Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

• _ • +31 db cím ______________ A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA­ I Válság elől Párizsra vetjük vigyázó sze­münket, de milyen más, mennyire különböző okokból, mint Batsányi. A francia nép­től most el akarják orozni azt a demokratizmust, amelyet másfél évszázados harcaival a köztársasági intézményekben megteremtett. A francia kolo­­nialisták, a reakciós tábornoki kar, szélsőjobboldali politiku­­sok, magukat nyíltan az SS és a Gestapo tanítványának valló ejtőernyősök ötsezeeskü­­vése meg akarja dönteni, kato­nai diktatúrával akarja felcse­rélni a köztársaságot. A Saint- Cyrben nevelt főtisztek társa­dalmi összetétele jó szerint éppoly kevéssé változott a Bourbonok restaurációja óta, mint szemléletük. Csak éppen félelmük, hogy­­az éppen fel­hajtott pohár pezsgő megint kirobbantja a forradalmat­, ahogy Stendhal jellemezte az 1848-as arisztokráciát. 1870 után dühödt reakcióvá vált minden népmozgalom ellen. 1877-ben Mac Mahon tábornok kísérelt meg államcsínyt. Egy évtizedre rá Boulanger ült fel fekete lovára Még tíz év sem telt kudarca után s a ve­zérkar tisztjei szembefordítot­ták a hadsereget a köztársa­sággal, Dreyfus szimbólummá vált perének idején. 1934-ben a tűzkeresztesek de la Rocque ezredesre esküdtek és állam­főnek Weygand tábornokot szemelték ki, aki intervenciós csapatokat vezetett a fiatal szovjethatalom ellen, 1940- ben pedig asszisztált Pétain marsallnak, hogy a Hitler előtti kapitulációban maguk alá gyűrjék a köztársaságot. 1958-ban de Gaulle tábornok személyes hatalmának kikiál­tásával reméli elérni ugyan­ezt a másfél évszázados fran­cia katonai ellenforradalom. A ►jogfolytonosságot* az algíri puccsisták lapja, az Echo d’Al­gír is vallotta: »Ha Pétain ma élne, azt mondaná, köves­sétek de Gaulle-t!­" A tábornok személyét azért hiszik alkalmasnak erre a sze­repre, mert neve összekapcso­lódott a francia nép hősi har­cával a német megszállók el­len. Nimbusza azonban, ame­lyet a háború alatt élvezett, már nagyrészt szétfoszlott, megtépázta 1945 óta megtett politikai pályafutása. Mikor a háború után visszatért Párizs­ba, megtagadta a köztársaság helyreállításának proklamálá­­sát. Miután megalakult az al­­kotmányozó nemzetgyűlés, le­mondott miniszterelnöki tiszt­ségéről, mert nem bírta elvi­selni a parlament ellenőrzését. Ő maga szolgáltat bizonysá­got erről most, amikor egyik feltételként szabta, hogy telj­hatalommal ruházzák fel s hagyják jóvá az alkotmány olyan megváltoztatását, amely a parlament jogainak egy ré­szét is a kormányra ruházza. 1947-ben megalakította párt­ját, a Francia Népi Tömörü­lést. Ekkor írta róla az Eco­­nomist: „De Gaulle magatar­tásában vannak olyan jelensé­gek, amelyeket fasisztának szokás nevezni.” A francia nép nem támogatta de Gaulle je­lentkezését a politikai életben, pártja az utolsó választáson a szavazatoknak még 5 százalé­kát sem kapta meg. De Gaulle jelenlegi politikai vezérkara maroknyi párt töredékéből verbuválódott; Soustelle-ből és társaiból, a legkompromittál­­tabb ultrákból áll. Még ha semmi mást nem veszünk is figyelembe, teljesen nyilván­való és szükségszerű, hogy az a de Gaulle, aki 1958-ban szélsőjobboldali összeesküvés győzelméből hatalomra kerül, szögesen ellentétes azzal a de Gaulle-lal, aki a nagy európai antifasiszta hullám idején lett feje egy olyan kormánynak, amelynek politikáját a benne részvevő kommunista minisz­terek tevékenysége is befolyá­solta. De Gaulle-t azzal ajánlgat­­ják a hatalomra, hogy szemé­lye „megbékíti” a pártütő tá­­ ji válságba homokokat, az algíri puccsis­tákat. Mintha nem de­ Gaulle lenne a központi figurája an­nak az összeesküvésnek, ame­lyet a „közüdv bizottságok” mozgalma a köztársaság ellen szőtt. Az algíri fórumon az ej­tőernyősök május 13-a óta úgy üvöltözik de Gaulle nevét, ahogy valamikor, valamelyik római provinciában ajánlgat­­ták a soron következő császár­nak tábornokukat az éppen ott állomásozó légiók. Hát miért ne „békítené meg” őket, ha teljesedni látják legelső poli­tikai követelésüket. A tábor­nok, ha nem egyenesen része­se, legalábbis támogatója az összeesküvésnek. „De Gaulle, akinek szavai biztatták a zen­dülést, soha többé nem mond­hatja magát a nemzeti egység bajnokának. Ha ez a vénülő tábornok hatalomra jut, csak zendülő tiszteknek és a de­mokrácia ellenségeinek lesz jelképes feje” — írta a minap a Daily Herald. A csaknem egészében gaulleistává változott fran­cia polgári sajtó azzal próbál­ja hitegetni a közvéleményt, hogy de Gaulle véget vet az évtizedes francia politikai vál­ságnak. De miben gyökerezik ez a válság? Franciaország mély társadalmi ellentmondá­sainak kifejezője csupán az a tény, hogy a háború óta a francia parlament negyedszáz kormányt „fogyasztott el”. A társadalmi és gazdasági viszo­nyok megváltoztatását igénylő tömegek választásról válasz­tásra növekvő arányban kom­munista képviselőket küldenek a parlamentbe; a mostaniban a kommunista párt a mandá­tumok negyedrészét szerezte meg. A majdnem százfőnyi szocialista képviselőcsoport, a radikálisok és más köztársasá­giak összefogása a kommunis­tákkal stabil többséget, szilárd kormányt adhatna Francia­­országnak. A Francia Kom­munista Párt évek óta nagy erőfeszítéseket tesz a baloldali többség képére és hasonlatos­ságára alakított kormány lét­rehozásáért. De a népfront feléledésétől rettegő politikai pártok a szocialista vezetők együttműködésével mindent elkövetnek, hogy kizárják a kommunista pártot a kor­mányzásban való részvétel­ből. Koalíciójuk azonban sem elég erős, sem elég szilárd nem volt ahhoz, hogy fenntarthas­sa a hagyományos egyensúlyt a bal- és a jobboldal között Az egymást követő kormányok újra és újra néhány tucat szélsőjobboldali képviselő ke­gyeit keresték, hogy a koalí­ciót alkotó pártok ellentéteiből fakadó szavazatveszteség elle­nére többséget toborozhassa­nak. Ily módon az alig száz­főnyi szélsőjobb ellenőrizte, sőt irányította a „középpárti” kormányokat és mind túlzób­bá váló követelései kielégíté­sére használta fel azokat. En­nek következtében azonban a koalíciók újra meg újra szét­estek. Az antikommunizmus, a népfronttól való félelem, a legnagyobb parlamenti párt nélkül, sőt ellenére történő kormányzás megbénította a parlament működését. A legutóbbi napok fejlemé­nyei ismételten megmutatják, hogy valahányszor a polgári parlamentarizmus nem tölti be a neki szánt szerepet, a burzsoázia mindig hajlandó félredobni s más, erőszakos eszközöket keresni a néptöme­gek feletti uralmának fenntar­tásához. De ezzel válság elől a válságba menekül. Ha eddig a kommunistákra szavazó öt­millió állampolgár akaratát hagyták figyelmen kívül, a szocialistákra szavazó töme­gek szándékát csalták meg, de Gaulle hatalma a választók nagy többségével áll szemben. Személyében maga a válság jut kormányra, amelynek fő szü­lője az ellentét a francia im­perializmus törekvései és Franciaország tényleges nem­zeti érdekei között. Erősítsük tovább a társadalom és az iskola kapcsolatait Kállai Gyula beszéde a pedagógusnapi díszü­nnepségen A Magyar Szocialista Munkáspárt, a Hazafias Népfront, a Kommunista Ifjúsági Szövetség budapesti bizottsága és Buda­pest Főváros Tanácsának végrehajtó bizottsága a VII. pedagó­gusnap alkalmából szombat este a Magyar Néphadsereg Szín­házában díszünnepséget tartott. Az ünnepségen számos kitün­tetett, kiváló munkát végző pedagógus mellett megjelent poli­tikai és társadalmi életünk több vezetője. Az ünnepi beszédet Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke tartotta. Az iskolák államosítása történelmi fordulópont a magyar pedagógusok életében A pedagógus a kulturális forradalom központi alakja Kállai Gyula a pedagógus­nap alkalmából a Magyar Szo­cialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a forradalmi munkás-paraszt kormány ne­vében szeretettel üdvözölte az ünnepség részvevőit, és min­den magyar pedagógust, majd így folytatta: — Ma hetedszer ünnepeljük e napot, ma az egész társada­lom figyelme a nevelőkre irá­nyul, jelezvén azt, hogy a mi rendszerünkben a gyermek­nevelés valóságos közüggyé vált Az idei pedagógusnapnak különös jelentőséget ad az a tény, hogy egybeesik kulturá­lis forradalmunk első lépésé­nek, az iskolák államosításá­nak 10. évfordulójával. Az is­kolák államosítása történelmi jelentőségű fordulópont a ma­gyar közoktatás történetében, következésképpen a magyar pedagógusok életében is. A Horthy-rendszer iskola­­politikája a munkásosztály és a parasztság gyermekeinek csak a termelés és a háborús készülődések szempontjából elengedhetetlenül szükséges minimális ismereteket nyúj­totta. Hóman Bálint, a fasisz­ta rendszer vezető kultúrpoli­­tikusa vallotta: »Nem véletlen, hogy honvédelmünk hivatott vezetői részéről többszörösen elhangzott az az óhaj, hogy a korszerű honvédelem érdeké­ben pótoljuk a népiskolai ne­velés és oktatás hiányait. Nem véletlen, hogy a közigazgatás emberei, az ipari és mezőgaz­dasági érdekképviseletek ha­sonló követelményeket tá­­masztanak.­" Hóman Bálint: A nyolcosztályos népiskoláról, Néptanítók Lapja, 1940. 397. oldal. Érthető, hogy a középisko­lákból kiszorították a munkás­­osztály és a szegényparasztság gyermekeit. Érthető, hogy ab­ban a rendszerben, amely úgy félt a nép felvilágosodásától, mint ördög a tömjénfüsttől, a középiskolai tanulóknak mind­össze 1,3 százaléka volt sze­gényparaszt, s 2,7 százaléka munkásszármazású. Ha felüt­jük Földes Ferencnek, pártunk fiatalon mártírhalált halt hű harcosának, a szocialista pe­dagógiai gondolat következe­tes hazai képviselőjének mű­veit, elénk tárulnak mindazok a bűnök, amelyeket a kapita­lista társadalmi rend a töme­gek ellen elkövetett, amikor ellopta, elrabolta tőlük a tanu­lás, a tudás, a felvilágosodás lehetőségeit. A kapitalista Ma­gyarország iskolái méregként csepegtették a gyermekekbe a burzsoázia retrográd világné­zetét, igyekeztek a munkás­­osztály és parasztság gyerme­keit szolgai engedelmességre nevelni a kapitalista rend iránt. A kapitalista nevelés célja: kizsákmányolható bér­rabszolgák és öntudatlan, az uralkodó osztály érdekében bármikor hadrafogható ágyú­­töltelékek képzése volt. E cé­lok megvalósításának oroszlán­részét az egyházi iskolák vál­lalták. A Horthy-rendszer népisko­láinak és polgári iskoláinak mindössze 36,3 százaléka volt állami, vagy községi iskola; a többi túlnyomórészt az egyhá­zak kezén volt. A római kato­likus egyház birtokában volt az összes alsófokú iskolák 40 százaléka. A többi egyház az iskolák 23 százaléka felett ren­delkezett. Ezek a feltételek határozták meg a pedagógusok munkáját. A szellemi megújhodásért, a társadalmi haladásért küzdő nevelők kénytelenek voltak tűrni az egyházi és világi is­kolaszékek béklyóit. A tanügy­igazgatás arra törekedett, hogy világnézeti rabságban tartson minden pedagógust, hogy kiöl­jön belőlük minden haladó gondolatot. Amikor 1948-ban a népi ha­talom talaján szélesen kezdett kibontakozni hazánkban a kul­turális forradalom, első tette az iskolák államosítása volt. A néptömegek műveltségének, világnézetének kialakításában a legfontosabb szerep az isko­lának jut. Természetes, hogy az az államhatalom, amely legfőbb művelődéspolitikai cél­jául a szocialista világnézet és a szocialista kultúra elterjesz­tését tekintette, kivonta az is­kolát a régi uralkodó osztá­lyok befolyása alól, s az álla­mosítással a dolgozó nép ke­zébe adta. Kállai Gyula hangoztatta, hogy az iskolák államosítása súlyos csapást mért a népi de­mokrácia mindennemű ellen­ségére és a klerikális reakció dühödt ellenállása közepette ment végbe. haladás harcosa, aki forrón szereti a szocializmus szabad­ságát és izzón gyűlöli a kapi­talizmus zsarnokságát, küzd a népek közötti békéért, s a szo­­cialista humanizmus szellemé­ben dolgozik saját népe, s az emberiség felemelkedéséért. Van-e szebb, magasztosabb, felemelőbb feladat a pedagó­gusok számára, mint e célok megvalósításán munkálkodni? A szocialista kulturális for­radalom a pedagógusok elé új feladatot állított az iskolán kí­vüli munkában, azt a felada­tot, hogy a néppel egybeforr­va, a pedagógus legyen az el­ső, aki a kultúra elsajátítá­sáért és a szocialista kultúra megteremtéséért küzdő mun­kás és paraszt tömegek se­gítségére siet. Büszkén állapít­hatjuk meg, hogy pedagógu­saink többsége becsülettel vál­lalta és teljesítette ezt a fel­adatot! A szocialista kultúra megteremtése során eddig él­ég hatalmas eredményekben ott tükröződik a pedagógus munkája is: a pedagógus a kulturális forradalom központi alakjává vált. Köszönet és hála azoknak a pedagógusoknak, akik a nép mellé álltak és segítették őt a kultúra javainak elsajátításá­ban, társadalmi és szellemi felemelkedésében. A szocialista rendszer új feladatainak megoldása köz­ben változtak és változnak meg maguk a pedagógusok is. Míg 1938-ban mintegy 30 000 pedagógus volt az országban, ma 62 000 pedagógus dolgozik az általános és középiskolák­ban. Az osztatlan iskolák szá­mának nagymértékű csökken­tése, az általános iskolai szak­­rendszerű oktatás kiszélesíté­se, a középiskolai oktatás szín­vonalának emelése pedagógu­saink szakmai képzettségének növekedésével járt együtt. A felszabadulás után sok ezer tanító szerezte meg a szakta­nári oklevelet, a szaktanárok különböző tudományos igényű továbbképző tanfolyamokon, pedagógus szemináriumokon növelték képzettségüket. Ma pedagógusaink szakmai fel­­készültsége általában jobb, mint a felszabadulás előtt. Ezt mutatja az is, hogy a tanul­mányi eredmények általában jobbak, mint a régi rendszer , nem nagy erkölcsi felszaba­dulás-e egymagában véve is, e nagy feladatok megoldásáért küzdeni? A szocialista rendszer a ne­velésnek ezt a távlatát állítja a pedagógusok elé, s mi meg vagyunk arról győződve, hogy pedagógusaink örömmel vál­lalják azt a feladatot, hogy e célok megvalósításán fáradozz­­anak, idején voltak. Javultak a pe­dagógusok munkakörülményei is. Munkájukat mindenekelőtt megkönnyítette az a körül­mény, hogy a felszabadulás után jelentősen­­emelkedett népünk életszínvonala. Régeb­ben a gyermekek tömegével voltak kénytelenek rongyos ruhákban, vagy félig meztele­nül, fagyoskodva és betegen járni az iskolába: egyes réte­geknél — városon és falun — szinte általános volt a lábbeli­hiány miatti mulasztás. A pe­dagógusnak meg kellett küz­denie a család nyomorából eredő, gyakran áthidalhatat­lan nehézségekkel. Ma ezzel a problémával pedagógusaink már nem találkoznak, munká­jukat teljes egészében az okta­tás, a nevelés kérdéseire össz­pontosíthatják. Pedagógusaink, bekapcso­lódva a tömegek kulturális felemelkedésének viharos sod­rába, megszűntek a »nemzet napszámosaidnak lenni: meg­szűnt a lealázó függőség, amely a Horthy-rendszerben a pedagógus és az egyházi és világi hatalmasságok, a peda­gógus és földbirtokos, pedagó­gus és nagytőkés között fenn­állt. A pedagógus megszűnt az ►urak szolgája­, a "­papok cse­lédje­ lenni. A szocializmust építő társa­dalom számára a pedagógus a munkásosztály és a paraszt­ság legfontosabb szövetségese és segítője. Iskolában és isko­lán kívül, a nép kulturális fel­­emelkedésének, a néptömegek művelődésének legfontosabb tényezője a pedagógus. Társa­dalmunk a pedagógust a köz­­megbecsülés magas fokára he­lyezte. A pedagógusokat meg­találjuk az államhatalom ve­zető szerveiben, a községi és megyei tanácsoktól az ország­­gyűlésig. Közéletünkben, tár­sadalmi szervezeteinkben mindenütt jelen vannak a ne­velők közösségének képviselői. A mi célunk, hogy felszabadult, öntudatos, bátor embereket neveljünk Az iskolák államosítása el­indította a szocialista közok­tatás megteremtésének folya­matát — folytatta. — Ennek során felszámoltuk az analfa­betizmust, megszüntettük a volt uralkodó osztályok mű­veltségi monopóliumát. Ha­zánkban eddig nem látott mér­tékben kiszélesítettük az alsó-, közép- és felsőfokú oktatást. A munkásosztály és a paraszt­ság gyermekei előtt megnyílt minden oktatási és tudomá­­nyos intézmény kapuja. Alap­jaiban változtak meg azok a nevelési célkitűzések, amelyek érdekében a pedagógusoknak dolgozniuk kell. A mi neve­lésünk célja egészen más, mint a kapitalista rendszeré: nem a kizsákmányolható páriák, ha­nem az új típusú, kommunista ember kialakítása a cél. Az is­kola a kommunista ember ne­­vel­ésének eszköze. A mi cé­lunk az, hogy felszabadult, ön­tudatos, bátor embereket ne­veljünk, olyanokat, akik saját egyéni életükért, boldogulásu­kért az egész társadalom kö­zösségének boldogságáért foly­tatott harcban küzdenek. A mi nevelési célkitűzésünk olyan kommunista embertípust kialakítani, aki a társadalmi Az ellenforradalom garázdálkodása iskoláinkban Népi demokráciánk 13 éves nehéz, küzdelmes munkája során elért nagy eredményein­ket, a szocialista társadalmi rendet akarta szétzúzni az 1956 októberében külföldi, im­perialista segítséggel reánk­törő ellenforradalom. A föld alól előszivárgó volt tőkések és nyilas fasiszták, a nyugati emigrációból hazamerészkedő arisztokraták és a volt jobbol­dali pártok politikusainak ve­zérletével a fasiszta Horthy­­rendszer restaurálása készült hazánkban. Nem véletlen, ha­nem természetes és az esemé­nyek logikájából következő tény volt, hogy amikor a szo­cializmus ellen indítottak tá­madást, a harc egyik legfon­tosabb hadszínterévé az isko­la lett. Az ellenforradalom a haladó gondolkodású pedagó­­gusok ellen üldöző hadjáratot indított. Állásukból eltávolí­tották, nemegyszer tettlegesen bántalmazták őket vagy ha­lál­listákon szerepeltették ne­vüket. Az ellenforradalom idején a Horthy-rendszer tan­ügyigazgatásának vezető fi­gurái, régi tankerületi főigaz­gatók, a pedagógus forradal­mi tanácsokban bukkantak ismét felszínre, hogy az ún. forradalmi tanácsok segédle­tével a szocialista iskolarend­szert felszámolják. A pedagó­gusokat több helyen, meggyő­ződésüket megcsúfolva, embe­ri méltóságukat meggyalázva arra kényszerítették, hogy visszaállítsák az iskolában az egyházi jelképeket, hogy kán­tori teendőket végezzenek, hogy visszaállítsák a kötelező hitoktatást. Amikor az ellen­­forradalom katonai téren vereséget szenvedett, fő mű­ködési területét az iskolákba helyezte át. 1957 első hónap­jaiban a fakultatív vallások­tatás, az orosz nyelvoktatás, s az úttörőmozgalom ürügyén indított támadást a népi de­mokrácia ellen. Nem rajtuk, hanem a forradalmi erők éber­ségén, erején múlott, hogy ez a törekvésük is kudarcot val­

Next