Magyar Nemzet, 1954. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)
1954-08-17 / 194. szám
Kedd, 1954. augusztus 17.. 4 SZÍNES FILMVÍGJÁTÉK miys-TU¥AJ© M Az 1954. évi Karlovyvary-i Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíjának nyertese Főszerepben: BORISZ CSIRKOV Sztálin-díjas Magyar Nemzet Finn nyelvész Magyarországon Enkki Itkonen, a finn-ugor nyelvtudomány egyik legjelentősebb képviselője, a finn-ugor nyelvtudomány egyetlen nemzetközi intézményének, a helsinki Finn-Ugor Társaságnak titkára hazánkban tartózkodik. Erikki Itkonen, az első finn nyelvész, aki a második világháború után ellátogatott hazánkba. Erre annál inkább szükség volt, mert a finn nyelvészek javaslatára a Szovjet Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztálya azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a közeljövőben nemzetközi finn-ugor nyelvészkongresszust rendezzenek. Rádióbemondói pályázat A Magyar Rádóhivatal pályázatot hirdet magyar nyelvű bemondói munkakör betöltésére. Jelentkezhet minden Nagy-Budapest területén lakó férfi 22—35 és nő 20—35 éves korig. A jelentkezőknek magyar anyanyelvűeknek és magyar állampolgároknak kell lenniük, s középiskolai érettségivel vagy annak megfelelő, általános műveltséget nyújtó képzettséggel kell rendelkeznek. A pályázatokat,,bemondói pályázat" megjegyzéssel ellátva a következő címre kell beküldeni: Magyar Rádióhivatal Műsorlebonyolítás, Budapest, VIII., Bródy Sándor u. 5—7. Férfi segédmunkásokat és textilfestő munkásokat azonnali belépéssel felveszünk. Fonalkikészítőgyár Budapest, XX. kerület (Pesterzsébet), Vágóhíd utca 14. szám ■ —------------------------------------------------ A Dózsa-trilógia — Dózsa 440. esztendejében Gergely Sándor művének új kiadására . Magyarország 1514-ben: ez az Eötvös József regényének címe volt, azé a regényé, melyben Dózsa György és kora a magyar szépprózába bevonult. Magyarország 1954-ben már a Dózsa György, a Dózsa György népe országának vallja magát: szobrot készül állítani Dózsának Budapesten s forradalmának négyszáznegyvenedik évfordulóját a Gergely Sándor Dózsa Györgyének új, méltó kiadásával is megünnepli. Előttünk a trilógia végleges formája, ami a felszabadulás után kötetről kötetre, 1950-ben pedig két kötetbe zsúfolva, a hármas tagolást eltüntetve jelent meg, most helyes arányaiban, az író új átdolgozásában s Pór Bertalan rajzaival, ünnepi köntösben jut el az olvasóhoz. Különben is ideje volt: a mű már évek óta nem kapható. Ami azt jelenti, hogy az olvasók népszavazása egyértelműen a mű javára ütött ki. S mégis, aki most harmadszor is elolvassa,harmadszor is előveszi a különös érzés: mintha, minden bőséges elismerés ellenére, a mű értékelése felszabadulás utáni irodalmunk történetében még mindig nem foglalta volna el megillető helyét. Holott — a teljesítmény szót bármennyire csúnyállom is — kétségtelennek látszik, hogy irodalmunk ez újabb szakaszában Gergely Sándor Dózsa-trilógiája a legnagyobb teljesítmények egyike; a maga műfajában pedig az egyedülállóan legnagyobb. E sorok korántsem igénylik, hogy az imént jelzett értelemben végleges értékelés-számba, irodalomtörténeti helykijelölés-számba vétessenek. Hasonló becsvágyra már csak a hely kimért volta miatt sincs itt mód! Törekvésük mindössze annyi, hogy a mű e végleges formájához a neki kijáró tisztelettel közeledve, ez értékeléshez és helykijelöléshez, szinte gyorsírási jelekben csupán, némi hozzávetéssel próbálkozzanak. Ennyire a mű is, az alkalom is-" kötelek". S megjött már az ideje is: mint törvényjavaslaté, melynek harmadszori olvasás után van kilátása becikkelyezésre. S e rögtönzött és hozzávetőleges értékelés egyelőre csupán három szempontból próbálja summázni Gergely Sándor nagy művének jelentőségét: Mit jelent irodalmunk Dózsa-képének történelmi alakulásában? Mit jelent a magyar történelmi regény fejlődésében? Mit jelent önmagában, e véglegessé alakulásában, az írói életmű megítélésében? 2. Az elsőül említett szempontból talán megkockáztathatom: Dózsa György alakja és forradalma a magyar szépprózában ezzel a regény trilógiával foglalta el azt a helyet, ami megilleti , s amelyre az érzékenyebb és messzibb tartó magyar költészetben Petőfi és Ady világraszóló géniusza már rég felkalauzolta. Az a Petőfi, aki Dózsának szobrot jósolt s melléjövendölte mindjárt a magáét, s az az Ady, akinek Dózsa-versei: megannyi szobor. Ami a magyar szépprózát illeti: a múlt század negyvenes éveiben Eötvös Józsefnek, a Magyarország 1514-ben című Eötvös-regénynek írói vakmerése tépte szét először a Dózsáék köré századokig szőtt úri gyűlölet-mítoszt, így Eötvösé az érdem, a negyvenes évek Széchenyitől Kossuthhoz húzódó, radikalizálódó Eötvös Józseféé, hogy Dózsa alakjához nemcsak Aranynak — aki eposzt készült róla írni —, hanem Petőfinek is szabadabbá tette az utat; hogy aztán már az ataszolutizmus alatt Jókai is megláthassa rajta a tragikum szépségét, s harmincöt évvel 1848. után Márki Sándor megírhassa az első higgadtabb, becsületes, noha mai értékelésünktől még szükségképpen elmaradó Dózsa-monográfiát. De ha Dózsát és Dózsáékat,fenevadból- emberré irodalmunkban Eötvös József emelte, tegyük ma hozzá, hogy — megfelelően azóta megtett útunknak —, emberből hőssé Dózsát és Dózsáékat szépprózánkban Gergely Sándor avatta. Dózsa-szemlélet dolgában a magyar széppróza utolérte a lírát: Petőfi és Ady többé nem lelkesítő fantomról, hanem művészileg megjelenített s annál lelkesítőbb valóságról énekel. S ez kétségkívül Gergely Sándor érdeme, ami egyben azt jelenti, hogy érdeme az elvnek és a kornak, mely az írót eltöltötte s melyben műve létrejöhetett. (A Dózsaforradalom 440-ik évében azt is meg kell említenünk, hogy irodalmunk harmadik műfajának, a drámaírásnak Dózsaadósságát is — melynek törlesztését Ady is tervezte, sőt bele is fogott —, épp most készül leróni Illyés Gyula.) 3. Jósika, Eötvös, Kemény, Jókai, Móricz (s egy bravúros stílkísérlettel Daczkó Géza): ha bizonyára vázlatosan is, de ez a magyar történelmi regény nagy vonala. S Gergely Sándor e műve alapján joggal igényli, hogy ehhez képest vizsgáljuk, ami benne e vonalba való illeszkedést jelent, vagy amiben e vonal továbbfejlesztését jelenti. Igényelné ezt még akkor is, ha csupán arra gondolnánk, hogy műve — legalább is eddigelég maga jelenti a magyar marxista történelmi regény legnagyobb lélekzetvételét. E tény magában is kötelez reá, hogy e művet ebben az összefüggésben vizsgáljuk. Az imént említett nagy vonal gyönyörű ívelését az a walterscotti történelmi regény indította el, mely e műfajnak egyszersmind klasszikus magyar hagyománya lett. Annak ihlete elegyül Jósikában, Reményben Erdély ózonéval, Eötvösben a morál szenvedélyével, s futja ihletéből valamelyest még Móricznál is, akit azonban a történelem nagyszabásúan vízionárius látásában már a Tolsztoj szeméből is segített egy sugár. E vonal Jókaiban kap bizonyos szép sugártörést, utána már az ő magyar mesevilágán s victorhágói romantikáján áttörve fut tovább. Megállapítható, hogy trilógiájával Gergely e legjobb és legnemzetibb magyar hagyományba kapcsolódik, azt folytatja, sőt — nincs, ami a szótól elijesszen — azt fejleszti tovább. S mennyiben fejleszti tovább? mi az, amit hozzáad? Mindenekelőtt egy hatalmas buzogású mesélőkedvnek azt a jellegzetességét, hogy épp ő, a szintézisre törekvő Gergely kapcsolja vissza — hogy egy pillanatra a költészet formanyelvét használjuk — a balladas magyar hagyomány egységébe magát a románcos Jókait is. Hozzáadja még egy történelmi korszak oly freskószerű egybelátását, oly roppant apparátusú megmozgatását, melyben Dózsa már korántsem főszereplő, hanem a szó legszebb értelmében címszereplő inkább: hőse maga a kor és maga a nép, mely e kort a maga nagy korszakává avatta. A pozitív és negatív hős sűrűn vitatott kérdésének fejtegetői érdekfeszítő kalandra indulhatnak e trilógiában: meglepetésben lesz részük, tapasztalván, hogy az egyiknek a másik rovására való elszíntelenedése mennyire nem szükségképpen való, hogy az eltökélten éles fekete-fehér színezés mennyire mellőzhető annak, aki igazán feketét és fehéret akar palettáján kihozni, s hogy a közbülső karaktereknek Gergely minő elképesztő gazdagságú és szükséges galériájával szolgál. S ami fontos: anélkül, hogy az olvasót percnyi kétségben is hagyná afelől, hogy a pozitívumot hol, kiben s kiben mennyire keresse. Hozzáadja még Gergely a történelmi regénynek nálunk Móriczban fényesen megvalósult realizmusához azt a szocialista elemet, mely történelmi regényírásunkban magában is döntő pluszt jelent. S nemcsak ábrázolás ez, hanem atörténelem-értelmezés tudatos módszere is. A történelem marxista látásának és láthatásának oly egyetemes szemhatárú, sehol sem kirívó, de annál ellenállhatatlanabb módjával találkozik itt az olvasó, hogy amikor egyrészt léptennyomon legmaibb társadalmi és politikai problémáinkba is beleütközik, másrészt a Dózsai korszakot sem láthatja úgy, mint anmarkalőtte. Egyszeriben kibomlik előttünk egy zsúfolt és nagyszabású kép, a reneszánsz, a huszitizmus, a földiparadicsormos parasztmozgalmak, az első nagy felfedezőutak, a kezdődő kapitalizmus s az ebből (és Európából) Mátyás király után kimaradó úri Magyarország európai összefüggésében, egy roppant körkép grandiózus részlete gyanánt. »Nemzeti forma, szocialista tartalom« első példája a magyar történelmi regényben. 4. önmagában mindez: Gergely életművének eddigi csúcsa. Stílusának e végleges megformálása épp stílusvitára azért alkalmat ad: egyéni és jól stilizált nyelvet teremt ugyan magának, de a világos folyóbeszédben nem minden archaizálása szerencsés, sok szava tér vissza túl gépiesen, némely képzése és szava nyelvtörténeti anakronizmus, sok hat betétszerűen. Miközben e betétszerű, e következetlen archaizálásba belemegy, nem hagyja el a modern s egyben ősi gyökerű, szép magyar stílust, az abszolút közérthetőséget — s nem vállalkozik arra a végigarchaizáló stílremeklésre sem, melynek kedvéért fentebb Laczkó Gézát, a Német maszlag, török áfium íróját említettem. S épp ebből keletkezik valami alig-alig jelenlévő, de jelenlévő kis felemásság. Történelmi regény-dikciónk móriczzsigmondi tökélye továbbra is példa maradhat minden írónknak. Gergelyhez is szemmel láthatóan az áll legközelebb, ha továbbfejlesztenie nem is sikerül. Hogy Gergely Sándor nagy műve irodalmunk maradandó jellegű, irodalomtörténeti jelentőségű gazdagodását jelenti, nem e sorok állapítják meg először. De szívesen időznek az örvendetes érzésnél, hogy olyan konkrét műről volt alkalmuk szólani, melyben irodalmunk 1945 óta szemünk láttára lépett előre jókorát. Rónai Mihály András A DEME GÁBOR ÉS AZ ALKOTMÁNY EGY TANÁR EMLÉKEIBŐL — Hogyan tanítottam én alkotmánytant? — teszi fel önmagának újra a kérdést Kiss István salgótarjáni tanár. És ahogy a pedagógusoknál anynyiszor tapasztaltam már, ha róluk, vagy a munkájuk felől érdeklődtem, mosolygós hallgatásba kezd ... Nincs abban semmi különös, főleg megírnivaló. A tanítás szép és nagyszerű hivatás, aminek nem ők a főhősei, csak a gyerekek. .. — Csak a gyerekek! — húzódik aztán közelebb íróasztalához. — De jó, hogy így fogalmazódott meg bennem a mondat! Mégis fogok mesélni.. Mutathatnék, higgye el, tanítási tervet, vagy óravázlatot, felolvashatnám egy órám gyorsírásos jegyzetét, akkor sem értené meg jobban, milyen is lehet ma az alkotmánytan óra egy iskolában ... Deme Gabiről szól a históriám ...* ötvenkettő, ötvenháromban vett negyedik gimnazista Deme Gábor. Ismeretségünk tehát régi. Elsős korától tanítottam, s a négy év alatt nemcsak azt tudtam meg róla, hogy feltűnően éleseszű, hogy kitűnő memóriája van, s a történelem a legkedvesebb tantárgya. Megismertem az egész életét. Közelebbi ismeretségünk az első év közepe táján kezdődött. Feltűnt nekem, mindig milyen sápadt ez a gyerek. Elhatároztam: őt előbb látogatom meg, mint a többit: lássam, hogy él, mi lopkodja le arcáról a színt? Egy homályos szobában Hideg volt, decemberi délután. Sietve tértem le a főutcáról s hamarosan eljutottam Tarján jellegzetes kis dombra épült házainak egyikéhez. ... »Édesapád neve? — Deme János. Hol dolgozik? — Meghalt ...« — csengett a fülembe felfelé menet a gyerek hangja. Tehát csak az anyját fogom otthon találni. A szűk falusias házban, sötét és levegőtlen konyhába nyitottam. Az asszony az apró ablak előtt varrt. Keze alatt végigsurrogott a varrógép forgókereke, ahogy leállította, mikor beléptem.. Kit keresek? ... Nem ismert meg. Hunyorognia kellett, mert csak ott, az ő feje felett égett a csigás, félrehúzható lámpa. Ha csak a hangját hallom, akkor is el tudom képzelni milyen. Olyan volt a hangja is, mint ő maga: fakó, gyönge, révedező. Elmondtam, mi járatban vagyok, hogy családlátogatás ennek az én utamnak a hivatalos neve. Ezt válaszolta: — Gabi és én. Ennyi a család, özvegy vagyok. — Háborúban esett el a férje?— Nem, de úgy is lehetne mondani. Értetlenül hallgattam. Észrevette és lassan tovább beszélt. Három gyermekük volt. Egyik kislányuk még csecsemő volt, a másik hároméves, mikor meghalt. Azt mondták, gyöngéknek születtek, hiszen lám még egy tüdőgyulladást sem bírtak ki. Ennyit tudott a halálukról. S hogy miért lehetne úgy is mondani a férjére, hogy háborúban halt meg? Csata volt az bizony a javából, amit az életükért kellett vívtniok: fillérekkel a kenyérért, gondokkal minden kis jókedvű óráért, mert a férje mindig azt mondta: csak a jókedvet el ne veszítsék, meg az egészséget, akkor nincs baj. Birt is az apa mindent. Sovány ételt, rossz időt. Szóval, szerették egymást. Aztán a malomban, ahol akkor éppen dolgozott, harmincnyolcban baleset érte és egyik óráról a másikra, meghalt. Ottmaradt kicsi fiával, egyedül. Egy fillér nélkül. Az úristen se gondolt rá, nemhogy az a malmos. Varrogatott addig is, magára maradva többet vállalt. De mostanában már egyre kevesebbet dolgozik — fűzte hozzá —, gyenge, fáradt és beteg a lába. Míg Gabi kisebb volt, mindig felajánlotta, hogy majd hajtja ő a gépet, az anyja csak a kelmét igazgassa. Engedte is neki, csakhogy meg ne szomorítsa kedves fiát... Két hét Hévízen Másnap első dolgom volt helyet csinálni Gabinak az iskola tanulószobájában. Csak ki, kifelé abból a fénytelen, levegőtlen konyhából! — azt akartam. Eltelt egy-két hónap, s az én varrógéphajtó Gabim arca színt kapott. Persze látni kellene azt a tanulószobát délután! Napfény, tisztaság, virág. Év végén jeles lett, s a történelem úgy a szívéhez nőtt, hogy szünidő alatt is el-eljárt hozzám történelmi regényekért, históriás könyvekért. Barátságunk így vált szorosabbá. Másodikban jött egyszer a hírrel, hogy az anyja már egyre kevesebbet bír varrni. Nehéz a soruk. Szemrehányást tettem magamnak, miért nem törődtem kicsit az asszony dolgával is? Bekérettem magamhoz. Eljött, de nekem is el kellett menni újra hozzájuk egy kis tere-ferére. (Na nem is voltak olyan terefereik azok a beszélgetéseik.) Mégis az lett a vége, hogy ráállt: megpróbál valami másfajta munkát. Nyakamba vettem hát a várost — szerencsére nem túl nagy — végigjártam a tanácsot, a gyárakat, hátha sikerül És mi nem sikerül, ha az ember igazán akarja? Ha nem is ment olyan egyszerűen, ahogy most a szavaimból tűnhet, végül helyet találtunk: felvették az üveggyár raktárába. Ügyes, pontos asszony, így aztán megszerették. Egy év múlva már az igazgató elé állt, hogy szeretné megtanulni az üvegcsiszolást s az beleegyezett. A varrónő a virágos kelmék helyett ezután virágosra csiszolt poharakkal dolgozott. A keresete nőtt, láttam Gabin, lemérhettem rajta minden nap, hogy derül felettük az élet. Tudtam, hogy a gyerek nagyon szereti az anyját. Már a varrógéphajtás óta tudtam. De az mégis meglepett, mikor a 17 éves fiú az iskolafolyosón egyszer megvárt az óra előtt, és akkora izgalommal, hogy már valami bajtól ijedeztem, belekezdett: — Tanár elvtárs, ne haragudjon, meg kell mondanom. Mamát elküldi a gyár. Micsoda? Nem értettem. Az örvendező hangot sehogysem tudtam összeegyeztetni szavai értelmével. — Elküldik. A lábával. Azt mondta a gyári orvos, hogy sokat fog javulni. Hévízie megy két hétre, így már más! Akkora kő esett le a szívemről, el se hoski. Nagyon örültem. Gabi miatt főleg. „Ugye, a jogász jogot véd?“ És csak az élet olyan rendező, hogy a giccset is meg lehet neki bocsátani, így hát bocsássa meg maga is a történet folytatását, de így volt, nem tehetek róla. Bementünk a terembe. Alkotmánytanóra következett. A felelések után áttértem az új anyagra. Az a módszerem, hogy felolvasunk egy-egy részt, aztán elbeszélgetünk róla. Emlékszem a szövegre pontosan. Olvasni kezdtem: »Állampolgári jogaink egy része gazdasági és szociális jog... Alkotmányunk biztosítja... az üdülés, a pihenés jogát, a betegség és munkaképtelenség esetén biztosított anyagi ellátás jogát, a művelődés jogát... — Idáig értem, műsora mindig kifogástalan, szerény, csendes Deme Gábor felkurjantott, így ahogy mondom: felkurjantott: — Értem! Tanár elvtárs, értem! A többiek összenevettek. Mit kell ezen úgy örülni? Mi abban a dicsőség, hogy ezt érted? Csak világos? Nem? Gabi megzavarodott, észrevette, hogy nevetséges. Segítségkérően nézett rám. Én gyorsan tovább olvastam. De az arca, ahogy kiáltott, ott ugrált előttem a könyvlapon. Óra végén siettem kifelé. Gondoltam, ha most szólnék neki, még jobban zavarba jönne. De nem. Ő jött utánam. A folyosón ért utót: — Tanár elvtárs — kezdte nyugodtra egyengetett hangon — mondja meg nekem: ugye, a jogász, az jogot véd? — Igen — mondtam — és jogtalanságot vádol. Mér értettem, mit forgat a fejében, s eldöntöttem, hogy most nem magyarázok neki arról, hogy a Deme Gábor, Deme mama és a többiek jogait védeni lehet életünk minden posztján. Helyeseltem, s bólogattam a szapora kérdésekre. — Ugye, ilyen közvetlenül sehol nem lehet az alkotmányban lefektetett jogokat védeni. Mint a jogásznak. Én így gondolom. Ugye? — Igen, fiam. — Akkor én, tanár elvtárs —és kihúzta magát a fiatalok annyira kedves nevével —, akkor én jogász leszek. Eldöntöttem. Most. Az alkotmánytan órán.* A tanár megáll a beszédben, majd sietve hozzáteszi még: — Hogy el ne felejtsem, Gabi elsőéves jogász korában, tavaly decemberben otthon járt, s eljött hospitálni egy alkotmánytan órámra. A hospitálásból majdhogynem óraadás lett. Úgy beszélt az a fiú — csak hallotta volna —, a gyerekek versenyt bámultak velem. Aztán feláll Kiss István, elnézést kér a hosszú válaszért. — Mi is volt a kérdés? — nevet. — Lám, nem is tudom, arra feleltem-e. — Ez volt. Hogyan tanított tanár elvtárs alkotmánytant? — Na tessék, mondom, hogy nem is arra válaszoltam, amit kérdezett! Hiszen itt az élet tanított alkotmánytant, nem én... És már is siet kifelé. Palotás Márta NAPLÓ hoiri Renato Guttuso, a mai olasz festőművészet egyik kiváló képviselője legújabb alkotásaiból augusztus 18-án kiállítás nyílik a Nemzeti Szalonban. A művész harminc olajfestménye és 16 grafikája szerepel, valamennyi az 1950-53-as években készült. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség előadásokat rendez az árvízkárosultak javára. Szeptember 2-án a Fővárosi Operettszínházban a »Montmartrei ibolyán, 3-án a Néphadsereg Színházában a »Holnapra kiderül, 5-én a Bábszínházban a »Sztárparádé«, 6-án a Faluszínházban a »Bújócska«, 7-én a Jókai Színházban (azelőtt Ifjúsági Színek Kamaraszínháza) a »Mátyás Király Debrecenben8-án a Petőfi Színházban (azelőtt Ifjúsági Színház) a »Kőszívű ember fiain, 9-én pedig a Nemzeti Színházban az »Othello, 10-én a Madách Színházban a »Romeo és Julián kerül színre. Szeptember 4-én tarka est lesz az Erkel Színházban népszerű művészek felléptével. © Berlinben nagy sikerrel zárult a magyar népművészeti kiállítás, melynek 25.000 látogatója volt.© A szakszervezetek sportünnepélyén, augusztus 20-án a Népstadionban 140 üzem 500 dolgozójából álló táncegyüttes lép fel. A színpompás tánckompozíciót Molnár István érdemes művész alkotta tápéi népi táncokból. Krizsán Sándor koreográfus tanította be az üzemi oktatók és a SZOT központi művészegyüttese oktatóinak segítségével. A »talp alá valót« a belügyminisztérium népi zenekara szolgáltatja Járóka Sándor vezetésével. Az »Életjel- díszletterveiből — Pán József munkája — augusztus 17-én délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a Leninyeöiúti Vörös Csillag-filmszínházban. A kiállítás naponta d. e. 11-től este 9-ig tekinthető meg. Domanovszky Endre és Szőnyi István, valamint más neves képzőművészek alkotásai díszítik az őszi mezőgazdasági kiállítást. Építészetileg is harmonikus egészet alkotnak a kiállítás épületei, melyeket kívül-belül gazdag, magyaros motívumos ornamentika díszíti * * * Különleges formájú, szép kis könyvecske jelent meg a zeneműboltokban. Kodály Zoltán »Énekszó című munkáját (Opus 1.) utánnyomásban, az eredeti borítólaphoz és az 1921-es első kiadáshoz teljesen hasonló formában jelentette meg a Zeneműkiadó. A könyvecske Kodály 1907—1909 közötti szerzeményeit, gyűjtéseit tartalmazza. augusztus 17