Magyar Nemzet, 1954. november (10. évfolyam, 259-283. szám)
1954-11-07 / 264. szám
vasárnap, 1954. november 7.. ____laSirl^iBZíl_____ OTHELLO AZ OPERÁBAN ROKONOK Jegyzetek egy új magyar filmről I. A velencei mór megrázó és felemelő tragédiája, az Othello, két legelső színházunkban mutatja immár új színházművészetünk emelkedő szintjét. A Nemzeti Színház után Operaházunk is felújította ezt a hasonlíthatatlan remeteművet. Ez a két felújítás már önmagában véve is tanulságos volna. Akkor is, ha Shakespeare csorbítatlan drámáját és Verdi mesterművét történetesen nem egyetlen rendező, a kiváló Nádasdy Kálmán elképzelései szerint láthatjuk megvalósulni, önmagában véve is nagy eredmény volna a Nemzeti Színház Othelloja, elsősorban Bessenyei Ferenc méltán feledhetetlen címszerep-alakítása miatt. Nem véletlenül írtunk "elragadtatott jegyzeteket" erről a zseniális alakításról. De tanulságos volna, önmagában véve is az Operaház Othellója, ha csak két olyan eredményt emelnénk is ki, mint Joviczky József és Takács Paula alakítása, vagy az énekkar nagyszerű teljesítményére mutatnánk rá. Akik azonban megnézték a Nemzeti Színház előadását és megnézték, vagy bizonyára megnézik az operaházi Othelló-t, nagy élménnyel gazdagodva gondolkozhatnak el a két remekmű különbözőségei mellett a megvalósítás közös eszmei vonalán, Nádasdy Kálmán rendezői elképzeléseinek mindkét műben egyaránt jelenlévő nagyszerűségén és mélységén. Mind azegyszerűs néző, mind az elemzés sajátos belső kényszerével megáldott, vagy megvert kritikus számára — feltételezve azt az egészséges és ideális állapotot, hogy a kettő lényegében egyet érez és gondol — szinte parancsolóan jelentkezik az elképzelés és megvalósítás közös gyökerei megkeresésének szüksége. (Ezen nem sokat változtat az, hogy a Nemzeti Színház felújításának legutóbbi munkájában, mely alig különbözik az 1949-es változattól, a Nádasdy-féle változattól, Major Tamás is részt vett.) Nádasdy sokrétű és minden rétegében teljesértékű tehetséget kívánó, példamutató feladatot vállalt ezzel a kettős rendezéssel. Teljesítménye éppen ezért lehet példamutató, de korántsem lehet követelmény! Rajta kívül ugyanis aligha akad rendező hazánkban, aki ilyen mértékben otthon volna a Shakespeare-féle drámai, költői anyagban és a zenedráma más eszközökkel dolgozó, sűrítetten sokrétű anyagában. Kettős rendezésében mindenekelőtt ez a rendkívüli személyes adottság ragadja meg az embert: ez az első, közös jellemvonás tűnik elő mind a Nemzeti, mind pedig az Operaház Othertójának hallgatása közben? Teljes értékű elmélyülés mindkét oldalon, így is megfogalmazhatjuk legelső észrevételünket. S ez az elmélyültség Shakespeare-ból indul ki mindkét esetben. Pontosabban: hozzá tér vissza. A két felújítás időrendi sorrendben is ezt igazolja. Előbb megvalósítja a maradéktalan Shakespeare-t a Nemzeti színpadán, aztán nyúl hozzá Verdihez, aki ugyancsak Shakespeare tragédiájának központi magjához tért vissza monumentális öregkori zenedrámájában. Nádasdy mélyreható rendezői módszere ennek a példás tervszerűségnek szemszögéből mérhető le a legpontosabban. Eszmei szempontból ezért olyan teljes Nádasdynak mindkét rendezése. Ezért tudja megteremteni azt, ami mindkét műben azonos: a drámairodalom talán legmegrendítőbb emberi tragédiájának hiteles légkörét. De ezért tudja hajszálpontosan és lírai szenvedéllyel megtalálni azt is, ami a két műben nem azonos. A különbözőségek — s ezeket Nádasdynál világosabban aligha látja valaki — elsősorban nem a két műfaj természetes különbözőségeiből adódnak. Mégcsak nem is a jelenetek zseniális koncentrációjából, hanem Shakespeare és Verdi egyéniségének, személyes mondanivalójának különbözőségeiből. Verdi is Shakespeare teljes visszaadására törekszik, de úgy, hogy önmagáról is, koráról is vallani tikár. S ezen a ponton kettőződik meg Nádasdynak, az operarendezőnek feladata: hiteles Shakespeare-t kell adnia és ugyanakkor hiteles Verdit is. Azt a Verdit, aki a forradalmi Nabucco-val robban be a zenetörténetbe egészen fiatalon, de aki 1887-re, az Othello milánói bemutatójára már túl van azon a teljes elnémulásnak hitt hosszúhosszú és töprengő hallgatáson, amely Wagner roppant árnyékának tudható be. Verdi hetvennégy esztendős ekkor. (Hetvenkilenc éves korában írja meg ugyancsak Shakespeare nyomán a Falstaff-ot, azt a vígoperát, amelynél fiatalosabb, pezsgőbb és mélységes zokogásra késztetőbb remekműve aligha van a zeneirodalomnak.) Ezt a csodálatosan érett, minden alkotóereje kiteljesedéséhez érkezett aggastyánt kell visszaadni maradéktalanul és úgy, hogy Shakespeare is állandóan jelen legyen: hitelesen és teljesen. Mi jellemző erre a Verdire ?*Nem mondunk újat, ha azokat a köztudomású tényeket ismételjük, hogy feloldja a zárt számokkal, áriákkal, öszszekötő ariózókkal és recitativókkal építkező zenedrámai kereteket. Megszűnnek nála az egyszeri hallásra megjegyezhető, de az élet teljességét adó, a dallamképzés demokratizmusának talán legmagasabb szintjét jelentő melódiák. Ezek megszűnnek? De azt sem mondhatjuk, hogy most a legteljesebb drámai tömörség lép helyükbe, hiszen Verdi drámai tömörsége a zárt számokkal dolgozó időszakban is olyan fokon áll, s eszközeivel is olyan puritán takarékossággal bánik, hogy ebben talán csak Mozart múlja felül. Verdinek már az Othellót megelőző életműve (Nabucco, Rigoletto, Trubadúr, Traviata, Aida, Requiem, Don Carios, Alaricosbál, Boccanegra stb.) is ezt mutatja, hogy a XIX. század második felének lehetnek és vannak nála problematikusabb, kavargóbb, torzó mivoltukban, előremutatóbb vagy egy-egy részlet megoldásában teljesebbnek látszó lámgerinél (Berlioz, Chopin, Schumann, Wagner, Muszorgszkij, Brahms és Liszt) de a mélység, egyszerűség, népi közvetlenség és mesterségbeli tökéletesség magáétól értődő természetességét és csodálatos egyensúlyát illetően — ismét Mozart nevét kell leírnunk — talán csak hozzá hasonlítható. Még inkább helyesnek tűnik ez a megállapítás, ha Verdi életművét két öregkori remekműve magaslatáról tekintjük át. Az Othello az egyik csúcsa ennek a valóban organikusan, természetes egyértelműséggel és áttetsző, teljes emberséggel félségekig növesztett hegyvonulatnak. Igen, mert bár a zárt számoknak csak körvonalai érezhetője és bár a végigkomponáltség következtében a folyamatos drámai megjelenítés és elmélyítés lép az Aidd-ban, vagy a Trubadúr-ban, vagy a Don Carlos-ban elért tökéletes módszer helyébe, ahol egy-egy ária idejére a cselekmény megállni látszik és csak így hatol lejjebb és lejjebb, az Othelló-ban abelcantex megmarad. Holott bujkál a zenekar végletesen érzékennyé és a kimondhatatlan belső vagy külső történések tökéletes ábrázolására alkalmassá vált szövetében (IV. felvonás nagybőgő szólójának és a vonósoknak döbbenetes párbeszéde), hol az énekhangnak érzelmi telítettségében jelentkezik. (Othello és Desdemona szerelmi kettőse az I. felvonás végén: »Szívedre zártál, mert a sorsom bús volt...« stb.) És a régebbi, nagy, hősi "tömegdalok hatalmas lélekzése is jelen van, de nemcsak a művet indító, hallatlanul nehéz viharkórus atmoszférájában, hanem olyan részletekben is, mint Othello előrevetett búcsúja a II. felvonásban. (»Búcsúzom tőled, te szent gyönyörű emlék...«) A zenekar és az énekhang egymáshoz való viszonya, mint az előző Verdioperák többi, sajátos építőeleme, alapvető változásod megy át. Valamilyen formában mind-mind jelen van az Othellóban is, de mintha funkciójuk megváltozott volna. S ez a funkcióváltozás a folyamatos drámai szerkesztés következménye. Folyamatos, mint Wagner (a Walkür-től kezdve), de Verdi minden előző eszközének teljes szintézisével. S ehhez olyan rendezőre volt szükség, mint Nádasdy, aki nemcsak Shakespeare-t ismeri azzal a tökéletességgel, ahogy egy adott korszakon belül egyáltalán megismerhető, hanem aki tökéletesen tudja az Othellót megelőző Vöröséletmű egész eszmei és zenei anyagát is. Nem véletlen viszont az sem, hogy karmesterül Lukács Miklós került mellé, mint elsőszámú munkatárs. Lukács Miklós, mint egyik legmegbízhatóbb Wagner-dirigensünk, ha nem is mindenben egyenrangú, de derekasságban, odaadásban, elmélyülésben és gondosságban méltó társa Nádasdynak. Tekintve, hogy munkáját több előadáson kísértük figyelemmel, megállapíthattuk: minden előadást a tőle mér rég megszokott színvonalon vezényel végig. Azt sem mondhatjuk, hogy ez vagy amaz a részlet közelebb áll hozzá, mert az egyik előadáson az első felvonás második felét, a másikon az első felét csinálja megragadjam. Miért van ez? Lukács karmesteri képességeinek korlátai miatt? Nem korlátai, hanem jellege miatt. Amiatt, hogy Lukács alkatához Wagner közelebb áll, mint az Othellót megelőző Verdi A helyenként és esetenként bekövetkező feszültségcsökkenés alatt is ezért tudja pl. megőrizni a folyamatosságot, de ezért nem tudja minden előadáson megtartani a Shakespeare és Verdi által követelt fehérizzási fokot. (Ilyesfajta problémák különben Lukács Wagner-interpretációjában is vannak, ahol a strukturális és filozófiai problematika oldalára kerül nem egyszer a súlypont az áradó zenei révület helyett.) Asztalos Sándor Vas- és Fémhulladék Ipari Vállalat segédmunkásokat keres vasnak vagonba rakására. Munkaruhát, esőkabátot, bakancsot és egyéb cédófelszerelést, valamint kedvezményes áron ebédet biztosítunk dolgozóinknak. Vidéki dolgozóinknak munkásszállást biztosítunk. Cím: Budapest, VII. kerület, Madách Imre út 7. A KIS FÉNYKÉPES PLAKÁTOKON, amelyek az autóbuszon hirdetik az új filmet, a színész képmása alatt ott van aművész neve. De a szöveg többi része csak ennyi: "Rokonok. Új magyar film." Mintha a film hirdetői szégyenkeztek volna elmondani, hogy új filmünket Móricz Zsigmond egyik legmegragadóbb, legnagyobb alkotása nyomán készítették. A hiányérzet, amely a plakátocskák láttán felébred az emberben, a moziból kijövet csak fokozódik. A »Rokonok«, a film, csak egyes részleteiben közelíti meg Móricz művének mondanivalóját, szellemét, mélységét és emberábrázoló erejét. Igaz, hogy Zsarátnok városát, az 1929—30-as évek magyar kisvárosát, a horthyországi vidéket, ahol, Móricz szavával, "senki sem ért alapjában semmihez", jól mutatja meg a film. Egyes alakok filmfiguráját is az író szándéka és nagyszerű ábrázolómódszerei nyomán formálta meg a forgatókönyv és színészi munka. De egészében a film nem Móricz regényének filmváltozata, hanem annál sokkal kevesebb; móriczi gondolatok és jellemek hígabb változata, néhol ezeknek félreértett kifejezése. TZOPJÁSS ISTVÁN, a zsarátnoki főügyész, Móricz egyik legemlékezetesebb alakja például a filmben — néhány felvillanásától eltekintve — silány, gyenge, a rossz útra szinte örömmel térő ember, akit a vén csirkefogónak, a polgármesternek, vagy a város valódi urának, Kardics bácsinak, a takarékpénztári igazgatónak, könnyű a maguk oldalára vonni, így van ez? A külső kép valóban ez. Móricz is megírja, hogy a polgármesteri szobában, a bemutatkozó látogatás első cinkos összehunyorításában Kopjáss »ugyanaval a muzsikával nevet, a káröröm zenéje harsog ki a szája résén, a rosszakarat csengő arany hangja s a ravasz okosság, a csinált álszerénység, a nemtelen hízelkedés«. Ám Kopjáss mégsem csak ennyi és ilyen, ha a film éppen ezt a móriczi jellemzésrészletet adja útravalóul és rendezői utasításul, a különben emlékezetes és érdekes, de éppen ezért elhibázott alapvonása, Kopjásst alakító Ungváry Lászlónak. Móricz a regényben vívódó Kopjásst írt meg, a dzsentriivadékot, aki már csak városi kispolgári körülmények között élhet, bajusza, lengyelbundája, szóval külseje még apáié, de a mellékutcai sártengerben bérelt lakása már csak a kistisztviselőé, felesége, Liia, már csak kétszázötvenpengős havi életet képzel el. Móricz regényalakja azonban nem olyan könnyű préda és társ Zsarátnok városa panamázó urai számára, mint azt a film mutatja. Arégi kultúrtanácsnok (a filmben egy alázatos kérvényátnyújtásig él), aki annyi szigorú kritikát mondott és gondolt ezekről a dolgokról s a régi hadifogoly, aki ábrándokat és ideálokat melengetett a szívében, ha még egyszer hozzájut ahhoz, hogy az emberekért valamit tegyen s még régebben a haditiszt, aki... csak azt érezte emberi feladatnak, ha az emberiség harcosa és katonája " vértanúja" — a móriczi embernek a regényben olyan emlékezetesen kifaragott vonásai nem élnek a filmben. A regénybeli Kopjáss harcol és harcban bukik, el, csak részben emberi gyengesége miatt, sokkal inkább a rokoni szálak rántják a mélybe. A film legfőbb hibája: Kopjáss, a főhős alakjának eltorzítása. COKIVAL JOBBAN OLDJA MEG a filmt Lina, Kopjássné alakját. A filmben az asszony óvja, védi férjét a zsarátnoki mocsártól. Világa a kis lakás, a nyúlpácolás, a kispolgári asszony világa. Ám Lina minden pozitív, megnyerő vonása mellett éppen hangsúlyozásul többet kellett volna adni. Móricz asszony alakja teljesebb. Kopjássnál az ember vívódását, a jóhoz való vonzódását hiányoltuk; Linónál éppen az ellenkező vonás hiányzik. Gondoljunk csak a regénybeli jelenetre, a cselédlány-vitára. Az asszony, menekülve a nagyobb gondoktól a törülgetésen veszekszik. S néhány szavával elárulja, milyen távol van a néptől, hogy a panamista világ elleni érzelmei is csak a kispolgár félelmét s nem a nép haragvó ellenérzését jelentik. (Tolnai Klári alakítása : színes, néhol — például a Boronkaybúcsúesten — nagyszerű.) Móriczhoz leghűségesebben "Béla bátyám", a polgármester alakját eleveníti meg a film. Nyilván azért is érzi ezt a néző, mert Rajnai Gábor hibátlan, elhitető erejű színészi munkája marad meg legmélyebben benne. Sokkal kevésbbé valódi Kardics bácsi (Pécsi Sándor) alakja; túl vaskos ahhoz, hogy kisvárosi atyaisten lehessen. A FILM — ellentétben a fl~*- nagyszerűen pezsgő regénnyel — sokszor állókép. Nem él a film adta lehetőségekkel, hogy áttűnő képekben a teljeset, az 1929-es Magyarország képét adja, ahogy ezt Móricz regénye teszi. Hiszen a könyvben Zsarátnok kitágul, a regény országnyi lápvilágot mutat! A rokoni levelek, a parlamenti kép, az újságíró néhány mondata (Egri István remek!) kitárják az egész ország képét s nemcsak úgy, ahogy a film teszi, egy-egy sivár pesti, vasútmelletti képpel, vagy a pökhendi városházi altiszt rendezkedésével. Csak a parlamenti részlet s a vonatút Zsarátnok felé, amelyet Móricz oly szenvedélyesen, szinte regénybe alig illő publicisztikai hévvel dolgozott ki, milyen tág lehetőséget nyújtott volna a film forgatókönyvírója és rendezője számára, kimaradt Kopjáss és a soffőr, Papp bácsi, beszélgetése, amelyben újra felvillan Kopjáss becsületes gondolkodásának maradáka, hogy aztán a fizetésnélküli távozással lepleződjön le. Kimaradt Kardics bácsi beszélgetése a fiatal banktisztviselővel, akiről, amikor kiderül, hogy egy betűszedő fia, mindjárt más a véleménye. Nem lehet természetesen teljességet kívánni egy regényből készült filmnél, vagy színdarabnál. De éppen a forgatókönyv írója, Thursó Gábor bizonyította be, hogy ennél sokkal jobbat is tud adni, éppen a "Rokonok" színpadi változatában! A rendező, Máriássy Félix — leszámítva az említett fogyatékosságokat — szép munkát végzett. Különösen figyelemreméltó rendezői ötlet a film bevezető, néma képsora, amely már felvázolja Zsarátnok teljes képét. IfÓRICZ MŰVE a maga idejében a Horthy-rendszer leleplezésének a lehetőségekhez mért legnyíltabb formája volt. A film nem az. Hiszen szőkébbre vonja a leleplezett tevékenységi kört, mint a regény, mégha a bethleni vonású miniszter és az üres parlament felvillant is valamit az országból, a film éppen csak kivonja a regényből a Zsarátnokra vonatkozó részleteket. A párhuzamos süllyedés Kopjáss köz- és magánéleti szereplésében nem kapja meg a teljes keretet, amelyet Móricz oly feledhetetlenül rajzolt meg. A moziból kilépők között bizony, valljuk be, nem a filmről alkotott benyomások egy-egy mondatát hallani, hanem többnyire a (sajnálatosan) teljes szöveggel szereplő ostoba banánhéj-slágert dúdolják. Csak ennyi maradna meg a mozilátogatókban a filmből? Ha nagyobb tisztelettel nyúlunk a móriczi műhöz, annak akkori ereje a mai nézőben még mélyebb, haragosabb érzéseket kavar! Gárdos Miklós EMLÉKEIM AZ ALVILÁGBÓL Írta: Déry Tibor (17) Barátom is azon nagyon ritka emberek közé tartozik, akiknek a felszabadulás után nem fogadtam a köszörülésüket. Holott azt mondhatnám, megbékélt szívvel, szinte derűsen, megedzett életkedvvel kerültem ki ebből a korszakból. Bármilyen meglepően hangzik a magam számára is, emberszeretetem nem csalódott. Eszméleteimben ilyeneknek tudtam őket, nagyság és hitványság szélsőségei között ilyen gyöngéknek, esendőknek, ilyen szánandósnak s mégis szeretetreméltóknak. Hogy a tapasztalait most utánarajzolta s kiszínezte azt a homályban vibráló sejtelmes képet, melyet szívemben az emberekről őriztem, az nem hogy elkeserített volna, de inkább még valami kielégülésfélét is szerzett, biztosabbá, határozottabbá, derűsebbé tett. Ha ennek a keserves évnek a tanulságai után nem gyűlöltem meg az embereket, az annyit jelentett, hogy úgy szeretem őket, amilyenek, a maguk érdes valóságában. A csalódás a szeretet próbája. Ha tapasztalat híján voltak is csalódásaim, kétszeresen is védve voltam ellenük: az emberiségről való ösztönös tudásom s a hozzá való szeretetem révén. Ismétlem, nem kerültem válságba, sem a tapasztalatszerzés alatt, sem utána. Egyéni konfliktusom ugyan lehetett egy-egy emberrel, de ez sohasem volt olyan fekélyes, hogy szétrághatta volna benső világomat. Természetesnek tartom azonban, hogy ellenségeimet kevésbbé gyűlölteim, mint barátaimat, akik elárultak, elárultak engem vagy az eszmét, melynek kifejezésére elszegődtem. A gyűlölet egyébként ritka, szaporotlan érzés bennem, nem egyhamar sértődöm meg, gyorsan elfelejtkezem haragomról, könnyen megbocsátok. Talán ez is könnyelműségemnek egyik következménye. Vannak mégis emberek, akitek mi haragot tartok, mert viszontharagjuk elviselhetőbb számomra, mint rokonszenvük. Tény azonban, hogy az a kevés szívbőljövő gyűlölködő indulat, a hitében csalódott ember dühe, melyet ez a korszak lobbantott fel bennem, akármilyen paradoxul hangzik, szinte kizárólag barátaim ellen fordult. S ez is hamar kialudt, egy-két kivétellel. A csalódások, melyek később a felszabadítás után érték, sokkal súlyosabbak, keserűbbek voltak. Bosszúérzést azonban senki iránt nem tápláltam. Mégis félten magamtól, nem jellememtől, de lehetőségeimtől. Előreláttam, hogy azok, akik élve kikerülnek a kínzókamrákból, meg akarják majd torolni a rajtuk esett sérelmet. Előreláttam, bár nem abban a mértékben, ahogy bekövetkezett, hogy azok, akik vétkeztek, semilyen bűntudatot nem fognak érezni, tehát jóvátételre sem lesznek képesek. Ezért mér eleve megnehezteltem rájuk. De mivel tudtam, hogy minden büntetés csak újabb bűnt szül, s hogy nem lehet a hatalommal úgy élni, hogy vissza ne éljünk vele, már jónéhány hónappal a felszabadulás előtt, már a Szálasi-korszakban, a számomra legreménytelenebb időben egy fogadalmat tettem. Nem emlékszem pontosan arra a pincébeti beszélgetésre, mely ennek a fogadalomnak a megszületésénél bábáskodott. Egyszerű kis eszmecsere volt, amilyen akkoriban nyilván százával vagy ezrével hangzott el, ha máskép nem, akkor belső monológ formájában. A házfelügyelőnőről esett benne szó, vagy a légoltalmi parancsnokról, vagy egy harmadik személyről, nem tudom.• Ha innét élve kiszabadulok — mondta valaki valakinek — akkor kicsinálom, nincs mese. ."Akkor fogadtam meg, hogyha innét élve felszabadulok, nem fogok olyan helyzetbe juthatni, hogy bárkit is hilcsinálhassak. Magyarul, életem további során soha semmi olyan pozíciót nez a fogadókét, melyben alkalmam lenne arra, hogy a kezembe adott hatalommal visszaéljek. Ma nevetségesnek tetszik, hogy ez a gondolat akkor foglalkoztatott, amikor hamisított személyi okmányokkal lakásról lakásra, rejtekhelyről rejtekhelyre bujdostam, nem mertem bemutatkozni a magam nevén s hatalmam legfeljebb annyi volt, hogy megölhettem volna magam. * Október 15-e után feleségem, mint már említettem, többnyire éjszakára is velünk maradt. Vállalta sorsomat, melynek terhei szélsőségekre hajló érzékeny természetét alighanem jobban megviselték, mint engem. Reliküljében e tizenegy hónap alatt — ha ugyan összegyűjtötte őket ~~ egy irattárra való lakásbejelentő cédula gyűlhetett össze. Nem lévén saját főbérleti lakása, nyugtalansága egyik helyről a másikra űzte, a fővárosból vidékre, vidékről vissza a fővárosba, Pestről Budára, vissza Pestre. Félt, de mellettem akart lenni s ha ijedelme olykor mégis két vállra fektette szerelmét, ez másnap vagy harmadnap duplán visszaadta a kölcsönt; ilyenkor egy regénybe illő hős női alak tette vádjamra kecses kezét. Könynyen áll nála a sírás is, a nevetés is s haszlábon futó riadalmai az egyik percben megríkatták, a másikban mér egy egész óvóhelyeit meg tudott nevettetni kacagás kis történeteivel, melyeket vagy múltjából csipegetett ki, vagy abban a percben szedett föl a pince kőpadozatáról. Múltja valóságos ajándékkosár, melyben gyermekkorának tabáni történetei között brazíliai emlékek, vértesaljai kalandok, párizsi élmények szorongtak s ha jókedve leemelte a kosár fedelét, a mesék egymás hegyénhátán kirajzottak a légoltalmi pince alacsony mennyezete alá s atomnyomban kikergették a bombázórajok árnyékét, bűzét. Mindegyik történet egy eleven kis remekmű vált, egyenesen a szedőgépbe lehetett volna diktálni. Mindegyiket a művészet ősei eme táplálta, a mesélő kedv. (Folytatjuk) ____