Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)

1960-10-01 / 233. szám

J­M»am Wpf -Ul. 1­1 tylll#11 XVIeT’233‘ J A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA « ítélet a gyarmati rend­szer felett Amikor a csodáik egymást érik, elkopnak a jelzők, az érték fogalma pillanatonként változik. Tegnap még kolosz­­szális volt a gépmadár, ma már az űrrepülés van napi­renden. Tegnap még fehér fol­tok tarkállottak a világtérké­pen, ma már nincsenek fehér foltok a Holdtérképen sem. És sorolhatnék a végtelenségig azokat a "csodákat", amelyek ma még felcsigázzák az emberek érdeklődését, de holnap bizto­san megszokottá lesznek éle­tünkben. Hát még a politiká­ban mennyire megfakultak szavaink. Hányszor mondtuk és írtuk le a történelmi jelen­tőségű, a sorsdöntő, a korszak­­formáló szavakat, holott a tör­ténés, amely fellelkesített ben­nünket, már másnap köznapi­vá vált. A napjainkban zajló esemé­nyek megítéléséhez is hiányzik még a kellő történelmi távlat. Fékezi tollunkat a félelem az indokolatlan lelkendezéstől. És mégis kényszerít valami, hogy amikor az ENSZ 15. közgyű­léséről írunk, egészen feltűnő, szokatlan kifejezést keressünk. Mert ez az esemény minden tekintetben megüti a mérté­ket, hogy sorsfordulónak ne­vezzük. Már az előkelőségek számlálatlan sokasága is sú­lyos indok. A világ legtöbb él­vonalbeli államférfiúja, dip­lomatája találkozót adott egymásnak a New York-i ENSZ-palotában. Aki távol maradt onnét, az önmagát re­kesztette ki a nagyok gyüleke­zetéből. Bátran írhatjuk hát: példátlan diplomáciai parádé ez. Ismeretes, hogy a kezdemé­nyezés a Szovjetunió minisz­terelnökétől indult ki. A szov­jet miniszterelnök a nemzeti függetlenség, a béke, a barát­ság, a koegzisztencia előhar­­cosa; szavaiban a történelem igazsága szól a világhoz. Ami­kor a vezető államférfiak az ő javaslatára útra keltek, az emberiség legmagasztosabb eszméinek hívására cseleked­tek. Korholni pedig azért kor­holják az Egyesült Államokat és szövetségeseit, mert ezek a hatalmak politikájukkal, min­den tettükkel állandóan meg­gyalázzák ezeket az eszméket. Igazán sorsfordulóvá azon­ban mégsem a gyülekezet r­endkívülisége teszi a világ­­szervezet közgyűlését, hanem az alkalom nagyszerűsége. Már ma látható, hogy ez a közgyű­lés a kolonializmus temetési szertartása. Halljuk az ellen­vetést. Szabad-e ennyire el­vetni a sulykot, hiszen még legalább százmillió ember sínylődik gyarmati rabságban. Ez tény, de nem mond ellent annak a másik ténynek, hogy a gyarmati rendszer lényegé­ben már halott. Az orvostudo­mány úgy tanítja, hogy az ab­szolút halál állapota nem zárja ki egyes életfunkciók működé­sét — a köröm, a haj még nő­het egy darabig, ha a szív már meg is állt, az idegrendszer béna is, a szervezet nem is él. A Szovjetunió nyilatkozata a gyarmati népeknek adandó függetlenségről voltaképpen ezt a helyzetet konstatálja. Egyúttal felhívja az ENSZ-t, hogy pusztítsa el a kolonializ­mus továbbélő részeit, és taka­rítsa el tetemét a világpoliti­kából, ahol nemcsak bűze, ha­nem bomlási termékei is kelle­metlenek. Az imperializmus végzetes tévedése abban rejlik, hogy a gyarmati rendszer abszolút ha­lálát klinikai halálnak hiszi, amelyből az ismét életre kelt­hető, feltámasztható. S erre irányuló szüntelen beavatko­zási kísérletei állandó­­vesze­­delemben tartják az emberisé­get. Végleg el kell pusztítani a gyarmati rendszert, mert igazságtalan és embertelen intézmény, mert százmilliók számára egyenlő a formájában korszerűsített, de tartalmában változatlan rabszolgasággal. Hogy mennyire így van, arról az ENSZ-közgyűlés számos felszólalója vallott. Nkrumah, Fidel Castro és mások tulaj­don­képük keserves tapaszta­lataival bizonyították, milyen mélységes igazság van abban a megállapításban, amelyet a szovjet nyilatkozat ekként fo­galmaz meg: "A kolonializmus a visszafejlődés, a lassú hala­dás útja, az erőszakkal leigá­­zott országok tönkremenetelé­nek és hanyatlásának útja." Ennek a borzalmas béklyónak a szétzúzása jelentőségében és horderejében felérne azzal a tettel, mint amilyen annak idején a rabszolgakereskede­lem megszüntetése volt. De el kell pusztítani és el kell földelni a kolonializmus hulláját azért is, mert az élesztgetési próbálkozások vé­res gyarmati háborúkat provo­kálhatnak. A gyarmati népek egészséges életösztöne minden esetben fellázad a halottéleszt­­getés ellen. S ezeknek a gyar­mati háborúknak — ilyen volt az indonéz, az indokínai, a szuezi és ilyen ma az algériai — legbaljósabb tulajdonságuk, hogy játszva túlfolyhatnak az eredeti kereteken, kontinen­tális, sőt világméretű konflik­tussá szélesedhetnek. Ha a kongói fejleményekre terelődik a szó, első gondola­tunk mindig az aggodalomé: nem támasztanak-e végzetes komplikációkat a világpoliti­kában. Rögtön utána az a gon­dolat villan át az ember agyán, mennyire gyűlölhetik az imperialisták a gyarmatok né­peit. Nem riadnak vissza sem­mitől, sem az intervenciótól, sem a legkörmönfontabb csel­szövésektől, sőt még attól sem, hogy bemocskolják az Egye­sült Nemzetek eszményét. Számukra egy a fontos: meg­akadályozni mindenáron a gyarmati népek felszabadulá­sát. Vajon tudnak-e ugyan­ilyen ádázul gyűlölni a gyar­mati népek? Ha képviselőik beszédeit olvassuk, aligha mon­dunk igent erre a kérdésre. Nkrumah ki is mondta: szívé­ben nincs harag egyetlen nem­zet egyetlen fiával szemben sem. Emiatt még nagyobb a nyomatéka, még magasabb az erkölcsi értéke annak a köve­telésnek, amelyet a közgyűlés szónoki emelvényéről süvöl­tött a gyarmattartó hatalmak fülébe: adjátok meg a szabad­ságot egész Afrikának! Nkrumah sokkal megbocsá­­tóbb másoknál. Ez nála bizo­nyos fokig érthető. Nem mint­ha az angol gyarmatosítók emberségesebbek lettek volna bármikor is a többieknél. Leg­feljebb tapintatosabbak és okosabbak, majdnem mindig tudták, meddig szabad a húrt feszíteni. Ferhat Abbasz és az algériai nép bizonyára nem mondaná el ugyanazt Francia­­országról, amit a ghanaiak Angliáról. Mint ahogy Fidel Castro sem hízelgett az ame­rikai imperialistáknak, amikor veséjükig hatolt leleplező sza­vaival. Lehet, hogy az angol gyarmatosítás jelképe a glasz­­székesztyű, a franciáé viszont a napalm-bomba, a belgáé a levágott kéz és az amerikaié a pénzeszsák. De a lényeg azo­nos, s ezt a lényeget egyfor­mán gyűlölik a gyarmatokon és a szocialista országokban. Ezért tudunk szót érteni egymással, noha sok lényeges kérdésben különbözik a felfo­gásunk. Ezért van mégis az, hogy Nkrumah, Castro vagy Nasszer beszéde Hruscsov sza­vaira rímel. Hruscsov a leszerelésről, az amerikai elnökválasztásról, Macmillannel való tárgyalásáról nyilatkozott a sajtónak A külpolitikai helyzet MACMILLAN NEW YORK-I SZEREPLÉSE hirtelen a vi­lágsajtó érdeklődésének homlokterébe került. A nyugati — főként angol — lapok jóelőre beharangozták, hogy az angol kormányfő fogja megadni a választ Hruscsov beszédére s ő fogja "ellensúlyozni" azt a hatást, amelyet a szovjet miniszter­­elnök beszéde keltett a világközvéleményben. Macmillan be­szédének elhangzása után a nyugati sajtó kénytelen elismerni, hogy az angol miniszterelnök csalódást keltett. Ahogy a Guar­dian írja: "A rendíthetetlenül nyugodt, előkelő, simulékony Macmillan nem volt éppen földreszállt próféta. Beszéde nem lelkesített, nem volt forradalmi horderejű megnyilatkozás, csupán védte az angol és a nyugati álláspontot. Jelentősége mindössze abban van, hogy a hidegháború ostoba voltát han­goztatta." Egyes angol lapok most megpróbálják mentegetni Macmil­­lant. A következő módon "érvelnek": Nem az a fontos, hogy mit mondott a miniszterelnök a közgyűlésben, hanem az, hogy mit mondott Hruscsovnak és Eisenhowernak. Macmillan kül­detése eszerint abból állt, hogy *közvetítsen* a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, s az ENSZ-közgyűlésbeli be­széd csupán lényegtelen mellékszerep volt. A Daily Express vezércikke nyomatékosan hangsúlyozza ezt a gondolatot.­­A miniszterelnök New York-i útjának eredményét nem a köz­gyűlésen végzett teljesítményei szerint kell megítélni, sokkal fontosabbak megbeszélései Eisenhowerral és Hruscsovval.* A Macmillan—Hruscsov találkozóról hivatalos nyilatkoza­tot csak angol részről tettek közzé, de ebből sem derül ki sok. A hírügynökségi jelentésekből viszont mégis arra lehet követ­keztetni, hogy a felvetett kérdésekben nem közeledtek a­z ál­láspontok. Hruscsov ad hoc sajtóértekezletén, amely ugyan közvetlenül az eszmecsere előtt zajlott le, elég kedvezőtlenül ítélte meg az angol miniszterelnök utóbbi időben kifejtett ténykedését. (A sajtóértekezletről alább részletesen beszámo­lunk.) A Macmillan-féle "küldetés" — ha egyáltalán szó van ilyesmiről — meglehetősen furcsa színben tűnik fel a brit miniszterelnök beszéde után. Pierre Courlade a l’Humanité hasábjain megjegyzi, hogy a brit kormányfő beszédei ugyan mindig sokkalta jelentéktelenebbek, mint a magánbeszélgeté­sek során tett kijelentései. De nagy tévedés Macmillan részé­ről azt feltételezni, hogy a diplomácia művészete abból áll: magánbeszélgetésben az ellenkezőjét mondani annak, amit a nyilvánosság előtt kijelent. ENSZ-ben elmondott beszédének ugyanis az a legszomorúbb jellegzetessége, hogy — Courtade szavával élve — »Adenauer védőügyvédjéül jelentkezett«. S kezességet vállalt Bonn békés szándékait illetően. A Daily Worker ezt a gondolatot megtoldva, rámutatott arra, hogy Macmillan nem csillogtatott­­hídverő"-erényeket, ehelyett az Egyesült Államok szócsövének bizonyult. "Nem volt egyetlen igazi javaslata sem. A szakértői értekezlet, amelyet ajánlott, csak végtelenül akadékoskodó szószaporítás lenne, amely foly­ton távolodnék az igazi leszereléstől" — írja a Daily Worker. Ez a javaslat nem feledtetheti azt a jellemző tényt, hogy a Nyugat nem kívánja megteremteni a kedvező feltételeket a leszerelési bizottság munkájához. A jelekből ítélve ellenzi azt a szovjet indítványt, hogy a bizottságba vonják be a semleges országok képviselőit. Holott ez az indítvány, mint a TASZSZ szemleírója megállapítja, több szempontból is pozitív. Egyrészt aláhúzza a semleges országok jelentőségét, másrészt módot ad arra, hogy ezek az országok saját érdekeikből kiindulva és gazdag tapasztalataiknál fogva elősegítsék a leszerelési tár­gyalások sikerét. A Nyugat — bár hivatalosan még nem mondott nemet — sajtóján keresztül tudtul adta, hogy ellene van a javaslatnak. Légből kapott kifogásokkal hozakodnak elő, de a New York Times kibökte az ellenzés igazi okát. Megírta: a Nyugat aggó­dik, hogy a semleges államok é i a szovjet javaslatokat támo­gatnak­. „Macmillan magatartása Chamberlainére emlékeztet” Hruscsov rögtönzött sajtóértekezlete a szovjet ENSZ-misszió épülete előtt New Yorkból jelenti az MTI. Csütörtök este Macmillan an­gol miniszterelnök látogatást tett Hruscsov szovjet minisz­terelnöknél a Szovjetunió ENSZ missziójának székhe­lyén. A megbeszélés több mint két óra hosszat tartott. Az an­gol külügyminiszter elkísérte a megbeszélésre a miniszter­­elnököt. A megbeszélés után körülbelül félórával az angol küldöttség szóvivője sajtóérte­kezletet tartott, amelyen el­mondotta, hogy a két kor­mányfő kicserélte véleményét több kérdésről, így a leszere­lésről, a berlini kérdésről és az ENSZ helyzetéről. A ta­nácskozás célja csak véle­ménycsere volt és elhatároz­ták, hogy ezt a véleménycserét folytatni fogják. Szovjet rész­ről semmiféle hivatalos közle­ményt a megbeszélésekről nem adtak ki. Az angol delegáció köréből származó értesülés szerint úgy tudják, hogy a szovjet miniszterelnök valószí­nűleg a jövő hét elején vi­­szontlátogatást tesz Macmil­­lannél s akkor folytatják a megbeszélést. Mielőtt Macmillan megérne­ zett volna a szovjet ENSZ- misszió Park Avenue 680. sz. alatti házába. Hruscsov mi­niszterelnök a székház kapu­jában beszélgetést folytatott az ott várakozó mintegy 25 új­ságíróval. A beszélgetés során kijelentette, hogy nem akar beavatkozni az Egyesült Álla­mok belügyeibe, de az a véle­ménye, hogy a jelenlegi elnök már nem hozhat komoly dön­téseket. Hozzátette, hogy az új elnök nyilván sokkal jobb helyzetben lesz. — Erősen remélem, hogy az új elnök hivatalba lépése után országaink viszonya határozot­tan javulni fog — mondotta Hruscsov, majd hangoztatta: biztos benne, hogy az új elnök jobban meg fogja érteni azo­kat a problémákat, amelyeket az U–2 repülőgép ügye vetett fel, s jobban meg fogja érteni a párizsi csúcsértekezlet elma­radásának okait, az abból szár­mazó következményeket. Ezután azt mondotta, hogy Eisenhower és Macmillan ki­jelentéseiben, amelyeket a le­szerelésről tettek, nem lát túl­ságosan sok biztatót. Mind a kettő az ellenőrzést helyezi előtérbe. "Mi azonban nem akarjuk ezt, amit mi akarunk, az a leszerelés. Mit érünk az ellenőrzéssel, hogy ha még mindig vannak rakéták és az egyik a másik országába küld­heti ezeket a rakétákat." Ezután megkérdezték Hrus­­csovot, hogy ha borúlátó, ak­kor miért folytatja mégis tár­gyalásait a különböző állam­férfiakkal. Nem él benne vég­ső soron a remény? Erre Hrus­csov azt válaszolta: "Remény­kedni akarok, egy régi orosz közmondás szerint egy csepp víz is követ mozdíthat." Mac­­millan csütörtök délelőtti be­szédéről azt mondta, hogy ezt a beszédet nem találta nagyon konstruktívnak. "Macmillan beszéde és magatartása általá­ban emlékeztet engem Cham­berlainre.­ Ezután arról be­szélt Hruscsov, hogy az idő­sebb generációhoz tartozik és nagyon jól emlékszik rá, ho­gyan tárgyalt a régi Népszö­vetség a leszerelésről, miköz­ben Hitler fegyverkezett és előkészítette a második világ­háborút. Hruscsov visszatért a beszél­getés során a párizsi csúcsérte­kezletre és az U—2 kémrepülő­gép ügyére. Azt mondotta, hogy ez megalázó volt a Szov­jetunióra nézve. Amikor meg­kérdezték, hogy elkészült-e az Eisenhowerral való találkozás­ra, azt válaszolta, »ha azt mon­danám, hogy igen, akkor ez úgy hangzana, mintha könyö­rögnék ilyen találkozóért. De hiszen New Yorkban vagyunk és nem Moszkvában" — tette hozzá. A szovjet kormányfő ezután kijelentette, hogy ami­kor az Egyesült Államok az U—2 repülőgépet a Szovjetunió fölé küldte, a repülőgépet le­lőtték. Ugyanez történt az RB—47 repülőgéppel, és ha egy harmadik gépet küldenének, azt is ugyanígy lelőnék. Hruscsovot ekkor emlékez­tették arra, hogy a Szovjet­uniónak is vannak hírszerzői. A kémkedés is más dolog – mondta Hruscsov -, s a re­pülőgépeknek más országok légiterébe való küldése is más dolog, önök küldenek egy re­pülőgépet mihozzánk, mi vála­szolunk s ez háborút okozhat. Mi nem akarunk háborút A szovjet kormányfő azt mond­ta, hogy amikor visszatért az Egyesült Államokban tett ta­valyi látogatásáról, semmiféle barátságtalan kijelentést nem tett Eisenhower elnökről, vagy az amerikai népről. Azt mond­ta, remélik, hogy a két ország viszonya javulni fog. S önök hogyan reagáltak erre? A Szovjetunió fölé küldték az US 2-t. Mi pedig becsületes tárgyalásokat akartunk folytat­ni az Egyesült Államok elnö­kével. A szovjet kormányfő végül azt mondotta, reméli, hogy az amerikai nép jobban meg fog­ja érteni a szovjet álláspontot a nemzetközi kérdésekben. Kiider János : A békeharc szempontjából egyre kedvezőbb a helyzet az ENSZ-ben is Interjú néhány ENSZ-kü­ldérség vezetőjére! „A világ egy napjáról” Moszkvából jelenti a TASZSZ: "A világ egy napja* című könyv második kötetének kiadásával kapcsolatban az Iz­vesztyija New York-i tudósítói megkérték az ENSZ-közgyűlés 15. ülésszakán résztvevő né­hány küldöttség vezetőjét, mondják el gondolataikat és benyomásaikat erről a napról. Todor Zsivkov: Nagy meg­elégedéssel fogadtam az Iz­vesztyija felkérését, hogy szá­moljak be e könyv kiadásával kapcsolatos gondolataimról. Midőn 25 évvel ezelőtt Mak­­szim Gorkij, a nagy proletár­író szerkesztésében megjelent az első kötet, a Szovjetunió volt az egyedüli szocialista ál­lam a kapitalista tengerben. A Szovjetuniónak azonban akkor is voltak hűséges és odaadó barátai. A népek öntudatos ré­szére, más országok munkás­­osztályára és kommunista pártjaira gondolok. Eszembe jut 1935 szeptem­bere. Akkor az illegalitásban működő Bolgár Kommunista Párt szófiai kerületi bizottsá­gának tagja voltam. Ebben az időben támadott a fasizmus. Milyen mélyreható forradalmi változások mentek végbe az elmúlt 25 esztendőben a vilá­gon! Most, midőn "A világ egy napja" második kötetét sajtó alá rendezik a Szovjetunió már nincs egyedül. A szocia­lizmus hatalmas és legyőzhe­tetlen világrendszerré fejlő­dött, amely döntő hatást gya­korol a világ, az emberiség sorsára. Negyed évszázad során ha­zánk, a népi Bulgária is gyö­keresen megváltozott. Elmara­dott mezőgazdasági országból fejlett ipari-agrár állammá vált. A szocializmus véglege­­sen diadalmaskodott nálunk. Kádár János: A nemzetközi élet eseményei rendkívül érdek

Next