Magyar Nemzet, 1953. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)
1953-09-01 / 204. szám
Kedd, 1953. szeptember 1. Vidéki színházak ünnepi hete | DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ: Nem magánügy A VIDÉKI SZÍNHÁZAK HARMADIK FESZTIVÁLJA, amelynek egyik örvendetes jellemzője, hogy a vidéki színházak mindinkább vállalnak színházi kultúránk fejlesztésében kezdeményező szerepet, s bemutatóikkal megelőzik a fővárosi színházakat, egy ilyen bátor lépéssel kezdődött, Kiszajev és A. Galics: »Nem magánügy” című komédiáját elsőként Magyarországon a győri Kisfaludy Színház mutatta be az elmúlt évadban s az idei fesztiválon ezt a darabot a debreceni Csokonai Színház társulata ismertette meg a főváros közönségével. Ez azt jelzi, hogy a művészi tapasztalatok cseréje, a színházi kultúra egészséges vérkeringése a vidéki színházak között is megindult, átveszik most már egymás műsorát is, nem úgy, mint eddig, csak a fővárosi színházakét. A »Nem magánügye című szovjet bohózatot a Magyar Nemzet már a győri bemutató alapján ismertette néhány hónappal ezelőtt. Arról szól, hogy négy, egymást nem ismerő férfi: Djuzsikov, a tajmiri építkezések főmérnöke, Kirpicsnyikov, egy műsoriroda igazgatója, egy Griskó nevű geológus és egy Baburin nevű méhese Moszkvában közös szállodai szobát kap s mert egyiküket egész napba a szobához köti az, hogy telefonhívást vár, kénytelenek egymás hivatalos és magánügyeit kölcsönösen intézni. Ebből félreértések és tévedések rendkívül bonyolult és mulatságos sorozata fakad. A komédia legtöbb sajátsága az, hogy bár a cselekmény szinte kizárólag helyzetkomikumról helyzetkomikumra gördül tovább, eközben az egyes figurák egyéni jelleme is fontos hajtóerejévé válik a bonyodalomnak, kiváltkép azonban közös jellemvonásuk domborodik ki: szovjet emberek. Szovjet emberek, akik a tajmiri építkezés ügyében, Djuzszkov főmérnök ügyében, felismerik a magánügy fölé növekvő közös ügyet, a haza ügyét. Cselekvéseket, az egész komédia cselekményét ez tölti meg tartalommal. Olyan helyzetbohózatról van tehát szó, amely valódi életet az emberi jellemekbenéli s ez különbözteti meg a szokványos komédiától, ez emeli az öncélú bohózatok fölé. A DEBRECENI SZÍNHÁZ RENDEZŐJE, Lendvay Ferenc, a »Aem magánügy« helyzetkomikumra működő dramaturgiai szerkezetében helyesen tájékozódott az egyes jellemek felé. Kidolgozta azokat a tulajdonságaikat, amelyek egyrészt az embert teszik teljesebbé, másrészt a cselekmény fejlődését segítik. A színpadon a figurák egyéni arcéllel jelentkeznek, komikumukban is emberi valóság nyilatkozik meg. Még az olyan éles karikatúra is, mint a műsoriroda-igazgató előtt vizsgázó tehetségtelen énekesnő és zongorakísérője, vagy az artis■ta-ripacs, túlzás és torzulás nélkül ad képet bizonyos embertípusról s a rendészei ízlés és mértéktartás még ezeket az ábrázolásokat is, noha csábítanak az üres hatást keltésre, a hitelesség határain belül tartja. A rendező ötletei, amelyekkel bőven megtűzdeli a játékot, szinte mindvégig szervesen a szituációkból s az alakok karakteréből fakadnak, s ha van is közöttük olyan, amely első pillanatra meghökkent — például, mikor az artista már a szobába belépve kopog az ajtón, de kifelé feloldódik azzal, hogy a figura szeleburdiságát, olcsó tréfacsináló kedvét kedvesen jellemzi s megadja vele az alak cirkuszi hátterét. De éppen az ötletek bősége és az alakok aprólékos jellemzése szorítja egy kicsit háttérbe a rendezésben a komédia legfőbb mondanivalóját. Azt, hogy a cselekmény valamennyi félreértését, fonák helyzetét a mű egy központi gondolat köré építi. A bonyodalom abból adódik, hogy a szovjet embert, segítőkészségén kívül, a közös ügy is buzgó cselekvésre indítja. Ez az eszme többé-kevésbé elvész a színes részletekben s olyan magánügyek kerülnek újra meg újra az előtérbe, mint Djuzsikov főmérnök felrobbanó szerelme Baburin méhész unokája, Dunyjuska, vagy Griskó geológus felszeg rajongása Ljuba geológusnő iránt. Hogy ez a játék s nem magánügy«, amit a rendezés gyakran és elég hosszú időn át nem fejezi ki kellőképpen, mert eljátszik a bohózati csecsebecsékkel s a szövegnek kell ismételten közbelépnie, hogy figyelmeztesse a nézőteret: itt a szerelmek , tévedések mögött egy nagyobb, átfogóbb gondolat, nem magánügy lüktet. Meg kell mondani, hogy a győri Kisfaludy Színház talán fakóbb, talán szegényesebb rendezésében, talán kevésbbé mulatságos előadásában ez a gondolat elevenebb, főként azonban folyamatosabb, szakadatlanabb életet élt, mint a debreceni Csokonai Színházéban. A debreceni rendezés és játék a pergőbb, a mulatságosabb, a hatásosabb, de elgondolásában a győri volt a tartalmasabb és az eszmeibb. A CSOKONAI SZÍNHÁZ TÁRSULATA ezúttal újabb oldaláról mutatkozott be a fővárosban. Az első fesztiválon egy mai színművet, a másodikon klasszikus tragédiát játszott, most azt bizonyítja be, milyen villogó, komédiázó kedve is van. Kedve és tehetsége is hozzá. Társulatból együttessé szerveződtek a debreceni színészek, ez a »Nem magánügy« előadásának nem egy helyén kitűnik. Ismerik egymás színpadi szokásait, művészi módszereit s ez az összeszokottság teszi oly gördülékennyé előadásukat. Egy bohózat oldottabb, fesztelenebb légkörében is művészi fegyelem tartja össze játékukat, anélkül, hogy ez a fegyelem mechanikus merevségben, az egyes színészek saját egyéniségének elszürkülésében nyilvánulna meg. Djuzsikov főmérnököt Soós Imre játssza igen vonzó viselkedésbeli és jellembeli tulajdonságait megrajzolva egy fiatal, hivatásáért rajongó szovjet embernek. Játéka a figura erőteljes egészének lelkesen drámai, és finoman lírai evezést ad, cselekvései őszinték és meggyőzőek, mély átélésből fakadnak. Alakításának egysége csak azokon a pontokon törik meg, mikor a helyzetkomikumot úrrá lenni engedi jellemének belső törvényein s Djuzszkovot a bonyodalom pókhálója beszövi. Ezeken a pontokon a férfi szilárd jelleme a színész játékában türelmetlenségbe, idegességbe, túlzott komikumba fordul. Selmeczy Mihály Kirpicsnyikovot nemcsak nagy színészi rutinnal, hanem gondos jellemelemzéssel formálja meg. A szerep külsőséges ábrázolásra csábít — a győri előadás színésze nem tudott mindvégig ellenállni ennek a csábításnak, — Selmeczy azonban megkereste és megtalálta a szerepben a típuson belül a sajátságosain egyénit is. Nem feledkezett meg arról, hogy szovjet embert kell ábrázolnia s ez tette játékát mértékletessé, pontosan körülhatároltttá, a humorban bensőségessé és a komikumban emberivé. Baburint, a kedves, öreg méhészt, a darab egyik leghatásosabb alakját Hortobágyi Artúr kelti életre. Csakugyan életre kelti, mert átitatja meleg lélekkel, szeretettel, derűvel, jellegzetes öregemberi vonásokkal. Mozdulatainak bizonyos városias gyakorlottsága és akcentusainak bizonyos vidéldes zöngéje — ami bizonyára nem ehhez az alakításhoz felvett ábrázolási mód, hanem alkati sajátsága a színésznek — önként segíti, hogy a Moszkvában is otthonos vidéki embert hitelessé tegye. Művészi többlet ehhez az adottsághoz a színész lelkessége, egészséges kedélye, napsugaras vidámsága, amelyet az alak egészével kifejezni tud. A félszeg, szerelmes fiatal tudós, Griskó alakjának Szentessy János ad rokonszenves karaktert. Gazdagon jellemzi a figura belső világát, érzelmességét, félszegségét s jellemzi a foglalkozását is, anélkül, hogy a tudós-ábrázolás sémájába esnek. Alakításában ember cselekszik a színpadon, nem szabvány, színészi eszközei változatosak és eredetiek s a fiatal színész képzelőerejéről tanúskodnak. Ljuba geológusnő mintha a szövegben keményebb fából volna faragva, mint ahogyan játékával Andaházi Margit megteremti. A figurát a rendező értelmezte lágyabbra a kelleténél és így a színésznő megformálásában is kevesebb benne a határozottság, mint elvárható volna egy ottan szovjet nőtől, aki ily gyorsan elszánja magát egy távoli, tajmiri utazásra. Ugyancsak halványabb körvonalakat adott a rendezés Dunyja alakjának, aki annál elevenebb, virgoncabb, mint amilyen pasztellszínűnek Örkényi Éva játssza. Bájosságán túl — ez nem is hiányzik Örkényi játékából — a kislány csapongó kedélyű, mozgékony, és önálló, szovjet lány, nem pedig olyan kissé biedermeierbe hajló, mint a debreceni előadás Dunyjája. Erős karakterizáló tehetségből fakad Újvárosi Katalin szállodai takarítónője és Mihályi Lici házsártos felesége, rövid szerepükben is élő figurát adnak. Valamivel elmosódottabb ■azonban — igaz szövegileg is, de némiképp játékilag is — Perényi Sári anya-alakítása. Három igen élénk bohózati színt hoz a színpadra Békés Rita, mint énekesnő, Mensáros László, mint zongorakísérő és Márkus László, mint artista. Ez az a három szerep, amelyet lehetne veszedelmesen, rikítóan komikusra színezni. Nem kisebb érdeme a rendezőnek, mint a három színésznek, hogy ezek a figurák nem hatnak cirkuszi betétként egy nagyon erős, kemény mondattivalójú komédiában. Mindhárman a típus legmélyebb jellegzetességeit emelik ki, emberi háttérből fejlesztik ki a karakterisztikus tulajdonságokat s mindegyik mögött ott áll az alak előélete. Békés Rita alakításában egy dilettáns énekesnő minden csalódottsága, Mensáros Lászlóéban egy élettől elszakadt, önmagát zseninek képzelő muzsikus rögeszme-világa, Márkus Lászlóéban pedig egy ötödrangú artista sorsa, aki reflexszerűen, kötelességszerűen vidám. Ez a három alakítás minden karikaturis atirkus formája ellenére mély emberi valóságban gyökerezik. Rácz András, Novák István, Angyal Sándor, Bángyörgyi Károly és Körösztös István egyegy kis szereppel egészíti ki a debreceni Csokonai Színház munkáját, a vidéki színházak ünnepi hetének első előadását, amelynek nagy sikerében részes Siki Emil jó színpadképe és Szedő Lajos kedves dalbetétje is. Mátrai-Betegh Béla m Munkakönyvében — amelyben az utolsó beírás 1929. november 16. — vagyis ami azt jelenti, hogy immáron tizedik hónapja nem dolgozik — így festi le a hatóság: »Arca: rendes, haja: barna, szája: rendes, szeme: barna, foga: szabályos, termete: közepes.« Már ekkor — a könyv kiállításakor — ellopták mosolyát, mely legényes, keskeny bajsza körül bujkált, ellopták cigányosan barna arcának kedves, ravaszkás tekintetét, amelyet talán kisfiúsan oldalra választott haja kölcsönzött neki. Utolsó estéjéről a lapok csak ennyit írtak: »Darnyik János, 28 éve a galgahévízi állványozó már a forró szeptember 1-ét megelőző este elindult a fővárosba.* Ez is, hogy történt? Tíz órakor keltette az asszony. Aludt már a család, a három gyerek. Csak Mihók Róza virrasztott, hogy a csillagok feljöttével keltse urát, induljon útnak az erdőkön keresztül, gyalogosan Pestnek, munkáért, kenyérért. Nem vitt magával mást, csak a tarisznyáját. Üreseit. Nekivágott a barna estének — nagytörzsű tölgyek kísérték Gödöllőig — onnan már az érkező hajnal világította meg fehéren az utat a város felé. Reggelre ért be Pestre. Régi pallérját. Gazsó Mihályt kereste, talán valahogy be tudná szerezni munkába. De nem találta se otthon, se az épületeknél. Üresek az állványok, amerre ment, mintha ünnep, komoly vasárnap lenne. Gazsót keresed? — mondják neki a sétáló, ismerős kőművesek, állványozók — akkor csak gyere velünk, ő is kinn van most a Ligetben ... S már viszi őt is a hullám, csepp e bizakodó, erős sodrú folyamban. Arénaút... Hősök tere... Kiáltja ő is: »Munkát, kenyeret!és lóbálja magasba — mintha zászlaja lenne — tarisznyáját. Kétoldalt rendőrcsapat sorakozik arcvonalba. Az Andrássy útról még éles karddal vagdalózó lovasrendőrök vágtattak feléjük szembe. A rendőrgyűrű a Vajdahunyad vára felé szorítja a tömeget. Mikor a karcsú kis hídon áthaladnak, ezt mondja a szomszédjának, Deszpoda Mihály kőművesnek." »Tizenegy éve jártam itt utoljára... Itt kértem meg egy vasárnap Rozim kezét, akkor építettük együtt a papírgyár kéményeit.* Ekkor dördültek el a rendőrök fegyverei. Itt, a Vajdahunyad vára tövében halt hősi halált Darnyik János állványozó. Desz- Doda Mihálynak ideje sem volt, hogy elbúcsúzzon, lefogja pajtása szemét, menekült az éles kardok suhintásai elől. Aztán, mikor tiszta lett a tér, jött a rendőri bizottság és hivatalosan megállapította: »Egy ■ állványozót, Darnyik Jánost megölt a tüntetők egy eltévedt golyója. Megállapította, hogy munkakönyvében az utolsó bejegyzés 1929. november 16. Megállapította még — hivatalosan —, hogy az elhúnytnál egy üres tarisznya volt, a pénztárcájában 4, azaz négy fillér. no Csak vasárnap reggel tudták meg Galgahévizen a vasutasok. SZEPTEMBER től, hogy a község egy emberrel kevesebb lett. Mihók Rozália fekete kendőt kötött és sógorával beutazott a várósba, megnézni a férjét. De nem engedték, hogy lássa: ehhez rendőri engedély kell. Elmentek a főkapitányságra. Sokáig bolyongtak egyik szobáról a másikra, míg maga a főkapitányhelyettes, Andrejka Károly fogadta őket. Milyen barátságos volt! Elkérte az özvegy gyermekeinek a fényképét. Hogy minek? Majd ha felnőnek, jöjjenek el hozzá — ez a fénykép lesz a jel, hogy ők azok — s majd állásba segíti őket. A rendőrség sajnálja, hogya tüntetők lelőtték a férjét.* Megemlékezésből — már meg is rendelték — sárga selyemszalagos koszorút küld a temetésére. És már kísérte is ki a szobából őket. " A szocdem pártban, a propagandaosztályon arra szerették volna rávenni az özvegyet, adja át a halottat nekik, vagyis, ne vitesse haza, majd ők szép, nagy temetést rendeznek itt Pesten. Mihók Rózát nem adta el a halottját... A temetésen, Budapesttől Galgahévízig az út tele csendőrrel. Pedig a koporsót nem is a főúton hozták: kora hajnalban, titokban indult el a hullaszállító a mellékutakon — talán éppen arra, amerre néhány nappal ezelőtt szegény Darnyik János a városba indult. A földeken keresztül jött a kocsi, hogy ne tudjon róla senki, de így legalább még a határból is bejöttek a kint dolgozó parasztok a temet. ELSEJÉRE... tésre. Szuronyok gyűrűje fogta körül a temetőt. Még a halottól is féltek. Egy olyan egyszerű halottól, akin életében se lehetett találni semmi különöset, akiről csak ennyit tudott mondani a hatóság: »Arca rendes, haja barna, szája rendes. Mikor az utolsó rög is a sírdombon pihent, ment az özvegy a bérelt »lakásba«, összecsomagolt, mindenüket hátára vette s maga előtt terelve a gyerekeket, elindult a szomszéd községbe, anyjához, Hévízgyörkre. Mert ott kellett hagyni a házat, amelyben laktak, most már egy percig sem hiteleztek neki. Másnap este megfogta Mihók Rózá, a férje tarisznyáját — s akárcsak ura — a csillagok feljöttével megindult az erdőnek, Pestnek. Ment keresni azt a Gazsó Mihály pallért, akitől Darnyik János is munkát remélt. Végigment a Kerepesi-úton, az Aréna-úton s ahol csak állványok nyúltak a magasba, kérdezte az embereket: merre találhatja meg Gazsó Mihály pallért, aki őneki bizton munkát szerez? A kőművesek — az Aréna-út végén — nem engedték, hogy továbbmenjen: magukhoz vették, felvétették téglahordozónak. Közös kívánság volt ez: fel kellett Mihók Rózáit venni. Kicsi volt a munkahely — az élet — összébb húzódtak hát a szegények, helyet szorítottak az özvegynek. Hl Milyen élet volt ezután?... A legidősebb fiú, Péter — ahogy felnőtt — a vasúthoz került pályát építeni. De minden háromszázhatvanegyedik napon felmondtak nele. Nehogy betöltse az egy év szolgálatot, mert akkor véglegesíteni kellett volna. 1943-ban feleségének gyermeke született, de nem maradt életben. Asszonya az utolsó napig is ötventálós cementzsákokat cipelt építkezésnél; úgy érte a hirtelen szülés az állványokon. Nem marad meg virág ebben a pusztító viharban ... Aztán eljött a felszabadulás, kihajtottak a korhadt fák is. A Darnyik-családban megindult az élet. Földet kapott az özvegy. Most már minden évben a fehérre meszelt konyha falára, a kiaggasztott díszes mázasedények mellé egy-egy régi keretbe foglalt oklevél is került: »A kétszáz százalékos beadásért*, »Az őszi munkák jó elvégzéséért.. « Dicsérő oklevelek a párttól, minisztériumtól. És nőtt a család, mint az erős fák. Péter feleségének gyereke született 47-ben, Margit, 52-ben Erzsébet. A középső fiú, József is megnősült. Elvette Povázsony Ilonát. Kerttel, földdel, amit a földosztáskor kaptak, mert semmijük sem volt azelőtt. Az aszszony a kertbe körtefákat ültetett. Vadkörtét, amit a Koronaerdőből telepített. Aztán ostotta őket, nemesítette. »Egy-két év — ha gyerekek lesznek s felépítjük a saját házunkat, árnyat adnak majd s ízes gyümölcsöt.* S 49 októberében megszületett fiúk, József, 51-ben — nagyanyjuk nevéről — Rózát. Kombosodtak idén Povázsony Hana fái: József már méri, számítja az új ház helyét. S a legkisebbik Darnyik-fiúnak is van már kislánya: Anna. Ő az anyja nevét kapta: Deme Annáét, aki parasztlány volt, de már szakmunkás. Komlón dolgozik, az új várost építi: kőműves ... És erős lett a család. Péter azt mondta tavaly az anyjának: eljött az ideje, hogy házat építsek. Kapott már telket, egy új utca, a Béke-utca első házhelyét. Kezdje Darnyik Péter az építkezést, kövessék őt a többiek. Béke-utca 1. Kifaragta Péter a táblát ésleszúrta a dombon ■— alatta az egész község — lássa mindenki, aki csak erre jár: utca az már, egy ház helye. S felásta a kertet, fiatal fákat, gyümölcsfákat ültetett. Ezek a fák idén tavasszal virágoztak először. Idén adták első gyümölcsüket. A múlt őszök fogtak hozzá az építkezéshez. Együtt dolgozott a család, de jöttek a szomszédok is segíteni. Legtöbbet az özvegy Darnyikné volt a munkánál: férje után jogának tartotta, hogy ő. az állványozó felesége, a régi téglahordó tegyen a legtöbbet a házért. Kiásták az alapot, felhúzták a falakat, felszerelték már a ablakokat, az ajtókat is. Már csak a vakolás hiányzik. De szeptember 1-re ez is elkészül. Szeptember 1-re, a véres nap évfordulójára. Kőbányai György _ Maprosflet _ Nagy sikerrel mutatkozott be az Operaházban a Koreai Néphadsereg Ének- és Táncegyüttese A Koreai Néphadsereg Énekés Táncegyüttese hétfőn este az Állami Operaházban rendezett előadáson mutatkozott be Budapesten. A bemutatkozó előadáson megjelent Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, részt vettek az előadáson Gerő Ernő, a minisztertanács első elnökhelyettese és Zsofinyecz Mihály, Földvári Rudolf, Kristóf István, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Szalai Béla, az Országos Tervhivatal elnöke, az MDP Politikai Bizottságának póttagja, Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke, Boldoczki János külügyminiszter, valamint az MDP Központi Vezetőségének és a minisztertanácsnak több más tagja, a politikai, gazdasági és kulturális élet számos vezető személyisége. Jelen voltak a bemutatkozó előadáson J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete, Huzan Cen, a Kínai Népköztársaság magyarországi nagykövete, Han Hjo Szám, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság magyarországi követe és a többi baráti állam diplomáciai képviseleteinek vezetői és tagjai. A előadás részvevői hatalmas tapssal fogadták a színpadon felsorakozott művészegyüttes tagjait. Az együttes zenekara eljátszotta a magyar, a koreai és a szovjet himnuszt, majd Osti István vezérőrnagy mondott üdvözlő beszédet. — Forró testvéri szeretettel köszöntjük önöket, a hős KoreaiNéphadsereg Ének- és Táncegyüttesének tagjait — mondotta a többi között. — Az önök magyarországi vendégszereplése nagy örömmel tölt el mindnyájunkat. A magyar nép, amely a koreai háború első percétől kezdve a legteljesebb együttérzéssel és cselekvő rokonszenvel kísérte a szabadságát védő, az agresszorok ellen küzdő koreai nép harcát, most forró szeretettel és testvéri barátsággal fogadja önöket, a hős is győzelmes koreai nép fiait, leányait, Korea népének küldötteit. Az üdvözlésre Kim Gan tábornok, az együttes vezetője válaszolt: — Engedjék meg, hogy a Koreai Néphadsereg együttese nevében átadjam forró üdvözletünket. A Koreai Néphadsereg ■katonái szívből jövő hálájukat és köszönetüket tomácsolják a a koreai nép igaz barátjának, a testvéri magyar népnek, azért az önzetlen támogatásért, amelyben a koreai népet az amerikai imperializmus fegyveres agressziójával szemben hazája szabadságáért és függetlenségéért vívott harcában részesítette — mondatta. Ezután megkezdődött az együttes előadása, amelyet a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadott. Minden egyes műsorszám után percekig zúgott a taps, s az előadás részvevői meleg szeretettel ünnepelték a hős koreai nép hadseregének Magyarországra látogatott művészeit. S két remekmű a Szertaty-ikertben Zenei élményekben gazdag hangversenyt vezényelt Somogyi László az Állami Hangversenyzenekar élén a Károlyikertben. Somogyi nagy művészete ezen a hangversenyen két remekmű, Wieber Oberon nyitányának és Brahms I. szimfóniájának rendkívül szuggesztív előadásában bontakozott ki. A Weber-nyitány felépítésében a szimfonikus fejlesztés zenei és drámai logikájának összefüggéseit olyan magával ragadó erővel tárta fel az előadás, hogy a levegő valóságos izgalommal volt telítve. A témák különböző oldalának meggyőző, sokszínű megjelenítése pedig a zenei emberábrázolás kitűnő és lelkesítő példája volt. A Brannsszimfónia, különösen a három utolsó tétel, a romantikus szenvedett áradó, szabadon ömlő, csodálatosan szép megnyilvánulása volt. De ezt az áradó, szabadon ömlő, a romantikus szimfonizmus pátoszát a legmagasabb hőfokon nyújtó előadás Somogyi — nagy zenei tudásából és tapasztalatából merítő, — tudatos, elmélyült munkával érte el. A tematikus építkezés, vagy a harmóniai fordulatok érzelmi logikájából következő egy-egy lassítás, kis megállás, hang- vagy szólam, kiemelés olyan belső, érzelmi ritmust adott az előadásnak, amely minden szenvedélyessége mellett férfiasan mértéktartó, hiteles volt. Nagy sikerrel játszotta a hangversenyen J. Vaulin, Zeneakadémiánk vendégprofesszora fiacsatárján zongoraversenyét. Vautin igen nagvtudású muzsikus, hangszerének is kiváló mestere. Imponáló az a szerénység, ahogyan nagy kvalitásait az előadott mű szolgálatába állítja. Nem fejezhetjük be beszámolónkat anélkül, hogy újból ne emeljük ki az Állami Hangversenyzenekar kitűnő művészi munkáját a zenekari muzsikálásnak olyan átélt fokát, ami például Hernád Ferenc leheletfinom klarinétszólójában nyilvánult meg az Oberon-nyitányban. Ilyen hangversenyek után méltán büszkék lehetünk hazánk mind erőteljesebben fejlődő zenekultúrájára. S. T. 5