Magyar Nemzet, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-20 / 273. szám
Péntek, 1969. november 30.. felvörös SC APOSPULÁN Dombról le, dombra fel, kanyarog az út a somogyi őszben. Az út mentén jegenyék állnak fázva, régen levetették már sárga ruhájukat. Egy szekér pedig a kukoricát hordja elkésve a határból. A megyei tanácsháza egyik kis szobájában sokat beszélgettünk a főagronómussal a somogyi parasztság életéről, így került szóba Kapospula is. Hogy ott milyen szépen összefogott a fahr. Amint híre járt tavasszal, hogy egymásután alakulnak a környéken az új termelőszövetkezetek, nem vártak ők sem tovább: az egész falu belépett az Ezüstkalászba, amelynek így több mint másfélezer holdra szaporodott a földje. Összefogott a falu, összeadták az emberek amijük volt és nem vártak hitelre sem, munkához láttak nyomban, önerejükből hozták tető alá az istállókat, ólakat, ma már 300 darab törzskönyvezett szarvasmarhájlk van a közösben. Barkóczi bácsi és a többiek Még egy kapaszkodó és máris előbukkan a völgyben, Kapospula. Kora délután van mikor odaérünk, de félóra múlva már tele a tanácselnök szobája. Itt a v. b.-titkár, a tsz könyvelő, így brigádvezető és a járási tanácstól is éppen most jöttek ki. Mandenki ismeri a történetet. Talán tizedszer mesélik el. Bizonyos, hogy apáról-fiúra száll majd. Pedig nem fordulatokban gazdag és izgalmas történet ez, csak emberi. — Az úgy volt — kezdi Kovács Ernő v. b.-titkár —, hogy két nap alatt belépett az egész falu. Megválasztották nyomban az elnököt is, Retek Józsi bácsit, a tizennyolc holdas gazdát. Összeírták az állatállományt és kiderült, hogy a 214 tagnak 480 szarvasmarhája van. Némelyik családnak há■ rom is. Na, akkor itt sok istálló kell. És jó istálló, mert a kaposvölgyi emberek szemefénye a szarvasmarha... így meséli a titkár és a többiek bólogatnak, mert így volt szóról szóra. Belépett az egész falu, ez rendjén is van, dehát ez még nem elegendő a boldoguláshoz. Mi lesz tovább? Bekopog másnap a tanácsházán Barkóczi Nándor bácsi. Azt mondja, hogy ő is tag. Hát aztán? De a bognár ám! Na jó! De nem addig van az. Mert brigádot akar alakítani. Ismeri a gazdákat, tudja, hogy ki ért a barkácsoláshoz, összeszedi őket, aztán azok meg összegyűjtik a faanyagot, a deszkát, a gerendát, téglát szereznek, szerszámot fognak és dolgoznak. Így készült el 27 istálló. — Mennyi? — Annyi. Huszonhét. De ezek persze főleg megnagyobbított istállók. Így is több mint egymillióba került volna, kiszámítottuk. A brigád azonban kihozta harmincezerből. — Mi épült még saját erőből? — Mi mindent saját erőből építünk. Csak akkor kérünk hitelt, ha rövidnek bizonyul a takarónk — mondja a tanácselnök. — Építettünk még saját erőből sertésfiaztatót és egy kétszáz férőhelyes hizlaldát. Ez az utóbbi 110 000 forint helyett csak 96 000-be került. * — És a gépek? — veszi át a szót a tanácstitkár. — Vett az Ezüstkalász 4 kaszálógépet arató felszereléssel. A traktorhoz azonban kölcsönt is kaptak Viszont itt van a két takarmányfüllesztő, ami ma érkezett, ezt ők vették. Van aztán még daráló, szecska, répavágó és egy tizenöt vagonos góré. „Béla gyere haza” Az elnök előttem lépked a sárban, nyomot tapos, úgy járjuk sorra az istállókat. Közben elmondja, hogy mi a tagság véleménye a saját erőből történő építkezésekről. — Azt mondták, inkább oszszunk egy forinttal kevesebbet, de ne verjük magunkat adósságba. Megáll, alacsony ember, erős, mokány somogyi. — Majd meglátja, mi lesz itt jövőre! Tíz vagon műtrágyát szórtunk szét a határban. Az agronómus pedig azt mondta, hogy kertészkedni is érdemes. — Agronómust hogy szereztek ilyen gyorsan? — A mi fiúnk az, a Béla — meséli. — Az apja itt dolgozik nálunk. Az öreg Ezeres, így hívják, ő is belépett közénk. Meg is írta nyomban a fiának, aki a Felsőbagodi Gépállomáson volt főagronómus. Viszi a levelet a postára, találkozik a tanácselnökkel. Mert egy épületben van a posta és a tanácsháza. Azt mondja neki az elnök: Jó volna az a gyerek most itthon. Sok hasznát venné a falu. Haza kellene hívni. A boríték azonban már le volt ragasztva. Erre ráírták a hátlapjára piros ceruzával: Béla, gyere haza, vára tsz! — És hazajött? — Két nap múlva. A tervkészítésnél már segített. Bejártunk közben négy istállót, megtekintettük a majorságot, amely néhány év múlva központja lesz az új falunak. Ismét a tanácsháza előtt vagyunk. Ég bent a lámpa. Benéz az elnök: nincs valami újság? Nincs. A falon egy kimutatást látok. A titkár készítette. E szerint ma száznyolcvan ház van Kapospulán és száztíz rádió. Huszonöt motorkerékpár és egy autó. Az autót Bíró Imre vette, a tsz brigádvezetője. Hát ez a jelen. Mindenki akarja ! És a jövő? Zseblámpa fénye villan. Este van már, köd ereszkedett a völgyre. Szorosan egymás mellett lépkedünk és a jövőről beszélgetünk. • Én 18 holdas gazda voltam. Sok állatom volt, most építettem új házat. Amikor beléptem, nem láttam még a jövőt. De azért hittem benne. Aztán megválasztottak elnöknek és azóta sokat töprengek. Lehet még jobb? Hogyan? Cuppog a cipőnk a sárban. Hogyan? Felröppent a kérdés. Hány ember szívét rágja, hogyan? Leülünk az Ezüstkalász szerény kis irodájában. — Én már látom. És a többiek is tudják, hogy ezek az istállók, ólak, amiket építettünk, végeredményben nekünk épültek. A mi tehénállományunk kiváló, de még jobb is lehet. El akarjuk érni a négyezer liter évi átlagot. Aztán ezerszámra fogjuk majd be a hízókat. A sok állat sok trágyát is jelent. Ez pedig több termést. Hát így tervezünk. Biztos, hogy jó lesz. Mindenki akarja... Búcsúzom, mert későre jár az idő. Az elnök elkísér. A domb tetejére igyekszik. — Ott jövünk össze minden este, fent a Gazdakörben. Most nyitottuk meg. Megbeszéljük a közös dolgainkat. Illés Sándor "S node nem is részletezem, kész tragédia volt az egész, ami szinte szemünk láttára lefolyt. Végül már mint csont és bőr, szántó mozdulatlanul feküdt az ágyon, erőtlenül és érdektelenül a számára napról napra, óráról órára mind idegenebbé és gyűlöltebbé vált világ iránt. Végén már suttogni is alig tudott, szinte már csak tekintetével és kiszáradt ajkainak alig látható rebbenésével jelezte előttünk, látogatók előtt szerény kívánságát. — Egy cigarettát kérek — suttogta —, most nincs itt az igazgató! — Ezt suttogta és még mosolygott is melléje, mint aki valami nagyon jót mondott nekünk, mert ebben az esetben, ebből az utolsó alkalomból éppen mi hárman voltunk a látogatók, csekélységem, Pozsgai és Perge Attila■ nagy dohányosok és szenvedélyes füstölők mindhárman —, úgyhogy joggal remélhette megértésünket ebben a szerény kívánságban. — Valóban nincs itt az igazgató — mondottuk —, de nem lehet és ha nem lehet, hát nem lehet!... Merénylet lenne az életed ellen és ezt sehogy sem tudnánk elviselni... Majd ha jobban leszel és innen hazakerülsz, finom cigarettákat viszünk . .. Annyit bohjányzol megint, amennyit akarsz.. Várd ki még ezt a néhány hetet, Vazul... ezt mondottuk, bevallom most már utólag, hogy kevés, nagyon kevés, a minimálisnál is kevesebb meggyőződéssel. Kanizsai, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elfordította fejét. Ránk se tekintett, többet, kérdéseinkre nem válaszolt, csak szája szélén jelent meg egy kesernyés, megvető mosoly. Két napra rá, éppen azokban az órákban, amikor a Baumstedn darabot próbáltuk a házszínpadon, érkezett a jelentés a Rókus-kórházból, hogy hajnalban kiszenvedett.-t. Ez a szomorú hír, ha meg is rendített bennünket, de egyikünket sem ért váratlanul, hisz az elmúlt hetek éppen elég bizonyossággal előkészítettek bennünket, szegény művésztársunk, Kanizsai Vazul előre látható halálára. A temetésről természetesen a színház gondoskodott, és éppen úgy, mint kedves öreg súgónk, Pacséri Ödön barátunk temetése alkalmából, ezúttal is az egész színház kivonult a Kerepesi temetőbe, hogy lerójjuk utolsó tiszteletünket szegény szerencsétlen Kanizsai Vazul művésztársunkkal szemben. Színművészek épp úgy, mint a műszakiak, élünkön Mittay Kornél igazgatónkkal, valamennyien tisztes sötét, vagy fekete ruhában, komoran és megrendülten, sőt magam részéről — és ezt be kell vallanom —, még valami szaggató bűntudattal is ostobaságom, merevségem, és értelmetlenségem miatt, mert nagyon bántott és még bánt ma is, ha reá visszaemlékezem, hogy mikor a kórházi ágyon felém fordult szegény Kanizsai Vazul, akár egy próféta vagy akár maga a büntető Isten, megtagadtam utolsókérését, ami már semmiképpen sem árthatott neki, de ami nyilván még utoljára boldoggá tette volna szegényt — a cigarettát! Hát igen, rossz volt a szám -íze és mint ahogy mondom, bántott a bűntudat. Némán, egyenletes léptekkel haladtunk a koporsó után és mintha csak a mi nagy színpadunkon lettünk volna, vagy még inkább az Opera színpadán, rendezett, sűrű, nagy karéjban álltuk körül a sírt. Az egyházi szertartás után még felharsant a búcsúztató, és már éppen elérkezett a pillanat, hogy a sírásók lapátolni kezdjék a koporsóra a rögöt, amikor nem tudom miféle ösztön sugallatából, de zsebembe nyúltam és tárcámból kiemelve néhány cigarettát, mit ahogy rögökkel szokás, kegyeletképpen a koporsóra, a sírba dobtam. Erre a többiek is, színművészek éppúgy mint a műszakiak, színpadi munkások és jegyszedők, ügyelők és világosítók, mintha csak összebeszéltek volna, sőt mi több, mintha kezdettől fogva ez lett volna egymás előtt is titkolt elhatározásuk, zsebükből előkotortak egy-egy cigarettát — némelyik kelták is, sőt mi több, akadtak egyesek, akik egy egész marokkal — és szórták, szórták a sírba, a földdel még nem boritott koporsó tetejére. Így tartott ez egy percig, anélkül, hogy bármelyikünk is megbotrán!::orött volna, vagy kivonta volna magát a közös megemlékezés kötelezettsége alól. Ugyanekkor Mittay Kornél igazgatónk is előlépett. Mi, akik közvetlen mellette állottunk, mármint Csapó Lóránt, Pozsgai Ubul és Perge Attila, abban a hitben, hogy talán valami kis beszédet, aféle búcsúztatót kíván még szegény szerencsétlen művész kői tégánk, Kanizsai Vazul sírgödre fölött tartani, helyet szorítottunk neki, készségesen oldalra és hátra húzódva, szabad teret hagyva nyilvánvalóan várható széles mozdulatainak. De minderre nem volt szükség, mert Mittay igazgatónk egy szót sem szólt, csak zsebébe nyúlt, és egy csomag cigerettát, méghozzá igen, igen finom, és drága egyiptomi cigarettát halászott ki onnan. Néhány pillanatig kezében tartotta némán és mozdulatlanul, majd a kis dobozkát ő is a sírba dobta, szegény Vazul koporsójára. Újból eltelt néhány pillanat. Ekkor még megemelte kalapját és visszalépett a sorba lehajtott fejjel és szótlanul. Arca komoly volt, tekintete pedig megértő és szomorú. Igen, megértő és szomorú, és talán még restelkedő és bocsánatszérp ió, mint ahogy megállapítottam, és kifelé haladva a temetőből a sírok között, közöltem is Attilával, Lóránttal és Ubullal, akik botjukra támaszkodva haladtak mellettem a széles, sárga porral behintett úton, a temető nagy fái alatt. Nem tehetek róla, de még igazgatónk szomorú tekintetében is látnom kellett a megértést és restelkedést — és ez volt az alkalom és az a pillanat, amikor magam is több belátásra és megértésre lettem hajlandó Mittay Kornél igazgatónk irányában — de túl mindezeken, minden élő ember szenvedése, szenvedélye, boldogsága, boldogtalansága, szerencséje és nyomorúsága irányában is, legyenek azok közismertek és nyilvánvalóak, vagy akár titkoltak és rejtettek, mint anynyi sok-sok szenvedély, gond, bánat és nyomorúság ebben a bonyolult, annyi gonddal, szenvedéssel átitatott emberi világban. Természetesen ezen a temetésen újságírók is szép számmal voltak jelen, de még volt bennünk annyi elővigyázatosság és lelemény, hogy lelkükre kötöttük ezeknek az újságot író férfiaknak, nehogy a temetés most elmondott részletét akár így, akár úgy, kipellengérezzék, vagy akárcsak szóvá is tegyék festékszagú lapjaikban. Állták is adott szavukat, így ez a történet minn a mai napig titokban maradt, és azt hiszem én ■vagyok az egyetlen és első, aki ezt nyilvánosságra hozom, igaz, hogy egyelőre csak saját magam és meghitt barátaim számára készült irkafirkáimban, de lehetséges, hogy egy távoli jövőben eljön az idő, amikor ezt a történetet, szegény Kanizsai Vazul művésztársunk szenvedélyének, szenvedésének, halálának és temetésének történetét az örök emberi dolgok iránt megértést tanúsító nagyobb emberi közösséggel is megismertetem . 15 Magyar Nemzet -t. Hormonkrém a hormon nélkül Az élelmezésügyi miniszter egy rendelete alapján minden élettani hatású anyagot, így például a hormonokat, méhpempőt, enzimeket tartalmazó kozmetikai készítmények előállításához gyártási engedélyt kell kérni. Ez az intézkedés a vásárlók védelmében született, miután többször előfordult, hogy a forgalomba hozott szépítőszerek egyike-másika nem tartalmazta azokat a hatóanyagokat, amelyeket rajta feltüntettek. Az élettani hatású anyagokat tartalmazó termékek összetételének vizsgálatára az Országos Élelmezés és Táplálkozástudományi Intézet hivatott. A közelmúltban megvizsgálták a Technokémia Vegyi Rtsz néhány termékét, így a Hemobiol hormonkrém, a Gynandron zsíros és száraz hormonkrém, továbbá a Lecith arckrém öszszetételét is. A készítő szövetkezet receptje szerint a krémeknek kétféle hormont kellene tartalmazniuk. Az intézet szakvéleménye megállapította, hogy a Hemobiol és a Gynandron krémekben az egyik hormont csupán nyomokban, a másikat pedig egyáltalán nem találták meg. Nem meglepő hát, ha a Lecith hormonos krém -csodahatása* elmarad, mert úgy látszik --kifelejtették-- belőle a hormont. A kalkulációból viszont egyik krémnél sem felejtették ki a -felhasznált- hormon árát. A Gynandron száraz -hormonkrém nagy tégelye -potom- 77 forintért vásárolható. A ktsz árverése szerint viszont a krémhez felhasznált nyersanyag értéke kilogrammonként mindössze 32,03 forint, amiből az eltűnt vitaminok és hormonok körülbelül 14,70 forintot jelentenek. A 77 forintért tehát a vásárló közönséges zsíros vagy száraz arckrémet vitt haza, amelynek hormonhatása gyakorlatilag egyáltalán nincs. Mindezek alapján az Élelmezésügyi Minisztérium letiltotta mind a négy kozmetikai készítmény gyártását és árusítását — egyelőre hatvan napra. Ezalatt a türelmi idő alatt intézkednek majd a készítmény átdolgozásáról, vagy ha szükséges, megsemmisítéséről. Felmerül azonban még egy kérdés: miként járnak el a burkolt árdrágítást elkövető ktsz ellen?! (f. r.) 00 0000000 OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOPOOOOOOOO-* p o Ő 0 \)CU* UuMHte • 0 0 Egy időben hetenként láttuk egymást. Aztán nem találkoztunk vagy másfél évtizedig. Én számon tartottam, hogy megvan, él, működik. Csattanó* kis történetei felüdítenek olykor a fodrásznál, a hajszárítóbura gutaütástól vemhes gőzkörében. Pár évvel ezelőtt láttam is egy ízben, messziről. A Széchényi Könyvtár folyóirat termében ült, elsárgult, bekötött újságokból írt ki valamit. Akkorra már végzett Tóth Béla Anekdota-kincsével, a Kakas Márton és a Borsszem Jankó köteteivel. H., a folyóirat olvasóterem felügyelője súgta meg ezt nekem, s azt is hozzátette, hogy az elmúlt ötven év hetilapjainak végigböngészése után már a húsz év előtti napilapok olvasásánál tart. Sietős dolgom volt, nem köszöntem rá. Különben sem ismert volna meg messziről. Nem tett jót neki az öregedés. Mintha még rövidlátóbb volna, mint régen. Nagy, dülledt szemét félarasznyira tartotta az áporodott újságpapírtól, míg az én szemem úgyszólván szinte visszafiatalodott az évek során: rövidlátásom egyre csökken, távollátásom egyre növekszik, már háromféle szemüveggel is csak azt látom meg, akit nem akarok, őt azonban világosan felismertem. Tanúm rá ti., aki ott ül az olvasóterem kis pulpitusán s halkan és udvariasan igazgatja a böngészde napi életét. Három héttel ezelőtt ismét a burában száradtam és a tikkasztó hőség ellen a humor jótékony vitaminját szedtem magamba kedvenc újságomból. Ügyes kis történetkére bukkantam. Egy régi színészházaspárról szólt, abból az időből, mikor még hazánkban nem vezették volt be a polgári házasságkötést. A színészpárt furcsa öreg pap adta össze. Három hét múltán elment a szinészpár nagy veszekedve a paphoz s kérte, hogy tüstént válassza el őket, ha lehet, s ha nem, indítsa meg a válási eljárást. El vagytok válva lelkem — mondta nekik a pap, hiszen én színészt, cigányt, s más efféle veszekedős népet elvből be sem írok a matrikulába mert — de tovább talán mégsem folytatom az idézést, hiszen, bevallom, ezt a történetet már többször — megírtam! Illetve... én már régebben megírtam többször is. Most, frissében, alig pár hete, klasszikusokat megillető szöveghűséggel, noha idézőjel használata és forrás megnevezése nélkül ő írta meg, drága barátom, a humorista. A szerző személye felől semmi kétségem sem lehet: a cikk alá teljes neve oda van nyomtatva. Elrohan két hét, megyek a Hungária-palota előtt a Körúton, orromon a zöld dioptriás szemüvegem, amivel csak sötétben nem látok, de sütött a nap. Nekiszaladok a humoristának. Megörvendek neki, ráköszönök, fogadja. — Te — mondom s hozzáteszem a megszólításhoz közismert becenevét —, ts, olvastam a — humoreszkünket! — Melyiket? — kérdi ő faarccal. — Amit még nagyanyámtól hallottam volt, gyermekkoromban. Tudod, azt a vénpaposat. A kötetembe is beletettem. — Ő — mondta ő. — Mennyire sajnálom! Én akkor nem teszem bele az enyémbe. Ne haragudj, drágám. Nagyon elvonultan élek. Hogy honnan vettem, meg nem foghatom, de hidd el, meg voltam győződve róla, hogy te már régen nem élsz. Rázogatta egy pár pillanatig a kezemet, melegen, a régihez hasonló, szinte megújított barátsággal, amit nem tehetett volna meg holtom után. Ignácz Rózsa AZ ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ 8 hetes nagy Általános Háztartási Biztosítási pályázatának 4. heti kérdése Havi IS Ft díjért tűz, villámcsapás, vihar, betöréses lopás esetére milyen összegre szól az általános háztartási biztosítás A pályázaton mindenki részt vehet, aki a választ az Állami Biztosító propaganda osztályának (Budapest, IX., Üllői út 1.) levelezőlapon november 27-ig beküldi. A BEKÜLDŐK KÖZÖTT 10KUKTA* GYORSFŰZŐ FAZEKAT SORSOLUNK KI. A nyertesek nevét december 4-én közöljük. KORSZERŰ HÁZTARTÁS! - KORSZERŰ BIZTOSÍTÁS! ? A 2. heti kérdésre beérkezett válaszok sorsolásán egy-egy villanyvasalót nyertek: Tamás Andor, Bp., Il. Eszter utca 14. Dudás Gizella, Bp., VII., Kazinczy u. 5. Bogár Andrásné, Bp., XI., Egri József u. 17. Joó Oszkárné, Bp., XIII., Ipoly u. 16. Frey Vilma, Bp., XIII., Pannónia U- 17.b. Holicza Nándor, Bp. XIV., Dorozsma köz 14. Petrussa Antalné, Bp., XIX., Hunyadi u. 33. Marsa Erzsébet, Kecskemét, Mária krt. 9. Szűcs Endréné, Debrecen, Szabadság u. 97. Vig Mihályné, Pécs, Bajcsy-Zsilinszky u. 37. A nyeremény átvételére jogosító utalványt az ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ távéiban küldi meg