Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)
1960-10-01 / 233. szám
JM»am Wpf -Ul. 11 tylll#11 XVIeT’233‘ J A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA « ítélet a gyarmati rendszer felett Amikor a csodáik egymást érik, elkopnak a jelzők, az érték fogalma pillanatonként változik. Tegnap még koloszszális volt a gépmadár, ma már az űrrepülés van napirenden. Tegnap még fehér foltok tarkállottak a világtérképen, ma már nincsenek fehér foltok a Holdtérképen sem. És sorolhatnék a végtelenségig azokat a "csodákat", amelyek ma még felcsigázzák az emberek érdeklődését, de holnap biztosan megszokottá lesznek életünkben. Hát még a politikában mennyire megfakultak szavaink. Hányszor mondtuk és írtuk le a történelmi jelentőségű, a sorsdöntő, a korszakformáló szavakat, holott a történés, amely fellelkesített bennünket, már másnap köznapivá vált. A napjainkban zajló események megítéléséhez is hiányzik még a kellő történelmi távlat. Fékezi tollunkat a félelem az indokolatlan lelkendezéstől. És mégis kényszerít valami, hogy amikor az ENSZ 15. közgyűléséről írunk, egészen feltűnő, szokatlan kifejezést keressünk. Mert ez az esemény minden tekintetben megüti a mértéket, hogy sorsfordulónak nevezzük. Már az előkelőségek számlálatlan sokasága is súlyos indok. A világ legtöbb élvonalbeli államférfiúja, diplomatája találkozót adott egymásnak a New York-i ENSZ-palotában. Aki távol maradt onnét, az önmagát rekesztette ki a nagyok gyülekezetéből. Bátran írhatjuk hát: példátlan diplomáciai parádé ez. Ismeretes, hogy a kezdeményezés a Szovjetunió miniszterelnökétől indult ki. A szovjet miniszterelnök a nemzeti függetlenség, a béke, a barátság, a koegzisztencia előharcosa; szavaiban a történelem igazsága szól a világhoz. Amikor a vezető államférfiak az ő javaslatára útra keltek, az emberiség legmagasztosabb eszméinek hívására cselekedtek. Korholni pedig azért korholják az Egyesült Államokat és szövetségeseit, mert ezek a hatalmak politikájukkal, minden tettükkel állandóan meggyalázzák ezeket az eszméket. Igazán sorsfordulóvá azonban mégsem a gyülekezet rendkívülisége teszi a világszervezet közgyűlését, hanem az alkalom nagyszerűsége. Már ma látható, hogy ez a közgyűlés a kolonializmus temetési szertartása. Halljuk az ellenvetést. Szabad-e ennyire elvetni a sulykot, hiszen még legalább százmillió ember sínylődik gyarmati rabságban. Ez tény, de nem mond ellent annak a másik ténynek, hogy a gyarmati rendszer lényegében már halott. Az orvostudomány úgy tanítja, hogy az abszolút halál állapota nem zárja ki egyes életfunkciók működését — a köröm, a haj még nőhet egy darabig, ha a szív már meg is állt, az idegrendszer béna is, a szervezet nem is él. A Szovjetunió nyilatkozata a gyarmati népeknek adandó függetlenségről voltaképpen ezt a helyzetet konstatálja. Egyúttal felhívja az ENSZ-t, hogy pusztítsa el a kolonializmus továbbélő részeit, és takarítsa el tetemét a világpolitikából, ahol nemcsak bűze, hanem bomlási termékei is kellemetlenek. Az imperializmus végzetes tévedése abban rejlik, hogy a gyarmati rendszer abszolút halálát klinikai halálnak hiszi, amelyből az ismét életre kelthető, feltámasztható. S erre irányuló szüntelen beavatkozási kísérletei állandóveszedelemben tartják az emberiséget. Végleg el kell pusztítani a gyarmati rendszert, mert igazságtalan és embertelen intézmény, mert százmilliók számára egyenlő a formájában korszerűsített, de tartalmában változatlan rabszolgasággal. Hogy mennyire így van, arról az ENSZ-közgyűlés számos felszólalója vallott. Nkrumah, Fidel Castro és mások tulajdonképük keserves tapasztalataival bizonyították, milyen mélységes igazság van abban a megállapításban, amelyet a szovjet nyilatkozat ekként fogalmaz meg: "A kolonializmus a visszafejlődés, a lassú haladás útja, az erőszakkal leigázott országok tönkremenetelének és hanyatlásának útja." Ennek a borzalmas béklyónak a szétzúzása jelentőségében és horderejében felérne azzal a tettel, mint amilyen annak idején a rabszolgakereskedelem megszüntetése volt. De el kell pusztítani és el kell földelni a kolonializmus hulláját azért is, mert az élesztgetési próbálkozások véres gyarmati háborúkat provokálhatnak. A gyarmati népek egészséges életösztöne minden esetben fellázad a halottélesztgetés ellen. S ezeknek a gyarmati háborúknak — ilyen volt az indonéz, az indokínai, a szuezi és ilyen ma az algériai — legbaljósabb tulajdonságuk, hogy játszva túlfolyhatnak az eredeti kereteken, kontinentális, sőt világméretű konfliktussá szélesedhetnek. Ha a kongói fejleményekre terelődik a szó, első gondolatunk mindig az aggodalomé: nem támasztanak-e végzetes komplikációkat a világpolitikában. Rögtön utána az a gondolat villan át az ember agyán, mennyire gyűlölhetik az imperialisták a gyarmatok népeit. Nem riadnak vissza semmitől, sem az intervenciótól, sem a legkörmönfontabb cselszövésektől, sőt még attól sem, hogy bemocskolják az Egyesült Nemzetek eszményét. Számukra egy a fontos: megakadályozni mindenáron a gyarmati népek felszabadulását. Vajon tudnak-e ugyanilyen ádázul gyűlölni a gyarmati népek? Ha képviselőik beszédeit olvassuk, aligha mondunk igent erre a kérdésre. Nkrumah ki is mondta: szívében nincs harag egyetlen nemzet egyetlen fiával szemben sem. Emiatt még nagyobb a nyomatéka, még magasabb az erkölcsi értéke annak a követelésnek, amelyet a közgyűlés szónoki emelvényéről süvöltött a gyarmattartó hatalmak fülébe: adjátok meg a szabadságot egész Afrikának! Nkrumah sokkal megbocsátóbb másoknál. Ez nála bizonyos fokig érthető. Nem mintha az angol gyarmatosítók emberségesebbek lettek volna bármikor is a többieknél. Legfeljebb tapintatosabbak és okosabbak, majdnem mindig tudták, meddig szabad a húrt feszíteni. Ferhat Abbasz és az algériai nép bizonyára nem mondaná el ugyanazt Franciaországról, amit a ghanaiak Angliáról. Mint ahogy Fidel Castro sem hízelgett az amerikai imperialistáknak, amikor veséjükig hatolt leleplező szavaival. Lehet, hogy az angol gyarmatosítás jelképe a glaszszékesztyű, a franciáé viszont a napalm-bomba, a belgáé a levágott kéz és az amerikaié a pénzeszsák. De a lényeg azonos, s ezt a lényeget egyformán gyűlölik a gyarmatokon és a szocialista országokban. Ezért tudunk szót érteni egymással, noha sok lényeges kérdésben különbözik a felfogásunk. Ezért van mégis az, hogy Nkrumah, Castro vagy Nasszer beszéde Hruscsov szavaira rímel. Hruscsov a leszerelésről, az amerikai elnökválasztásról, Macmillannel való tárgyalásáról nyilatkozott a sajtónak A külpolitikai helyzet MACMILLAN NEW YORK-I SZEREPLÉSE hirtelen a világsajtó érdeklődésének homlokterébe került. A nyugati — főként angol — lapok jóelőre beharangozták, hogy az angol kormányfő fogja megadni a választ Hruscsov beszédére s ő fogja "ellensúlyozni" azt a hatást, amelyet a szovjet miniszterelnök beszéde keltett a világközvéleményben. Macmillan beszédének elhangzása után a nyugati sajtó kénytelen elismerni, hogy az angol miniszterelnök csalódást keltett. Ahogy a Guardian írja: "A rendíthetetlenül nyugodt, előkelő, simulékony Macmillan nem volt éppen földreszállt próféta. Beszéde nem lelkesített, nem volt forradalmi horderejű megnyilatkozás, csupán védte az angol és a nyugati álláspontot. Jelentősége mindössze abban van, hogy a hidegháború ostoba voltát hangoztatta." Egyes angol lapok most megpróbálják mentegetni Macmillant. A következő módon "érvelnek": Nem az a fontos, hogy mit mondott a miniszterelnök a közgyűlésben, hanem az, hogy mit mondott Hruscsovnak és Eisenhowernak. Macmillan küldetése eszerint abból állt, hogy *közvetítsen* a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, s az ENSZ-közgyűlésbeli beszéd csupán lényegtelen mellékszerep volt. A Daily Express vezércikke nyomatékosan hangsúlyozza ezt a gondolatot.A miniszterelnök New York-i útjának eredményét nem a közgyűlésen végzett teljesítményei szerint kell megítélni, sokkal fontosabbak megbeszélései Eisenhowerral és Hruscsovval.* A Macmillan—Hruscsov találkozóról hivatalos nyilatkozatot csak angol részről tettek közzé, de ebből sem derül ki sok. A hírügynökségi jelentésekből viszont mégis arra lehet következtetni, hogy a felvetett kérdésekben nem közeledtek az álláspontok. Hruscsov ad hoc sajtóértekezletén, amely ugyan közvetlenül az eszmecsere előtt zajlott le, elég kedvezőtlenül ítélte meg az angol miniszterelnök utóbbi időben kifejtett ténykedését. (A sajtóértekezletről alább részletesen beszámolunk.) A Macmillan-féle "küldetés" — ha egyáltalán szó van ilyesmiről — meglehetősen furcsa színben tűnik fel a brit miniszterelnök beszéde után. Pierre Courlade a l’Humanité hasábjain megjegyzi, hogy a brit kormányfő beszédei ugyan mindig sokkalta jelentéktelenebbek, mint a magánbeszélgetések során tett kijelentései. De nagy tévedés Macmillan részéről azt feltételezni, hogy a diplomácia művészete abból áll: magánbeszélgetésben az ellenkezőjét mondani annak, amit a nyilvánosság előtt kijelent. ENSZ-ben elmondott beszédének ugyanis az a legszomorúbb jellegzetessége, hogy — Courtade szavával élve — »Adenauer védőügyvédjéül jelentkezett«. S kezességet vállalt Bonn békés szándékait illetően. A Daily Worker ezt a gondolatot megtoldva, rámutatott arra, hogy Macmillan nem csillogtatotthídverő"-erényeket, ehelyett az Egyesült Államok szócsövének bizonyult. "Nem volt egyetlen igazi javaslata sem. A szakértői értekezlet, amelyet ajánlott, csak végtelenül akadékoskodó szószaporítás lenne, amely folyton távolodnék az igazi leszereléstől" — írja a Daily Worker. Ez a javaslat nem feledtetheti azt a jellemző tényt, hogy a Nyugat nem kívánja megteremteni a kedvező feltételeket a leszerelési bizottság munkájához. A jelekből ítélve ellenzi azt a szovjet indítványt, hogy a bizottságba vonják be a semleges országok képviselőit. Holott ez az indítvány, mint a TASZSZ szemleírója megállapítja, több szempontból is pozitív. Egyrészt aláhúzza a semleges országok jelentőségét, másrészt módot ad arra, hogy ezek az országok saját érdekeikből kiindulva és gazdag tapasztalataiknál fogva elősegítsék a leszerelési tárgyalások sikerét. A Nyugat — bár hivatalosan még nem mondott nemet — sajtóján keresztül tudtul adta, hogy ellene van a javaslatnak. Légből kapott kifogásokkal hozakodnak elő, de a New York Times kibökte az ellenzés igazi okát. Megírta: a Nyugat aggódik, hogy a semleges államok é i a szovjet javaslatokat támogatnak. „Macmillan magatartása Chamberlainére emlékeztet” Hruscsov rögtönzött sajtóértekezlete a szovjet ENSZ-misszió épülete előtt New Yorkból jelenti az MTI. Csütörtök este Macmillan angol miniszterelnök látogatást tett Hruscsov szovjet miniszterelnöknél a Szovjetunió ENSZ missziójának székhelyén. A megbeszélés több mint két óra hosszat tartott. Az angol külügyminiszter elkísérte a megbeszélésre a miniszterelnököt. A megbeszélés után körülbelül félórával az angol küldöttség szóvivője sajtóértekezletet tartott, amelyen elmondotta, hogy a két kormányfő kicserélte véleményét több kérdésről, így a leszerelésről, a berlini kérdésről és az ENSZ helyzetéről. A tanácskozás célja csak véleménycsere volt és elhatározták, hogy ezt a véleménycserét folytatni fogják. Szovjet részről semmiféle hivatalos közleményt a megbeszélésekről nem adtak ki. Az angol delegáció köréből származó értesülés szerint úgy tudják, hogy a szovjet miniszterelnök valószínűleg a jövő hét elején viszontlátogatást tesz Macmillannél s akkor folytatják a megbeszélést. Mielőtt Macmillan megérne zett volna a szovjet ENSZ- misszió Park Avenue 680. sz. alatti házába. Hruscsov miniszterelnök a székház kapujában beszélgetést folytatott az ott várakozó mintegy 25 újságíróval. A beszélgetés során kijelentette, hogy nem akar beavatkozni az Egyesült Államok belügyeibe, de az a véleménye, hogy a jelenlegi elnök már nem hozhat komoly döntéseket. Hozzátette, hogy az új elnök nyilván sokkal jobb helyzetben lesz. — Erősen remélem, hogy az új elnök hivatalba lépése után országaink viszonya határozottan javulni fog — mondotta Hruscsov, majd hangoztatta: biztos benne, hogy az új elnök jobban meg fogja érteni azokat a problémákat, amelyeket az U–2 repülőgép ügye vetett fel, s jobban meg fogja érteni a párizsi csúcsértekezlet elmaradásának okait, az abból származó következményeket. Ezután azt mondotta, hogy Eisenhower és Macmillan kijelentéseiben, amelyeket a leszerelésről tettek, nem lát túlságosan sok biztatót. Mind a kettő az ellenőrzést helyezi előtérbe. "Mi azonban nem akarjuk ezt, amit mi akarunk, az a leszerelés. Mit érünk az ellenőrzéssel, hogy ha még mindig vannak rakéták és az egyik a másik országába küldheti ezeket a rakétákat." Ezután megkérdezték Hruscsovot, hogy ha borúlátó, akkor miért folytatja mégis tárgyalásait a különböző államférfiakkal. Nem él benne végső soron a remény? Erre Hruscsov azt válaszolta: "Reménykedni akarok, egy régi orosz közmondás szerint egy csepp víz is követ mozdíthat." Macmillan csütörtök délelőtti beszédéről azt mondta, hogy ezt a beszédet nem találta nagyon konstruktívnak. "Macmillan beszéde és magatartása általában emlékeztet engem Chamberlainre. Ezután arról beszélt Hruscsov, hogy az idősebb generációhoz tartozik és nagyon jól emlékszik rá, hogyan tárgyalt a régi Népszövetség a leszerelésről, miközben Hitler fegyverkezett és előkészítette a második világháborút. Hruscsov visszatért a beszélgetés során a párizsi csúcsértekezletre és az U—2 kémrepülőgép ügyére. Azt mondotta, hogy ez megalázó volt a Szovjetunióra nézve. Amikor megkérdezték, hogy elkészült-e az Eisenhowerral való találkozásra, azt válaszolta, »ha azt mondanám, hogy igen, akkor ez úgy hangzana, mintha könyörögnék ilyen találkozóért. De hiszen New Yorkban vagyunk és nem Moszkvában" — tette hozzá. A szovjet kormányfő ezután kijelentette, hogy amikor az Egyesült Államok az U—2 repülőgépet a Szovjetunió fölé küldte, a repülőgépet lelőtték. Ugyanez történt az RB—47 repülőgéppel, és ha egy harmadik gépet küldenének, azt is ugyanígy lelőnék. Hruscsovot ekkor emlékeztették arra, hogy a Szovjetuniónak is vannak hírszerzői. A kémkedés is más dolog – mondta Hruscsov -, s a repülőgépeknek más országok légiterébe való küldése is más dolog, önök küldenek egy repülőgépet mihozzánk, mi válaszolunk s ez háborút okozhat. Mi nem akarunk háborút A szovjet kormányfő azt mondta, hogy amikor visszatért az Egyesült Államokban tett tavalyi látogatásáról, semmiféle barátságtalan kijelentést nem tett Eisenhower elnökről, vagy az amerikai népről. Azt mondta, remélik, hogy a két ország viszonya javulni fog. S önök hogyan reagáltak erre? A Szovjetunió fölé küldték az US 2-t. Mi pedig becsületes tárgyalásokat akartunk folytatni az Egyesült Államok elnökével. A szovjet kormányfő végül azt mondotta, reméli, hogy az amerikai nép jobban meg fogja érteni a szovjet álláspontot a nemzetközi kérdésekben. Kiider János : A békeharc szempontjából egyre kedvezőbb a helyzet az ENSZ-ben is Interjú néhány ENSZ-küldérség vezetőjére! „A világ egy napjáról” Moszkvából jelenti a TASZSZ: "A világ egy napja* című könyv második kötetének kiadásával kapcsolatban az Izvesztyija New York-i tudósítói megkérték az ENSZ-közgyűlés 15. ülésszakán résztvevő néhány küldöttség vezetőjét, mondják el gondolataikat és benyomásaikat erről a napról. Todor Zsivkov: Nagy megelégedéssel fogadtam az Izvesztyija felkérését, hogy számoljak be e könyv kiadásával kapcsolatos gondolataimról. Midőn 25 évvel ezelőtt Makszim Gorkij, a nagy proletáríró szerkesztésében megjelent az első kötet, a Szovjetunió volt az egyedüli szocialista állam a kapitalista tengerben. A Szovjetuniónak azonban akkor is voltak hűséges és odaadó barátai. A népek öntudatos részére, más országok munkásosztályára és kommunista pártjaira gondolok. Eszembe jut 1935 szeptembere. Akkor az illegalitásban működő Bolgár Kommunista Párt szófiai kerületi bizottságának tagja voltam. Ebben az időben támadott a fasizmus. Milyen mélyreható forradalmi változások mentek végbe az elmúlt 25 esztendőben a világon! Most, midőn "A világ egy napja" második kötetét sajtó alá rendezik a Szovjetunió már nincs egyedül. A szocializmus hatalmas és legyőzhetetlen világrendszerré fejlődött, amely döntő hatást gyakorol a világ, az emberiség sorsára. Negyed évszázad során hazánk, a népi Bulgária is gyökeresen megváltozott. Elmaradott mezőgazdasági országból fejlett ipari-agrár állammá vált. A szocializmus véglegesen diadalmaskodott nálunk. Kádár János: A nemzetközi élet eseményei rendkívül érdek