Magyar Nemzet, 1957. december (13. évfolyam, 73-96. szám)
1957-12-01 / 73. szám
* A Vasas szakszervezet XXII. kongresszusának vitája A Vasas szakszervezet XXII. kongresszusa szombaton reggel megkezdte a vitát a Központi Vezetőség beszámolója és a számvizsgáló bizottság jelentése felett. A szombati ülésen megjelent Fock Jenő, az MSZMP Központi Bizottságának titkára is. Az ülésen megjelent és felszólalt Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, a kormány elnöke. Kelemen Antal, a Csepel Művek szakszervezeti területi bizottságának elnökhelyettese a csepeli dolgozók üdvözletét tolmácsolta. Elmondotta, hogy a munkásság helytállásának beszédes bizonyítéka: az ellenforradalom évfordulójának hónapjában Csepelen jelentősen növekedtek a termelési eredmények. A múlt hibáin okulva, igyekeznek eleven kapcsolatokat teremteni a szakszervezeti vezetők és a dolgozók között. Vasas István, az Akkumulátorgyár lakatosa a szakszervezeti munka fellendüléséről beszélt. Ennek eredményessége mutatkozik a takarékossági mozgalom fejlődésében is. A harmadik negyedévben 180 000 forintot takarítottak meg, s egész évi átlagban körülbelül egy százalékkal csökkentik az önköltséget. Bejelentette, hogy gyára lemond az állami támogatásról, ennek ellenére biztosítja dolgozói számára a nyereségrészesedést. Mekis József elnök bejelentette, hogy távirat érkezett Prágából, amelyben a Vasipari Nemzetközi Szövetség tízmillió dolgozó nevében üdvözletét küldi a kongresszusnak. Rózsahegyi Antal, a Jászberényi Fémnyomó és Lemezárugyár lakatosa örömmel jelentette a kongresszusnak, hogy üzeme 36 hónap óta egyfolytában sikerrel teljesíti tervét. Bobkó József, a Szegedi Áramszolgáltató Vállalat művezetője arra kérte az illetékes szerveket, hogy olyan cikkekből, amelyekből kellő készletek vannak, tegyék lehetővé a részletre történő vásárlást. Cseterki Lajosné, a székesfehérvári Vadásztölténygyár vb-elnöke szót emelt az elburjánzó borravaló rendszer ellen. A jelenlevők tapsa közben üdvözölte a kongresszust Sz. Sz. Retivoj, a Szovjet Gépipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Elmondotta, hogy egyre mélyülnek a magyar és szovjet vasmunkások baráti kapcsolatai. Csupán az elmúlt néhány hónapban több magyar gyár küldöttsége járt a Szovjetunióban, például a MAVAG, a Ganz Vagongyár és a Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár küldöttsége, ugyanakkor számos szovjet vasmunkás járt Magyarországon. Befejezésül magyar nyelven éltette a magyar vasasokat. Módos László, a Munkaügyi Minisztérium 26-os számú iparitanuló-intézetének küldötte hangoztatta, hogy a szakszervezetnek az eddiginél többet kell tennie az ifjúmunkások neveléséért, és érdekei védelméért. Ivan Stepanek, a jugoszláv vasas-szakszervezet titkára, a jugoszláv vasmunkások nevében köszöntötte a kongreszszust. Elismerését fejezte ki a magyar testvér szakszervezetnek a szocializmus építésében elért eredményeiért. Hangsúlyozta, hogy a magyar és a jugoszláv dolgozók egyre erősödő barátsága is ezt a közös célt szolgálja. Bakonyi Sebestyén Endre, a kohó- és gépipari miniszter első helyettese a minisztérium és a szakszervezet kapcsolatainak elmélyítésében elért eredményeket ismertette, majd a kohó- és gépipar helyzetéről szólt. Ezután Borsits Béla, a Szombathelyi Mezőgazdasági Gépgyár küldötte szólalt fel. Ültem a közgyűlési terem karzatán.. Vajon milyen kíváncsiság hozza a nézőket ide? A legtöbben egyszerűen a mechanizmusra kíváncsiak, vagy a szereplőikre. A mechanizmusra, arra, hogyan koppan az elnök kalapácsa, amikor megnyitja az ülést, hogyan jelentkeznek a képviselők napirenden kívüli felszólalásra, hogyan folyik le a roll-call, a név szerinti szavazás. Ez a fajta néző nem is igen várja végig az ülés végét, megelégszik a gyorsan gyűjtött benyomásokkal, s este bizonyára elmeséli baráti-családi körben: “Ma délelőtt, amikor benéztem az ENSZ-közgyűlés ülésére ...« Ugyanez vonatkozik a személyekre is. “Hallottam ma Dullest, Gromikót, vagy Lodgeot. A karzaton ülve egy kicsit olyan az ENSZ ülése, mint a nézőknek rendezett színjáték. A közönség állandóan cserélődik. Egyre újabb látogató csoportok érkeznek, akik az előre megszabott tizenöt—húsz percig figyelik az ülést, azután az idegenvezetőnő egy intésére jólnevelten felszedelődzkönnek, s folytatják tovább körútjukat az ENSZ-palotában. Vannak azután közvetlenül érdekeltek, mint a magyar ügy tárgyalásánál a disszidens magyarok, akik nagy számban töltik meg ilyenkor a karzatot, s a tilalom ellenére megtapsolják a nekik tetsző szónokot. Mert a karzaton tilos a tetszésnyilvánítás. Kék egyenruhás ENSZ-őrök fordulnak szembe a hallgatósággal, figyelik, nem olvas-e valaki titokban újságot, mert az tiszteletlenség a szónokkal szemben, nem próbál-e meg a tilalmat kijátszva fényképfelvételt készíteni, mert ez a jog csak az ENSZ hivatalos fotósait illeti meg, vagy nem nyilvánít-e tetszést. Ilyenkor, ha tapsra verődnek a tengerek, az ENSZ- őrök tiltakozva emelik fel kezüket, de különösen akkor, ha szovjet vagy népi demokratikus szónoknak szól a taps. Mert ilyen is előfordul. Amikor például Sík Endre, a magyar külügyminiszter első helyettese felszólalt a szír vitában, többen megtapsolták a nézők közül. A teremőrök feltűnően gyorsan teremtettek csendet. Van ezután a nézőknek egy csoportja, amelyet csak a budapesti törvényszéki tárgyalások jól ismert törzsvendégeihez tudok hasonlítani. Olyan specialisták az ENSZ-ügyekben, mint a Markó utcai tárgyalásokra bejáratos öreg nyugdíjasok, akik minden ügyet á-tól z-ig ismernek, s előre “megtippelik” az ítéletet. Bizonyára vannak olyanok is az ENSZ törzsvendégek között, akiket szakmai szempontból érdekelnek olyan bonyolult kérdések, mint Togo státusa, amelyről heteken keresztül hosszú és bonyolult vita folyt a négyes számú bizottságban, de nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy jó részük csak a kibic szenvedélyességével hallgatja az érdekesnek éppen nem mindig mondható vitát. A New York Times mindennap közli az ENSZ napirendjét, s azt, hogy a titkárságon hol igényelhetők a jegyek. A nagy eseményekre, mint például az ülésszak megnyitása, nem is beszélve, mondjuk az angol királynő látogatásáról, persze igen nehéz jegyhez jutni, s egy-egy ilyen alkalom valóságos divatbemutató. A hétköznapok azonban csendesen peregnek a karzaton. De nem mindig az ENSZ előtti téren, ahol gyakoriak a rendőrségileg jóváhagyott, s körmenetszerű sétaként lefolyó csendes tüntetések. Az amerikai tüntetés alapszabálya ugyanis, hogy előzőleg be kell jelenteni a rendőrségen, s a tüntetők nem állhatnak meg egy helyben, hanem körbekörbe kell sétálniuk. Láttam azonban zajosabb tüntetést is, néhány tucat kubai rendezte az ENSZ-palota előtt Battista diktátor kormánya ellen. Itt azután dolga akadt a kivezényelt rendőrségnek, mert a heves dél-amerikaiaikat csak bottal és ököllel tudták feltartóztatni, hogy meg ne rohamozzák a kubai képviselőt, Belaundét, aki olyan szód beszédeket szokott tartani a “szabadság szent nevében. Úgy látszik, a kubai emigránsoknak más fogalmuk van a szabadságról. Voltam néző az ENSZ karzatán, a palota előtt rendezett tüntetéseknél, s alkalmilag egy reklámfelvételnél ugyancsak az ENSZ-nalota előtt. Amikor délben kiléptem az épületből, arra lettem figyelmes, hogy a szokástól eltérően egy rendőr irányítja a forgalmat a 44-es utca sarkán. Egy vadonatúj, vagyis 1958-as típusú Edselkocsi állt a sarkon. Nem lévén autószakértő, legnagyobb sajnálatomra nem tudom elmesélni, milyen előnyökkel rendelkezik a már idejétmúlt 1957- es típussal szemben, így hát csupán a látottak leírására szorítkozom. Beálltam a néhány nézelődő közé, s onnan figyeltem, hogyan irányítja a rendező a felvételt. Alumíniumlemezekkel terelték a napsugarakat megfelelő szögben a kocsira, melyben az elegáns úrvezető mellett egy szőke tündér mosolygott bájosan, (mit lehet tudni, hátha egy filmszerepet jelent egy jól sikerült reklámfotó), a sarkon a legújabb divat szerint bársonygalléros szürke felöltőbe öltözött fiatalember, s a harangvirágalakúan kiszélesedő piros kabátos lány igyekezett jó képet vágni a dologhoz, bár a zsemlyeszínű vizsla, amelyet pórázon tartottak, alaposan megkeserítette mindannyiuk életét. Mert amint elhangzott a rendező vezényszava: “Mosolyogni!”, az autós pár, csakúgy, mint a kutyát sétáltató, s a háttérnek beállított két (persze ugyancsak 1958- as típusú) kocsi hasonlóan, előírásszerűen elegáns párja azonnal követte az utasítást, a kutya azonban ilyenkor feltűnő következetességgel fordított hátat. Pompás mulatság egy pesti ember számára, amint a kutya gazdasszonya — nehogy bekerüljön a felvételbe —, guggolva közeledik kedvencéhez, s igyekszik jobb belátásra bírni. A rendező káromkodik, a reklámfiatalok ajkán megfagy a mosoly, a néhány bámészkodó szétoszlik, míg végre sikerül a felvétel. S mindezt azért meséltem el, mert az jutott ott eszembe a 44-es utca és a United Nations Plaza sarkán, mennyi nézője lenne Budapesten egy ilyen reklámfelvételnek. S a csekély érdeklődést nemcsak azzal lehet magyarázni, hogy az ilyesmi New Yorkban mindennapos, nem is hiszem, hogy az. Egyszerűen kevesebb a ráérő, sokkal több a siető ember mint nálunk, mindenkit a maga dolga köt le, az emberek kevésbé közlékenyek , és kevésbé kíváncsiak. És sokkal kevesebb a tetszésnyilvánítás. Voltam egy kis színházban az Alsóvárosban (Downtown). New York-i méretekhez viszonyítva szokatlanul kicsit 266 férőhelyes. Ezt onnan tudom ilyen pontosan, mert minden nyilvános helyiségben, színházban, moziban, vendéglőben ki van írva, mennyi a befogadóképessége, ennél több személy jelenléteveszélyes és törvényellenes. Nos, ebben a kis színházban kitűnő előadásban láttuk BrechtKoldusoperáját. Nem csoda, hogy két éve játsszák sorozatban, táblás házak mellett. Volt közöttünk, magyarok között olyan, aki harminc évvel ezelőtt Berlinben látta a darabot, s véleménye szerint a New York-i előadás felvette a versenyt a berlinivel. Minden felvonás végén felállva tapsoltunk. Aztán egyszerre csak azt vettük észre, hogy magunk maradtunk a színházban, a többi néző már odakinn cigarettázik az utcán.. Mert a New York-i ember nem lelkesedő természetű. Azazhogy bocsánat, csupán addig nem, amíg el nem megy a baseball-, rugby-, vagy boxmérkőzésre. Rugby-mérkőzést csak televízión láttam ugyan, de merem állítani, hogy amikor egy játékos, kezében a tojásalakú labdával, minden veszéllyel dacolva, keresztülkígyózik az ellenfél védelmén, s átfut az alapvonalon, ugyanúgy ujjong, tombol kalapot, sapkát és sörösüveget a levegőbe hajigálva a Yankee Stadion nézőserege, mint odahaza a Népstadioné. Vagy láttam boxmérkőzést a Madison Souare Gardenben, ahol egy lelkes brooklyni szurkoló tizenkét meneten keresztül egyfolytában azt üvöltötte a fülembe: “Sorozd csak, Jim, sorozd — most balegyenest, látod, hogy belesétál — na ugye, megmondtam. Aztán elkezdődött az egész elölről. Szünetet csak akkor tartott, amikor megivott egy-egy üveg jégbehűtött sört, szerencsére elég sűrűn, úgyhogy mire Jim jobb kezét magasba emelte a bíró, a lelkes szurkoló már nehezen forgó nyelvvel ismételgette: — Ugye megmondtam Jim ugye megmondtam! Randó Jenő Egy magyar újságíró a New York-i ENSZ-palotában ír. A nézők Madar Nemzet Tudósítónk telefon jelentése: Újabb intézkedés a szocialista törvényességtovábbi megszilárdítására a Szovjetunióban * Moszkva, november 30. Az elmúlt években a Szovjetunióban számos olyan intézkedést hoztak, amely tovább szilárdítja a szocialista törvényességet. Ennek az intézkedés-sorozatnak egyik legújabb állomása a börtönöket és más büntető intézeteket ellenőrző társadalmi felügyelőbizottságoknak a felállítása. A felügyelőbizottságokat a helyi szovjetek végrehajtó bizottságai alakítják a szovjetek tagjaiból, valamint a komszomol, a szakszervezetek képviselőiből. Az arhangelszki terület pleszenszki járásában például a következő személyeket választották be a felügyelőbizottságba: egy falusi tanácselnököt, a járási tanács kulturális osztályának vezetőjét, egy vb-elnököt, a járási pártbizottság instruktorát, egy gyári pártalapszervezet titkárát, egy iskolaigazgatót, egy rendelőintézeti orvost és egy Komszomol-aktivistát. A társadalmi felügyelőbizottságok hatáskörét, jogait és kötelességeit a szövetséges köztársaságok minisztertanácsai hagyták jóvá. Ez a hatáskör meglehetősen nagy. A bizottságok elsődleges feladata, hogy ellenőrizzék a büntetőintézetekben a szocialista törvényesség betartását. Ugyancsak kötelességük foglalkozni az elítéltek nevelésével, azzal, hogy munkára szoktassák és valamilyen szakmára kitartsák a büntetésüket töltő embereket. A bizottságok hatáskörébe tartozik az elítéltek élelmezésének és egészségügyi viszonyainak ellenőrzése is. A felügyelőbizottságok tagjainak joguk van fogadni az elítélteket és meghallgatni esetleges panaszaikat. Szükség esetén bármilyen irat bemutatását megkövetelhetik a börtönigazgatóságtól, amely egyébként, is köteles az ügyészekkel szoros összhangban működő felügyelőbizottság javaslatait életbe léptetni. Ha vitára kerül a sor, akkor a helyi szovjet végrehajtó bizottságot illeti meg a döntés joga. Végül: a társadalmi felügyelőbizottságoknak indokolt esetben joguk van kérelmezni az elítéltek idő előtti, vagy feltételes szabadlábra helyezését, vagy a börtönbüntetés időtartamának leszállítását. A bizottságok munkája kiterjed a volt elítéltekre is. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a büntetésüket letöltött embereket szabadulásuk után gyakran olyan bizalmatlanság fogadja, hogy nem képesek munkát és lakást találni és ismét a bűnözés útjára lépnek. A felügyelő bizottságok erkölcsi kötelessége, hogy segítse ezeknek az embereknek megtalálni helyüket az életben, a becsületes dolgozók között. Érdekes példát említ erről az Izvesztija egyik cikke. Irkuckban és a város környékén több olyan börtönviselt férfi és asszony él, akinek a társadalmi szervek segítettek szabadulásuk után talpraállni, s akik ma megbecsült dolgozók, sőt akadnak köztük kiváló munkások is. Az Izvesztija megállapítja, hogy “ezeknek a bizottságoknak a létrehozása kétségtelenül újabb biztosíték arra, hogy elejét vegyék bárminemű törvénytelenségnek, önkényeskedésnek, a szocialista jogrend megsértésének«. K. I. .Vasárnap, 1957. december 1. Ami’Cu Isünk mögött van A FEHÉR HÁZ KÉRDŐJELES EISENHOWER BETEGSÉGE állott ezen, a héten a nyugati világ érdeklődésének középpontjában. A nyugati lapok, hírmagyarázók és rádiókommentátorok napokon át vezető helyen foglalkoztak az elnök újabb megbetegedésének várható következményeivel. Az Eisenhowert meghűlés következtében ért baloldali kisebb agyütőérelzáródás, amely — a hivatalos jelentés szerint — a beszélőképesség kisebb méretű zavaraival jár, az amerikai és a nyugat-európai közvéleményben egyaránt nagyfokú nyugtalanságot és aggodalmat okozott s számos problémát hozott felszínre. Mint emlékezetes, két éven belül ez már Eisenhower elnök harmadik betegsége. 1955 őszén szívrohamot kapott, 1956 júniusában gyomorműtéten esett át, s most — az orvosi jelentésen túlmenően — egyesbeavatottak, tulajdonképpen enyhébb agyvérzésről beszélnek. Eisenhower 67 éves és ha hivatalban töltené a még hátralevő háromelnöki- esztendejét, ő lenne az Egyesült Államok legidősebb elnöke. A tavalyi választási hadjárat során már igen sokat vitatták: helyes-e a megrongált egészségi állapotban levő elnököt újabb négy évre a Fehér Ház rendkívüli erőfeszítéseket, ezernyi lekötöttséget, komoly fizikai és szellemi fáradalmakat követelő legmagasabb tisztségéhez hozzáláncolni. Demokrata részről határozottan és félreérthetetlenül óva intették az amerikai népet, hogy olyan elnököt válasszon, aki — legjobb akarata ellenére — sem tud megfelelni a hivatalával járó felelősségnek és csupán »részidőben« láthatja el államfői és kormányfői funkcióit. A republikánusok azonban, mitsem törődve az elnök megrendült egészségével — nyilvánvalóan önző pártérdekekből — mégis jelölték, s Eisenhowert korábbi érdemei alapján meg is választották. A KOMOR JÓSLATOK viszont beteljesedtek. Tizenkét hónap leforgása alatt bebizonyosodott: az elnök valóban nem tudja ellátni megfelelően a vállaira nehezedő feladatokat. Idejének jó részét a Fehér Háztól távol töltötte és szokatlanul éles bírálatok tömegét hívta ki maga ellen határozatlan, habozó, kétértelmű intézkedéseivel, javaslataival, gyengekezű, ingadozó kormányvezetésével. Az amerikai közvéleménykutatások adatai szerint népszerűsége az utóbbi időkben a mélypontra zuhant. A szovjet sikerek óta pedig még inkább megerősödtek azok a hangok, amelyek az Egyesült Államok kudarcaiért elsősorban őt tették felelőssé. Eisenhower tanácsadói éppen ezért határozták el, hogy a decemberi párizsi NATO csúcsértekezlet összehívásával és az elnök személyes megjelenésével igyekeznekhelyreállítani megingott tekintélyét és legalább-néhány ponttal- növelni népszerűségét. A mostani betegséggel kapcsolatos jelenségek azonban arra engednek következtetni, hogy bizonyos, befolyásos és az amerikai politikát tulajdonképpen irányító körök már nem engedték meg, hogy Eisenhower élhessen azutolsó, nagy alkalom lehetőségével és megkísérelje helyreállítani saját és az amerikai kormánynak megrendült tekintélyét. Az a mód, ahogyan a “trónörökös, Richard Nixon alelnök a színre lépett, sok mindent elárul. Nixon köztudomásúan a republikánusok jobboldali szárnyának egyik leghangosabb képviselője. Soha nem titkolta az “erőpolitikáról és a világhatalmi ábrándokról alkotott véleményét. A “csodálatos véletlenkövetkeztében éppen az Eisenbower betegségét megelőző napokban elmondott beszédében tett hitet ismételten a békét komolyan veszélyeztető külpolitikai és stratégiai nézeteiről. Az orvosi jelentés közzétételét követően nyomban bevonult a Fehér Házba és a lojális, az elnök iránti odaadó ragaszkodását bizonygató nyilatkozatai ellenére — alig leplezetten sejtette: máris az Egyesült Államok tényleges vezetőjének érzi magát. A hivatalos amerikai sajtó pedig rögtön megkezdte a reklámozását. A kormánypolitikát támogató publicisták hosszasan méltatták a 44 éves alelnökkétségbevonhatatlan érdemeit, NIXON ELŐTÉRBE ÁLLÍTÁSA kettős célt szolgál. Egyrészt megpróbálják Eisenhowerra hárítani az amerikai diplomáciai balsikerek és technikai lemaradások ódiumát. Másrészt a sokkal dinamikusabb egyéniségű és szélsőségesebb nézeteket valló Nixon felhasználásával szeretnék a háborús kockázatok vállalására hajlamos körök és tényezők megvalósítani saját elképzeléseiket. Az Eisenhower—Nixon helycserét — amelyre nyugati polgári lapok szerint is — előbbutóbb feltétlenül sor kerül, nagyszabású és alapos politikai játszmákkal készítették elő. Szorosan ennek a végrehajtása keretébe tartozik a demokraták vezetőjének és vitathatatlanul legtehetségesebb politikusának, Stevensonnak semlegesítése. Az elmúlt két választási küzdelemben Eisenhowerral szemben alulmaradt Stevensont hosszú heteikig tartó kapacitálások után rávették: vállalja el az elnökkülpolitikai, külön tanácsadójának a tisztségét. Stevenson, érthetően, sokáig habozott, míg végül annak fenntartásával ment bele a nem mindennapi buktatókkal terhes megbízatásba, hogy “tanácsadás közben bármikor kinyilváníthatja a kormány döntéseivel ellentétes álláspontját, s nyilvánosságra hozhatja a hivatalos külpolitikai vonalvezetéstől esetleg eltérő elgondolásait. A Nixon-szárny és a mögötte felsorakozó hatalmas monopolista erők tehát ezzel végeredményben kompromittálták Stevensont, a liberális, sőt bizonyos mértékben felvilágosodottabb eszméket hirdető demokrata rétegek szemében és így legveszélyesebb, potenciális ellenfelüket sikerült — legalábbis átmenetileg — “hidegre tenniük«. Stevenson, úgy látszik, nem ismerte fel idejekorán, hogy a »►pártokon felül álló«, és hatékony amerikai külpolitika elvének meghirdetésével lényegileg “tőrbe csalták. LEMOND-E EISENHOWER, s ha igen, mikor? Ezek után magától adódik, hogy ez a kérdés vár mindenekelőtt válaszra. Tényként állapíthatjuk meg, hogy hivatalosan bejelentették: az Egyesült Államok delegációját már Nixon vezeti a két hét múlva kezdődő atlanti, kormányfői értekezleten. Látványos »startot« biztosítanak ilyen módon az alelnöknek. Lehetővé teszik számára, hogy a legmagasabb szinten ismerkedjék meg a nyugati kormányok irányítóival. Eisenhower egyelőre elutazott pihenésre, a farmjára. Megoszlanak a nyugati sajtó véleményei atekintetben, hogy visszavonul-e végleg a Fehér Házból. A politikai megfigyelők egy része azt a felfogását juttatja kifejezésre, hogy a lemondás tényének bejelentésére csak bizonyos idő eltelte után lehet számítani. Közben Nixon még jobbanbeletanula sokrétű funkciókba és a megszokás révén, minden különösebb feltűnés nélkül elfogadhatóvá válik az amerikai közvélemény szemében. Mások nem tartják kizártnak, hogy meglepetésszerűen már a közeljövőben bejelentik az elnök visszatérését a “jól megérdemelt magánéletbe". S csak kevesen gondolják: szó sincs Eisenhower lemondásáról, hiszen az elnök rövidesen teljesen meggyógyul, hozzálát az ügyek intézéséhez, és néhány nagyvonalú koncepció megvalósításával feledteti az elmúlt hónapok kiábrándulásait ... A Fehér Ház kérdőjeleire természetesen válaszol a jövő. A jelenben az egész Eisenhower-komplexum vizsgálata arról győzi meg az elfogulatlan, szemlélet, hogy nem mehetnek simán és rendben ott a dolgok, ahol a mostanihoz hasonló merész sakkhúzásokra van szükség. Matolcsy Károly