Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

Vasárnap, 1958. június X.. FIÚKRÓL és APÁKRÓL Néhány esztendeje érde­­kes, feltűnést keltett karika­túra jelent meg az "Eulenspie­­gel"* című népszerű demokra­tikus német élclapban, amely karikatúrát több magyar új­ság is átvett. »Apák és fiúk* volt a rajz címe és egy ked­ves, szeplős arcú, pöttöm fiút ábrázolt, amint beh­emót ter­metű édesapját földrajzból "­kihallgatja*. Az apa — szem­­mel láthatólag munkásember — nyakát behúzva, megszep­pent arccal, egy kicsit vigyázz­­ban állva néz fiacskájára és a rajz-aláírás szerint becsü­letszavára megfogadja, hogy a legközelebbi órára jobban készül. Néhány hete ugyan­ennek a lapnak címoldalán megint feltűnt egy apa és egy fiú, nem kell hozzá aláírás sem, a rajz önmagáért beszél. A fiút ugyanis a rajzoló ab­ban a helyzetben mutatja be, amint buzgón olvas egy szörnyek viaskodásáról szóló »comic«-könyvet, s körötte ki­nyitva fekszenek a nyugati szexuál-irodalom legújabb ,iz­­galmas és szórakoztató” ter­mékei. Az apának viszont füle sem látszik ki a politikai gaz­daság tankönyvéből s körötte történelmi és földrajzkönyvek, atlaszok ... E különböző időpon­tokban született karikatú­rák különböző helyzeteket, a kulturális forradalom bonyo­lult folyamatának különböző pillanatait rögzítik, de ak­i egy kicsit is elgondolkodik azon a tartalmon, amely e raj­zokat megihlette, annak rá kell jönnie, hogy e különböző helyzetek mélyen összefügg­nek egymással. Vulgarizálva egy kicsit az ügyet; az első rajz által megmutatott helyzet nem olyan pozitív s a máso­dik rajzban rejlő tartalom nem olyan negatív, mint első pillanatban látszik. Miről van szó? Arról, hogy a kulturális forradalom az ösz­­szes népi demokráciákban s természetesen nálunk is, elő­sz&.­az­­ifjúságot.Mette.. mt.., amelynek nagy tömegei forró szenvedéllyel fogadták ma­gukba a nem egyszerűen új, hanem izgalmasan új igazsá­gokat. Munkás-, paraszt-, de értelmiségi apák is meghök­­kenve, sértődötten, ám aztán egyre inkább belenyugodva találkoztak azzal a jelenség­­gel, hogy gyermekük elébük áll és kioktatja őket. Egy Veszprém megyei bányászfalu­ban például nagy és indokolt visszatetszést keltett — esz­tendőkkel ezelőtt — az a tény, hogy a 18 esztendős bányász­kislány egy pesti tanfolyam­ról hazaérkezve hosszú beszé­det tartott összegyűlt családja előtt, kijelentvén, hogy a tu­dományos szemlélet eltörölte az Isten fogalmát és elítélen­dően középkori szellemű, feu­dális lelkű emberek azok, akik (miként a bányász-fami­­lia tagjai), templomba járnak. Még pofon is csattant; a kis­lány — a tudomány vértanú­ja — sírva kényszerült elvo­nulni agitációja színhelyéről. Az élet azonban — ahogy a kételkedő Voltaire is beval­lani kényszerült — "éppen mindennapjaival teremt ünne­pet". Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a bányászcsa­lád az említett agitáció elle­nére is megagitálódjék. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a templombaj­árást előbb keverték a kultúrház népsze­rű tudományos előadásainak hallgatásával, majd az előbbit — mindenfajta nagyhangú szitkozódás, patetikus fogada­lom nélkül — szép lassan ab­bahagyták. A mindennapok "csodatévő" ereje, a kulturá­lis forradalom látható és bontakozó eredményei szülték meg az olvasó, tanuló, igaz­ságot kereső fiúk mellett az olvasó, tanuló, igazságot ke­reső apákat. Hálás volna most megállapítani, hogy az apák szenvedélye mélyebbnek bizo­nyult a fiúkénál, akik közül nem kevésnél visszafelé pat­tant az a nagy lendületű kezdő­­sebesség, amely annak idején kiemelte őket az angyalföldi munkásotthonok harcos, tisz­ta, de ismeretekben szegényes környezetéből, az isten háta mögötti tanyák világából, a kispolgári értelmiség mániák­kal és téveszmékkel kevert törekvései közül. Nem is egé­szen igazságtalan ezt így le­írni, de tudományos elemzés, tények és összefüggések felso­rakoztatása sem szükséges hozzá, csupán egyszerű körül­­pillantás a mai magyar élet­ben, hogy lássuk: mégsem ez az igazság. A legújabb értel­miség — még ha hol túl gör­gős volt is azokra az igazsá­gokra, amelyeket pedig csak részben értett meg, hol meg az igazsággal ellenkező nézetek hatása alá is került — él, dol­gozik és fejlődik. Az apját nagyképűen oktató fiúk egy része valamilyen formában el­árulta a tudományt, az igazi kultúrát, nagy Tészírk­ azonban ■ olyan fiatalemberré érlelődött, aki meglátta és belátta: csak az taníthat, aki folyton és alá­zattal tanul. A Pestre került bányászkislány átmenetileg ló­­farkas frizurát növesztett s egy ideig úgy járkált hóna alatt Sagan könyvecskéjével, oly fennkölt és "intellektuális" arccal, mint néhány éve, ami­kor egy orosz nyelvű Lenin­ben lapozgatott buszon és vil­lamoson, minden ötödik szót értve csak a szövegből. A ló­­fark-frizura azonban már a tegnapo s Sagan — szegény! — unottan hever a kis könyves­polc alján. Az egykori bá­nyászkislány komolyan és alá­zattal készül disszertációjára. Az "Eulenspiegel" rajzának igaza volt, amikor egy kicsit gúnyolódott az apjukat taní­tókon, de nem véletlen a fiúcska kedves arca; a rajzoló­nak valahol és valamiképp mégiscsak rokonszenves volt a kis nagyképű. Bízott benne. És igaza volt!... S e bizalomnak — úgy ér­zem — nem mond ellent a második, csak nemrégiben született, a maga nemében a mi társadalmunkra is jellemző rajz. Az apák, akik tanulnak, egyre többet és egyre alapo­sabban tanulnak, könyvből és életből, sokat köszönhetnek a fiúknak, akik — ha nem is mindig a legtisztább és legcél­ravezetőbb formában — an­nak idején mégiscsak felkel­tették figyelmüket a tudo­mány és művészet azon szép­ségeire, amelyek az iskolában és az ifjúsági szervezetekben gyorsabban, közvetlenebbül és érzékletesebben jelentkez­tek, mint a gyárban, a hiva­talban, a földeken. Az apák — s erről a témáról több érdekes magyar dráma, elbeszélés is született már — még nem eléggé veszik észre, még nem eléggé ellensúlyozzák, hogy fiaik itt-ott lemaradnak, hogy a dekadencia még mindig ál­dozatokat szed közülük. A fo­lyamat azonban biztató: a ma­gyar munkásosztály felnőtt nemzedéke — amely annyi harcot látott és vívott, de amelynek csak egy vékony ré­tege részesült a felszabadulás előtt következetes forradalmi nevelésben — egyre nagyobb lendülettel állítja helyre a megbomlott folytonosságot, hogy fiainak, tanulva is tőlük, nevelője lehessen. Nevetséges azt hinni, hogy például egy idősödő szakmun­kás szakmai, de általános kulturális tekintetben valaha is megelőzheti tehetséges mér­nökfiát, akinek fogékony, ifjú éveiben a társadalom minden segítséget megadott és megad korunkhoz méltó ismeretek és emberhez méltó élmények szerzésére. De a társadalmi és kulturális forradalom dialek­tikája módot ad rá, hogy egy bizonyos kiegyenlítődés létre­jöjjön, hogy az apák vihart és áldozatot vállaló forradalmi élményei új ismeretekkel bő­vülve, tiszteletet ébresszenek a fiúkban. A bizonyos korlátok között elkerülhetetlen nemzedéki probléma az elmúlt eszten­dőkben nemegyszer egészség­telen kilengéseket mutatott nálunk, s ennek — kétségkí­vül­­— része volt abban is, hogy kulturális életünk egyes területein szeszélyes hullám­zás mutatkozott avantgardiz­­mus és konzervativizmus kö­zött. Nem kincstári optimiz­mus azonban, csupán a tények és távlatok józan mérlegelése, ha megállapítjuk: az a szocia­lizmus építésének lerakott alapjain egyre nagyobb lendü­lettel bontakozó ideológiai tisztázódás, amely oly pezsdítő hatással van fiúkra és apákra, megfelelő mederbe tereli majd ezt a problémakört is. Antal Gábor elbúcsúztatok, mama is azt mondotta, hogy ne írjál. Majd meglátod, mi lesz, ha megtud­ja, hogy újra írtál a tanárok­nak. Iván Szemjonovics nagy fü­lei kivörösödnek. —­ Hallgass! Ne dugd be az orrodat olyasmibe, amihez semmi közöd! A levelet borítékba teszi és ráírja a címet. — Nesze. És add oda a te kedves Luzginodnak. Igor átveszi a borítékot és nagyot sóhajt. — És a dolgozatomra milyen jegyet kérsz, papa? — Természetesen ötöst. A te dolgozatodban gondolatok vannak. És talán nem ez a fontos? — Ötöst semmiesetre sem adhat — számítgatja Igor hangosan. — De egy négyes csakugyan nem ártana. És kerek, bársonyos szeme sóváran csillog. ... Másnap, amikor hazatér az áruházból, Iván Szemjono­vics megtudja Igortól, hogy Vaszilij Szemjonovics Luzgin elolvasta a levelet, és azt mon­dotta, hogy nincs semmi vála­szolni valója. Ha Iván Szem­jonovics beszélni akar vele, jöjjön az iskolába. — Ah­á! Ő ezt így gondolja! Na jó! Akkor írok az igazgató­nak. ...KÉT NAPPAL KÉSŐBB Pocsatilov ott ül az iskola­­igazgató irodájában, és hall­gatja, hogy az mit mond. Mi­hail Iljics, az igazgató nagy­darab ember, a haja már kis­sé észbe vegyül, de szeme jó­ságos és fiatalos. Iván Szemjonovics duzzadt, erősen figyelő arcán ez olvas­ható: Én csak megmaradok a magam véleményénél. — Gondolkozzék egy kicsit, Iván Szemjonovics. Mi a véle­ménye, helyes dolog ez, bele­avatkozni egy tanár tanítási módszerébe? — folytatta az igazgató ugyanolyan szelíd hangon. — Különösen pedig ilyen kényes és bonyolult kér­désben, mint amilyen egy nö­vendék munkájának a fölbe­­csülése. Gondolja, hogy eléggé fölkészült erre? — Igazgató elvtárs, úgy lá­tom, hogy ön teljesen a Luz­gin pártján van. Mint pedagó­gus védi a másik pedagógust. Ez világos! — Nem védek semmiféle pedagógust. Luzgin régi, ta­pasztalt tanár. Nincs szüksé­ge az én védelmemre. Én a maga Igorját védem. — Ki ellen? — Maga ellen, Iván Szem­jonovics. Maga elrontja. Jó, szorgalmas, becsületes fiú, de maga Igorból herét és lógóst csinál. — Hát ez nagyszerű — szól I­ván Szemjonovics és rákvörös lesz megint. — Vagyis, maga szerint nem védhetem meg a fiamat. — Sajnos, Iván Szemjono­vics, nekünk, az iskolának kell megvédenünk a fiát. Nem érti meg, hogy a professzorok tekintélyének aláásásával el­sősorban a saját gyermeké­nek tesz rosszat? — Tehát a professzor tekin­télyét nem lehet aláásni, de a szülőét lehet? — Attól félek, hogy a szü­lői tekintélyét saját maga ássa alá. Gondolkozni kellene már azon, hogy miképpen állítsa helyre. — Úgy látom, igazgató elv­társ, nem értjük meg egymást — mondotta Iván Szemjono­vics, és felállott a helyéről —, nekem ez a véleményem, ma­gának pedig egészen más. De, miután nekem elveim is van­nak, tehát leveleket továbbra is írni fogok. Elsősorban a vá­rosi tanügyi hatósághoz. Az­után meg esetleg tovább. Mindaddig, amíg ebben a konkrét esetben elérem a cé­lomat. A viszontlátásra­ Iván Szemjonovics paprikás hangulatban búcsúzott el. ... ESTE IGOR egyedül van otthon. Ott ül apja íróasztalá­nál, és levelet ír mamájának Kalinyinba, aki a beteg Zina nagynénihez utazott. »Kedves mama! Gyere mi­nél előbb haza. Apával rosszul állunk. Újra megkezdte a le­vélírást. Egyedül nem bírok vele, magaviselete miatt na­gyon nyagtalan vagyok, ma­gaviseletből hármasnál jobb jegyet nem érdemel...« Amikor a levelet újra el­olvassa, a homlokát ráncolja. A nyugtalan szóban a k betűt g-re javítja ki, azután tovább ír. Hosszú levél lesz belőle. Vékony tintapacás ujjai kö­zött a toll gyorsan siklik a pa­píron. Magyar Nemzet 9 A szerelem és az Ilyen nagy szerelem­ ­­N­EM KÍVÁNOK VITÁBA SZÁLLNI sem a kritiku­sokkal, sem a nézőkkel, akik felvillanyozva, csillogó szem­mel tódulnak ki esténként a Néphadsereg Színházából. Iga­zuk van abban, hogy Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című színműve az idei évad egyik legnagyobb eseménye. Izgalmas, érdekes, magas szín­vonalú színházi kísérlet, érez­ni benne egy színpadra ter­mett fiatal író fölényes és so­kat ígérő tehetségét. Jó érzés látni, hogy a pirandellói, ca­­peki vagy ha úgy tetszik, marceau-i modern forma szo­cialista igényű témával tár­sult. Örülök ennek a pároso­­dásnak, mert egy csapásra megcáfolja azt a rágalmat, amely szerint a mi mondani­valónk csak konzervatív ala­kot ölthet. És örülök neki azért is, mert bizonyára meg­indít egy folyamatot, a szocia­lista dráma formai megújho­dásának folyamatát. Hiszek benne, hogy így lesz. De abban is hiszek, hogy a kohouti formának csak indító és közvetett hatása lesz. A szocialista dráma kiforrott alakjában úgy fog hasonlíta­ni az ilyen nagy szerelemre, mint Majakovszkij költészete a futurizmusra. Közismert, hogy mennyire távol állnak egymástól, de az is tudott do­log, hogy Majakovszkij ősfor­rása mégiscsak a futurizmus volt. Kohout és Marceau kifeje­zésmódja ösztönözhet, de nem követhető. Mert ez a forma ragyogó szellemessége és pá­ratlan hajlékonysága ellenére is bomlási termék csupán. A klasszikus színpadi formák felbomlását, széttöredezését tükrözi. Pontosan megfelel a színpad jelenlegi, félig lerom­bolt, félig új egységet kereső állapotának. A szocialista drá­ma kiforrott alakja viszont egy magasabb szintű, új har­mónia lesz. S­­EM KÖVETHETŐ AZÉRT SEM, mert az ilyen nagy szerelem formája illogikus. Ami persze nem­ csökkenti szórakoztató és élvezetes vol­tát, de művészi életképessé­gét és fajfenntartó kvalitásait illetően kétségeket támaszt. A művészet ugyanis végső soron megköveteli a rációt, ha nem is a rideg, formális logikát, de a maga sajátos, belső ésszerű­ségét feltétlenül. Az ilyen nagy szerelem taláros bírája, mint a Magyar Nemzet kriti­kusa találóan jellemezte, egyik pillanatban vezeti a játékot, a másikban játssza. Vizsgála­tot indít egy megtörtént, befe­jezett bűnügyben és miközben visszafelé pergeti a cselek­ményt, beleavatkozik, megpró­bálja megakadályozni azt, amit előre tud. Zsonglőrként keveri az időt és a teret. Ez az illogikus bűvészkedő forma tökéletesen illik Kohout da­rabjához és csakis hozzá illik. Mert az ilyen nagy szerelem tartalmában is ellentmondá­sos. Ki a felelős Lida, a fiatal egyetemista lány haláláért? — kérdezi a szerző. Miért kellett a vonat kerekei alá menekül­nie annak, aki szerelmet és boldog életet akart? És sorra a vádlottak padjára kerülnek a bűnösök. Elsőnek az egyete­mi tanársegéd, a családjogi tanszék előadója, mert gyáva volt és gyenge. Mert nem mer­te vállalni Lida szerelmét, nem tudott elválni a feleségé­­­­től. De miért hőkölt vissza? Mert amúgy is gyenge jelle­me szorítóprésbe került. Al­jas és őrjöngő hadjáratot in­dított ellene Lida volt vőlegé­nye, mert szerette a lányt. A­­ hadjáratban részt vett a vele-­­­gény anyja, mert szerette a­­ fiát. A szerelem megakadályo­zásán buzgólkodott a barátnő,­­ aki Lidát a rossznyelvektől­­ féltette, és szakításra presszio­­­­nált a káderes, aki attól tar­tott, hogy a válás meggyengí­­­­ti a fiatal családjogi előadó­­ tekintélyét és eltorlaszolja a­­ karrierjét. Mind a vádlottak­­ padjára kerülnek. És velük­­ együtt odajut a közömbös ba­rát, aki feledékenységével, egy véletlen mozzanat előidé­­zésével meggyorsította a tra­gédiát, valamint a feleség, akinek az a bűne, hogy ha szerelmével nem is, de becsü­­­­letességével magához láncolta :­­ tétovázó fiatalembert. ■jy/M­INDENKI FELELŐS, aki A*1 elhagyatottságában aljas­ságra kész, éppúgy, mint aki tisztességesen és azonnal fél­reáll. A kéretlenül buzgólkodó barátnő éppúgy, mint a ké­résre is közönyös barát. A szándék és a véletlenség, a becstelenség és a tisztesség egyaránt. Reális eredmény ez, de etikailag mégis ellentmon­dó. Mi legyen az etika állás­pontja ott, ahol bűnnek és be­csületességnek, tudatosságnak és véletlennek, aktivitásnak és passzivitásnak ugyanaz az eredménye? Bűnös a tanársegéd, mert nem vállalta a szerelmet. Bű­nös a vőlegény meg az anya, mert szerelmes szívére hallga­tott. És ártatlan Lida, aki mert szeretni­ és akinek volt bátorsága a vőlegényét az es­küvőn cserbenhagyni. A való­ságot tükröző konklúzió ez, de etikailag mégis ellentmondó. Mi legyen az etika álláspontja ott, ahol a következetes szere­lem éppúgy bűnös, mint a következetlen és ahol a szere­lemből bűn is, erény is fakad? A szerző is megrémül a ren­geteg ellentmondástól, a bíró hirtelen ledobja talárját és a közönségre mutat: "Döntsék el önök!" Íme, ez Kohout drá­májának a végeredménye: megvizsgálta a társadalmat és ellentmondások halmazát ta­lálta benne. Végső soron pe­dig két fő ellentmondást: azt, amely a szerelemben magában feszül és azt, amely a társada­lom és a szerelem közt tátong. "Döntsék el önök i", hiszen önökből erednek az ellent­mondások, a társadalomból és mert én magam nem tudok egyértelmű ítéletet mondani. Ezért izgalmas és elgondol­koztató az ilyen nagy szerelem és ezért találkozott páratlanul szerencsés módon az illogikus forma a tétova etikával és az ellentmondásos tartalommal. Vajon mi okozza Kohout etikai tanácstalanságát? Éppen az etikai szenvedélyessége. Ki­zárólag morális alapon szeret­ne tisztán látni olyan kérdé­sekben, amelyek önmagukban, gazdasági, társadalmi feltéte­leiktől megfosztva, nem tisz­tázhatók. Kohout családjogi előadója Engelsre hivatkozva hirdeti a katedráról: a modern szocialista társadalomban a házasság alapja nem a vagyo­ni és osztályérdek, hanem a szerelem, csakis a szerelem le­het. Csak a szerelemre alapo­zott házasság erkölcsös, és er­kölcsös volta megszűnik a sze­relem kialvásával. Szerelem­ből házasodni éppúgy erköl­csös, mint a szerelem meg­szűntével elválni. És a jámbor tanársegédnek azt kell tapasz­talnia, hogy a mi társadal­munk szembekerül önnön ideáljával. Tiltakozik a válás ellen és ily módon védekezik a szerelem ellen is. A nézőnek meg azt is látnia kell, hogy a szerelem aljasságra is képes. Hogyan legyen egy fontos tár­sadalmi intézmény alapjává olyan indulat, amely társada­lomellenes tendenciákat hor­doz magában? A­Z ETIKAI HABOZÁS má­­sik oka, hogy Kohout épp­úgy összekeveri az időt, mint a taláros úr a darabban. "Nem élünk a középkorban* — haj­togatja szüntelenül a család­jogi előadó és ezzel a negatív megállapítással arra céloz, hogy nyilván az Engels által megjósolt jövőben élünk, az új házasság, új erkölcs, új szerelem korszakában. És rá kell döbbennie, hogy ez a "jö­vő* becsapta őt. A tévedés onnan ered, hogy a múlt és a jövő között van még egy köz­bülső állapot, Kohout és hősei éppen erről feledkeztek meg. Jövőnek nézik a jelent és a jövő reményeit kérik számon a jelen állapotától. Nem élünk a középkorban. A monogámia, amelyet valaha a magántulajdon kezelésének, megóvásának és biztos utódra való átörökítésének gondja hí­vott életre, elvesztette gazda­sági létalapját. A házasságon belül szűnőben van az előbbi okok miatt szentesített férfi­uralom és megtört a felbontás tilalma. Egyre több nő tódul be a társadalmi munkába és a közösségi életbe. A monogám családban magánüggyé sül­lyesztett háztartás és nevelés mindinkább a társadalom kö­zös gondja lesz. A válás, ame­lyet VIII. Henrik még csak hóhérbárddal, Erős Ágoston még csak sziklabörtönökkel oldhatott meg, polgárjogot nyert. Az emberiség néhány­­ezeréves új érzelme, a nemi izgalmat kísérő egyéni szere­lem, amely valaha inkább a monogámia mellett vagy ellen fejlődött ki, fokozatosan a há­zasság egyedüli alapjává és fenntartójává válik. A sírig tartó házassági kényszer meg­szűntével csökken a monogá­mia örök kísérője: a sírig tar­tó házasságtörés. Férfi és nő viszonya tisztább és becsülete­sebb lesz. A házasság újjá­születik. A Nő TELJES FELSZABA­­DULÁSA azonban csak akkor következhet be, ha ház­tartási, nevelési funkciói a gyakorlatban is a társadalom ügyévé válnak. Ez pedig nem­csak a háztartások gépesítésé­től, a gyermekotthonok ma még elképzelhetetlenül széles hálózatától függ, hanem több­ezeréves makacs érzelmi kon­venciók és átörökített szoká­sok elhalásától is. Addig vi­szont egy bizonyos férfifölény és a nők nehezebb helyzete a legjobb szándék ellenére is, bár csökkenő mértékben, de megmarad. És mindaddig in­dokolt, hogy a társadalom, bár egyre felvilágosultabban, nem konvencióból, de a nő és a gyermek védelmében, a tár­sadalmi felelősség érdekében, a konkrét eseteket megvizs­gálva, védekezzék is a válás ellen. Ennek szükségességét és jogosságát az sem csökkent­­heti, ha egyesek olykor még úgy képviselik és úgy indokol­ják a mi erkölcsünk védelmét, mint ahogyan egy tisztességes falusi plébános vagy baptista prédikátor tenné. A szerelem is tisztuláson megy át. A tömegérzelmek tartalma a társadalommal együtt alakul és változik. De a mai szerelem még rengeteg sok ósdi, elavult hordalékot hurcol magával: a féltékeny­ség, a mindenáron való bir­toklási vágy és az elhagyatott­­ság miatti rettegés osztálytár­sadalmi járulékait. Az érzések ma még nagyon sokszor erényövek, kőfallal körülvett háremek és arcfátylak eleven emlékeit őrzik. Az »áru« örökre való kisajátítási igénye ott kí­sért még a modern lélek mé­lyén is. A kakaskodó hiúság peckesen rikoltozik az elvesz­tett "tulajdon*, és a megsér­tett "tekintély* szemétdomb­ján. És a magánytól való ret­tegés, amely egy ellenséges vagy közönyös társadalomban teljesen indokolt, még ma is rabságban tartja a szerelmes szívét. A szerelem egyre in­kább a házasság alapja lesz, de úgy, hogy lassan-lassan új szerelemmé válik. Fokozato­san, nemzedékről nemzedékre megtisztul régi, társadalomel­lenes és tisztátalan konven­cióitól, egyenesebb, derűsebb és testvériesebb érzés lesz. XT OHOUT MEGLÁTTA a mai átmeneti helyzetből eredő bonyolult ellentmondá­sokat, mindazt, ami a régi és új érzelmek, az elavult és új­jászülető intézmények harcá­ból ered. Észrevette, hogy a társadalom mindezek alapján érthető módon ellentétes vi­szonyban van velük. Pártfo­golja őket és védekezik elle­nük. Kohout feltárta az átme­net bonyolultságát, csak azt nem értette meg, hogy itt át­menetről van szó. A morálból akarta megmagyarázni a mo­rált és a jelenben keresett egy megvalósuló, de még megvaló­síthatatlan ideált. Etikai állás­pontja ezért nem jutott to­vább az egyszerű figyelmezte­tésnél és tiltakozásnál: "Itt valami baj van!« Kohout darabja könyörtele­nül reális. Következetesen tör előre a valóság feltárásán át, egészen a következetlen etikai megtorpanásig. Az ilyen nagy szerelem mai tárgyú, szocia­lista témájú darab, de nem szocialista távlatú. Mert a szo­cialista írónak egy bizonyos "testmagasságot" kell elérnie. Nem elég a valóság talaján állnia, hanem ki is kell látnia a korból, túl a jelen kuszasá­gán és visszásságain. Kohout színműve izgalmas ,és érde­kes, mert mondanivalójával gondolkodásra ingerel és kife­jezésmódjával új formák ku­tatására buzdít. Annak meg­szerzésére ösztönöz, amit Ko­hout befejezetlenségében tá­lalt: szocialista etikára és hoz­záillő, harmonikus új for­mára. Komlós János Magyar művészek egy cso­portja — Baksay Árpád, Be­rek Katalin, Feleki Kamill, Kürthy Éva, Lehoczky Éva, Melis György, Romvári Gert­­rud, Sándor Judit, Vaszy Vik­tor, valamint Kozák G. József és zenekara — szerdán Cseh­szlovákiába utazik, ahol a Csehszlovák és a Magyar Rá­dió közös nyilvános hangver­­­senyein vesz részt.

Next