Magyar Nemzet, 1958. november (14. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-01 / 258. szám
Sasaikat, 1958. november 1 Az Ipolyi Vízmű létesítésével végleg megoldódik Salgótarján vízellátása Salgótarján város vízellátásinak megoldása behatóan foglalkoztatja az Országos Vízügyi Főigazgatóságot. Nógrád megye legnagyobb ipari központjában jelenleg 25 000 lakos vízellátásáról kell gondoskodni. Ez nem egyszerű feladat, mert előfordul, hogy a rengeli és az esti órákban a város egyes részeiben nincsen ivóvíz.— Hogyan lehetne a nehézséget csökkenteni és végleg megszüntetni ? — Salgótarjánban — mondották az Országos Vízügyi Főigazgatóságon — a nehézséget az okozza, hogy a vízbeszerzést helyben már nem lehet növelni. Az újabb kutak telepítésének költsége nem állna arányban a többletvízzel, mert ezek is az igénybe vett rétegekből hoznák a vizet. 22 kilométer csőhálózat — Egyébként vízműkiépítettség szempontjából Salgótarján talán a legszerencsésebb helyzetű magyar város, mert 25 000 lakosából 23 000 vízvezetéki vizet fogyaszt. A csőhálózat is elég nagy: 22 kilométer hosszú és a városi vízműnek 520 köbméteres tárolómedencéje van. Mindezek ellenére a nehézség fennáll. Némi enyhülést jelentene, ha a különböző szervek birtokában levő csőhálózatot összekapcsolnák. A helyzet ugyanis az, hogy az Acélgyárnak, az Üveggyárnak, a Szénbányászati Trösztnek és a városnak külön kútja és külön csőhálózata van. Ha a csőrendszert a megfelelő pontokon összekötnék, a vízmenynyiség kiegyenlítődnék és a némi felesleg az egyik csőhálózatból eljutna arra a helyre, ahol hiány mutatkozik. — Hangsúlyozni szeretnénk — mondotta informátorunk a továbbiakban —, hogy a vízhálózat összekapcsolása csak enyhíteni tudja a vízhiányt, átmeneti intézkedés lenne, de végleg nem szüntetné meg a bajokat. — Mi lenne a megnyugtató megoldás? — A távlati fejlesztési tervek 30—35 000 emberrel számolnak. A megnövekedett lakosság vízellátása nem kis feladat, hiszen helyben a jövőben sem lehet több vizet nyerni, ezért messzebbről kell a városba a vizet csővezetéken behozni. Három elgondolás — Végső megoldásként három lehetőség kínálkozik. Az első terv: mintegy 20 kilométerre, Nemti község környékén felmerült egy hőerőmű építése és itt víztárolásra is mód nyílik. Ebből a vízből Salgótarjánnak is jutna. A másik elgondolás: A Zagyva-folyó vizét duzzasztani lehetne, ily módon a várost innen is elláthatnák ivóvízzel. Ezek a tervek ma, illetve a közeli jövőben még kevés eredménnyel biztatnak, a legreálisabb javaslat az Ipolyi Vízmű létesítése. Az Ipoly menti víznyerő terület Salgótarjántól viszonylag nem, messze, 20 kilométerre van, a folyó kavicsrétegeiben levő vizet kutak útján nyernék, s nyomóvezetékkel, esetleg tárolók közbeiktatásával juttatnák a városiba A második ötéves tervben Az elkövetkező években létesítendő és már teljes kapacitással működő Ipolyi Vízmű naponta 10 000 köbméter vizet tudna adni Salgótarjánnak és ezzel végleg megoldódnék vízellátás problémája. A város napi víztermelése jelenleg 2000 köbméter, az Ipolyi Vízmű tehát ennek ötszörösét tudná nyújtani. Az új vízmű előreláthatólag a második ötéves terv folyamán valósul meg. A beruházás 40 millió forintot tesz ki. A következő években megkezdődik a hosszadalmas, szerteágazó vízkutatási munka, ezt követi majd az építés. Addig is a már említett csőhálózati összekapcsolással kell a vízellátási nehézségeket áthidalni Salgótarjánban. tóbbnak vélt alakulatok is megtagadták az engedelmességet. Nem igaz az, hogy Lukachich, aki oly kegyetlenül végeztette ki a háború utolsó évében a katonaszökevényeket, ne adott volna parancsot a fegyverhasználatra. A parancs a fegyverhasználatra megvolt, csakhogy ezen az éjszakán nem volt kivel lövetni. * A néptömegeknek, a budapesti munkásoknak és katonáknak a forradalom születésében játszott döntő szerepe, a forradalom keletkezésének a sajátossága adja a kezünkbe a kulcsot, a forradalom jellegének és az események későbbi alakulásának megértéséhez. Az októberi forradalom győzelmének másnapján Magyarországon koalíciós kormány került hatalomra. E kormány programjának, vagy akár a kormányt alkotó politikai pártok programjainak, beleértve a szociáldemokrata pártot is, egyetlen olyan követelése sem volt, mely a polgári kereteket túllépte volna, mely a tőkés termelési viszonyok felszámolására irányult volna. Az 1918. őszi magyar forradalom társadalmi tartalmát tekintve polgári demokratikus forradalom volt. Polgári volt abban az értelemben, hogy céljai, amelyeket maga elé tűzött, és amelyeket közvetlenül megvalósíthatott, nem lépték túl a XVIII. és XIX. század polgári forradalmai által kitűzött és más országokban már megvalósított feladatokat. De az októberi forradalom mégis több volt egyszerű polgári forradalomnál. Több volt elsősorban is azért, mert a forradalomi hajtóerejét kezdettől fogva nem a burzsoázia, hanem a proletariátus és a munkássággal együtt fellépő más rétegek és osztályok alkották. A forradalom győzelmét Budapesten a munkásság és a katonaság vívta ki és ezt a győzelmet a vidéki tömegmozgalmak, paraszti megmozdulások tették teljessé. A forradalomnak e sajátosságából következett, hogy a győzelem napjaiban nagy számmal, szinte az egész országot elborítva alakultak a különféle népi szervek (munkástanács, katonatanács, néptanács stb.). Ezek a forradalom által hatalomra segített polgári demokratikus kormányzat mellett önálló hatalmi szervekként jelentkeztek és egy valóban népi munkásparaszt hatalom csíráit és lehetőségét rejtegették magukban. A tömegmozgalom és az általa létrehozott népi szervek ösztönös forradalmi szándékai nem egyeztek a kormány mérsékelt elképzeléseivel, hanem túlnőttek azokon. A forradalom történetének első napjai ilyen körülmények között, valójában nem álltak másból, mint a kormány arra irányuló erőfeszítéseiből, hogy a felszabadult tömegerőket az általa kívánatosnak vélt polgári keretek közé szorítsa. A kormánynak e törekvései kétségkívül bizonyos sikerrel jártak. Sikerült a forradalmi szellemtől áthatott hadsereg leszerelését megkezdeni, sikerült a parasztmozgalmak ellen terrorakciókat szervezni, sikerült a tanácsmozgalmat, legalábbis formálisan, a kormánynak alárendelni. Ezek a sikerek azonban csak látszólagosak voltak és nem jelentették a forradalom által felszabadított hatalmas tömegerő tényleges megtörését. A leszerelt katonák fegyverüket nagy részt nem adták át, hanem hazavitték, a parasztmozgalom, ha helyenként vissza is szorult, hamarosan újult erővel lángolt fel, a tanácsok pedig korlátozásuk ellenére továbbra is fennmaradtak és különösen vidéken a kormány felhívása után is beavatkoztak a közigazgatási hatóságok teendőibe. A háborús vereség és a forradalom következtében a régi erőszakszervezet széthullott, tevékenysége legtöbb helyen megbénult, a régi közigazgatási apparátus alig létezett, tekintélye megszűnt. A forradalom által létrehozott népi szervek iránti bizalom viszont igen nagy volt és ez a bizalom a forradalmi hullám emelkedésével egyre inkább növekedett. E körülményeket figyelembe véve a forradalom eredményeként kialakult hatalmi viszonyokat, osztálytartalmukat illetően semmi esetre sem tekinthetjük egyszerűen a burzsoázia diktatúrájának. A helyzetet a forradalom időszakában kezdettől fogva az jellemezte, hogy a burzsoázia látszólag ugyan hatalmon volt, de távolról sem tehette azt, amit szeretett volna, akaratát és szándékait csak nagyon korlátoltan tudta keresztülvinni. A munkásosztály viszont nem volt hatalmon, de követeléseit a különböző népi szervek, a kezében levő fegyver és a kormányra gyakorolt tömegnyomás segítségével messzemenően érvényesíteni tudta. Ismeretes, hogy a koalíciós kormány miniszterei a forradalom első napján a király kezébe letett esküjüket a forradalom második napján a tömegek nyomására már visszavonni kényszerültek. Amikor novemberben a burzsoázia a honvédelmi minisztérium segítségével megbízható, fegyveres erőt próbált szervezni, akkor ez a kísérlet december 12-én, a budapesti helyőrség tüntetésének hatására a honvédelmi miniszter távozásához vezetett, és ez az eset késbb megismétlődött. 1919 januárjában a kormány további sorsáról már a budapesti munkástanács ülésén döntöttek. A munkások ugyancsak 1919 január elején, fütyülve a kormány elképzeléseire, üzemi választmányok alakítása helyett megkezdték az üzemek elfoglalását, a parasztok pedig a földreform törvényre nem egy helyen a földek elfoglalásával válaszol tak. A vidéki munkástanácsok eleinte csak beavatkoztak a közigazgatás teendőibe,. később lefegyverezték, elza- , várták a csendőröket, a kormány által vidékre küldött kormánybiztosokat és teljesen magukhoz ragadták a hatalmat. A forradalom által teremtett ilyesféle hatalmi viszonyok kétségkívül nemcsak egyszerűen a burzsoázia liberális szárnyának a hatalomra jutását jelentették, hanem kezdettől fogva igen közel álltak ahhoz, amit Lenin a munkásság és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájának nevezett. Az ilyesféle felemás, ingatag hatalmi helyzettel kapcsolatban a történelem azt tanítja, hogy az tartósan nem állhat fenn. Az eldöntetlen harc előbb vagy utóbb el kell, hogy dőljön vagy a kapitalizmus és a burzsoázia hatalmának megszilárdulása irányában, vagy a proletárdiktatúra, a szocializmus irányában. A harc Magyarországon 1919 tavaszán a Kommunisták Magyarországi Pártja által vezetett forradalmi erők javára dőlt el. 1919. március 21-én a polgári demokratikus forradalom átnőtt a szocialista forradalomba. A hatalomátvétel fegyveres harc nélkül, békés úton ment végbe. Azért mehetett végbe békés úton, mert március 21-én nemcsak a munkásság, de az ország lakosságának óriási többsége ezt az átalakulást helyeselte, megértve, hogy a külső és!! belső reakció erőivel szemben!; a polgári demokratikus forra!dalom valóban demokratikus! vívmányainak megóvását és továbbfejlesztését, az ország védelmét és önrendelkezését csakis a Szovjetoroszországgal szövetséges magyar proletárdiktatúra biztosíthatja. Magyar Nemzet . yllékpempő- PADRAGON Mint fecskefészek a ház eresze alatt, úgy lapul meg Padrag, ez a kis bányászközség a Bakony tövében. Frissen cserepedezett új házainak piros tetői üde színfoltként hatnak a ködbe burkolózó hegyek selymes fátyoléban. Hogy ennek a háromezer körüli lakosú községnek parasztjai, bányászai hogyan élnek, arról elsősorban a község három Népboltja tanúskodik az újonnan épített házakon meg az utcákon berregő motorkerékpárokon kívül. Petrol, ecet, só helyett... Hová tűnt gyerekkorunk falusi szatócsüzlete, ahova két krajcárért petrólért, ecetért, sóért vagy éppen krajcáros hitelért nyitottak be valaha időelőtti megöregedett parasztasszonyok, mezítlábas gyerekek?! Tizennégy esztendő pergett le mindössze az idő rokkáján és íme Padragon valóságos Csemegebolt fogadja a belépőt, üveges polcokra rakott finom italokkal, különleges édességekkel, konzervekkel. A bolt másik végében kézitáskák, bőröndök, cipők, textiláruk sorakoznak. De már nem sokáig: é*szakosítják« a Népboltot, külön helyiséget kapnak a ruházati cikkek. De a legnagyobb meglepetés az üzlet harmadik oldala: miniatűr illatszertár, valóságos kis kozmetikai kiállítás! Ugyan van ennek itt keletje? Vásárolnak, használnak a padragi parasztok, bányászok méhpempős arckrémet, pipereszappant, kölnivizet, fogkrémet? Németh Imre boltvezető jól mulat a kérdésen. — El sem hinné, hogy mennyit! Az utolsó két-három hónapban, mióta kiállításszerűen kirakjuk az árut, havi 8—10 000 forintos forgalmat bonyolítunk le — egyedül ebben az üzletben — krémekből, kölnivízből és más kozmetikai szerekből. Bejön valaki egy kiló kenyérért vagy cukorért és legtöbbször hazavisz egy tubus krémet vagy egy szájvicset is mellé. Végszóra testes, középkorú asszony nyitja be az ajtót. Itt lakik a szomszédban, háromszor-négyszer is átszalad egy nap, ha kifogy otthon valami. A Népboltban mindig vannak, szót vált az ember ezzel-azzal, már csak szórakozásból is benéznek az asszonyok. Most kekszet vásárol éppen, meg pirospaprikát. Azután érdeklődéssel nézegeti a kozmetikai részt. — Adjon egyet abból a Caola szappanból is, amit a múltkor vittem, megszerették a gyerekek. Rámparancsoltak, szagos vizet is vigyek. Tudja, azt a négyezerhétszáztizenegyest... Olyan szaga van, mint nyári este a kiskertünknek. öregasszony nem vénasszony... — Hát, maga kimarad, Böske néni? — kérdi a boltvezető — magára semmi se jut? — A ... — huzakodik Böske néni —, nem ilyen öregaszszonynak való már ez — majd halkabbra fogva hangját, odasúgja: — azért azt a méhecskés kenőcsöt kipróbálnám. Tegnap láttam, Tóthné is vitt belőle, ő se sokkal fiatalabb nálam... A beszélgetésnek az lett a vége, hogy Böske néni a keksz és pirospaprika mellé hazavitt egy üveg 4711-es kölnivizet, egy pipereszappant és egy méhpempős arckrémet is. Az utóbbinál ugyan szívta a fogát, hogy ejnye, de drágán mérik , de, aki szép akar lenni, hát megadja az árát. Jankáné háromholdas gazda felesége, a kislánya Pápán jár gimnáziumba. Most lakodalomba készül, tortát süt, éppen csak beugrik a boltba porcukorért, kakaóért, miegymásért. Ő sem állja meg, hogy valamit ne vegyen az »illatszertárból«. — A kislányomnak még van otthon Elida kölnije, azt szereti. De a fogkrém kifogyott, adhat egy Ovenallt, nálunk az járja. Meg a kezemre is elkelne valami bőrpuhító, finomítókrém — mondja az eladónak. Kézápolás, arckrém, mint közszükségleti cikk a falun, ahol ma hétköznap is szebben öltöznek, mint valaha vasárnap, s ahol a Nőtanács téli programjában az asszonyok a varró-, meg főző-sütőtanfolyam mellé kozmetikai tanácsadást kérnek! Fehér Rózsa zskolakötént. Azt hiszem, valamenynyien egyetértünk abban, hogy az iskolai egyenruha okos dolog. Nincs hencegés, hivalkodás , nincs selyembe öltöztetett, elkényeztetett kis majom. Aki iskolás, az iskolás. Jól tisztántartható, kényelmes, olcsó ruhát viseljen... Iskoláinkban ismét hódít az egyenruha. Mégpedig a legtöbb lányiskolában, igen okosan, a kötény. Mégis, el kell mondanom egy meggondolkoztató kis esetet. Barátnőm kilencéves kislánya pityeregve jött haza. Az igazgatónéni benn volt az osztályban és fejcsóválva azt mondta, úgy látom, még nem minden kislány szép itt... még nincs mindenkinek galléros köténye... A mama elpirult a szemrehányástól. Megsimogatta a kislányt. »Elsején veszünk ... de nem tudom, mit szól apuka.* Apuka nem valami félelmes, kőszívű ember, csak hát az a véleménye, hogy ahol három gyerek van és egy kereső, ott meg kell nézni a fillért. És ha Marika tavalyi sötétkék köténye még kifogástalan, szeretné ő látni azt a rendeletet, hogy ne küldhesse abban az iskolába ... Különben is, a sötétkék kötény nem volt olyan fillér. Száz forintba került az Úttörő Áruházban. A szeptember komoly gond a szülőnek. Az általános iskolában nincs ugyan tandíj, és olcsó a tankönyv, de mire minden együtt van, irka, színes ceruza, nagyobbaknak térkép, vonalzó, körzőkészlet, rajztábla... ott, ahol két-három iskolásgyerek van, csak úgy repülnek a százforintosok. És az ősz, a téli gondok, a fűtés ... Megértem az igazgatónénit, aki azt szeretné, ha a kislányok szépen, csinosan vonulnának ki az iskolából, ha a kiránduláson megnéznék őket és megkérdeznék, hogy melyik ez a rendes iskola ... És pontosan tudom, hogy kellemesebb úgy tanulni, ha az osztályban mindenki csinos, egyforma ruhát visel... de ... igazán nem ez a legnagyobb gondunk. »Hiszen, én semmit sem mondtam... nem mondtam azt, hogy beírom az osztálykönyvbe azt, akin nincs formaruha ... vagy, hogy lerontom az osztályzatát — hallom most az igazgatónéni hangját. Nem. Ennél kegyetlenebbet tett. Megszégyenítette azokat a gyereküket, akik biztosan örömmel vennék fel a szép, új egyenruhájukat. De hát nem a kilencéves gyereken múlik, hogy milyen ruhája van. Emlékszem, a magam keserves iskoláskorára. Mi hárman voltunk testvérek, három egyszerre iskolás. Mindenből három kellett. Fejesvonalzóból, tornához svédnadrágból, festékesdobozból, térképből. De nem volt, csak egy. Egy körzőkészlet, egy rajztábla, egy térképfüzet, egy énekeskönyv. És tíz percben izgatottan szaladgáltunk átadni a staféta-vonalzót, vagy staféta-festékdobozt. És hogy féltünk a leleplezéstől, a megszégyenítéstől, attól, hogy kimondjuk az osztály előtt: nekem nincs. Pár évvel ezelőtt (ezerkilencszáznegyvenhatban, vagy negyvenhétben), ifjú újságíró koromban egy vöröskeresztes küldöttséggel végigjártuk a munkásnegyedek iskoláit. Cipőosztás volt. Akkor még az volt a nagy probléma, hogy a gyerekek ősszel nem tudnak iskolába menni, mert nincs cipőjük. Megkérdeztem most néhány pedagógust. Nem. Ilyen esetről most nem tudnak. Cipőjük van a gyerekeknek. Legtöbbjének rendes, meleg tréningruhája is van. És a többség tisztán, mosdottan, rendesen jár iskolába. Azt hiszem, maradjunk is ennél. Kérjük meg a szülőket, hogy ha a gyerek legközelebb ruhát, kötényt kap, lehetőleg ilyet és ilyet kapjon... De, ha ezt elhatároztuk, akkor ez legyen érvényes jövőre is, azután is. Ne akarjunk egyik évben pöttyös kötényt, másikban gallérosat, harmadikban hangjegyeset. És lehetőleg olyat kívánjunk, ami minden állami áruházban olcsón beszerezhető. És ami a legfőbb: mindezt beszéljük meg a szülőkkel, szülői értekezleten, vagy tudomásul írjuk be az ellenőrző könyvekbe. De ne szégyenítsünk meg egy gyereket, ne ijesszünk meg rosszabb osztályzattal, egy más szabású kötény, vagy más szabású tomnaruha miatt. A világ minden köténye nem ér annyit, hogy egy gyereket megalázzunk miatta. Fehér Klára 5 oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo „Ami nincs a borítékban” Munkásvédelmi és szociális kiállítás Csepelen Munkásvédelmi és szociális kiállítás nyílt meg a Csepel , Vas- és Fémművek Műszaki Klubjában pénteken. A három bemutató termet Kiss József, a kohász-szakszervezet területi bizottságának elnöke adta át a látogatóknak. Bevezetőjében elmondotta, hogy a kiállítást a választások jegyében rendezik, azzal a céllal, hogy képeken és feliratokon keresztül megismertessék a dolgozókkal: miként fejlődött és mi mindent kapott a népi demokratikus rendszertől az elmúlt tizenhárom esztendő alatt a Csepel Vas- és Fémművek. A nagyteremben elsőnek a gyermekvédelmet ábrázoló tablók tűnnek szembe. A nézőket sokatmondó számokkal ismertetik meg. Kiderül, hogy a vállalat öt bölcsődéjére és hat óvodájéra az 1957-es évben 4 452 252 forintot fordítottak, ami azt jelenti, hogy egy bölcsődés gyerekre 10 564, egy óvodásra 5485 forint kiadás esett a tavalyi évben. A csepeli dolgozók gyermekeinek mindennapi életéről, a róluk való gondoskodásról fényképek villantanak fel egy-egy kedves és derűs mozzanatot. Odébb a védőétel- és italellátás kerül közszemlére Mint a magyarázó szöveg közli, a két ellátásban 6200 munkás részesül, közel 4 milió forintos költséggel. Egymást követik a dolgozók jólétéről, tisztálkodásáról, egészségéről, biztonságosabb s könnyebb munkájáról tanúskodó intézkedések és juttatások sorozatai plakátokon, fényképeken, feliratokon. Érdekes színfoltot képez az•Álmatlan évek« című készülő új magyar film képsorozata, mely a csepeli munkások felszabadulás előtti nehéz életét mutatja be és azoknak a képeslapoknak a csoportja, melyeket a Vasművek dolgozói külföldi és hazai nyaralóhelyekről küldtek munkatársaiknak. Az egyik kisebb terem a gyári vöröskereszt munkáját szemlélteti. Érdemes ennél megemlíteni a vállalat orvosi ellátását példázó táblázatot, melyről jelentős fejlődés olvasható le. Míg 1948-ban még csak három orvos volt, s ezek két szobában gyakorolták hivatásukat, ma, 1958-ban már 26 orvos ügyel a dolgozók egészségére egy egyemeletes épületben és átlagosan évi 110 000 vizsgálatot végeznek el. A kiállításon csupa olyan képet láthatnak Csepel dolgozói, melyeket jól ismernek mindennapi életükből, s amelyeket már meg is szoktak, sokszor talán észre sem vesznek. De így együttesen, csoportosítva, beszédes adatokkal tarkítva ráébresztik őket, milyen széleskörű és nagyfokú támogatásban részesíti a dolgozókat a népi demokratikus rendszer.