Magyar Nemzet, 1954. november (10. évfolyam, 259-283. szám)
1954-11-02 / 259. szám
Reid, 1954. november 2. __fewNems _ ELTEMETTÜK NAGY LAJOST Az üvegfalú, fekete fogat lassan gurul a temető útján, a felhős ég is olyan most, mint ez az út, mintha szürke flaszter borítaná. Aki fölfelé néz, amintha a lába alá bámulna az is. A hintó mögött halad a gyászoló család: magyar írók kísérik a koporsót, százötvenen vagy még többen. Közöttük az állam sok vezető embere: Szabó Pál, a Hazafias Népfront országos tanácsának elnöke, Darvas József népművelési miniszter, Béres Andor, az Országos Tervhivatal elnöke, Andics Erzsébet, Mihályfi Ernő, Non György, Sik Endre miniszterhelyettesek. Körül a temető tele van emberekkel, mint minden esztendőben ilyenkor ősszel, halottak napja körül. Virágok, gyertyák, különös élénk forgalom. És teljes csönd. Megy a hintó és aki szembejön vele vagy a sírok kis mellékutcáiról ér a nagy halottváros főútjára, megáll s nézi. Vagy kérdez is: — Nagy Lajos? Az író? Mennyien ismerik. Oly szerényen, csöndesen élt, aki beszélt vele, nem látta meg rajta, hogy ennyi a jóembere, jó olvasója. A sírhely körül már sok százan vagyunk, hangszórók erősítik a szót, legalább lélekben ott állhasson mindenki a koporsónál. Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének nevében mond búcsúbeszédet. — Nagy gyász érte a nemzetet, egyik nagy író fiát, Nagy Lajost vesztette el. Nagy csapás érte a magyar ,írókat és minden könyvet szerető embert, minden magyar olvasót, aki többet vár a könyvtől, mint az idő könnyű múlását, minden olvasót, aki azt a könyvet szereti, melynek lapjairól süt a gyűlölet, a kufárok, a harácsosok, a farizeusok, a becstelenek ellen. — Olyan író volt Nagy Lajos, akinek élete utolsó percéig lángolt a nemes emberszeretet és lángolt a nem kevésbbé nemes gyűlölet. írói működése Végigkísérte az utolsó félévszázad magyar történelmét. A millenniumi korszak pompája mögött, a fejlődő kapitalizmus gazdagsága mögött ott látta ólálkodni a kisemberek nyomorát és gyötrelmét. Az első világháború soviniszta hajszája mögött ott látta a népre, a nemzetre leselkedő halált. S itt Horváth Márton megáll egy percre, szembenéz a Medgyesi Ferenc szobrával, mely Móricz Zsigmond szomszédos sírhelyét díszíti és azzal folytatja, hogy Nagy Lajos szinte ugyanegy fellélegzéssel fogadta 1919-et, mint Móricz Zsigmond. Ez volt a reménység pillanata mindkettőjük számára. S a nagy lélek nem válik reménytelenné az ellenforradalom dühöngésében sem. — Ellenkezőleg — mondja Horváth Márton —, a Hortongrendszer huszonöt éve Nagy Lajos írói és emberi harcának tetőfoka volt. A legelsők között volt, aki kutatásai és megfigyelései eredményeit írói jelentésben közölte a magyar falu gyarmati sorsáról. Az új szociográfia úttörője volt, de ez a tudomány az ő kezében — ahogy József Attila írta egy Ezután Darvas József a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében búcsúzik Nagy Lajostól — A népért élő és alkotó író volt Nagy Lajos. A nép Szolgálatában égett el, mindnyájunkért. A veszteség gyásza mindnyájunké, a nép kormányán keresztül az egész népé. — Olyan korban lett íróvá és élte le alkotó élete nagyobbik felét, amely korban nem volt könnyű rálelni az élet, a valóság nagy igazságaira, de amikor éppen ezért a minden időnél jobban mérte az ember nagyságát az igazságkutató tiszta szenvedély. Kemény bírálója volt annak a társadalomnak, amelyben az embert megalázták, s a szép emberarcot elcsúfították az ember ellen törő hatalmak. A kapitalista társadalom szorításában vergődő egyszerű emberekről írt leggyakrabban, akiknek az életébe, a lelkébe beoltotta a maga mérgező anyagát a rothadó rendszerb a magát. Végül Veres Péter, az írószövetség elnöke mond búcsúztatót. — Nehéz életed volt, kedves öreg barátom, nagyon nehéz — mondottta. — És ezt nem könnyítette meg neked sem a külső világ, sem a saját írói lelkiismereted. Az, ami szinte minden kimagasló íróval és művésszel megtörténik, hogy mást vár és mást akar tőle a világ, mint amit ő adni tud és adni akar, veled is megismétlődött. — Nagy Lajos, az igazi író, az önálló, eredeti erős egyéniség nem hajlongott sohasem levelében hozzá — több mint költeménnyé* vált. — Hol volt, hol lehetett otthon ez a nagy író? A polgári szerkesztőségek, irodalmi lapok — beleértve még a Nyugat fénykorát is — nem nyitották szélesre kapuikat Nagy Lajos számára. Túl messze ment a kritikában ahhoz, túl fájó sebeket fedett fel, túl éles volt a tolla ahhoz, hogy a haladó polgári irodalom bármelyik árnyalata, bármelyik csoportja magáénak tekinthette volna átmenetileg is Nagy Lajost. Az illegális kommunista mozgalom, s annak legális orgánumai voltak azok, amelyek a maguk ereje és lehetőségei szerint megjelenést, nyilvánosságot jelentettek . Ha Nagy Lajos életművéről beszélünk, meg kell mondanunk, hogy tőlünk, kommunistáktól sem kapta meg azt az elismerést, amelyet megérdemelt volna. A felszabadulás után az első Kossuth-díjasok között ott volt az ő neve is. De nem jelentette a felszabadulás azt, hogy olyan megbecsülésben, olyan tiszteletben részesítettük volna Nagy Lajost, mint amilyent hatalmas alkotása, írói műve megérdemelt volna. El kell gondolkoznuunk ezen és most itt, a sírjánál is tanulságot kell ebből levonni. Több türelmet kell tanúsítanunk régi fegyvertársaink iránt. Nagy Lajostól búcsúzunk, de ezután következik számunkra is a feladat, hogy művét terjesszük, művét — mint az új Magyarország építéseinek fegyverét — odaadjuk minél nagyobb, minél szélesebb tömegek kezébe. Ezután fogjukjóvátenni, ha hibát követtünk el vele szemben és ez fogja biztosítani, hogy az az eszme, az a harc, amelyben fegyvertársunk volt, további győzelemre fog vezetni, rendjét, hazug formáit illúziókkal és fegyverekkel vértező uralkodó rend. Egész írói munkássága szenvedélyes tiltakozás volt mindez ellen, minden igazságtalanság ellen. S itt remek megfogalmazását találja egy nagy felismerésnek Darvas József, s azt mondja Nagy Lajos élete művéről, íróhoz méltó tömörséggel: — Olyan erős »i»m« arra, ami van, hogy abban már az »igen« is benne foglaltatott arra, aminek majd lennie kell. Közel tíz esztendőt élt ebben a világban, amelynek — a maga írói munkásságával, tagadva és rombolva a régit — harcosa volt. Én is csak azt tudom mondani, hogy meg kell vallanunk: e tíz év alatt nemn vettük körül olyan megbecsüléssel és szeretettel, miint megérdemelte volna. Mi még többet veszítettünk ezzel, mint ő. Nemcsak neki, elsősorban magunknak, népünknek tartozunk azzal, hogy írói örökségének jó sáfárai besvíínak az emberek előtt, hogy »kedves közönségünk, mit parancsolsz, tudok én ilyet is, olyat is, vagy tudok én így is és úgy is«. — Nem, nem. ő ellenkezőleg, mindig azt mondta meg és azt írta meg az embereknek, amit ő igaznak és fontosnak látott, lett légyen szép vagy csúnya dolgokról, vagy keserves, kemény igazságokról szó. — Ez némelyeknek tetszett, másoknak nem tetszett, már ahogy megoszlik az emberi világ. De meg kell mondanunk, hogy mindig inkább a szegényeknek, az elnyomottaknak, az igazságra törekvő embereknek tetszett. Már pedig ezekből állott mindig az emberi nem többsége. — Nemcsak az úri osztálytársadalom gonoszsága és korlátoltsága ellen harcoltál, kedves öreg barátom, hanem a magunkban, szegényekben is, sőt emberi édesmindnyájunkban meglévő korlátoltságok, alacsonyságok és nemtelenségek ellen — folytatja Veres Péter. S egy nagy élet példájából olyasmit következtet, ami, mint minden nagy igazság, tanulságos figyelmeztetés is. — Szinte előre példázta — mondja —, hogy ezek ellen akkor is harcolni kell, sőt csak akkor kell harcolni igazán, ha majd legyőzzük az urakat, mert hiszen az apró gonoszságok itt maradtak, bennünk megmaradtak és vigyázzunk, mert ezek belőlünk új urakat, hatalmaskodásra és gonoszságra hajlamos embereket formálhatnak, mihelyt nem nekünk kell félni másoktól, hanem másoknak kell félni tőlünk. — Mint minden igazi író, ő is a maga módján volt a harcosa annak az — úgy látszik — múlhatatlan harcnak, ami a jó és a rossz között folyik. Hívják ezt a harcot kritikaönkritikának, magábaszállásnak, lelkiismeretességnek, esetleg hangozzék bár úgy, hogy: »Ismerd meg tenmagadat«, a lényege mindig: törekvés az igazságra. A teljesebb igazságra, amelyet az egész társadalom, az egész emberi nem csak úgy közelíthet meg, ha minden egyes ember különkülön önmagával is harcol érte. — Nagy Lajost nem lehetett megcsalni, se szavakkal, se fogalmakkal, se művészkedéssel, se tudóskodással, de ő se csalta meg az embereket. Mi, olvasók, azt szerettük volna, ha még többet és még nagyobb, erősebb igazságokat mond az emberről és a világról, de hogy nem mondott többet, annak valószínűleg mi magunk is mindnyájan okai vagyunk: nem értettük meg egészen őt és kevés jó szót kapott tőlünk. Pedig hiszen ,mint minden íróra, őrá is érvényes volt az Ady Endre-i mondás: ♦Szeretném, ha szeretnének, s lennék valakié.« — Vannak emberek, akik nemcsak a családjuk, rokonaik, barátaik és ismerőseik körében foglalnak el egy emberi helyett, hanem a szélesebb, nagyobb emberi közösségekben is. Ilyen helyet foglalt el Nagy Lajos nemcsak a magyar közéletben, mint író, hanem személy szerint mint ember a magyar írók társadalmában is. Szinte mindenki úgy tekintette őt, feledve még a hajdanvaló írói féltékenykedések és sértődések emlékét is, mint mindnyájunk okos, józan és bölcs kritikusát. Nagy Lajos voltál és az is maradsz, nekem is, másoknak is, íróbarátaidnak és a magyar nemzetnek is, mindaddig, amíg igaz szó, amíg magyar író lesz ezen a földön. A Munkás-gyászinduló hangja, a koporsót most emelik a sír fölé. S egyszerre különös zaj, ahogy ereszkedik a koporsó lefelé: a hangszórók ezt is fölnagyítják, amit csak pár ember hallana. Aztán újra különös, semmihez sem hasonlító hang, a föld súlyos tömegei visszazuhannak., A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének koszorúját Horváth Márton helyezi el a sírhanton. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevében Parragi György Kossuth-díjas újságíró, az Elnöki Tanács tagja, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében Darvas József népművelési miniszter, a Hazafias Népfront nevében Szabó Pál Kossuth-díjas, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, a Magyar Írók Szövetsége nevében Veres Péter, Illyés Gyula, Déry Tibor Koseulch-díjasok, a Szakszervezetek Országos Tanácsa nevében Csererssői Lajos, a SZOT titkárai az Irodalmi Alap nevében Bölöni György, a Budapesti Városi Tanács nevében Baranyai János, a végrehajtó bizottság elnökhelyettese, a Kiadói Főigazgatóság neveiben Kállai Gyula elnök, a Nemzeti Színház nevében Major Tamás igazgató helyez el koszorút. Nagy Lajos, kedves jó bátyán, mert már csak így, lélekben beszélgethetünk veled, a könyveiddel, most már mindig csak négyszem között. S már nem lehet jóvátenni, hogy legalább életed utolsó, szabad esztendőiben nem adták ki több könyvedet, s nem vették. , körül olyan rokonérzéssel, amilyenre vágyakoztál. Másképp kell csinálni ezt is. Micsoda ereje volt ennek a csöndes, tisztaszívű férfinak, hogy még a halálával is tanulságot ad. S. Gy. Több türelmet kell tanúsítanunk régi fegyvertársaink iránt Legyünk jó sáfárai írói örökségének Mindig azt írta meg, amit igaznak látott k EMLÉKEIM AZ ALVILÁGBÓL Irta : Déry Tibor (12) ízlésem is, ítéletem is tiltakozik élet-halál kérdésének ilyen racionális mérlegelése ellen. Lehet,hogy a társadalom szempontjából az egyik ember többet ér a másiknál, azaz a feladat többet az egyiknél, de ha adott esetben két eleven élet között kell választani, kinek van elég tudása ahhoz, hogy mérlegnek álljon a kérdés alá. S ha magamról van szó? Én döntsem el? A másik? Egy harmadik? Aki önmaga életére vonatkozólag teszi fel a kérdést, az csak önmaga ellen dönthet. Erős kételyeim vannak tehát magának a kérdésfeltevésnek s a válasznak a lehető helyessége felől, de tagadhatatlan,hogy az élet, köznapjaiban is, minduntalan teremt kisebbnagyobb helyzeteket, melyekben ez a kérdés burkoltabb vagy nyíltabb formában felmerül és választ kap. Tagadhatatlan az is, hogy nagy intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy az ember a maga élete dolgában a végső élességgel tegye fel a kérdést s ugyanilyen élesen válaszoljon rá. Ez történt tulajdonkép a Club-kávéházi beszélgetésben. De nagyjából hasonló folyamat játszódott le, ha elmosódott abóban is, mindazoknál a kommunistáknál, akik ebben az időben, s ezt megelőzően életüket kockáztatták a társadalomért, tehát az egyéni életüknél többre tartott közösségért. Azok a fiatal és idősebb munkások, lányok és asszonyok — ritka szép emlékeim erről a korról —, akikkel egyideig együtt dolgoztam a kis zuglói vegyipari üzemben, majd később az Ó utcában, ugyanolyan magától értetődő egyszerűséggel, a hősiesség tárgyilagos mozdulataival végezték dolgukat, mint amilyen pátosztalanul hangzott el a kávéházban az a figyelmeztetés, hogy író vagyok. Évek óta az első szó volt, amely erre utalt. Tiltakoztam a kapott felmentés ellen? Hogy nem volt bennem igazi elszántság a testi küzdelemre, bizonyítja, hogy végülis nem szereztem fegyvert és sem akkor, sem később az ellenállás semilyen akciójában nem vettem részt. Mondjam, hogy nem volt rá alkalmaim? Ha komolyan akartam volna, találok, író kezébe toll való s nem puska? Ezt a tételt a magamfajta írói alkat számára, amely nem hasonlít sem Petőfiéhez, sem Byronéhoz, elfogadom ugyan, de a végítélet napján nem hoznám fel mentségemre. Megint csak az egyetlen magyarázathoz tudoak folyamodni: a reménytelenség határozta meg most is magatartásomat. Kinek kellett Magyarország, szabadság? Ezer amiben közül egynek. Végső fokon a bátorság is hiányzott belőlem. A férfias bátorságra gondolok, arra a veszéllyel nyíltan szembenéző, azt számbavevő, egyenletes, mindig készenlétben álló megbízható lelki erőre, mely születésétől haláláig eltölti a bátor ember minden mozdulatát. Ha egy percre kihagy, akkor is jelen van. Én szemrebbenés nélkül haladtam át rendőrkordonokon, hamis okmányokkal a zsebemben, de ha bárkit, pl. a házvezetőnőmet valamilyen okból rendre kell utasítanom vagy ha engem vonnak kérdőre, igazam tudatában is elsápadok az izgalomtól s torkom szivemben dobog, amikor beszélni kezdek. De azért azt hiszem, 1848-ban a Pilvaxból, talán több kételylyel és kisebb lobogással, de én is eljutottam volna Segesvár alá. Október 15-én Szálasi átvette a hatalmat. A cirkuszi bohóc szerepét játszatta, akit fordítva, arccal hátrafelé ültettek fel egy lóra. A háború utolsó állomása felé baktatott, Szálasi véresre mázatt arccal, üvöltözve guggolt a hátém s a farkánál fogva hátrafelé akarta húzni. Horthy prosklomációja, melyben a fegyverletételről tudósított, úgy emlékszem, délelőtt 10 óra felé hangzott el. Rádión hallgatttam, szíveim elszorult az izgalomtól. Kimentem az utcára, melynek járdáján mindenfelé tucatjával hevertek a letépett sárga csillagok. Magaikból kikelt emberek rohantak végig a keskeny Nádor utcán. Átmentem régi lakásunkba, a szomszédos Árpád utcába; a kapu előtt a ház egyik lakója, a kedves kövér M. volt színész és vert hentes, egy létra tetején állt és szedte lefelé a kapura erősített sárga csillagot. Az elkövetkező három hónap az ember szélsőséges képességeinek nagy színjátéka lett. Az indulatok előjöttek rejtekhelyeikről, a szív civilizált félhomályaiból s nyílt színen, hangos szóval elkezdték játszani mindeddig tapintatosan leplezett nagy játékaikat. Anyaszült nyerseségükben mutatkoztak be, a kegyetlenség éppúgy, mint a gyöngédség. Nemcsak a tömegből vált ki a mesejátékok naiv egyértelműségével a jó és a gonosz, de magából az egyes emberből is szinte pedagógiai szemléletességgel az ámuldozó író szeme előtt. Úgy hatott néha ez a korszak, mint egy háromhónapos lélektani szeminárium a jövőjére készülő emberiség számára. Megállapítható, hogy nem nagy haszonnal hallgattuk sem felül, sem alul. Hogy a tömeg milyen szélsőségek között ráingatódzott, arról már tudtam egyet-mást olvasmányokból és személyes tapasztalatból is. De az egyénnek ilyennemű hajlamait vagy ■képességeit mégkevéssé ismertem. A nyugalom köznapjaiban az ember tulajdonságai többé-kevésebbé szorosan tapadnak megtanult s megszokott egyensúlyi helyzetükhöz, mely a lélek számára az elérhető leggondtalanabb létet biztosítja. Ezt az egyensúlyit hívjuk az ember jellemének. Ha egy pörgő korongra helyezzük, szét akar szaladni. A jellem felbomlik ellentmondásaira, minden tulajdonság szinte a maga vegyi tisztaságában jelentkezik a korong szélén. Nagy tapadó erő kell akkor, hogy nagyjából megmaradjanak régi helyzetükben: ezt a tapadást hívjuk jelemszilárdságnak vagy az ember önmagához való hűségének. E korszak pörgő korongján egy-egy ember tüneményes látványt nyújtott. Tisztességben megőszült polgárok egyik napról a másikra rablókká lették. Reményteljes ifjak, alkufek teherpróba nélkül tisztességben megőszültak volna, gyilkosokká. Szende leányzók szexuálpatológikus kéjnökiké, hű feleségek utcalányokká, szelíd nagymamák kerítőnőkiké, X., akit Y. élete kockáztatásával bújtatott lakásán, egy óra múlva meglopta megmentőjét. Egy év múlva jóhiszeműen elcsodálkozott azon, hogy ez nem fogadja köszöntését. Alkalmi gyilkosokkal, rablókkal, tolvajokkal, krémnőkkel és útonállókkel népesedett be a világ, ataik, ha közben fel nem akasztatták vagy agyon nem lőtték őket, ma újra tisztes állampolgárai a hazának. Leikiismeretükön mindössze egy-két rovátka jelzi, hogy tíz ével ezelőtt egyszer-kétszer rosszat álmodtak. (Folytatjuk) 5 Megnyílt a Pedagógiai Tudományos Intézet Hétfőn délután ünnepélyesen megnyitották a Pedagógiai Tudományos Intézetet. Erdey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter üdvözlő szavai után Nagy Sándor, a Pedagógiai Tudományos Intézet igazgatója ismertette az intézet feladatát és célkitűzéseit. Az oktatás tartalmi és módszertani követelményeinek, a neveléstudomány fejlesztésének és az iskolákban folyó pedagógiai munka színvonalának emelése érdekében az intézetnek ki kell fejlesztenie a tudományos foglalkozást a pedagógia kérdéseivel — mondotta a többi között. — A pedagógiát, mint tudományt, a gyakorlati oktatás szolgálatába kell állítania. Az intézet feladata a széleskörű viták kezdeményezése, a helytelen és ellenséges nézetek felszámolása. Ki kell dolgoznia az általános iskolák és általános gimnáziumok részére az állandó jellegű és szervesen felépített tanterveket. Egész közoktatásunkban biztosítania kell nemzeti kultúránk értékeinek fokozottabb megbecsülését; iskoláinkban szélesebb alapra kell helyeznie ifjúságunk hazafias nevelését. Hangsúlyozta: ahhoz, hogy az intézet a rá váró feladatokat megoldja, a külső munkatársak széles aktívahálózatára van szüksége. Ezután az MDP Központi Vezetősége tudományos és kulturális osztálya, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöksége, a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránd Tudományegyetem pedagógiai tanszéke és a gyakorló pedagógusok képviselője köszöntötte az intézetet. Rádióbírálat „Magamnak békés öregséget. . .“ Már elkísérték az írót utolsó útjára, hantja fölött már elhangzottak a gyászbeszédek, amikor a rádióban megszólalt ő maga, saját hangján, csendes, finom mondataival. Nagy Lajos beszélt a békéről, az igazi békéről, egy ifjú párral kapcsolatban, akiknek minden jót, önmagának pedig békés öregséget kívánt. Nem lehetett meghatódottság nélkül hallgatni szavait. A gép örökítette meg az utókor számára, hogy majd a késői olvasóknak is leforgassák: Ilyen, volt ő!.. . (Este a temetésről is adtak helyszíni közvetítést.) * Szombat délután különleges zenei csemegét mutattak be, Giuseppe Verdi — dalait, románcait. Berey Mária az ittott áriaszerű műveket muzikálisan, ízléssel, technikai biztonsággal énekelte. Kár, hogy a műsor végén meg sem említették a műfordítót, de ez a rádióban ma már szinte természetes. Az »Épülő szép hazánk" igen ötletesen egy nemrég épült nagy mogyoródi úti ház életét tárta a közönség elé. (Egy kicsit rövidebb lehetett volna.) A »Kincses kalendárium" jól megírt egri riportjára felfigyeltünk, de az ezt követő sematikus színdarab nem öregbíti e műsor hírnevét. Ma már művészibb megoldásra lenne szükség, éppen ebben a témakörben. A falura szánt adásban meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a polkának "csinálnak" hírverést, anélkül, hogy legalább rámutattak volna a prágai diákság fontos szerepére e tánc elterjedésével kapcsolatban. (K. K.) NAPLÓ INOTEK11 Svéd Sándor, aki a daléneklés műfajának is világhírű művésze, november 4-én dalestet ad a Bartók-teremben. * A Gyöngyvirágtól lombhullásig című magyar filmet bemutatják Düsseldorfban. A »A tanítónő«-t, Bródy Sándor színművét ezévi tervébe iktatta a budapesti Petőfiszínházom kívül a győri és miskolci színház is. Bródy Sándor másik színműve, »A szerető« színre kerül Stockholmban. Balatonfüreden, Veszprém megye legszebb járási kultúrházát avatták fel vasárnap. A kultúrházban a nagy előadótermen kívül nyolc f kisebb helyiség várja a szakkörök, kultúrcsoportok tagjait. Thomas Mann levélben üdvözölte a Varsóban jövő nyáron tartandó V. Világifjúsági Találkozó nyugatnémetországi előkészítő bizottságát.