Magyar Nemzet, 1956. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-01 / 1. szám
Vasárnap, 1956. január . Karácsonyi „fohászok44 N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának december 29-i ülésén mondott beszédében szóvé tette a többi között egyes vezető amerikai politikusok durva beavatkozását a népi demokratikus országok belső ügyeibe. Azokról a kenetteljes hangú, de alantas célzatú, úgynevezettkarácsonyi üzenetekről van szó, amelyekben egyes amerikai vezetők — köztük maga Eisenhower elnök — kijelentik, hogy — mint Hruscsov mondotta — "imádkoznak" az ezekben az országokban fennálló rendszer megváltozásáért és nyíltan megígérik ebben a vonatkozásban az Egyesült Államok »támogatását«. Azzal mindenki tisztában van, hogy az ezekhez az üzenetekhez az amerikai népnek semmi köze, s hogy a népi demokratikus országok rendjének megváltoztatásáért elhangzott a fohászokhoz, az Egyesült Államok néhány vezető monopóliumának üzleti érdekei adták az inspirációt. Hruscsov világosan megmondta, hogy ezek az urak nem az Egyesült Államok népét képviselik, hanem tekintélyescégeket", amilyen Harriman úr cége is. Mi jól ismerjük ezeket a cégeket, sőt e cégeknek most?felszabadításárt fohászkodó egyes exponenseit is. A régi magyar külügyminisztérium irattárában esztendőkön át porosodott az a szigorúan bizalmas jelentés, amelyet Ghika, New York-i horthysta magyar főkonzul küldött 1933 márciusában a külügyminiszternek. Ez az okmány hivatalos adatokra és a New York Times cikkeire hivatkozva beszámol John Foster Dulles magyarországi útjáról és tevékenységéről. Dulles 1933 elején járt Magyarországon, mint a Sullivan and Cromwell ügyvédi iroda egyik vezetője és az egyik legtekintélyesebb amerikai bankárcsoport, a Schroeder-bankház megbízásából tárgyalásokat folytatott magyar politikai és gazdasági vezetőkkel. Ennek a tárgyalásnak az eredményeiről Ghika jelentésében a következők olvashatók: "Dulles felhívta a figyelmet, hogy a jelenlegi viszonyok között Magyarországon okvetlenül szükségessé válik olyan intézkedések megtétele, amelyek mindenütt népszerűtlenek lesznek.Ismeretes, hogy ezeket az intézkedéseket az akkori magyar kormány meg is tette és újabb munkáselbocsátásokhoz s a dolgozó nép nyomorúságának növekedéséhez vezettek. Igen érezhető volt Dulles látogatásának hatása a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe tartozó vállalatoknál, amelyeknek részvénypakettjei néhány amerikai bankár — köztük Harriman — kezében voltak, így a Salgótarjáni Kőszénbányánál nyomban elbocsátottak 850 bányászt és tervbe vették, hogy a hétezres munkáslétszámot 2500-ra csökkentik. A Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntőnél, a Salgótarjáni Palackgyárnál ugyanez történt. Mi tehát Magyarországon nagyon jól ismertük azt a "szabadságot", amelyet Dulles, Harriman és társaik szeretnének visszahozni. Emlékszünk arra, hogy amikor a Ganz-gyár a harmincas évek kezdetén "szorosabb kapcsolatba lépett" a százezer Ganzrészvény birtokában levő International General Electric Comp. amerikai céggel — melynek Harriman egyik főrészvényese —, az »együttműködés« első eredménye az volt, hogy hétezerről négyezerre szállították le a Ganz munkásainak létszámát. De emlékszünk arra is, hogy amikor az Alföld falvaiban megperdült a dob a szegényparasztok földje és háza felett, a végrehajtó valójában a Kereskedelmi Bank amerikai részvényeseinek parancsát teljesítette, mivel a Kereskedelmi Bank egyik fő üzletága volt a kisparasztoknak nyújtott uzsorakölcsön ... Értjük, hogy a bankár urak nehezen törődnek bele a fordulatba, amivel a magyar nép saját kezébe vette sorsának irányítását és ura lett hazájának. De ez már így van, s mint Hruscsov mondotta: »Semmilyen karácsonyi üzenet nem segít sem a földesurakon, sem a kapitalistákon, sem a bankárokon, sem a nagykereskedőkön, sem más kizsákmányolókon, akiket a népi demokratikus államok dolgozói kiűztek országukból«. Mindenesetre üdvös és hasznos is lenne, ha az amerikai vezetők leszállnának az ilyenfajta »fohászok« jellegeiből a földre és megpróbálnák politikájukat a valóság talajára állítani. A valóság kijózanító ereje feltehetően kedvező hatással lenne az Egyesült Államok politikájára és előbbrevinné a béke megszilárdításának ügyét is. A francia választók hétfőn járulnak az urnák elé. Különös választás! Első ízben történik meg Franciaországban, hogy az év választási hadjárattal zárul. Első ízben történt meg az is — a Mac Mahon-féle államcsíny óta —, hogy feloszlatták, a parlamentet, még mielőtt lejárt volna annak törvényes mandátuma. A francia politikai életet olyan bonyolult mesterkedések jellemzik, hogy még Franciaországban is sok derék ember van, aki nem ismeri ki magát bennük. Megpróbáljuk kibogozni ezt a szövevényt. Hogyan szervezték meg a választásokat, milyen erők csapnak össze egymással és mi lesz a várható eredmény? Minden megye, lakosságának arányában, megfelelő számú képviselőt választ. A pártok tehát megyénként egy-egy listával vesznek részt a választásokon és elvben minden pártnak annyi mandátumot kellene kapnia az egyes megyékben, amennyi a ráadott szavazatok arányának megfelel. Ha azonban valamelyik párt a szavazatok több mint ötven százalékát egymaga szerzi meg, az illető megyében valamennyi mandátum az övé lesz. Mit jelent a listakapcsolás ? Az úgynevezett listakapcsolási rendszer életbeléptetésével azonban még jobban meghamisították az arányos képviselet elvét. E törvény értelmében listakapcsolási megegyezést lehet kötni egész különböző programmal rendelkező pártok között, melyeknek arra sem kell kötelezettséget vállalniuk, hogy a választások után nagy vonalakban közös politikát folytatnak majd. S ha egy ilyen kapcsolt lista megszerzi az abszolút többséget, a listakapcsolási egyezményt kötő pártok osztozkodnak a megye valamennyi mandátumán. Ennek az erkölcstelen rendszernek egyetlen célja az, hogy a kommunistaellenes koalícióknak lehetővé tegye a kommunista mandátumok elrablását. Ma már azonban ez a rendszer más körülmények között fog működni. Ha a szocialisták el is utasították a kommunista párt listakapcsolási ajánlatát , az idei választások más viszonyok között zajlanak le, mint az 1951-es választások. Sokkal több lista indul, s minden valószínűség szerint a megyék nagy részében egyetlen lista, vagy listakapcsolás sem tudja megszerezni a szavazatok 50 százalékát, ami lehetővé tenné a mandátumrablást Végül itt van az a nagy, ismeretlen tényező, amit az új választók tekintélyes száma jelent. Részben azokról a fiatalokról van szó, akik most szavaznak első ízben, részben pedig azokról, akik a múltban tartózkodtak a szavazástól és csak most vetették fel magukat a választási névjegyzékbe. A négy legfőbb politikai áramlat Milyen erők szállnak harcba egymással e nagy politikai csatában? Anélkül, hogy az összes politikai csoportosulások hosszadalmas leírásába bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy négy fő politikai áramlat van: a baloldal, a fasiszta jellegű szélsőjobboldal és a két középpárti tömb: az úgynevezett jobbközép és az úgynevezett balközép. Valószínű, hogy a választások eredményeként e két utóbbi egyikére hárul majd az a feladat, hogy az új kormány megalakításával próbálkozzék. A balközép irányzatot Pierre Mendes-France, a jobbközép irányzatot pedig Edgar Faure neve fémjelzi. A baloldal a Francia Kommunista Pártból és a haladó csoportból áll. A kommunisták programja közismert: béke Észak-Afrikában, szociális haladás és nemzeti függetlenség. A Francia Kommunista Párt és a haladók csoportja a népfront gondolatát hirdeti, mivel a jelenlegi körülmények között csak a népfront valósíthatja meg a francia politika megújhodását. Általában el lehet mondani, hogy minden negyedik francia a kommunista pártra szavaz, a párt tehát kétségtelenül vissza fogja szerezni a mostani választáson azoknak a mandátumoknak egy részét, amelyeket 1951-ben elrabolták tőle, vagyis ennyivel csökkenni fog majd a középpárti többség a parlamentben. A szélsőjobboldalt e választási harcban a Poujade-mozgalom jelenti. Ez közönséges fasiszta jellegű csoportosulás. Poujade a francia kiskereskedők és kisiparosok elégedetlenségét nyergelte meg, akik Franciaországban elég széles réteget alkotnak s akikre általában a politikai tájékozatlanság, az önzés és a szűklátókörűség jellemző. Poujade nem fukarkodik a demagógiával. Azt hirdeti, hogy el kell kergetni a képviselőket, s »a rothadt parlamenti rendszeri helyett a »rendi gyűléshez« kell visszatérni. Valószínűnek látszik, hogy Poujade-ék szert tesznek, néhánymandátumára és azokat főleg a konzervatív pártoktól fogják elhódítani. A poujadeista mozgalom mindenesetre jellemző tünete a kispolgári társadalom bomlási folyamatának. Az úgynevezett jobbközép csoport, a francia nemzetgyűlés „klasszikus jobboldala, az Edgar Faure-t követő jobboldali radikálisoktól a Pinay-féle függetlenekig terjed, s magában foglalja a volt gaulle-ista képviselők többségét is. E különböző csoportok helyzetét és erőviszonyaikat előreláthatólag lényegesen módosítani fogják az előző választások óta bekövetkezett változások kihatásai. Az RPF, amelyet még De Gaulle tábornok alapított, időközben politikai alakulatként teljesen megszűnt létezni. A katolikus hierarchia támogatása, amelynek egyedüli haszonélvezője eddig az MRP volt (s meg kell mondanunk, hogy igen aktív és hatékony támogatásról van szó), most megoszlik az MRP, valamint Pinay »független« csoportja között. Az egész jobbközép csoportot tevékenyen támogatják a nagyiparosok. Mindazonáltal kétséges, hogy sikerül-e olyan többséggel kikerülnie a választásokból, amellyel kormányt alakíthat. A „köztársasági front44 — a megosztás eszköze Az úgynevezett balközép csoportosulás, amely most köztársasági néven indul harcba, Mendés-France radikálisait és Guy Mollet szociáldemokratáit tömöríti, s hozzájuk csatlakozott Chaban-Delmas tábornok vezetésével a volt gaulle-isták egy része is. A köztársasági front vezetője szemmel láthatólag Mendés-France, aki hatalmas arányú propagandahadjáratot folytatott, s igyekszik kihasználni a néptömegek változás utáni vágyát, amenynyiben a »baloldali erők tömörítőjének« szerepében tetszeleg, különösen a fiatalokat igyekszik megnyerni, s bőkezűen bánik az ígéretekkel. Lapja, az Express nyíltan beismeri, hogy a nagykapitalisták egy része is támogatja a radikális vezért, különösen a gépipar, a vegyipar és az energiaipar bárói. Senki sem tartja valószínűnek, hogy a köztársasági front a választások eredményeként többséghez jut majd az új nemzetgyűlésben. Ha fölénybe is kerül a jobbközép tömbbel szemben, szövetségesekre lesz szüksége, hogy kormányt alakíthasson és e szövetségeseket a baktiláqn^vagy^a jobboldalon kell keres-* nie. Mendes-France beszédeiben máris célzásokat tett a jobboldallal való jövőbeni együttműködésre. Mindez persze távol áll az igazi demokráciától és a nép akaratának tiszteletben tartásától. Mindazonáltal e kusza és szövevényes szálak mögött nagyon is világos ok húzódik meg. A francia burzsoáziára 1936 óta lidércnyomásként nehezedik a népfronttól való rettegés. Ami mármost a francia burzsoázia külföldi támaszait illeti, a Vatikán jobban szeretne jobboldali kormányt, amelytől többet vár belpolitikai téren, éppen ezért szócsövei, a Croix és az Osservatore Romano útján igyekszik visszaterelni a jobboldal felé azokat a katolikus szavazókat, akiket Francois Mauriac Mendés-France táborába vitt át. Washington viszont teljes nyugalommal várja a választások kimenetelét, mert úgy véli, számára mindegy, hogy a jobbközép, vagy a balközép kerül-e kormányra, hiszen Edgar Faure mögött ott lesz Pinay, Mendés-France mögött pedig Guy Mollet, akik mindketten az »európai gondolat" hívei Néhány realitás Minden jel arra mutat tehát, hogy az új nemzetgyűlés éppolyan kormányozhatatlan lesz, mint az előző. Éppúgy nem lehet majd az új nemzetgyűlésben olyan többséget létrehozni, amely egyetértene a belpolitikai kérdésekben is, és az alapvető külpolitikai problémákban is. Az elmúlt évben már országszerte világosan kibontakozott a tömegeknek az az akarata, hogy új népfront jöjjön létre. S ez a követelés egyre erősödni fog, párhuzamosan a francia burzsoázián belül végbemenő bomlási folyamattal és a nemzetközi enyhülés által teremtett új légkör kibontakozásával. Valóban, a nemzetközi enyhülés napsugarainak hatására máris egyre jobban olvadozik a kommunistaellenes hisztéria jégcsapja. A szocialista párt országos tanácsának azon az emlékezetes ülésén, amelyen végül is a Mendes-France-szal való szövetség mellett döntöttek, a kommunistákkal való listakapcsolásra irányuló javaslat 1243 szavazatot kapott, amire még nem volt példa és ami azt mutatja, hogy a szocialista szervezetek jelentős része a népfront mellett foglal állást. Az elkövetkező hónapok harcai, valamint a nemzetközi helyzet fejlődése előbbutóbb meg fogja hozni a francia népi erőknek azt az egységét, amely egyedül tudja visszaadni Franciaországnak igazi arcát, s visszaadni számára igazi helyét, a világban* Jean-Maurice Hermann párizsi telefontudósítása A francia nemzetgyűlési választások előestéjén _ lagnfthat_____ ELSŐ A VILÁGON írta: Parragi György Egészen természetes, hogy a Szovjetunióban járt és most hazatért első magyar újságíró-küldöttség minden tagja szembetalálkozik ezzel az egyszerű kérdéssel: "mi volt a legnagyobb élménye, benyomása a Szovjetunióban?" Az ember a kérdések megismétlődő pergőtüzében — őszintén szólva — eltévedez, nehezen találja meg a választ. Hiszen annyi tájékot, annyi csudaszépet, annyi igazán emberi nagyságot, a történelmi múlt fénylő emlékeit, a diadalmas jelen még fényesebb képeit, óriási emberi erőfeszítést és szívmelegítő derűlátást tapasztaltunk, annyi felejthetetlen élményt, soha el nem hervadó emléket hoztunk magunkkal haza! És mégis, ha az emlékeknek és élményeknek, felvilágosító tapasztalatoknak és meggyőző erejű észrevételeknek dús garmadájából egy ilyen kérdésre hirtelenül válaszolni kell, akkor mindannyiunkban a felejthetetlen hetek néhány képe rajzolódik fel az emlékeknek ama csillagtengerében, amelyeknek fényei — néha oly nehezen kifejezhetően — megmaradtak és oly sokáig élnek majd bennünk. Talán furcsa, ha erre a kérdésre azt válaszolom, hogy bennem egy embernek és egy kéménynek az emléke maradt meg múlhatatlanul, felejthetetlenül. Az ember neve gyakori, mindennapos név a Szovjetunióban: Nyikolajev. Hozzá kell tennem, hogy egyetemi tanár, derűs arcú, jól megtermett szovjet ember, az arcáról sugárzik a népét jellemző tiszta őszinteség és pompás, emberi vidámság. Negyvenkét éves, a fiatal szovjet nemzedék sarja. (A fiatal szovjet nemzedéké, mert a Szovjetunióban nemcsak évszázadok messzeségében, elmúlt történelmi korszakokban mérik az embert, az életet, amely körülveszi, hanem elsősorban attól az időponttól, amikor 1917 diadalmas októberében győzedelmeskedett a világtörténelem legtisztítóbb, legmélyebben szántó vihara: a Nagy Szocialista Forradalom. Nyikolajev professzor tehát ezt az időszámítást tekintve az ifjú szovjet nemzedék fia, a forradalom nagy, átalakító szellemi légkörének gyermeke.) A tudomány, amelynek életét szentelte és szenteli, a legifjabb a tudományok családjában: az atomenergia felszabadításának, a nukleáris technológiának tudománya. Nyikolajev professzor az igazgatója a világ legelső atomerőművének, a Moszkvától százegynéhány kilométerre fekvő atomállomásnak, amelyet a Szovjet Tudományos Akadémia tudósai terveztek és szovjet emberek építettek fel. Először erről az emberről, Nyikolajev professzorról és munkatársairól kell szólnom, amikor a Szovjetunióban szerzett élményeim gazdag osztagjait rendezem. A professzor körül fiatal szovjet tudósoknak egész serege dolgozik. Az ember nézi a derűs, fiatal, mosolygós arcokat, s arra gondol, hogy ezek az ifjú emberek dolgoznak a történelem új szakaszának, az atomkorszaknak szédítő és vakmerő tudományos megalapozásán. Őszintén megmondom, hogy akárcsak sok-sok embertársam, én is nem egy ízben szorongva gondoltam az atomkorszakra, arra a korszakra, amelyet hosszú időkön át csak Hirosimával és Nagaszakival tudtam gondolatban összekapcsolni. Ám azóta, hogy először hallottam hírt a szovjet atomerőműről és különösen most, hogy személyesen is ott jártam, tudom, s hiszem, hogy akárcsak a hajnali nap felragyogó fényei eloszlatják az éjszakai ködöt és a sötétséget, úgy oszlatják el ezek az ifjú szovjet tudósok a félelmet is, amely az atom szóra valaha felbukkant az emberben. A teremtés, az alkotás nagy perceit érzi az ember, amikor az atomerő-telepen jár, a beteljesült várakozás, a megvalósult reménységek nagy érzéseit. Igen, az atomerő-központban járt magyar újságírók legmélyebb élménye az volt, hogy szembetalálkozhattak, őszintén és nyíltan beszélhettek azokkal a szovjet emberekkel, akik a XX. század leghatalmasabb, kimeríthetetlen energiaforrását, az atomenergiát a békés emberi alkotásra, az egész emberiség jólétére szabadították fel s hasznosítják. Jártam szovjetunióbeli utazásom idején a moszkvai Tretyakov-képtárban, a leningrádi Ermitázsban, a híres Orosz Múzeumban, a Kreml kincses szobáiban, a Sevcsenkomúzeumban Kievben, Csehov otthonában a Krímben — találkoztam egy hatalmas múlt büszkén őrzött emlékeivel, az emberi kultúra mérhetetlen kincseivel. És találkoztam a holnappal, a jövővel is — akkor, amikor a szovjet atomenergiatelep kapuján belépve, az atomkorszak küszöbén léptünk át. Megvalósult Verne-regényekre, Wells valósággá lett álmaira gondoltunk? Nem, a szocialista tudománynak nagyságára, az igazi emberszeretetnek, az új, a győzelmes szocialista humanizmusnak élő valóságára, amelynek tanúi voltunk. Az egyszerű épület bejáratának falán szerény tábla van: »A Szovjetunió Tudományos Akadémiája. Atomerőállomás." Amikor ezt a táblát néztem, szinte hozzátettem a látogatás előtt megtekintett film címét. Azt a filmet az atomerőről forgatták, s az első kockán ott világított a cím: "Első a világon ...« Első a világon ... Ebben a három szóban, akárcsak az atomerőmű falán elhelyezett szerény táblácskán, nincs hivalkodás. De éppen az egyszerűségben van monumentalitás, az új világ felé mutató lenyűgöző jelzés. A látogatóban kavarog a történelem egy-egy emléke. Prometheusra gondol és a tűzre, a gőzgép első zajára, a Diesel-motorra, arra a végtelen sorra, amelyben ott állnak az emberiség haladásáért küzdő nagyok mindis aztán a jelenre fordul a gondolat, a jelenre, amely már a holnap felé mutat: a szovjet atomenergia-állomásra. Az egyszerű táblát néztem, s az emberiség történelmének egy másik nagy pillanata jutott eszembe, a Valmy-i csata. Goethe a Valmy-i csata láttán, annak az ütközetnek idején, amikor az emberiség történelmében a nép fegyveres csatán először győzött a zsarnokokkal szemben, így szólt: a világtörténelemnek új korszaka kezdődött, és ti, akik itt vagytok, elmondhatjátok, hogy jelen voltatok ennél a fordulatnál. Mi is így voltunk ezekkel a mélyen kavargó érzésekkel — úgy léptük át a világ legelső atomerőművének küszöbét, hogy tudtuk: az emberi reménységek és új korlátlan lehetőségek napfényes korszakának küszöbén léptünk át. Mielőtt beszámolnék arról, mit láttunk az épületben, el kell mondanom, hogy az ember mellett miért jegyeztem oda emlékeimbe a kéményt, amely sudárosan emelkedik a magasba, közvetlenül az erőmű mellett. Utazó ember megszokta, hogy bármerre jár a világon, legfeltűnőbb emlékként agyába vési a tornyok, múzeumok, katedrálisok égbeszölő építményét. Az atomerőmű-telepről felejthetetlen emlékként ez a magas kémény maradt meg bennem. Akár egy minaret, oly karcsú — akár egy rádió- vagy televíziós állomás tornya, oly magas. Mint egy világítótorony a tengeren, úgy áll az épület mellett. De nem bocsát ki fényt és nem füstöl. Az új atomvilágnak, a békés atomvilágnak hatalmas perspektíváit ábrázolja ez a kép. Nem szállingózik magas torkából a legvékonyabb füstfelhő sem, s mégis, lényeges alkotó eleme az atomerőműnek: védelmezve az erőmű dolgozóit, szolgálja a szellőzést. Az új világ szimbólumának láttam ezt a füst- és koromnélküli magas kéményt, amely nem szennyezi be füstjével a lakótelepeket, amely barátságosan tekint fel a napfényes, felhős vagy csillagrajzos mennyboltra, mint az új világ jelzőoszlopa. A kémény láttán szakadtak fel bennünk a jövő nagy távlatai, a füst- és koromnélküli nagyvárosok képei, a tiszta légkörű és tisztaszívű emberek nagyvárosai. Karácsony előtti napon voltunk az atomerőműtelepen. Az jutott eszembe, hogy az atomenergia-állomásról a messzire vezető huzalok útján fényt és meleget visz a szovjet emberek otthonába az atomerőmű. S az emberi szív nemcsak melegséget, de büszkeséget is érez, mert a szovjet emberek tették meg a történelemben először, hogy a világegyetem leghatalmasabb energiáját békés célokra, az emberi haladás, a kultúra fejlődése, az emberi boldogság céljaira használják fél.egközelebb arról írok, amit t- túl a küszöbön, az épületben láttunk: a szovjet ember munkájáról az atomenergia békés felhasználásában. (Folytatjuk.) -1