Magyar Nemzet, 1954. január (10. évfolyam, 1-26. szám)
1954-01-01 / 1. szám
Péntek, 1954. január 1. A NAGY ÜGY PUSZTASZABOLCSON Ellesni a tűnő napok szép és reménytkeltő pillanatait az elmúlt esztendő utolsó napján, hallgatni az emberek hangjából áradó bizakodást, látni arcuk sugárzását, érezni tenyerük szorításán keresztül szívük dobogását: ez már a jövő. És van-e ma ember ebben az országban, falun és városban, aki ne a jövő felé tekintene, amikor népünk nagy ügyéről van szó, a mezőgazdaság felemeléséről, a jólét megteremtéséről? Ez az országos ügy gyújtja fel a szívekben a reménykedést, ez készteti most munkára az emberek százezreit a gyárakban, falvakban, messzi kis tanyákon a határban és mindenütt, ahol a szebb életet jelentő hír már lendítőjévé vált a mindennapos élet apró és nagy cselekvéseinek. A szó még csak a jövőt formázza, a tettek azonban már építik is ezt a jövőt. És ez a kettő együtt, a szó és a tett, a megnövekedett bizalom erejét sugározza. Bárhova tekint az újságíró, aki az országot járja, ezekben a napokban friss, szép, emberi élményekkel találkozik. Elejtett szavak, fél mondatok, apró cselekedetek, új gondolatok, merész tervek! Ilyenekkel telik meg a jegyzetfüzet Pusztaszabolcson is az év utolsó napján. / * Kocsis Antal, a Béke-tszcs elnöke gyalog jött be a határból és hozta a hírt. Előbb a tanácselnöknek mondta el, Márkus Jánosnak, aztán hogy meg-megállították az ismerősök, hát nekik is újságolta: — öt hold gyümölcsöst telepítünk tavaszra, szilvát és barackot. Negyven kocát meg befogunk hizlalásra a jövő héten. Nagy, fekete bajuszán deres a lehelet. Havat hord a szél, szaporázza a lépteit. Megy ,s vissza, a csoportba, ki a határba, ahol szekerek hordják a trágyát. Eddig tíz holdra hordták ki a trágyát, még húszat megszórnak, a többire majd műtrágya kerül. Húsz holddal több búzát vetettek az idén a Béke tagjai, 15 holdon pedig őszi takarmánykeveréket termelnek. ..Jövőre megépül a száz férőhelyes nyári marhaszállás, kell a sok takarmány, több húst vár az ország és több tejet. Én az utcán találkoztam Kocsis Antallal, ahogy jártam a falut. Kérdezgettem, forgattam a szót, mondjon már valamit. Hosszú hallgatás után ezt mesélte: »Mindig eszemben van, pedig régen történt már, esztendőkkel ezelőtt. Akkor még egyénileg, dolgoztam. Szántogatok két tehenemmel, mert lovam nem volt. A szomszéd parcellán Nagy Kálmán is szántja a földjét. Szintén tehenekkel. Egyik ember vezeti, vonszolja az állatokat, a másik üti, a harmadik az eke szarvát nyomja lefelé. Az én tehénkéim pedig vidáman lépkednek, este meg ficánkolnak is.« Hallgattam és nem értem, ő meg pislog rám, bajuszát csavargatja. Aztán így szól: — Azért mondom ezt, hogy megértse. Mert más a munka, ha jól tartjuk az állatokat. Könnyebben megy. Ezért kell a takarmány. Egy perc alatt megszeretem a kis öreget, aki így magyarázza meg nekem a pusztaszabolcsi utcán a mezőgazdaság fejlesztéséről hozott határozat egyik fontos pontját. * Bakonyi Mihály 15 holdas újtelepi paraszttal beszélgetek. Hogy minek örül? A kihúzott tüske még mindig fáj, de már mosolyog rajta ő maga is. — Egy hold gyapotot kellett tavaly vetnem. Nagyon ráfizettem. Pedig mondtam, hogy jobb lenne abban a földben a cukorrépa. De hát, nem hallgattak rám. Most arra szerződök. —* Mintagazda leszel — szól oda Hegedűs János 10 holdas gazda. — Hallod-e? Bakonyi nem válaszol. Tudja, mire céloz Hegedűs. Neki volt a legjobb termése az egyéniek között. Tavaly négy és fél hold búzaföldjéről 64,37 mázsa gabonát takarított be. — Te is lehetsz — int a fejeivel. — Nálad is megtermett is 13 mázsa holdanként. Látni az arcukon, hogy örül i szívük. Egy perc múlva már sarátságosan beszélgetnek. Csak hallgatni kell őket és jegyezni: két egyéni gazdálkodó hogyan tervezi a jövőt. — Megpróbálhatnánk több pillangóst venni. Javítja a talajt és takarmánynak is kiváló. Nekem három tehenem van, de vennék még egyet most, az új begyűjtési rendelet után. Érdemes — mondja Bakonyi. — Ez hozza a legtöbb pénzt. — Az én feleségem meg nagyon oda van a baromfiért. Hogy csináljunk kint a földön egy kis baromfiudvart. Mert jobban nevelődnek a szabadban. — Hát a kocsi? A múltkor hallottam, hogy vennél. — Egy jó szekeret. Arra fáj a fogam, de hát eddig nem volt hol csináltatnom. Hallottad, hogy szerszám is készül majd? Együtt mennek el. Azelőtt csak köszönő viszonyban voltak, most barátok lesznek. Közös tervük van, ugyanazt akarják: fejleszteni gazdaságukat, többet termelni, többet szállítani a piacra, jobban élni. * Kun József nyit be a tanácselnökhöz. Széles, piros arcán ünnepi fény. Nem is tudja, hogyan kezdje. Az elnök segíti. — Mi az, Jóska? — Azért jöttem én, János bácsi, hogy bejelentsem, házhely kellene. Tavaly már ígérték, mondták, hogy kapok, hivattak is. — De nem jöttél. — Igaz. Nem akartam. Gondoltam, minek építsek házat? Sokha gyan az. Aztán anyag sincs, sok utánajárás, engedély. — Hát most kellene, mi? — Kellene. — Kölcsönt akarsz rá? Kun József mosolyog. Egyre szélesebben. Vidámság bujkál a hangjában és sok-sok önérzet. — Nem kell nekem kölcsön. Semmi. A magam erejéből akarom felépíteni. Az elnök előveszi az asztalfiókból a kockásfedelű füzetet. — Akkor beírjuk. Te vagy a 188-ik, tudod-e? Mert enynyien jelentkeztek már. De van házhely bőven. Jut neked is. — Hát akkor csak írja be — köszön el boldogan. — Legyen már nekem is egy házam. De úgy írja, hogy kertnek is legyen ám hely. * — A bizalom? — kérdezi Laky László tanácstitkár. — hát erre mondok én egy példát. Év vége van. Gondoltuk a hónap elején, hogy felszólítjuk azokat, akik még nem fizették be adójukat. Már írni is kezdtük, amikor megjelent a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló határozat. Azóta alig telt el egy hét, s nincs a községben egy adóhátralékos sem, önként jöttek be az emberek. Azt mondhatnám, hogy talán elsők vagyunk a járásban vagy a megyében, de nem merem ezt mondani. Úgy hallottam, más községekben is így történt. Lehet, hogy megelőztek bennünket. De van, amiben biztosan első Pusztaszabolcs. Az istállótrágyát az utolsó héten mind egy szálig kihordták a földekre.* A Micsurin termelőcsoport elnöke jön be a tanácsházára: Heller Ferenc. — Hallottam, hogy a Béke gyümölcsöst telepít. — Igaz — mondja a tanácselnök. — Öt holdat. — Nekünk már van három és fél. Mi is felkerekítjük ötre. A tagság akarja. Zöldséget is termelnénk többet. Borsóból 7 holdra kötöttünk szerződést. — Jó dolog az — válaszolja a tanácselnök. — De úgy szeretnénk mi, ha lehetne, hogy a MEZŐKEK-t kikapcsoljuk. Inkább mi vinnénk a piacra. Tavaly is 1.20- ért vette meg a szilvánkat, a végén meg csak 80 fillért fizetett. Nem fizetődött ki a leszedése. Sokat ráfizettünk. Ha mi szállítjuk piacra, gyorsabban megkapják, még frissebben a fogyasztók. — Győzitek majd? — kérdi az elnök, mert a Micsurin kis csoport. A borsó, a zöldség, a gyümölcsös sok munkát ad. Heller Ferenc csak mosolyog. — Hogy győzzük-e? Hát lesz nekünk annyi tagunk, amenynyit beveszünk magunk közé, ha meglátják, hogy mi mindent csinálunk, így is jut már minden tagra két tehén. Sertésünk meg annyi van, hogy egy vagonnal piacra vihetünk. Bízza csak ránk az elvtárs. Nem úgy van az már, mint régen. — És a búzátok? — A búza? Ötven hold búza van a 130 holdból. Már kibújt a földből. Jó rá ez a hó, paplannak.* Ha mindent fel lehetne jegyezni, ami a szívekben most csírázik, erősödik, mint a határban a búzavetés! De jó lenne ezt a sok-sok örömet összegyűjteni, hogy tovább tudjam adni! Felröppenteni, mint a galambokat: vigyétek szét az örömhírt, fakadjon még több bizalom a szívekben, mozduljon meg minden munkás kéz, fogjunk össze az egész országban, az új esztendő új korszakot is jelent, népünk nagy ügye győzedelmeskedik majd nemcsak a szívekben, hanem a munkában is, a határban. "Illés Sándor / L 457 csille helyett — 810 Évvégi műszakon az ország egyik legjobb bányájában Hajnal van. Tatabánya utcáiról már dübörgő motorral futnak ki a bányász-autóbuszok a távoli, ködbe burkolódzó aknaüzemek felé. Öt órakor már minden bányász ott szorong a VIII-as akna »falétá«-ban a felolvasóteremben, aki a reggeles műszakban dolgozik. Kicsattan a jókedv, erős, vaskos tréfákon nevetnek, hatalmasakat csapkodnak egymás vállára. Nem volt ez így azelőtt. Hiszen még nincs egy éve, hogy a sor végén kullogtak, 75—80 százalék körül és ha valahol az utcán emlegették az aknájukat, hát letagadták, hogy idevalósiak. Márciusban tört meg a jég, akkor gyulladt ki először a vörös csillag, a győzelem rubinfényű csillaga és égett áprilisban és májusban is az akna felett. Júniusban, meg júliusban pedig, hol kigyulladt, hol elaludt, »hunyorgatott«, ahogy ma nevetve mesélik. Egy-két tizeddel úsztak el. De augusztus óta — egyfolytában ég, akárcsak a neonfényű csőlámpák az aknát ,... a föld alatt. Hogy a tatabányai szénbányászati tröszt megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Munka Vörös Zászló Érdemrendet, abban oroszlánrészük van a VIII-as akna bányászainak is. — Augusztusban 106.4 százalékunk volt — kezdi Kreisz III. Ferenc —, szeptemberben 103. kereken, októberben ... 112.3... — Hogyisne! Nem számolsz bele mindent! — hurrogja le Lőrinczi János elővájár — 115.5! Novemberben meg 124,6! Alacsony, rövidrevágott őszhajú ember lép közénk: Balogh B. István igazgató. Fölemelt karral csöndet teremt: — Elvtársak! — kezdi kemény, pattogó hangon, aminek az alján boldog öröm muzsikál. Büszke örömmel közlöm veletek, ma, december 29-én a tatabányai tröszt befejezte éves tervét! Az igazgató folytatja. A bányászok felkapják a fejüket. Harminc vagonnal több szenet kér tőlük a tröszt, mint a napi terv. De miért? Hatalmas küzdelem folyik Tatabánya, Komló, Közép-Dunántúl, Pécs, Dorog között, a minisztertanács vándorzászlajáért. Ma még 0,2 százalékkal vezet előttük Közép-Dunántúl. Ha Tatabánya erősíteni tud, akkor Tatabányára kerül a vándorzászló is, első ízben megalapítása óta! Pillanatnyi parázsló csend, aztán mintha bomba robbanna a felolvasóteremben, akkor át dobban a sokszáz bányászcsizma a padlón, mikor felugrálnak ültőhelyükből. — Meglesz, megadjuk, nyugodt lehet! Aztán kiözönlenek az ajtón. Türelmetlenül sietnek kifelé: órájuk 10 vagon szén jut. Balogh igazgatóval megyünk az irodájába. »Bízom benne, hogy elérjük« — mondja. —Csodánál is nagyobb dolgokat vittek véghez az utóbbi időben a bányászaink. Decemberben 106,7 eddig az eredményünk, pedig ... elemi csapás miatt el kellett zárnunk egyik jó bányamezőnket. A nehézség csapatostul jön: négy napra bedöglött a kompreszszorházunk, nem volt odalent levegő, felszökött a hőmérő higanyléce, csákánnyal kellett piszmogni a fejtőkalapácshoz szokott bányászoknak " és... mégis! Már december 19-én déli tizenegy órakor csörgött a telefonJál István trösztigazgató asztalán: ».. . A VIII- as akna bányászai jelentik: befejezték évi termelési tervüket!* Telefonál a termelési osztályra, hogy jöjjön be valaki: menyivel teljesítették túl eddig az év végéig vállalt ötezertonnás felajánlásukat? Mert annyit vállaltak, önként. Január elsejéig újabb 5000 tonna príma tatai szenet küldenek a TÜKER-telepekre ... Csiki István, az akna párttitkára lép be az irodába. Arról beszélgetünk, hogyan készül a bánya az új esztendőre. Tudják ők, hogy méltókép kell fogadni a kedves vendéget, s ha nem tennének meg mindent, bizony kialudna a rubinfényű csillag az aknatornyon. Nagy szégyen lenne az az 1953. évi pompás eredmények után Seyfried Gyula főmérnök neve kerül szóba. A főmérnök nincs itt, jól megérdemelt évi pihenőjét élvezi. Minden nagy sikerük az ő nevéhez fűződik. Sokszor hiába várja az ágya még éjfélkor is. És a hajnal már ismétz irodában találja. Seyfried Gyula főmérnök terveiben egy nagyszabású dolog szerepel. A VIII-as akna Tatabánya egyik legrégibb üzeme, bizony sok-sok szenet adott már az országnak. A kompresszorház alatt — nemrég kutatta fel —, komoly szénvagyon rejtezik a mélyben. A főmérnök a kompresszorházat szeretné más helyre átépítettni, hogy kibányászhassák a régi alól a fekete kincset. Jól harcolt a főmérnök is és a tröszt is: az új, korszerű kompresszorgépház gépei már meg is érkeztek. Csak a beruházási keret bírja majd ki az új csarnok fölépítését. Az, még csak az igazi szejzett tartalék. Az a sok százezer tonna szén! Érintetlen, szűz terület, még hozzá sem nyúltak eddig! Nagy-nagy szeretettel és tisztelettel, megbecsüléssel beszélnek a főmérnökükről: kitűnő ember, nagyszerű szakértő. Aztán —elkomorodó arccal mondják: Seyfried Gyulát, a »mi főmérnökünket* 1954-ben »könnyen elveszíthetjük*. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy — elhelyezik. Beviszik vagy a trösztbe, vagy a minisztériumba. Eddig sem volt soha tovább hat-nyolc hónapnál egy-egy bányánál. Mint a sakkban a bástya, olyan Seyfried Gyula, mindig »odalépnek« vele, ahol segíteni kell valami bajon ... Nagyon szeretnék, vezetők és bányászok a VIII-as aknán, ha köztük maradna szeretett főmérnökük 1954-ben is, sőt, még azután is hosszú évekig. Csörög a telefon Balogh B. István asztalán. Már fél kettő! Szépen elbeszélgettük az időt, már a rakodó jelentkezik! Balogh előrehajol. Mi? — kiáltja a kagylóba. — Mennyi? 457 csille helyett 810 csille szén jött fel? .Büszke arccal teszi vissza a kagylót ünnepélyesen, csengő hangon mondja: »A harminc vagon szénből egyedül a reggeles műszak több mint húsz vagonnal adott! És bizonyos, hogy a többi akna sem hagyja cserben a trösztöt. Szinte biztos máris: a vándorzászló is Tatabányára kerül. Hunyady József Magyar Nemzet Az indokínai népek győzelmei és a béke lehetőségei AZ ARANYCSILLAGOS VÖRÖS LOBOGÓT, a Vietnami Demokratikus Köztársaság zászlóját lengeti már a szél a Lai-Chau tartomány felszabadult fővárosának középületein is. A vietnami néphadsereg Lai-Chau felszabadításával lezárta a diadalmas téli hadjárat első szakaszát és most tovább üldözi a szétszórt francia expedíciós hadtestnek a dzsungelek mélyére menekült maradványait. A vietnami néphadsereg az utóbbi hat hét hadműveleteivel a szabad Vietnamhoz csatolta az eddig ellenséges megszállás alatt levő Bak-Bo, azaz Észak-Vietnam túlnyomó részét. A vietnami központi kormány ma már kiterjesztette hatalmát, amelyet a néptől nyert, Bak-Bo (Észak-Vietnam), Trung-Bo (Közép-Vietnam) és Nam-Bo (Dél-Vietnam) legtöbb vidékére. A francia megszállóké, Bao Daj, a kegyüket élvezik lokálcsászár« — ahogy francia demokratikus körökben nevezik' — csupán egészet kis területekkel rendelkeznek Mialatt a vietnami néphadsereg a dzsungelek úttalaz útjain üldözi a megvert francia expedíciós csapatok menekülő osztagait, a patet-laó néphadsereg ugyancsak folytatja előrenyomulását és a Mekong-folyó balpartján egyre erősebben fenyegeti Savat Nakheket, a franciák megerősített állását. A patet-laó néphadsereg más, osztagai — Párizsba érkezett jelentései szerint — Vientiane-t, a francia uralom alatt álló Pate Lao közigazgatási centruma készülnek ostrom alá venni Egyáltalán nem Túlzás e Yorkshire Post-nak az a megállapítása, hogy egész Indokínában inog a föld a francia gyarmati rendszer képviselőinek lába alatt. A »DÉL ORSZÁGA* — magyar fordításban ezt jelenti »Vietnam« szó — 1950 novemberében konferenciára hívt£ Patet-Lao és Khmer népeinek képviselőit. A vietnam kormány felszólítása megérte visszhangra talált. Szufanuvong, a Független Lao Bizottság vezetője kijelentette :Ha a vietnami nép legyőzi a gyarmatosítókat, Patet-Laóban és Khmerben viszont ez nem történik meg, úgy csak egyharmad győzelmet arattatok. Ugyanez volna a helyzet ellenkező esetben is.« 1951 márciusában megalakult Vietnam, Patet-Lao és Khmer Nemzeti Egységfrontjainak Közös Bizottsága. Ennek tagjait a Lien-Viet Front (a Vietnami Nemzeti Egységfront), a Neo Lao Isszarak (e Patet-Laói Nemzeti Egységfront) és a Khmeri Nemzeti Egységfront jelölte ki. A francia gyarmatosítók egy ideig azt hitték, hogy katonai erejükkel könnyen leigázhatják az indokínai országokat. Hamarosan rájöhettek azonban, hogy a szabadságukért síkraszálló népek erősebbek a kolonizátoroknál és azok zsoldosainál. HO SI MINH katonái, a néphadsereg hősei nemcsak azért haladnak diadalról diadalra, mert a Vietnami Munkapárt és a Vietnami Nemzeti Egységfront vezetésével hazájuk felszabadításáért küzdenek, tehát igaz ügyet képviselnek, hanem azért is, mert kitűnően sikerült aránylag rövid idő alatt a hátország újjászervezése is. A vietnami erdők mélyén fegyvergyártó műhelyek, öntödék, vasfeldolgozó üzemek és szövőgyárak működnek. A mezőgazdaság átszervezése terén nagy eredmények mutatkoztak. A rizzsel bevetett terület hatalmas mértékben növekedett. A gyapottermés több mint nyolcszorosára emelkedett. Az öntözőcsatornák hálózatának kiterjesztésével a termőföldek jelentős részét függetleníteni tudták az időjárás szeszélyeitől. Néhány nappal ezelőtt Ho Si Minh elnök és Fam Van Dong miniszterelnökhelyettes beszámolója után a Vietnami Demokratikus Köztársaság nemzetgyűlése megvitatta és egyhangúlag jóváhagyta a Vietnami Munkapárt, a vietnami kommunisták földreformprogrammján alapuló földreformot. Kulturális téren is csodálatos eredmények jelzik a nép államának útját. A forradalom előtt a lakosság 95 százaléka írástudatlan volt. Ma nem több, mint 10—15 százalék az írástudatlanok száma. A FRANCIA KÖZVÉLEMÉNY jelentős része már esztendők óta követeli a vietnamiszennyes háború« megszüntetését. A francia nép azért nevezi »szennyes háború«nak az értelmetlen és kilátástalan vietnami háborút, mert a francia expedíciós hadsereg túlnyomó része mindenre kapható és mindenre elszánt idegenlegionistákból, jó zsolddal szerződtetett SS-legényekből és más fasiszta tömeggyilkosokból, válogatott gonosztevőkből áll. Ezek a gyarmati csapatok mindenütt fosztogatnak és rabolnak, pusztítanak és gyilkolnak. Felgyújtják a falvakat. Napalm-gyújtóbombákkal árasztanak el egész vidékeket. 1953 decemberében, a vietnami békéért indított akcióhét keretében impozáns erővel nyilvánult meg a francia nép békeakarata. Míg kezdetben csak a kommunisták harcoltak elszántan az indokínai béke megteremtéséért, most az egész francia békemozgalom ennek érdekében mozgósítja erőit. A békét annál könnyebben lehetne megkötni, mert a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya mindig hajlandó volt és ma is kész — természetesen becsületes feltételek mellett — a béke megteremtésére. Ho Si Minh elnök úgyszólván évről évre megújította békefelhívásait, de ezek süket fülekre találtak a reakciós francia kormányoknál. Legutoljára néhány hét előtt hangzott el Ho Si Minh elnök újabb békenyilatkozata. A francia kormánykörök ezt semvették figyelembe. Nem is válaszoltak rá. A reakciós sajtó elferdítő módon úgy kísérelte meg beállítani ezt a Vietnami békeajánlatot, mint a Vietnami Demokratikus Köztársaság gyengeségének jelét. A mostani nagy győzelmek is arról tanúskodnak, hogy Ho Si Minh nem a gyenge, hanem a nagyra erős , aj Vietnami Demokratikus Köztársaság államfőjeként tett kísérletet Indokína békéjének megteremtésére. Ezt a tényt ma már a francia polgári sajtó legtöbb orgánuma is elismeri. A Le Monde hangoztatja: »Hét év óta abszurd és végzetes politikának bizonyult az, hogy elutasítottuk a tárgyalásokat, midőn erősek voltunk, csak azért, mert az erő politikája nekünk kedvezett; ha pedig vissza kellett vonulnunk, akkor éppen azért nem akartünk tárgyalni, mert ez a gyengeség jele lett volna részünkről. Ha meg akarunk menekülni ebből az önmagába visszatérő körforgásból, úgy gondoljuk, hogy meg kellene ragadni a Ho Si Minit nyújtotta tárgyalási alkalmat. A párizsi törvényhatóság, a kommunisták indítványára, két nappal ezelőtt a vietnami háború haladéktalan befejezéséről szóló határozatot hozott." Ehhez a döntéshez egymásután csatlakoznak a különböző megyei, városi, községi önkormányzati testületek ugyanilyen szellemű állásfoglalásai. Ho Si Minh elnöknek a világpolitikai feszültség csökkentésére és az indokínai ellentétek tárgyalások útján történő megoldására vonatkozó ■legújabb kezdeményezése minden eddiginél kedvezőbb visszhangra talált Franciaország polgári köreiben is. A vietnami béke megteremtését követelte nyilatkozatában Herriot, a francia polgári politika »great old man«-je, a aki hangoztatta, hogy az indokínai háborúra költött milliárdokat a dolgozók szociális követeléseinek kielégítésére lehetett volna felhasználni. Daladier, a polgári radikálisok másik vezetője a l’Information-ban megjelent cikkében követelte, hogy a francia parlament haladéktalanul hozzon határozatot az indokínai háború beszüntetéséről. Aszennyes háborúk folytatása mellett csak az amerikai imperialisták és franciaországi szekértolóik kardoskodnak, Knowland szenátor, a háborús uszító, az ENSZ intervencióját követelte, a vietnami helyzet »koreásítására« gondolva. Az amerikai imperialisták egyfelől felvonulási területet és támaszpontokat szeretnének kapni Indokínában, másfelől az ottani természeti kincsek megszerzésére törekednek. Washingtonban bizonyos körök azért akarják a vietnami háborút »ENSZ-háború«-vá átalakítani, hogy kísérletet tegyenek az Egyesült államok indokínai behatolására. A francia nép jól látja ezeket a törekvéseket. A francia nép még elszántabban küzd majd a végzetes indokínai, körforgás megszüntetéséért. Sós Endre