Magyar Nemzet, 1951. december (7. évfolyam, 280-304. szám)

1951-12-01 / 280. szám

egötrísei 1951. december 1­.. ,Jlamar Nonizrt. A 11. Magyar Képzőművészeti Kiállítás problémái H­a AZ MHK VÉRRÉ VÁLIK, NEM LESZNEK FÉL­SZEG SZOBA TUDÓSOK mondja Gerendás Mihály Kossuth-díjas biokémikusunk MN­K próbája után­ ­. EGYIK LEGNAGYOBB művé­szü­nknek, Bernáth Aurélnak a tárlaton szereplő képei is azt bizonyítják, hogy képzőművé­szeink óriási lépést tettek előre a­ nagyméretű képek megoldását illetően. »A munkásmozgalom kezdete az építőiparban* és a mMEMOSZ előtti tüntetés 1930- ban* c. hatalmas panneauk-ról -van szó elősorban. Bernáth Aurélnak ilyen témák és ilyen méretek felé való fordulása olyan eredménye képzőművésze­tünknek, amelyiknek elemzésé­hez több tanulmányra volna szükség. A magányos művész, a magányos­­ember mély és sok­szor valóban arisztokratikus mondanivalójának nagy ábrázo­lója itt már a közösség mon­danivalójának nagy művésze­ként­ jelenik meg. Tagadhatatlan Az, hogy vannak még képein ma is olyan részletek, amelyek nem érnek el a szívünkig. A ki­állításon van még két másik képe: »Reggel a vitorlázók tá­bor­áb­an« és »Budai Dunapart”. A vitorlázók táborának tompa, szinte kietlen szürkéi és zöldei — bármennyire is elismerjük ennek a képnek artisztikus vol­tát, magas művészi színvona­lát — még vissza-visszajárnak. A dunaparti alkonyat líraian meleg, bensőséges szépségét még mindig áthatja valami fél­­álomszerű látomás-tájék távoli bűvölete. Helyenként még ez is vissza-visszatér a nagy kének egy-egy részletén. A színekkel való állandó és széles legátó­­játék (­ főként az állandó hang­fogó) olykor még bizonytalan messzeségek hűvös lehelletével lelkű ránk. A képek egésze azonban azt bizonyítja, hogy Bernáth Aurél óriásit lépett előre, hatalmas mértékben kiszé­lesedett művészetének kifejező és megjelenítő ereje. (Különösen az »illegális összejövetelre« vo­natkozik ez.) Bernáth Aurél mellett meg kell említeni Bán Béla »Sztrájk 1930* és xEls­ő szabad május 1.«, Szent­­iványi Lajos »Újjáépítés 1945* és iSztahanovista munkamódszer­­átadási­ c. műveit, Pór Bertalan és művészbrigádja (Scholz E. és Ujváry L.) méreteiben impozáns kompozícióját, az »Urak országá­ból dolgozók hazáját*, Imre Ist­ván »Felszállás előtte c. művét és Benedek Jenő festményeit Ezekben a munkákban rengeteg értéket találunk. Bán Béla »Sza­bad május 1.« c. kompozíciójának tömegmozgató és összefogó erő­feszítése, a meleg színekkel való bensőséges munkálkodás, Szent­iványi Lajos egy-egy típusának kitűnő megjelenítése, a Per-kol­­lektíva és Imre István mély és nagy pátosszal telített eszmei mondanivalót kifejező szándéka: mind-mind olyan érték, amelyik az egyre gazdagabbá váló, új magyar képzőművészet útját jel­zi. Ezeket az eredményeket, ezek­nek őszinteségét és jelentőségét senki le nem tagadhatja. A taga­dás itt egyenlő volna a bűnös felelőtlenséggel. De ugyanilyen felelőtlenség volna a hibák el­hallgatása is. Ezeknél a művek-­­nél ugyanis, már — éppen a részlethibák következtében — pro­blematikussá válik a nagy méret. KEZDJÜK talán a legjellemzőb­bel, Benedek Jenővel.­­ Már a Honvédkiállítással kapcsolatban megemlítettük azt, hogy úgy lát­szik, mintha Benedek megtalálta volna a helyes utat. A kiállításon szereplő új képei azonban ism­ét sok kétséggel töltenek el ben­nünket. Két nagyméretű­ fest­ményéről, a r Rákosi elv­társ Túr­­kevény-ről és a Tanács első üléséről:: van szó. Dicsérendő a­ hogy Benedek mindkét képen nemcsak, hogy embereket, hanem olyan kitűnő típusokat ábrázol, akiknek tipikus volta éppen me­leg emberségüktől válik hitelessé A baj nem­­ is itt van, hanem a megvalósításban. Benedek ke­mény küzdelmet folytat a­­tér­nek. Ezért van az, hogy a fény­­beállított csoportjai kemények - szinte azt m­ondhatnók: félbe -h­ágottak, nem érezzük, hogy az arcoknak a térben befelé is van folytatásuk. Legszembetűnőbb ez Rákosi Mátyás alakján: olyan mintha a háttér sárgás falára ráfestette volna Benedek. (Ez ki konyitja, hogy a térdimenzió* bi­­zonytalanság kompozicionális hibát, végső fokon eszmei hibát j­elent.) Benedek Jenő képeinek felső terét, túl a bizonytalansá­gon, valami sajátságos »te­­­nélkü­liség” jellemzi. Ez nemcsak a »Tanács első ülésének« vörös drapériával leterített asztalára az előtérben kettémetszett fotósre hanem a képekre általában vo­natkozik. Nem véletlen aztán az sem, hogy az árnyékba helyezett alakok indokolatlanul puhákká válnak, hogy a háttér összezava­rodik, hogy a világos színek n ■ °-*i érzékelt fények a sötét színe­ken elakadnak, elfulladnak. Neni kétséges, hogy így aztán a nagy méret és a megvalósítás szöges ellentétbe kerül egymással Hiába jók a típusok, elvész a fe­szültség, s a valóság nem való­ság többé. Vájjon tudja-e ezt Benedek Jenő? A .­képein érezhető őszinte küzdelem azt mutatja, ■hogy nagyon is jól tudja. Nagy erényei és komoly küzdelme­­i­tossták arra, hogy nemcsak küz­deni, de győzni is fog. A PÓR-KOLLEKTÍVA művén a háttér befejezettsége, primérvolta­­elbillenti a kompozíciót. A köz­ponti alakok, sokszor bántóan felszínes megmunkálása csak fokozza ezt az egyensúlytalan­ságot. Szentiványi Lajosnál a kompozicionális hibákon, atomi­zálódó, önálló életet kezdő resz­teteken túl, élő, eleven, friss­­ar­cok váltakoznak egészen merev, élettelen fejekkel (Formális m­a sematizmus is van a világ­, amelyik bizony még olyan nagy­­tehetségű művészeket is meg­kísért, mint Szentiványi.) Bán Bélánál a küzdelemnek ismét más formája van. Az első benyo­mása az az embernek az ő Mémosz-képei előtt, hogy színes, ízléses vatta csőin ők vibrálnak szétszórva a viszont­elüle­ten. Ugyanakkor valami jellegzetes, elpuhító, elerőtlenítő párafátyol lebeg a képeken. A »Sztrájk 1930* alakjain, félreérthetetlenül érzik a munkásmozgalom hősei ábrá­zolásának nagy művészi szán­déka. A mozdulatok azonban prefetkultosan dagályosak lesz­nek, az ellenség karikatúrává nevetségesed!’* — s mindezt puha villogás és interieur-lég-­kört árasztó ködfátyol veszi kö­rül. Mintha csak valami sok hangból összetett állandó, egyen­értékű zúgás zavarná az embert. De mintha ez béklyózná le a lényeges kimondani szándékozó dallamokat is Imre István a másik végletet képviseli. A téma és a méretek szinte szuggerálják a gyönyörű sztálini mondást.­­Szárnyaljatok magasabbra, se­besebben és m­esszebbre. De ez csak a méretekben és a témában van meg. Imre Istvánnak okvet­lenül mérlegre kell tennie saját alkotó módszerét ahhoz, hogy ne a sztálini mondásnak kívülről, a néző által hozzáadott ereje és repülőink szeretete adjon hitelt képeinek, hanem a megvalósítás és a méretek egyensúlya, a mi­nimálisra redukált hibákkal ren­delkező hősköltemény tegye él­ményünkké, erősítse meg ben­nünk a sztálini mondás nagysze­rűségét és a honvédségünk irá­nyában táplált szeretet tüzet. Képzőművészetünk milliók ha­talmas páthoszát hősköltemé­­nyekbe foglaló nagy epikájának problémája ez. Erre hívják fel­igyelmünket a nagyméretű ké­peknek nemcsak kiváló erényei, h­anemm élesen jelentkező hibái is. A II- Magyar Képzőművészeti­ Kiállítás tematikus gazdagodásá­ról már elég szó esett. Nézzük meg most közelebbről ezt a pro­blémát az emberábrázolás tükrében. A skála igen széles Induljunk el pl. egy olyan kép­től, mint Csáki Ma­ronyák Jó­zsefnek Mikus Sándorról készült portréja — amelyikről nem ne­héz megállapítani, hogy a fel­­szabadulás óta keletkezett ha­sonló művek közül a legjobbak legjavához tartozik. Csáki Ma­ró­nyáknak ez a portréja új, nagy eredménye a jellem­­ábrázolás egyik fajtájának. Innen aztán hosszú sort indíthatunk, képek, szobrok és grafikák sokaságát említhetjük fel. Bering Róbert »Műterem­­látogatása*-tól Szent­györgyi Kornél: »Este a stadionban« c. képéig. Szőnyi István kis mére­teiben is monumentális »Freskó­­terv«-étől Barcsai­ Jenő csodá­latos grafikáiig, Rozs János ízes »Vörös erc-jeltől Bencze Lászl »Fiatal híradóstisztje*-ig — és folytathatjuk a felsorolást mű­vek százain át. Ez a minden­nemű értékítélettől messze álló felsorolás már magában véve is meggyőz az ember képzőművé­szetünkben való jelentkezésének színességéről, sokrétűségéről és nagy gazdagságáról. Ha ehhez még hozzávesszük pl. Bar­­kard Rezső csendéletét, Hincz Gyula zilált műteremcsendéletét, Rozs János­­Vasműv-jét, vagy Med­­neczky Jenő és Vidovszky Béla csendéleteit és a kiállítás táj­képeit, akkor azonnal nyilván­valóvá válik: mennyire nem le­het ilyen szűkre szabott keretek között áttekinteni az emberábrá­­zolással kapcsolatban felszínre kerülő problémákat. Kétségtelen az, hogy a problémák egyik ol­dalát Csáki Maronyák Mikus­­portréja, a másik oldalt pedig Mikus Sándor monumentális Sztálin-szobra jelenti. Mi az, ami ennek a grandió­zus egyszerűségében ábrázolt, megmintázott szobornak különös hangsúlyt ad? Mi az, ami túl a monumentalitáson megragad bennünket? Bármily különösen hangzik is: a szobor magyar jel­lege ez. Ez a probléma felvető­dött már Pór Bertalan tavalyi, Kossuth-díjjal kitüntetett Sztálin­­portréjánál is. Az elmúlt évben, a kínai kiállításon láthattunk Sztálin-arcképeket. Ezeknek a portréknak volt­­egy érdekes és azonnal szembeötlő jellemvoná­suk. Hűségesek, hitelesek voltak ezek az ábrázolások és talán éppen ennek következtében az is bennük volt, ahogyan a kínai nép látja, ismeri és szereti Sztálint. Mikus szobrának mo­numentalitása is valahol ezen a ponton válik sajátossá és ugyan­akkor lelkünkből lelkezetten köz­vetlenné: az van benne, ahogyan a magyar dolgozó nép milliói látják, érzik és szeretik Sztálint. A hős ábrázolásának, az ember megjelenítésének olyan művészi foka ez, amelyik csak a népünk legmélyebb érzéseivel és mon­danivalóival azonosult művész­nek lehet a­ sajátja. NEM VÉLETLEN AZ, hogy a II. Magyar Képzőművészeti Kiállí­tás emberábrázolási problémáit Csáki Maronyák portréja és Mi­kus Sztálin-szobra irányából kö­zelítettük meg. Az egyikben az ú. n. »z objektív valóság* áttölté­sének adott modellen­­keresztül történt megjelenítéséről — lénye­gében a kiállítás modell-problé­­m­ájáról, a másik oldalon pedig a hős-problémáról van szó. Még Berény Róbert nagy vásznán is van egy olyan érzésünk: beállí­tott modellek bámulnak ránk. (H. Martioni Eszter öregasszony feje pedig mintha húsz esztendővel ezelőtt kezdett volna el a nézők­re tekintgetni.) Miért baj ez? Azért, mert a művészeti alkotá­sok egy csomó, oda nem illő esetlegességgel telnek meg. A kép nem az, ami­t röviden így lehetne megfogalmazni". Miért nem hiszünk Moldován István »Régi munkahelyének« hitelessé­gében, miért hamis ennek a kép­nek a hangvétele? Azért, mert az alakok nem azok, akik — s főként ezt sem Moldován sem Zsille Győző illegális szeminárium«) sem az egyik legbosszantóbb kép alkotójai, Winkler László (»Ady olvasásakor«) nem tudja elhitetni velünk. Csáki Maronyáknál, Já­­lics Ernő szobránál (gárói kép­más*), Somogyi Árpád (b.Sarlós lány*, sAgronómus­ lánye), Reik András (Lukács György portré­ja), Baross Miklós, Kerényi Je­nő, Vili Tibor és Buzi Barna egy-egy szobránál miért nincs ilyen problémánk? Bizonyára azért, mert itt nem a modellek »objektív valósága« áll velünk szemben, hanem a jellemzés és lényegsűrítés folyamatának vég­ső eredménye. Arról a lényegsűrítésről van itt szó, amelyik követelően fel­vetődött problémája a II. Ma­gyar Képzőművészeti Kiállítás­nak. Olyan probléma, amelyik­nek megoldása nélkül a modell modell marad, a natura száraz natura, a hősnek szánt hősök pedig vagy nem lesznek hősök, csak jelszavak. Vagy pedig... Itt kell szólnunk a következő észrevételekről. A festmények mondanivalója gyakran nem festőien oldódik meg, hanem iro­dalmia. Ez baj, mert az is baj, ha az író a festőművészet esz­közeivel próbál dolgozni. A szobrok megoldása pedig sok­szor irodalmi és festői egyszer­re. (Kiss István: »Békét« című szobra.) Ezek a problémák ter­mészetesen ott vannak a dolgozó ember ábrázolásában is. Nem szabad szó nélkül elmennünk olyan figyelemreméltó eredmé­nyek mellett, mint pl. Boross Géza nagy művészi felkészült­ségge­, mély és őszinte színkul­túrával megalkotott »Habarcs­­keverői”. Tény az, hogy ennek a képnek vannak hibái. Tény, hogy van valami kisipari jelleg benne, de Boross Géza festményét ki kell emelnünk, mert nála éppen a lényegsűrítésnek, a mozgás és formák esetlegességes kiküszö­bölésének olyan kvalitásaival találkozunk, amelyek művét eb­ből a szempontból a kiállítás legjobbjai közé emelik. Végezetül szólnunk kell S­ző­­nyi Istvánnak itt szereplő freskó­­tervéről. Igaz, hogy ez a fél négyzetméternyi mű korántsem tudja érzékeltetni, milyen óriási lehetőségek feszülnek ebben a színes, üde, mesterien és élet­teljesen előttünk álló vázlatban. Felvetett kérdéseinknek, a II. Magyar Képzőművészeti Kiállí­tás problémáinak egy olyan nagy találkozási pontja ez a vázlat (monumentalitás, ember­­ábrázolás, lényegsűrítés stb.), amelyik óriási értékeivel és itt még csak megsejthető veszélyei­vel együtt mintegy jelképe le­hetne újjászülető, erőtől duzzadó és sok probléma megoldására váró képzőművészetünknek. Sándor Az egészségügyi dolgozók sportvezetőség választó ülésén szóvátették, hogy az MHK pró­bálók soraiból erősen hiányoz­nak a példaképek, a klinikák or­vosai és az intézmények vezetői, professzorai, pedig a "Gyógyíts jobban! mozgalomnak is egyik előfeltétele, hogy az orvosok és ápolók a sportolás által felfris­sülve, egészségesen és vidáman álljanak a betegágyak mellé. Megtudtuk ugyanakkor, hogy az egészségügyi dolgozók próbá­ján az MHK előírt szintjeit ki­vétel nélkül sikeresen teljesítette neves biológus professzorunk, a Kossuth-díjas Gerendás Mihály, aki a Magyar Tudományos Aka­démia egyik kutató intézetének és a Gyógyszeripari Kutató In­tézet biokémiai osztályának is vezetője. — Azt hiszem, az MHK-ről nem beszélni kell, hanem letenni — hárítja el először kérésünket, de azután mégis elmondja észre­vételeit . Egyébként is egész­séges, rendesen fejlett ember számára az MHK-zás nem je­lent különleges teljesítményt. A SPORTOT még a MÁV gépgyárban szeret­tem meg, amikor ott géplakatos tanonc voltam. Később sem hagytam­ abba, a felső iparisko­lában, majd Szegeden az egye­temi éveim alatt is sportoltam Sohasem versenyszerűen, csak egyszerűen azért, mert ezzel tar­tozom az egészségemnek. Saj­nos, ma m­ár nem jutok hozzá a rendszeres sportoláshoz, éppen ezért örültem az MHK létrehí­vásának, mert ennek keretében mégiscsak nyílik alkalmam a testedzésre. Az MHK jelentőségéről ezeket mondja: — Sokan kutatják, hogyan változtatta meg, miként erősí­tette meg a Szovjetunió a maga embereit. A sport és a GTO (a szovjet MHK) is egyik nyitja ennek a titoknak. Mi még nem jutottunk el odáig, mint a Szov­jetunió. Az MHK-t én a legal­kalmasabb eszköznek tartom mindenki számára, hogy betöltse az egészséges sportolás felada­tát. — Hogyan tette le az MHK-próbát? — Nem most először tettem le, hanem immár harmadszor. Éppen ezért meg tudom állapí­tani a határozott fejlődést a mi MHK-nkban, de a nehézségek nyomán megláttam a hibákat is.­ ­ A FIATAL MHK­­INTÉZMÉNYBEN a siker jórészt a jó szervezé­sen és azon múlik, hogyan si­kerül kiküszöbölni a bürokrá­ciát. Amikor én először tettem MHK-próbát, még a tihanyi biológiai kutató intézetben vol­tam. Itt akartam próbázni, de azt mondták, hogy nem lehet, nem kaptak elég jelentkezési cédulát. Amikor felutaztam Pestre, itt kimentem­ a Margit-szigetre, ahol éppen valamilyen üzem MHK- próbái folytak. Itt azután a pró­bát vezető sporttárs minden bü­rokratikus formaság mellőzésé­vel engedett próbázni és a si­keres próba után rögtön ki is adta az MHK-jelvény arany fo­kozatát . A második MHK-próbát a Richter Gyógyszer Vegyészeti Gyár dolgozóival tettem. Még ekkor is elég szervezetlen volt az MHK, nem voltak edzések. Az idén végre az MHK-próba előtt hat edzésen is részt vettem, rendes pályán, rendes felszere­léssel. Az orvoskaron egy lelkes sporttárs, Schujber Pál, kitű­nően megszervezte az MHK-t, az egyetemi klinikák kertjében léte­sített egy MHK-pályát, úgy­hogy mindenki ki tudta hasz­nálni a rendelkezésre álló legki­sebb szabadidőt is sportolásra, illetve MHK-edzésre, nem kel­lett órákat töltenie villamoson. Ez az elfoglalt emberek számá­ra nagyon fontos. Nagyon meg­hatott, amikor a klinikán dol­gozó fiatal lányok sötétben, Vil­lanyfény mellett is sportoltak és MHK-ztak. — Nem keresztezi az MHK a tudományos munkát? kérde­zem. —­ A JÓ SZERVEZÉS mellett az MHK semmiféle mun­kát nem keresztezhet, vagy gá­tolhat. Szerintem olyan MHK- pályákra, uszodákra, csarnokokra lenne szükség, amiken és amik­ben minden időben és bárkinek lehessen edzeni és próbázni, előzetes bejelentés nélkül is. Nekem például a teljes MHK- próbához hiányzott még az úszópróbám. Elmentem a Sport­uszodába, hogy leússzam az előírt 50 méteres távot s kértem, hogy ezt igazolják. Kérésemet az éppen akkor edzést vezető sporttárs nagy sajnálattal bár, de elutasította, mert merre nin­csenek berendezve­. Szerintem minél inkább meg kell könnyí­teni mindenki számára az MHK- zást, csak ez fogja az MHK-t népszerűsíteni, úgy gondolom, ha azt a bürokráciamentességet, melyet első próbámkor tapasz­taltam, összekapcsoljuk az MHK mai szervezettségével és a ren­delkezésre álló felszereléssel, a hibát jórészt máris kiküszöböl­tük. A SZELLEMI MUNKÁNAK alapvető feltétele, hogy az em­ber sportoljon is — summázza beszélgetésünket. — Ma még az üzemekben sokkal többen spor­tolnak, mint a hivatalokban, egyetemeken és egyéb szellemi munkahelyeken. Pedig, ha az üzemi munka után felüdít az egészen más mozgást jelentő sport, még nagyobb a sport üdítő hatása arra, aki egész nap az íróasztala, rajztáblája, vagy egyéb szellemi munkaeszköze mellett görnyed. Meggyőződé­sem, hogy az új értelmiségi nem­zedékben nem lesznek már fél­szeg szobatudósok. Ha az MHK testnevelési rendszer vérré válik, népi demokráciánknak falun és városban egyaránt, munkára és a haza védelmére mindig kész ifjai és férfiai lesznek. Földessy János Román dokumentfilmek A Román Filmhéten is bebizo­nyosodott, a román játékfilm­­művészet mellett a dokument­­filmgyártás is szovjet példák alapján érte el magas színvona­lát. Az iparosításért, szocializ­musért* című dokumentfilm be­mutatja Románia gazdag termé­szeti szépségeit, kimeríthetetlen értékeit. Az égbenyúló hegysége­ket, az erdőket és a folyókat és az ország legnagyobb kincsét, az olajat. Lendületes, optimista építő­­munkának jellegzetes bizonyíté­kai elevenednek meg a filmen. Igen érdekes a Duna—Fekete­­tenger-csatorna építéséről ké­szült dokumentfilm is. Ez a csa­torna igen nagy jelentőségű lesz, a román népgazdaság szempont­jából, mert megteremti a kapita­lizmus éveiben teljesen elhanya­golt s ezért minden tekintetben elmaradt Dobrudzsa-tartomány fejlődésének feltételeit. Mintegy 250 kilométerrel rövidítik meg a csernovodai kikötő és a tengery közti távolságot, ami által a szállítás lényegesen olcsóbbá lesz. Mocsarak lecsapolásával pedig több mint 100.000 hektár terület válik termővé, amelyeknek meg­munkálása a román gyárakban készült korszerű mezőgazdasági eszközökkel, traktorokkal történik majd. A filmeken román tájegységei­ket, román városokat látunk, s feliratok román neveket mutatnak, a nézőnek mindvégig mégis az az érzése, mintha otthon járna ezekben a gyárakban és városok­ban, mintha magyar parasztok­kal találkozna, mintha m­agyar filmet látna. S aztán arra is rájön, hogy miért: a fejlődésnek, helyesebben, a fejlettségnek ugyanolyan mély­pontjáról indul­tunk el s most ugyanolyan len­dülettel, hittel építünk, s e nagy országépítő tervek megvalósítása során ugyanazok a problémák merültek fel nálunk is. A hosszú élet „titka” sv .A sztálini alkotmány ki­mondja: »A Szovjetunió pol­gárainak joguk van biztosí­tott anyagi ellátásra agg­­korukra, valamint betegség és munkaképtelenség esetén.« A SZOVJETUNIÓBAN jelen­leg körülbelül 30.000 száz évnél idősebb férfi és nő él- A Szovjet­unió legöregebb embere Vaszilij Tiskin kolhozparaszt volt, aki 1806-ban született és 1951-ben — 145 éves korában — halt meg A Szovjetunió legöregebb asszo­nya, a még életben lévő 122 éves Kazamjan Hatiun, akinek leg­fiatalabb fia 80 éves... Világszerte régóta foglalkoztat­ja a tudósokat az a probléma, hogy meg lehet-e hosszabbítani az ember életét. A szovjet tudo­mány igennel felel erre a fontos és érdekes kérdésre. Micsurin megállapítása sze­rint: »Az ember beavatkozásával az állat és növényvilág minden formáját kényszerítheti, hogy abban az irányban változzék, ahogyan azt az ember akarja.« Az emberről is ugyanezt el­mondhatjuk. Ha megváltoztatjuk körülményeit, meghosszabbítjuk életét. Minden alap megvan a­­­nak feltételezéséhez, hogy az em­beri életkor jóval hosszabb is lehet, mint napjainkban. A halál ugyanis leggyakrabban baleseten vagy betegségek miatt következik be, amelyek ellen sikeresen fel­vehetjük a küzdelmet és nagy többségüket megelőzhetjük. A MAGAS ÉLETKOR legke­gyetlenebb ellenségei: az éhség, a rossz táplálkozás, a munkanél­küliség, vagy a túlhajtott munka, az alkoholizmus és nem utolsó sorban a háborúk, amelyek millió és millió­ embert pusztítanak el. Mindezek a kizsákmányolás, a kapitalizmus uralmának követ­kezményei. Ha tehát küzdeni aka­runk a hosszú életért, akkor első­sorban harcolnunk kell minden ilyen tényező ellen és meg kell változtatnunk az ember szociális és gazdasági körülményeit. A Szovjetunióban, a győztes szo­cializmus országában a sztálini alkotmány a dolgozóknak olyan életkörülményeket biztosítot­t, amelyek az embert kiegyensúlyo­zottá és boldoggá teszik és meg­hosszabbítják életét. A szovjet országban biztosítot­ták az élet meghosszabbításával foglalkozó tudomány fejlődését. Mecsnyikov, a neves orosz tudós foglalkozott először ezzel a kér­déssel, majd a szovjet hatalom éveiben Bogomoljev kezdeménye­zésére tudományos kollektíva tanulmányozta a magas életkorú embereket. A második világhábo­rú után az Ukrán Szovjet Szo­cialista Köztársaság egészség­­ügyi minisztériuma mellett külön­leges bizottságot alakítottak, melynek az­­volt a feladata, hogy­ az idő előtti megöregedés okait tanulmányozza. A harkovi Bioló­­giai Intézetben és a harkovi egye­­tem fiziológiai intézetében hosz­­szabb idő óta foglalkoznak azok­kal a törvényekkel, amelyek az emberi szervezet fejlődését irá­nyítják, születésétől haláláig. A tudósok több mint 300 kutatás­­sorozatot végeztek. A HOSSZÚ ÉLETŰ EMBE­REKRŐL I. B. Sulit tudós 20 évi munkával külön kartotékrend­szert készített. Az egyes karto­tékok beszámolnak a 90 évnél idősebb emberek egész életéről. Ez a gazdag anyag igen nagy segítséget jelent a szovjet tudo­mány számára. Elősegíti az öre­gedésre ható tényezők meghatá­­rozását és bebizonyítja, hogy tel­jesen helytelen az a felfogás, amely szerint az öregedés feltét­lenül együtt jár a fizikai és szel­lemi elgyöngüléssel. Merőben el­lentmond ennek L. N. Tolsztoj, a nagy orosz író példája is, aki életének utolsó, napjáig megőrizte fizikai és szellemi frisseségét és ezt írta: Vagyam soha nem dol­gozott olyan világosan és kötté­­nyen, mint 60—70 éves korom­ban.* Egész sor példával lehetne bizonyítani, hogy az emberek magas koruk ellenére is meg­őrizhetik alkotó erejüket. Gondol­junk csak I. P. Pavlottra, a nagy tudósra, aki 86 éves korában be­következett haláláig tevékenyen dolgozott és a 90 éves N. D. Ze­­linszkij akadémikusra, aki még most is aktívan kiveszi részét a tudomány előreviteléből. Abhaziában 212 száz évnél idősebb ember él. Egyesek sze­rint az itteni meteorológiai és kli­­m­atikai viszonyok a hosszú élet fő okai. A harkovi állami egye­tem biológiai intézetének kutatá­sai azonban­­bebizonyították, hogy a Szovjetunióban a legkülönbö­zőbb éghajlatú területeken is ad­va vannak a hosszú élet felté­telei. A sztálini alkományban bizto­sított jogok segítségével a szov­jet nép már a kommunizmus épí­tésének útján halad és ez az öt nyílegyenesen vezet a hosszú és boldog emberi élet felé. § A 26­o tonnás mozgalom születésének története TELJES GŐZZEL új magyar film Rendezte: Máriássy Félix Főszereplők: Sinkovics Imre, Bessenyei Ferenc, Görbe János Kossuth-d­al, Seté­nyi Etel, Szakáts Miklós. Kísérőfilm: A SELEJT nOSSZÚJA Vidám magyar kisfilm Főszereplő: Latabár Kálmán, Keg­­suth-díjas, a Magyar Népköz­társa­ság Érdemes Művésze .

Next