Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)

1960-10-11 / 241. szám

aj * Magyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Kedd 1960. október II XVI. év, 241. szám A Duna és Budapestet a Duna király­nőjének becézik, pedig — akár­milyen groteszk is ez — tulaj­donképpen majdnem, teljes hosszában el van vágva a Du­nától. Már megírtuk, hogy a haj­dan külvárosnak számító, ma azonban Budapest belső terü­letei közé tartozó Margithíd— Árpád híd partsávon mennyi minden zavarja a fővárosia­kat a jó levegő és a gyönyörű panoráma élvezetében. Most pedig, hogy végigjártuk a töb­bi szakaszokat a Margithíd Lánchíd, Erzsébethíd, Sza­badság had, Petőfihíd hosz­­szában Pesten és Budán, kiderült, hogy még a »leg­­belvárosibb« partszakaszokon sem le­het felfedezni a város­­rendezők és városcsinosítók lángoló érzelmeit a Duna iránt. Az egész szemlélet a Gellért­hegytől indulhatott ki, amely robusztus tömbjével falként áll Buda és a Duna közé, hogy aztán a kisebb, de szintén a parthoz igen közel vonuló Várhegy vegye át tőle a "sta­fétabotot". Buda ettől kezdve szinte az egész part hosszában hátat fordít a Dunának, vagy, mint például a Műszaki Egye­tem új épülettömbjei­n elvo­nul mellette, a régi épület­­komplexum pedig kerítéssel, fákkal és térben való elhelyez­kedésével szinte hangsúlyozza, hogy zárt valami és semmi kö­ze a Dunához. A 9-es villamos a Szabadság­­híd és Lánchíd között valóság­gal lehetetlenné teszi a parti sétát, hiszen a gyalogút egyes szakaszokon a két sínpár kö­zött vezet. Itt andalogni — enyhén szólva — kissé zajos mulatság. A Szabadságrad és a Lánchíd közti szakasz élő pél­dája annak, mennyire nem tö­rődtek itt hajdanában a"dunai" szempontokkal. A keskeny paptsávba magas, ormótlan há­zak rövidebb-hosszabb sora ékelődik, elrontva mind a Du­na, mind a Vár látványát. Mi­lyen üde folt a Várkert kioszk, ahol van egy kis tér, egy kis levegő, egy kis zöld, egy kis perspektíva. Sajnos, azonban ez a kioszk is roskatag, pedig az egész partszakasz szinte ar­ra termett, hogy pihenésül és szórakozásul szolgáljon. Talán nincs messze az idő, amikor jó néhány ház lebontásával jóvá lehet tenni a hajdani te­lekspekuláció bűneit. A Bem rakpart már kemé­nyebb dió. Valóságos pesti ut­ca ez, de olyan, amelynek csak egy oldala van. Hogy milyen­nek kellene lennie ennek a partsávnak, azt a pontház és a körülötte zöldellő kis parkocska szemlélteti. Ez a modern elren­dezés egyúttal bepillantást en­ged a Fő utcára, illetve a Fő utcáról »kipillantást* a Duná­ra. . Jellemző a Dunáinak hátat­­fordító szemléletre, hogy a Margitsziget is el van vágva a Dunától! Stadionok, fürdői­, csónakházak sorakoznak a budai part hosszában, csak rö­vid szakaszokon lehet a vízkö­zelbe jutni, akkor is nehezen. Az egész úthálózat is hosszanti és belső vonulású, nem a Du­nára nyitik, a pesti part — a belső részek pompájával össze­vetve — sivár. Ami a budai Duna-part gon­­dozottságát illeti, ez — rövi­­debb szakaszoktól eltekintve — közepes, vagy gyenge. Még az olyan vadokat újonnan pla­­nírozott terület, mint a Petőfi­­híd budai hídfője alatti térség is kopár és szemetes, az új egyetemi épületek parkja pe­dig gondozatlan. Őszintén szólva nem is cso­da, hogy a Petőfihíd—Szabad­ság had sávot nem tekintik sé­ta- és üdülőhelynek. Szemben a Hídfenntartó Vállalat telepe húzódik, amely mindennek ne­vezhető, csak artisztikus lát­ványnak nem. Hát még közel­ről! A Kézir­aktár utcából egy­ királynőre általán nem lehet látni a Du­nát (nemhogy megközelíteni), mert az ütött-kopott falak, ke­rítések, daruk, rozsdás vasal­katrészek, hullámpalával fe­dett színek elállják az utat. Bi­zonyára azért ilyen zsibvásár­szerű az egész, mert ideigle­nesnek tartják. De hány év óta már! És hány esztendeig még! A Belgrád rakpart kőtengere következik, amit csak aláhúz a hosszú »tilos« alsórakpart (a MAHART tulajdonában). Fent lenne hely bőven, mégse látni tenyérnyi zöld foltot, csak a hajóvállalat helyiségeinek lapos betontetőit és a belőlük meredező különféle alakú és nagyságú kéményeket. A volt Erzsébet híd körül építkezés folyik, itt igazán nincs mit számon kérnünk, de már a hajdani Dunakorzó tol­­dozott-foldozott betonja, a fák tövének ráccsal nem védett földfoltjai, az elhanyagolt, piszkos, düledező lejárók a ha­­­jóállomásokra nagyon szemet szúrnak. Úgy látszik nincs gazdája annak a raktársornak sem, amely a 2-es villamos vo­nala alatt húzódik kitört abla­kokkal, megrozsdásodott vas­alkatrészekkel, girbe-görbe aj­tókkal. Fent a tereken és a háború­ alatt elpusztult épületek he­lyén létesített parkocskákban pázsit, virágok, szépen mázolt padok és ennek megfelelően komoly nagymama-, mama-, gyerek­forgalom, lent azonban valóságos túra végig botladozni a hiányos kövezetű, gödrös alsórakpartom. Joggal írja egyik olvasónk levelében: »Az alsórakpart északi oldalán, né­hány lépésnyire a tudomány csarnokától, az Akadémiától, »szaharai« állapotok uralkod­nak. A néhány év előtti nagy árvíz többaraszos homokot ra­kott le a rakpartra. Ez a ho­mokréteg, ami ma már porten­ger, ma is ott "díszlik­" és a legkisebb szél is kiadós porfel­hőt kavar, az arra járók nem kis bosszúságára.* Az egész part hosszában vé­gigfut a 2-es villamos, mellet­te vaskorlát, csak az Ország­ház nyújt lépcsőivel és tera­szaival kilátást a Dunára és a mögötte emelkedő Rózsadomb­ra. Nem arról van szó termé­szetesen, hogy a pesti Duna­­partról nem lehet­­látni a vi­zet, illetve a Várat. Lehet lát­ni és ha valaki nagyon szereti a Dunát — egy kis fáradtság árán — egészen közel sétálhat mellette. A probléma az, hogy valamikor — minden jel erre mutat —­, nem tekintették egyébnek a Dunát, mint amire egy folyót szállítási, vízszolgál­tatási és köztisztasági szem­pontból használni lehet. És ez a szemlélet még nem veszett ki teljesen. Új városrészeinket nem tervezik olyasféleképpen, hogy ne csak "­odaérjenek a Du­nához", mint például a Zsig­­mond téri épületcsoport, ha­nem onnan vegyék a lélegzetet, hogy szinte karjaikba öleljék a Dunát olyasféleképpen, mint a Szent István park épületei, de annál szenvedélyesebben és nagyvonalúbban. Meg kellene érezni tervezőknek és város­rendezőknek, hogy mennyire kívánja a Duna-part a levegőt, a zöldet és hogy egyes szaka­szai a fővárosiak pihenésének és szórakozásának ideális kör­nyezetet nyújtanának. Leg­alább perspektivikusan tervbe kellene venni a Duna-part korszerűbb, zajtalanabb közle­kedését, össze kell egyeztetni a víziszállítás konkrét szükség­leteit és a belső város -parti igényeit* sokkal inkább, mint eddig. És tisztaságot, rendet kell teremteni ott, ahol ez hiányzik! A »Duna királynője* igényli a Dunát. Fokozatosan, ahogy erőnkből futja, de céltudatosan, adjuk vissza jogos birodalmát! Teknős Péter A Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország és Csehszlovákia kormányának közös nyilatkozata a nyugatnémet militarizmus veszélyeiről A külpolitikai helyzet­ ­ a kínai népköztársaság ensz-tagságáról tar­­-*-• tott szavazást behatóan kommentálja a nyugati sajtó. Az angol sajtó megállapítja, hogy Washingtonnak a népi Kína ENSZ-tagsága ellen vívott harca közeledik a menthetetlen ve­reséghez. A konzervatív Daily Telegraph New York-i tudó­sítója szerint sok ország meg van győződve, hogy a népi Kína részvétele nélkül nem lehet hatékony semmiféle egyezmény a leszerelésről, sem bármely más fontosabb kérdésről. Morse demokrata szenátor kijelentette: a Kína felvételéről lefolyta­tott szavazás azt mutatja, hogy „a pekingi kormány felvétele elkerülhetetlen­. Az Observer tudósítója hangsúlyozta: az ENSZ-küldöttek nagy része meg van győződve, hogy a Kína felvétele ellen vívott harc »elérte az ostobaság tetőpontját«. A Sunday Times honkongi tudósítója a következőket közli: az Egyesült Államok távol-keleti diplomáciai és katonai hatósá­gai által Washingtonba küldött jelentések megerősítik Hrus­csov megállapítását, hogy mind az általános, mind pedig az atomleszerelés lehetetlen a Kínai Népköztársaság hozzájáru­lása nélkül. A francia főváros diplomáciai köreiben az a vélemény alakult ki, hogy jövőre már lehetetlenné válik az amerikaiak elutasító magatartásának elfogadtatása és a népi Kína ENSZ- tagságának kérdése minden bizonnyal a közgyűlés elé kerül. A New York Times hétfői vezércikkében kénytelen elismerni, lehetséges, hogy a nem is túlságosan távoli jövőben az Egye­sült Államok és szövetségesei vereséget szenvednek Kína ENSZ-fel­vételének kérdésében. Kennedy szenátor, az ENSZ- közgyűlés szavazásából azt a tanulságot vonta le, hogy »az Egyesült Államok befolyása nem gyarapszik”. (Lapunkban részletesen ismertetjük a szavazatok megoszlását.)­­ BONN ÉS PÁRIZS NÉZETELTÉRÉSEI szintén sokat fog­­lalkoztatják a nyugati szemleírókat. Általában nagy fel­tűnést keltett Eisenhowernak Adenauerhoz intézett "szemé­lyes levele", amelyben a NATO és a nyugati szövetségesek viszonyának kérdésével foglalkozott. A levélben az amerikai elnök kijelentette, hogy az amerikai csapatok európai jelen­léte feltételezi a NATO struktúrájának változatlan fenntar­tását. A bonni kancellár a Debrével folytatott tárgyalásokon felolvasta a francia miniszterelnöknek a levelet. Londonban azt gyanítják, hogy Eisenhower levele, amelyet Adenauer végső ütőkártyaként játszott ki Debré ellen,­­nem véletle­nül" érkezett. Lapjelentések szenzációs formában tárgyalják Adenauer viharos vitáját a franciákkal. A Daily Express bonni tudósítója szerint Adenauer azt hiszi, hogy de Gaulle-ra eddig legsúlyosabb politikai vereségét mérte és megfékezte a NATO jelenlegi szervezetének felborítását célzó terveit. Az UPI szerint ugyanis éles vita után Adenauer rábírta a fran­cia miniszterelnököt, hogy a közös közleménybe belevegye­nek egy mondatot, amely szerint az amerikai és az európai hatalmak együttműködése elengedhetetlen hozzájárulás a nyugati világ hatásos védelméhez­. A News Chronicle pá­rizsi tudósítója szintén úgy értesült, hogy Adenauer ezúttal először fordult nyíltan a franciák ellen, nyers hangon, dühö­sen bírálta a NATO-ra és Európára vonatkozó nézeteiket. A Daily Telegraph vezércikkében megállapítja: »Eddig is volt feszültség Párizs és Bonn között, de a mostani sokkal komo­lyabb, mert alapvető politikára vonatkozik: Franciaország és Nyugat-Németország viszonyának jövőjére. Ezek az ellenté­tek valamennyi NATO-tagot­ érintik.­ A Times vezércikke a megbeszélésekről kiadott közleményt a szokásos üres közhely­nek minősíti. Szovjet—lengyel— német—csehszlovák közös kormánynyilatkozat Moszkvából jelenti a TASZSZ. A Német Demokra­tikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Szovjet Szo­cialista Köztársaságok Szövet­sége és a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaság kormá­nyai, Európa békés jövendőjét féltve, valamennyi állam népé­hez és kormányához fordul­nak e nyilatkozattal a mai helyzetben, amikor a Nyugat- Németor­szágban újjászülető német militarizmus és re­­vansizmus növekvő veszéllyel fenyegeti a békét. A legutóbbi tények tanúsága szerint az NSZK kormányának katonai készülődése újabb és veszedelmes szakaszba lépett, amelynek jellemző sajátsága, hogy mindenáron tömegpusz­tító fegyverekhez kívánnak jutni és nagy igyekezettel revansista hangulatot keltenek a nyugatnémet lakosság­ köré­ben, hogy ideológiailag előké­szítsék a lakosságot a katonai kalandokra. A Bundeswehr titkos egyezményei Az NSZK kormánya és a Bundeswehr vezetősége azzal kezdte, hogy a párizsi egyez­mények bizonyos korlátozásai­nak felülvizsgálását követelte, valamint titkos megegyezést kötött a NATO vezető hatal­maival egyes rakétafajták szállításáról a Bundeswehr számára, most pedig ultimá­tum formájában nyíltan felve­tették azt a kérdést, hogy a modern fegyverzet valamennyi fajtáját, elsősorban nukleá­ris és rakétafegyvereket bo­csássanak rendelkezésükre. Ezek a rosszindulatú követelé­sek kifejezésre jutottak az úgynevezett­­tábori emlék­ iratban­*, amelyet az NSZK kormánya és Adenauer kan­cellár teljes mértékben támo­gatott. Követelték, hogy a fegyveres szolgálatra alkalmas egész lakosságot a hadseregbe kényszerítsék; korlátlanul el­lássák a Bundeswehrt nukleá­ris és rakétafegyverekkel, bombavető repülőgépekkel, hatalmas flottát teremtsenek rr mindenféle űrtartalmú és fegyverzeti korlátozás nélkül, s a fegyveres erőket és a ka­tonai raktárakat az NSZK ha­táraitól messze, a NATO-or­­szágok területén is elhelyez­zék. Ez alkotja az ország általá­nos­­ militarizálásának prog­ramját, amelyet a volt hitleri tábornokok az emlékiratban előterjesztettek. Az NSZK kormánya abban az igyekez­­tében, hogy megvalósítsa a nyugatnémet katonai klikk eme programját, nyíltan kesz­tyűt dob a békeszerető népek­nek, amelyek minden erejük­kel az, általános és teljes le­szerelésről szóló megegyezést kívánják; e megegyezés alap­eszméjét az Egyesült Nemze­tek is jóváhagyta. A bonni kormány uszító propagandája Az NSZK kormánya a "►kommunista veszedelem* fel­idézésével kívánja álcázni a Bundeswehr tömegpusztító fegyverekkel való ellátására irányuló igényeit. Európa né­pei azonban saját tapasztala­taik alapján elég jól ismerik a német militarizmus ordas természetét. Volt alkalmuk efféle érvelést hallani és jól tudják, mi következhet ezután. Az NSZK-kormány nyíltan meghirdette, hogy erőszakkal be akarja kebelezni a Német Demokratikus Köztársaságot és területeket kíván elcsatolni Lengyelországtól, Csehszlová­kiától és a Szovjetuniótól, s ezek az igények az NSZK po­litikájának legfőbb céljai. Az NSZK kormánya szüntelenül ellenséges, uszító propagandát visz az említett országok el­len. Az Adenauer-kormány óriási erőfeszítéseket tesz és hatal­mas eszközöket mozgósít, hogy revansvágyó hangulatot kelt­sen Nyugat-Németország la­kosságában. A sajtót, a rádiót, a televíziót, a filmet — egy­szóval minden propaganda­­eszközt — e cél szolgálatába állították. A lakosság gondo­latvilágánál: megmérgezése a revansizmus szellemével már az iskolapadokban kezdődik, tovább folyik a felsőfokú tan­intézetekben, a vállalatokban, az intézményekben. Az ország­ban tucatjával és százával mű­ködnek a különféle bajtársi egyesületek, kuratóriumok, szövetségeik és más szerveze­tek, rendszeresen rendeznek gyűléseket és tüntetéseket az­zal a jelszóval, hogy állítsák vissza a ""nagyném­et birodal­mat" és kelet-európai államok rovására csatoljanak hozzá bizonyos területeket. Az emlí­tett szervezeteket, amelyek­nek élén rendszerint a múlt­ban főszerepet játszó ná­cik és háborús bűnösök állnak, a bonni kormányszer­vek tevékenyen támogatják és pénzelik. A bonni miniszterek odáig mennek, hogy gyakran maguk is részt vesznek re­vansista összejöveteleken. Mindenki ismeri Aden­auer kancellár uszító megnyi­latkozásait; a kancellár állan­dóan sürgeti, hogy készüljenek fel idegen keleti területek meghódítására. A világ köz­véleményében általános fel­háborodást keltettek Erhard alkancellár, Merkatz és See­­bohm miniszter nemrég el­hangzott kijelentései, amelyek lengyel és csehszlovák terüle­teikre támasztott igényekről szóltak. Mindez azt bizonyítja, hogy Bonn a Német Szövetségi Köz­társaság hivatalos állami po­litikájának rangjára emelte a revansizmust. A dolog lényegén mit sem változtat, hogy a bonni kor­mány — tekintettel arra, hogy a világ közvéleménye eluta­sítja a más államok területé­vel kapcsolatos bonni fondor­latokat — olyan frázisokkal igyekszik leplezni politikájá­nak agresszív jellegét, hogy a német határok kérdésének ""békés" felülvizsgálatát köve­teli. "Ki veheti azonban komo­lyan az ilyen kijelentéseket, kit vezethetnek félre ezek az állítások? A bonni kormány nagyon jól tudja, hogy azok az államok, amelyek rovására területi igényeket támaszt, so­hasem egyeznének bele, hogy határaik­at a német militaris­ták javára megváltoztassák, és nem hajlandók alkuba bocsát­kozni erről a kérdésről. Az NSZK agresszív céljai Mégis a bonni kormány ma­kacsul kitart követelései mel­lett, sőt a fegyverkezés foko­zásával igyekszik azokat alá­támasztani. Ilyen körülmények között csak egy következtetés­re lehet jutni: a nyugatnémet kormánykörök erőszakkal, fegyveres konfliktus útján akar­ják megvalósítani expanzív céljaikat. Amilyen arányban nő és erősödik a nyugatnémet had­sereg, a nyugatnémet revans­­vágyók tevékenysége úgy vá­lik egyre kihívóbbá és veszé­lyesebbé. Nem elégszenek meg a Német Szövetségi Köztársa­ság területével, hanem a Né­met Demokratikus Köztársa­ság szívében fekvő Nyugat- Berlint is igyekeznek felhasz­nálni provokációs céljaikra. A nyugatnémet katonai klikk egyre arcátlanabbá és kérlel­hetetlenebbé válik. A bonni kormánykörök politikájában egyre világosabban és éleseb­ben domborodnak ki azok a vonások, amelyek Németország politikáját a második világ­háború előtt jellemezték. Az akkori Németország kor­mánykörei szintén ""egyenjo­gúságot" követeltél, a fegy­verzetet illetően, szintén tor­­kuk szakadtából üvöltöztél, a ""kommunista veszélyről"; ugyanúgy mérgezték a néme­tek lelkivilágát a revans-esz­­mével, buzdítottak az "élet­tér" meghódítására. Ismeretes, hogy ez mivel végződött. Az állig felfegyver­zet fasiszta Németország vé­gül az emberiséget is példát­lan arányú, véres háborúba döntötte, amely óriási szeren-

Next