“ című munkájában. Az az író, aki nem érzi át teljes lelkével a parasztban és elsősorban a közép,parasztok százezreiben végbemenő vívódást, aki nem érti meg a döntés nehézségeit, az nem tud segíteni az államnak, a Pártnak abban, hogy ez a döntés végső soron a fain szocialista átalakításának javára történjék. És aki a parasztnak ezeket a nehézségeit, lelki vívódásait is ábrázolni meri, ne féljen attól, hogy bárki is az objektiviizmus vádjával illeti. Élettapasztalat és világnézet — A sematizmus elleni harc kapcsán felmerült a vitában a tehetség, az élettapasztalat kérdése. — Hadd vessem fel ezzel kapcsolatban az írói világnézet kérdését. Egyesek úgy értelmezik a sematimus elleni harcot, hogy most már visszahelyezzük jogaiba az ösztönös alkotókészséget és száműzzük ennek kapcsán az író világnézetét, hogy elállunk attól a tanácsunktól és kívánságunktól, hogy a haladó író tanulja meg, sajátítsa el a haladó világnézetet, a marxizmus-leninizmust. Nem állunk el ettől a tanácsunktól. A sematizmus elleni harcot nem így értelmezzük. Persze, a tehetség nem rossz dolog, sőt igen kívánatos dolog! De a tehetség nem azonos az úgynevezett őstehetséggel, amelynek a jellemzője az, hogy megelégszik önmagával és nem igyekszik fejlődni, csiszolódni, tanulni. A marxista-leninista világnézetet szembeállítani az élettapasztalattal-és vannak, akikben talán öntudatlanul van ilyen törekvés —, ez azt jelentené, hogy elfeledik: a marxizmusleninizmus is élettapasztalat. Az irodalomhoz kell tehetség- kell egyénileg gyűjtött, az esetben szétnéző és részvevő író által összeszedett élettapasztalat. De világnézet néki kül haladó, forradalmi világnézet, a marxizmus-leninizmus világnézete nélkül megreked a tehetség, tönkremegy az őstehetség és még az egyénileg gyűjtött élettapasztalat is zavaros masszává lesz az ember agyában és szívében, nem tud benne kiigazodni. Aki a marxizmus-leninizimist úgy fogja fel, mint holmi bemagolt tételeknek a gyűjteményét, annak a számlára, de csak annak a számára, persze, az írói világnézet, az alkotás akadályának tűnik fel. De a marxizmus-leninizmust nem így fogja felfogni az, aki tudja, hogy az elmélet, a haladó világnézet rendkívüli segítséget tud nyújtani az írónak, mint típusalkotónak, mint emberábrázolónak, a saját élettapasztalatainak általánosításánál. Márpedig nem író az, aki a maga élettapasztalatait nem tudja általánosítani. A marxizmusslemizmust így kell felfogni! — A tanulás csak az őstehetségeket rontja el. Az igazi tehetséget fejleszti, előre viszi és nem szegényül. Néhány szót a sematizmus és műgond viszonyáról, arról a problémáról, amelyről itt hosszasan és sokszor helyesen Déry Tibor beszélt- Valóban, harcolni a sematizmus ellen, ez azt is jelenti, hogy nem könnyen venni az írói munkát, hanem komolyan, odaadással, elmélyülten dolgozni. Hasznos figyelmeztetni a fiatalokat: ne siessetek, ne vázlatokat készítsetek, érleljétek meg a mondanivalótokat, ne szüljétek meg a magzatot kilenc hónap előtt. „Légy korod, néped, államod, Pártod szószólója“ — Persze, a különbség az irodalom és a biológia között az, hogy az irodalomban semmiféle természettörvény nem rögzíti a terhesség idejét. Itt nem állapítottunk meg kilenc hónapot Ezért ne adjunk receptet az íróknak, hogy kilenc hónap, vagy öt év alatt írjanak meg egy művet. Az egyik így csinálja, a másik úgy. Ha Déry napi 12 órát akar ülni egy nagy regény megírásán és ezt öt éven át óhajtja folytatni, folytassa, az ő dolga, nem szólunk bele. Persze, ez a munkamódszer azzal fenyeget, hogy a hőse a jelenbe csak akkor fog elérkezni, amikor már a jelen is múlttá lesz. Állandóan kergetni fogja hőse fejlődésének ábrázolásában a jelent. Mégis azt mondom: nem szólunk bele az ő dolga. — De nem helyes — és ebbe már beleszólunk —, ha ebből az alkotói magatartásból Déry valamiféle, a flauberti műgondhoz hasonlító alkotómódszerbel Révai József a Kongresszus munkájáról 3