Magyar Nemzet, 1958. december (14. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-31 / 307. szám
4 /Q kínai színházról, operáról beszél Marton Endre főrendező Marton Endre, a Nemzeti Színház főrendezője, a legszenvedélyesebb művészek egyike. Néhány éve a Bernarda háza próbáin a szereplőknek szinte elfulladt a lélegzetük, mikor Marton Endrét Lorcáról, a fiatalon elhunyt nagy spanyol íróról hallották beszélni. A Főbelövendők klubja, a Vémász, a Tojás, a Komédiás, s legutóbb a Rettegés birodalma nagyszerű rendezői munkája az ő nevét dicséri. Ha dolgozik, nem lehet vele másról beszélni, benne élt a spanyol feudális elnyomatásban éppen úgy, mint a weimari Németországban. Tűzzel, szenvedéllyel magyaráz, játszik próba közben, lényének, egyéniségének minden gondolatát, tehetségét igyekszik átadni a színészeknek. Most, két nappal öthetes kínai tartózkodása után, új tűz hevíti. Még nem tudott igazán "hazaérni**, még nem tudta lezárni magában a rendkívüli élmények sokaságát, még mindig hajnali háromkor ébred — az ottani időszámításnak megfelelően — s reggelente készülni akar a délelőtti beszámolóra. Kínai tartózkodása alatt ugyanis ez volt a szokás. Délelőttönként a város színházigazgatóinak, kulturális vezetőinek beszámolt az előző esti előadás tapasztalatairól. Ha megdicsérte — örültek. Ha észrevették, hogy csak udvariasságból dicsér — megsértődtek. Ha elmondta, milyen hibát látott — megköszönték. Mikor leülünk beszélgetni, sóhajt, nevet, sűrűn teleírt, vastag jegyzettömböket vesz elő, lapozgat, eleinte kicsit kapkod is, aztán, ahogyan egyegy témába belemelegszik, ugyanazzal a szenvedéllyel, tűzzel, mint a próbákon — beszél az élményeiről. A „császárnő", aki férfi — A legnagyobb találkozásom Mei Lan-fang-gal, a legnagyobb élő kínai színésszel. Először Pekingben láttam, »Az ég hídja« nevű színházban. Nem tudtuk, mi lesz a műsor, a színiház mintegy kétezer főnyi közönsége sem. Egyszerre csak bevonult a színpadra a "Császárné kísérete** — lámpákkal, legyezőkkel, virágokkal, — és szabályosan felsorakoztak a színpadon. Én akkor még nem tudtam, miért elevenedik meg hirtelen a közönség, miért érzem úgy, mintha vihar támadna az előbb még csendes tengeren, s egyszerre belépett a színpadra a "császárné**. Neki szólt az izgalom. A császárné — Mei Lan-fang — hatvanéves férfi. Tudtam, hogy férfi játssza. Az első percekben a férfit kutattam. Kerestem, hol, hogyan árulja el magát. S aztán a nyolcadik percben megadtam magam. — Ez a császárné bűbájos, vonzó, izgalmas, csábító nő volt. A darab szerint várja a férjét, aki nem jön. Bánatában inni kezd, s az ital hatására természetesebbé, emberibbé válik ... lehullanak róla a császári estikett-szabta merev szabályok, s egy melegszívű nő áll a színpadon. Az előadás után megmondtam kísérőimnek: szeretnék beszélni Mei Lan-fang-gal. Nem sok jóval biztattak. Kína legnagyobb színészének kevés ideje van, nem is fiatal már, aligha fog sikerülni. Két nappal később egy kirándulásról hazatérve várt a hír a szállóban: rövidesen meglátogat. S valóban, fél óra múltán titkára kíséretében megjelent a kínaiak egyszerű kék ruhájában, egy vonzó, férfias, vibráló jelenség. Titkára nagy tudós, a kínai Opera egyik legnagyobb ismerője, két kötet könyvet írt már Mei Lanfangról. Elmondták: a nagy kínai színész látogatását elsősorban annak köszönhettem, hogy magyar vagyok. Órákon át beszélgettünk. Megtudtam, hogy a "Császárné részegsége** című darabot, amelyben játszani láttam, ő dolgozta át modernebbé, maibbá. A régi opera szerint ugyanis a császárné még részegségében is megközelíthetetlen és fenséges marad, ő tette emberré, s adott neki szívet, lelket. „A színpad megrohamozása" — Általános jelenség a régi kínai operák átdolgozása? — Amint Mei Lan-fangtól megtudtam: igen. Tudni kell azt, hogy Kína felszabadulása (1949) előtt ezek az operák le sem voltak írva, csupán a szájról szájra való hagyomány, a látottak alapján játszották, tanulták meg az új generációk a régiektől. Azóta leírják őket, s a régi formát — a klasszikus dráma törvényeit a legmesszebbmenően tisztelve — a legnagyobb művészek új eszmei tartalommal töltik meg. — Kína modern színházi életében valóságos kis forradalom zajlik. Láttam sok "kísérleti** operát: »A hős hazatér**, "A nyolcadik hadsereg menetelése** — ezekben már nemcsak az eszmei tartalom, hanem a forma is új. A mai nagyszerű kor ezer élményét viszik színpadra, s a klaszszikus opera nagy hagyományait továbbfejlesztve, az új mondanivalót új kifejezési formákkal gazdagítják. — Milyen a kapcsolata a kínai színésznek a közönséggel? — Rendkívül bensőséges, meleg. Minden színházban tapasztaltam, hogy az előadás vége felé egyszerre mozgolódás támad a karzatokon és a földszinten. Először, pesti észszel, azt hittem, a ruhatárba sietnek. Dehogy! Ezt írtam fel róla: "A színpad megrohamozása.** Előadás végén ugyanis mindenki igyekszik minél közelebb kerülni a színpadhoz, hogy szemtől szembe lássa kedvenc színészét, s ha lelhet, kezet szoríthasson vele. Egyébként erről a témáról sokat beszélgettem kínai színészekkel. Mindegyik rendkívül megtisztelőnek és felelősségteljesnek érzi a szót: a nép művésze. Jellemző, hogy a színművészeti főiskolákra — ahol kilenc évig folyik az oktatás — csak azokat veszik fel, csak azokat engedik továbbtanulni, akik emberileg is a legbecsületesebbek, világnézetük tiszta, becsületükhöz nem fér kétség. Megható volt Jen Szo-fen-nek, a Shang Szi tartomány operaigazgatónőjének, a kitűnő színésznőnek találkozása a nézőkkel. Ez a rokonszenves művésznő a Kuomintang megszállás alatt állandóan hősi ellenállásra buzdító témájú operákat játszott és játszatott, ezt a nép nem felejti el neki. A "Szilvavirág lelke** című operában a hősnőt alakította. Igazán "megindult a föld** az előadás után a nézők magukon kívül ünnepelték. Itt említem még meg, hogy a drámában a szerelmesét ugyancsak a nő játszotta. Százmillió vers... — Általános, hogy férfiak női és nők férfiszerepet játszanak? — Ma már egyre kevésbé. De jellemző, hogy például Mei Lan-fang fia színész és női szerepeket játszik, leánya színésznő — férfi szerepkörben. Talán onnan indul ki ez a különös szerepcsere, hogy a feudális szabályok tiltották férfi és nő együttes megjelenését a színpadon. A délitartományok operáiban, így Sanghajban valamikor csak férfiak szerepeltek, ma viszont csak nők. Ebből az következik, hogy a sanghaji opera merőben különbözik a pekingi operától. Sanghajban érzelmes, szerelmes operákat játszanak, mert a tapasztalatok szerint a nők férfi harcosok, hősi témájú darabok játszására nem alkalmasak. Sanghajban már a zenében is nagy lépés történt előre. A pekingi operában még a színpadon, a közönségtől láthatatlanul játszik a zenekar, kizárólag ősi hangszereken. Sanghajban a zenekar elől van, akár az európai színházakban, európai hangszereken is játszanak, s a muzsika dallamosabb, oldottabb. — Sokszor említi ezt a szót: opera. A kínai opera ugyanazt jelenti, mint az európai? — Nem. A kínai opera — klasszikus nemzeti dráma. Tulajdonképpen a legtökéletesebb és legősibb színpadi forma, amely egyesíti a zenét, a játékot, a magyarázó, kifejező, sorsdöntő mozgást és a prózai szöveget. Egyik legérdekesebb élmény volt számomra, amikor ebben az ősi játékban Shakespeare, Moliére, Sztanyiszlavszkij, Bertolt Brecht alkalmazta elemekkel találkoztam. A Sanghaj Vígszínházban láttam például egy zenés komédiát, "Erőszakos férj keresés** címmel, ebben a helyzetkomikumtól a félreértésekig, a paraván mögötti bújtatásoktól a kihallgatásokig szinte az összes Moliére-i vígjátékelemeket megtaláltam. Két órája beszélgetünk, s Marton Endre kétségbeesetten látja, hogy jegyzeteinek még csak kis töredékét sem tudta elmondani. Hiába! A rendező elemeire bont, boncol, mérlegel, mélyrehatói — ez nehezen jár együtt a sűrítéssel. De most, búcsúzóul, mégis sűrítve ad át néhány, a kínai kultúrforradalomra jellemző adatot: — Szecsuan tartományban 70 millió ember él. Van százezer klubhelyiségük, harmincezer olvasótermük, ezerötszáz nagy könyvtáruk, 1958-ban októberig 2 400 000 könyvet adtak ki, s egy pályázati felhívásra a szecsuani emberek százmillió cikket, verset, dalt írtak egy év alatt! . Eszembe jutott a Nemzetiben játszott Brecht-darab: - Tó embert keresünk**. Nos, én kerestem egy szecsuani jó emm bert Találtam 70 milliót! Pongrácz Zsuzsa ! agyar Nemzet NAPLÓ Igy Pozsonyban hétfőn tartották a Mikszáth Kálmán elbeszélése alapján készült "Szent Péter esernyője** című magyar—csehszlovák film bemutatóját. A budapesti Bolgár Művelődési Intézetben kedden ünnepélyesen nyitották meg Prudkin Nadja textiliparművész és Manolov Zdravko keramikus kiállítását. Jelen volt Prudkin Nadja textil-iparművész is. A tárlatot dr. Dobrovits Aladár egyetemi tanár, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg. oo A debreceni Csokonai Színház együttese Lavrenyov szovjet író Leszámolás című drámájának bemutatójára készül. A drámát Szendrő József rendezi, a főbb szerepeket Lőte Attila, Bángyörgyi Károly, Gumik Ilona, Szabó Ildikó, Tándor Lajos és Novák István játssza. A kaposvári Csiky Gergely Színházban január 13-án lesz Paul Lincke: »Luna asszonya” című operettjének magyarországi ősbemutatója, a pécsi Nemzeti Színházban pedig december 31-én Leó Fali háromfelvonásos nagyoperettjét, a »Sztambul rózsájá~-t mutatják be. EGY ELÍRÁS Bartók híres pontosságáról. Levelezésében a legaprólékosabb tény is mindig a helyén van. Gondja kiterjed minden részletre. Egyik levelében elhibázza a dátumot. Egyik utolsó levelében, hat héttel halála előtt. Ez a levél is a precizitására vall. Hiányzik neki egy pesti házszám, mi az? Egy angol szónak — a csíkos amerikai mókus nevének — a helyesírását a szótárak nem egyértelműen köztik, melyik a helyes? Különben: "Jól vagyunk. Én nyakig munkában vagyok**. — írja. Semmi sem vall rá, hogy itt a vég. De a dátumot elhibázta. 1945. július 4. áll a levélen. A lábjegyzetben a kiadó helyesbít: "A levelet Bartók tévedésből egy hónappal korábbra keltette, a helyes dátum 1945. augusztus 4.** Furcsa elírás. Napot hamar elvéthet az ember, s újév elején könnyen leírja a szokott névet. A hónapoknak azonban nevük van és kialakult karakterük. Sokkal nehezebben öszszetéveszthetők, mint az elvont számok. Különben is: Bartók levelezésének testes köteteiben talán ez az egyetlen helyesbítésre szoruló elírás. Hisz mindenben oly pontos ... A kötet végén Függelék. Bartók Béla anyjának régi emlékezése: milyen volt Béla kisfiú korában, hogy tűnt föl tehetsége, hogy derült ki az abszolút hallása... S az emlékezés a kisfiúról így folytatódik: "Ez év augusztus 4-én hoszszú betegség után halt meg édesapja; szomorú napok következtek, minden zene hallgatott ...« Jó fél évszázad múlva, ennek a gyásznak évfordulóján bicsaklott meg Bartók kezében a toll. Csupa optimizmus a levél, mint azok a régi, fiatalkori levelek, fürkész érdeklődés, lázas munkakedv. Hol van itt az egész amerikai levelezést befüstölő keserv: dolgozni nem tudok, jaj már itt a vég. Az akarata és a tolla magabiztosan szárnyal a jövő felé. De augusztus 4-ének dátumát nem tudta leírni a papírra, mert az után minden zene elhallgat... Július 4-et írt helyette. Egy hónapot adott még magának. Hubay Miklós Csengő-bongó fácska Magyarul beszélő, színes német mesefilm Gyermekeknek filmet készíteni minden filmművész számára hálás feladat és egyben kedves kötelesség is. A jövő kis emberkéit formálni, nevelni, szórakoztatni, ajkukra nevetést vagy szemükbe könnyet csalni — van-e ennél szebb dolog? A német filmeseknek pedig kétszeresen is kínálja magát ez a műfaj, hiszen az ő hazájuk ajándékozta a mesemondó szülőknek és mesehallgató apróságoknak — a többi között — Grimm híressé vált, felnőtt kézen is gyakran forgó meséit. Ő írta a "Csengő-bongó fácska**-t is, a gőgös királylány meglágyulásának, emberséget és szeretetet tanulásának bájos történetét. Minden megvan benne, ami egy mese hagyományos kelléke lehet: vén király, a szép királylány elnyerésének feltételéül szabott csodálatos feladat, daliás herceg, gonosz manó, tengeri szörny, táltos, varázslat. Francesco Stefanie filmje mégsem sikerült úgy, ahogyan szeretnénk. Úgy tűnik, a mesék megfilmesítésére mégiscsak alkalmasabb a báb- vagy rajzfeldolgozás. Hiába a sok ügyes trükk, a mesés díszletek és jelmezek, Christel Bodenstein valóban szép hercegnője, Eckard Dux szemrevaló hercege, Richard Kruger sokszínű, gonosz törpéje — a filmből hiányzik a mese könynyedsége, magávalragadó tempója, andalító hangulata. Az élő szereplők mintha túlságosan reálisak lennének — nem a mese világában mozognak, legfeljebb mesés világban. A Csákány Márta rendezésében készült szinkron. Havas Gertrúd és Szabó Gyula hangja sem tudta élénkíteni a filmet. (zaj) A KÁRPÁTIA ÉTTEREM KÜLÖNTERMÉBEN SZILVESZTERKOR REGGELIG utána mindennap este 6-tól 12 óráig tánc VÁRKONYI VALI - BALOGH TIBOR duó Étteremben: Rácz Béla és zenekara Szerda, 1958. december 31. A legnagyobb példányszámú képes „hetilap : a FILMHÍRADÓ A filmhíradót — legfrissebbet és két-háromheteseket — hetenként átlag 650 ezren nézik meg. A jó híradó hatása még nagyobb, mint amit ez a szám kifejezhet, noha ez is azt jelenti, hogy minden tizediktizenkettedik felnőtt lakos megtekint egy-egy heti kiadást. Nagyobb a hatása, mint egy hasonló példányszámú nyomtatott lapnak, mert a filmművészethez szokott, a televíziót ízlelgető mai ember erősen vizuális kultúrájú. Természetesen nagyon sok feltétele van annak, hogy a filmhíradó elérhesse ezt a hatást. A műtermekben készülő filmek alkotói előre gondosan megterveznek minden jelenetet. Hatásukat előre kiszámíthatják, időbeosztásukat és a szereplők mozgását vagy helyzetét ehhez szabhatják. A filmhíradó riportere számára a "forgatókönyvet** az élet készíti s jórészt a rendező és az operatőr szemfülességén, gyorsaságán, gyakran szerencséjén múlik, hogy témájukat a legkedvezőbben ragadhatják meg és dolgozhatják fel. Az újságíró helyzete könnyebb, s megteheti, hogy valamely eseményt utólag rekonstruál, a filmriporter azonban nem késhet el, trükköt pedig jóformán sohasem alkalmazhat, ha csak nem a humoros feldolgozásokban. Nyilván ez is magyarázza, hogy híradóink viszonylag szegények aktuális események láttatásában. A legutóbbi tíz hét híradóiban jórészt csak a nagy országos események képeivel találkozhattunk. Az élet apró epizódjai — amelyek nemcsak a "szürke hétköznapokat** teszik színessé, hanem a jól szerkesztett lapokat is — csak elvétve szerepeltek a híradóban. Ezek közé tartozik a 48. héten a "Télapó érkezése** (Borsody Ervin és Herskó Anna), a 49. héten "Zsófi mackó látogatása Játékországban** (ugyanők) és az 50. híradóban "A kis helikopter** (Mönich László és Szabó Árpád). A nagy események tudósítóinak szinte megoldhatatlannak tűnő feladata, hogy a rendelkezésre álló rövid időben egy-egy híradóriport tartama mindössze két-három perc! — a legfontosabb és legjellemzőbb részleteket emeljék ki, és mindig újszerűen. Az elmúlt hetekben több példa is mutatta, hogy ez a nagy feladat nem lehetetlen, így a 43. és 44. héten a választói gyűlések, a 46. héten "A 41. évforduló** ünnepségének beszámolója (Bokor László, Fehéri Tamás, Drahos Kálmán, Szabó Árpád, Megyer Tibor.) E riport újszerűségének fontos eszköze volt az úgynevezett varioglaukar, azaz "gumiobjektív**, ami hirtelen ráközelítéseket és távolításokat tesz lehetővé. A 48. és 49. héten hasonlóan érdekes megoldások tanúi voltunk. Az őszirózsás forradalom és a pártalapítás évfordulójára összeállított "Dicsőséges út*" (Csőke József, Macskássy János és Fifilina József) és az új országgyűlés megnyitására készült. "Az Országházban** (Fellegi, Szabó, Fifilina, Drahos) riportokba régi híradók "snittjeit** dolgozták bele kitűnő hatással. A belpolitikai élet fontos riporttémái közé tartozik a mezőgazdaság és az ipar. Az előbbiből keveset láthattunk — pedig a felvevőgép ellátogathatott volna egy-egy termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésére, annál is inkább, mert a jól dolgozó szövetkezetek eredménye a tagok otthonában, berendezkedésén, életén szemmel látható — tehát képszerű. Az ipari tudósítások közül kiemelkedő volt Borsod?—Herskó riportja a kánon gyártásról (47. hét) és ezen a héten Bokor—Fehérné, a rákospalotai bőrdíszműgyártásról, viszont szürkeségével, szokványosságával elmaradt a 44. héten az új hibrid-üzem tudósítása A külpolitikai események időszerű kommentálásában rendkívüli nehézségeket kell legyőznie a Budapest Filmstúdiónak. Ezek anyagát külföldi híradókból veszik. Igen hosszú idő telik azonban el az események után, míg képeik eljutnak hozzánk — néha hetek, sőt hónapok. Előbb az exportra szánt jelenetek listája érkezik meg, majd az ennek alapján megrendelt kópia. A feldolgozást az egyszerűnek nem mondható vámkezelés is lassítja, így aztán nem csoda, ha késve s ezért érdekességüket bizonyos mértékig elveszítve kerülnek a külföldi események a mi híradónkba. Ritka az olyan gyors, ügyes, jól agitáló filmkommentár, mint például a nyáron volt a libanoni eseményeké. Emögött jól sikerült trükkjei, ötletes makettjei ellenére is — elmarad az 51. hét "Berlini kérdése". Érdekes, hogy mennyire kevés híradóinkban a kulturális tudósítás. Elvétve látható egyegy tárlat vagy népi táncosfesztivál képe, külföldről egy táncverseny vagy a Kreml Színház megnyitása (48. hét). Miért hiányoznak a hangverseny-beszámolók? Miért nincs riport színházi bemutatóinkról, különösen a vidékiekről? Nem sikerültek különösebben az új könyvek híradásai, úgy tűnik, ez nem filmes téma. Vagy inkább meg kellene keresni az érdekes megoldást? Ide sorolhatjuk az úgynevezett színes anyagokat, "irodalmi riportokat** is a műfaji elnevezést az újságírástól kölcsönözve. Ezek a témák közel állnak rendezőinkhez, mert bővebben és alaposabban előkészíthetők, viszont éppen ezért az átlagosnál igényesebb kidolgozást várhatunk el tőlük. Hetekkel ezelőtt jól sikerült a "Dankó Pista**riport, ügyesen elkerülve a kínálkozó giccses lehetőségeket, a 44. héten a dorogi őskemence rövid híre és a 47. héten az asztalosnő riportja. Kevésbé sikerüett viszont a 40. héten a "Három fiatal**, mert készítője nem találta meg a képszerű kifejezési formákat. Nem hiányzik a híradóból — bár többre lenne szükség — a humor és kritika sem. Az előbbire kitűnő példa Knoll István és Farkas Kálmán 51. heti kis trükkriportja, a rendkívüli időjárásról. A rövidnadrágos ünnepi bevásárlás és a Gellért-strandon ünnepelt karácsony képei már a bemutató napján slágerré lettek. A kritikai riportok közül kiemelkedtek Bokor László ötletes "őrjáratai**, nemcsak jól megválasztott témáikkal, de a hang, vágás és trükk jeles használatával is. Egyébként éppen a hang az, amivel a híradóban talán a legtöbb baj van. Nem csupán a magyar filmgyártás és a mozik kiöregedett gépei miatt, más filmek vetítésekor is tapasztalt zavarokra gondolunk. Sok a szöveg a híradókban és a rendezők gyakran elégednek meg elmondott szavakkal, holott képekkel kellene láttatniuk. A hosszú szövegek késleltetik a képváltásokat és ennek a riportok dinamikája látja kárát. Sok a szövegmondásbeli hiba is: kilométert hallunk hosszú ó-val és választói helységet, helyiség helyett. Nem vagyunk elégedettek híradóink külső formájával. A főcím hosszadalmas, mozdulatlan, filmszerűtlen. Csak a nemzeti hovatartozást mutatja, de nem a híradó jellegét. Modernebb, mozgalmasabb főcím az egész híradót megelevenítené. Ugyanez vonatkozik a "Pillanatképek** alcímre is. Hasonlóképpen hosszúnak tűnnek az egyes riportok címei is. A filmhíradót bátran nevezhetjük a legnagyobb példányszámú képes hetilapnak és talán a legnépszerűbbnek is. Riportereinek lelkesedése, rutinja és szaktudása, a heti kiadások sok-sok jól sikerült riportja vagy híre megérdemli, hogy műfaji és esztétikai szempontokból is figyeljük eredményeiket és bírálatunkkal segítsük további fejlődésüket. Reméljük, e tíz híradó alapján felvetett vázlatos gondolatok is hozzájárulnak ehhez. Zuy László