Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)
1960-10-11 / 241. szám
aj * Magyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Kedd 1960. október II XVI. év, 241. szám A Duna és Budapestet a Duna királynőjének becézik, pedig — akármilyen groteszk is ez — tulajdonképpen majdnem, teljes hosszában el van vágva a Dunától. Már megírtuk, hogy a hajdan külvárosnak számító, ma azonban Budapest belső területei közé tartozó Margithíd— Árpád híd partsávon mennyi minden zavarja a fővárosiakat a jó levegő és a gyönyörű panoráma élvezetében. Most pedig, hogy végigjártuk a többi szakaszokat a Margithíd Lánchíd, Erzsébethíd, Szabadság had, Petőfihíd hoszszában Pesten és Budán, kiderült, hogy még a »legbelvárosibb« partszakaszokon sem lehet felfedezni a városrendezők és városcsinosítók lángoló érzelmeit a Duna iránt. Az egész szemlélet a Gellérthegytől indulhatott ki, amely robusztus tömbjével falként áll Buda és a Duna közé, hogy aztán a kisebb, de szintén a parthoz igen közel vonuló Várhegy vegye át tőle a "stafétabotot". Buda ettől kezdve szinte az egész part hosszában hátat fordít a Dunának, vagy, mint például a Műszaki Egyetem új épülettömbjein elvonul mellette, a régi épületkomplexum pedig kerítéssel, fákkal és térben való elhelyezkedésével szinte hangsúlyozza, hogy zárt valami és semmi köze a Dunához. A 9-es villamos a Szabadsághíd és Lánchíd között valósággal lehetetlenné teszi a parti sétát, hiszen a gyalogút egyes szakaszokon a két sínpár között vezet. Itt andalogni — enyhén szólva — kissé zajos mulatság. A Szabadságrad és a Lánchíd közti szakasz élő példája annak, mennyire nem törődtek itt hajdanában a"dunai" szempontokkal. A keskeny paptsávba magas, ormótlan házak rövidebb-hosszabb sora ékelődik, elrontva mind a Duna, mind a Vár látványát. Milyen üde folt a Várkert kioszk, ahol van egy kis tér, egy kis levegő, egy kis zöld, egy kis perspektíva. Sajnos, azonban ez a kioszk is roskatag, pedig az egész partszakasz szinte arra termett, hogy pihenésül és szórakozásul szolgáljon. Talán nincs messze az idő, amikor jó néhány ház lebontásával jóvá lehet tenni a hajdani telekspekuláció bűneit. A Bem rakpart már keményebb dió. Valóságos pesti utca ez, de olyan, amelynek csak egy oldala van. Hogy milyennek kellene lennie ennek a partsávnak, azt a pontház és a körülötte zöldellő kis parkocska szemlélteti. Ez a modern elrendezés egyúttal bepillantást enged a Fő utcára, illetve a Fő utcáról »kipillantást* a Dunára. . Jellemző a Dunáinak hátatfordító szemléletre, hogy a Margitsziget is el van vágva a Dunától! Stadionok, fürdői, csónakházak sorakoznak a budai part hosszában, csak rövid szakaszokon lehet a vízközelbe jutni, akkor is nehezen. Az egész úthálózat is hosszanti és belső vonulású, nem a Dunára nyitik, a pesti part — a belső részek pompájával összevetve — sivár. Ami a budai Duna-part gondozottságát illeti, ez — rövidebb szakaszoktól eltekintve — közepes, vagy gyenge. Még az olyan vadokat újonnan planírozott terület, mint a Petőfihíd budai hídfője alatti térség is kopár és szemetes, az új egyetemi épületek parkja pedig gondozatlan. Őszintén szólva nem is csoda, hogy a Petőfihíd—Szabadság had sávot nem tekintik séta- és üdülőhelynek. Szemben a Hídfenntartó Vállalat telepe húzódik, amely mindennek nevezhető, csak artisztikus látványnak nem. Hát még közelről! A Kéziraktár utcából egy királynőre általán nem lehet látni a Dunát (nemhogy megközelíteni), mert az ütött-kopott falak, kerítések, daruk, rozsdás vasalkatrészek, hullámpalával fedett színek elállják az utat. Bizonyára azért ilyen zsibvásárszerű az egész, mert ideiglenesnek tartják. De hány év óta már! És hány esztendeig még! A Belgrád rakpart kőtengere következik, amit csak aláhúz a hosszú »tilos« alsórakpart (a MAHART tulajdonában). Fent lenne hely bőven, mégse látni tenyérnyi zöld foltot, csak a hajóvállalat helyiségeinek lapos betontetőit és a belőlük meredező különféle alakú és nagyságú kéményeket. A volt Erzsébet híd körül építkezés folyik, itt igazán nincs mit számon kérnünk, de már a hajdani Dunakorzó toldozott-foldozott betonja, a fák tövének ráccsal nem védett földfoltjai, az elhanyagolt, piszkos, düledező lejárók a hajóállomásokra nagyon szemet szúrnak. Úgy látszik nincs gazdája annak a raktársornak sem, amely a 2-es villamos vonala alatt húzódik kitört ablakokkal, megrozsdásodott vasalkatrészekkel, girbe-görbe ajtókkal. Fent a tereken és a háború alatt elpusztult épületek helyén létesített parkocskákban pázsit, virágok, szépen mázolt padok és ennek megfelelően komoly nagymama-, mama-, gyerekforgalom, lent azonban valóságos túra végig botladozni a hiányos kövezetű, gödrös alsórakpartom. Joggal írja egyik olvasónk levelében: »Az alsórakpart északi oldalán, néhány lépésnyire a tudomány csarnokától, az Akadémiától, »szaharai« állapotok uralkodnak. A néhány év előtti nagy árvíz többaraszos homokot rakott le a rakpartra. Ez a homokréteg, ami ma már portenger, ma is ott "díszlik" és a legkisebb szél is kiadós porfelhőt kavar, az arra járók nem kis bosszúságára.* Az egész part hosszában végigfut a 2-es villamos, mellette vaskorlát, csak az Országház nyújt lépcsőivel és teraszaival kilátást a Dunára és a mögötte emelkedő Rózsadombra. Nem arról van szó természetesen, hogy a pesti Dunapartról nem lehetlátni a vizet, illetve a Várat. Lehet látni és ha valaki nagyon szereti a Dunát — egy kis fáradtság árán — egészen közel sétálhat mellette. A probléma az, hogy valamikor — minden jel erre mutat —, nem tekintették egyébnek a Dunát, mint amire egy folyót szállítási, vízszolgáltatási és köztisztasági szempontból használni lehet. És ez a szemlélet még nem veszett ki teljesen. Új városrészeinket nem tervezik olyasféleképpen, hogy ne csak "odaérjenek a Dunához", mint például a Zsigmond téri épületcsoport, hanem onnan vegyék a lélegzetet, hogy szinte karjaikba öleljék a Dunát olyasféleképpen, mint a Szent István park épületei, de annál szenvedélyesebben és nagyvonalúbban. Meg kellene érezni tervezőknek és városrendezőknek, hogy mennyire kívánja a Duna-part a levegőt, a zöldet és hogy egyes szakaszai a fővárosiak pihenésének és szórakozásának ideális környezetet nyújtanának. Legalább perspektivikusan tervbe kellene venni a Duna-part korszerűbb, zajtalanabb közlekedését, össze kell egyeztetni a víziszállítás konkrét szükségleteit és a belső város -parti igényeit* sokkal inkább, mint eddig. És tisztaságot, rendet kell teremteni ott, ahol ez hiányzik! A »Duna királynője* igényli a Dunát. Fokozatosan, ahogy erőnkből futja, de céltudatosan, adjuk vissza jogos birodalmát! Teknős Péter A Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország és Csehszlovákia kormányának közös nyilatkozata a nyugatnémet militarizmus veszélyeiről A külpolitikai helyzet a kínai népköztársaság ensz-tagságáról tar-*-• tott szavazást behatóan kommentálja a nyugati sajtó. Az angol sajtó megállapítja, hogy Washingtonnak a népi Kína ENSZ-tagsága ellen vívott harca közeledik a menthetetlen vereséghez. A konzervatív Daily Telegraph New York-i tudósítója szerint sok ország meg van győződve, hogy a népi Kína részvétele nélkül nem lehet hatékony semmiféle egyezmény a leszerelésről, sem bármely más fontosabb kérdésről. Morse demokrata szenátor kijelentette: a Kína felvételéről lefolytatott szavazás azt mutatja, hogy „a pekingi kormány felvétele elkerülhetetlen. Az Observer tudósítója hangsúlyozta: az ENSZ-küldöttek nagy része meg van győződve, hogy a Kína felvétele ellen vívott harc »elérte az ostobaság tetőpontját«. A Sunday Times honkongi tudósítója a következőket közli: az Egyesült Államok távol-keleti diplomáciai és katonai hatóságai által Washingtonba küldött jelentések megerősítik Hruscsov megállapítását, hogy mind az általános, mind pedig az atomleszerelés lehetetlen a Kínai Népköztársaság hozzájárulása nélkül. A francia főváros diplomáciai köreiben az a vélemény alakult ki, hogy jövőre már lehetetlenné válik az amerikaiak elutasító magatartásának elfogadtatása és a népi Kína ENSZ- tagságának kérdése minden bizonnyal a közgyűlés elé kerül. A New York Times hétfői vezércikkében kénytelen elismerni, lehetséges, hogy a nem is túlságosan távoli jövőben az Egyesült Államok és szövetségesei vereséget szenvednek Kína ENSZ-felvételének kérdésében. Kennedy szenátor, az ENSZ- közgyűlés szavazásából azt a tanulságot vonta le, hogy »az Egyesült Államok befolyása nem gyarapszik”. (Lapunkban részletesen ismertetjük a szavazatok megoszlását.) BONN ÉS PÁRIZS NÉZETELTÉRÉSEI szintén sokat foglalkoztatják a nyugati szemleírókat. Általában nagy feltűnést keltett Eisenhowernak Adenauerhoz intézett "személyes levele", amelyben a NATO és a nyugati szövetségesek viszonyának kérdésével foglalkozott. A levélben az amerikai elnök kijelentette, hogy az amerikai csapatok európai jelenléte feltételezi a NATO struktúrájának változatlan fenntartását. A bonni kancellár a Debrével folytatott tárgyalásokon felolvasta a francia miniszterelnöknek a levelet. Londonban azt gyanítják, hogy Eisenhower levele, amelyet Adenauer végső ütőkártyaként játszott ki Debré ellen,nem véletlenül" érkezett. Lapjelentések szenzációs formában tárgyalják Adenauer viharos vitáját a franciákkal. A Daily Express bonni tudósítója szerint Adenauer azt hiszi, hogy de Gaulle-ra eddig legsúlyosabb politikai vereségét mérte és megfékezte a NATO jelenlegi szervezetének felborítását célzó terveit. Az UPI szerint ugyanis éles vita után Adenauer rábírta a francia miniszterelnököt, hogy a közös közleménybe belevegyenek egy mondatot, amely szerint az amerikai és az európai hatalmak együttműködése elengedhetetlen hozzájárulás a nyugati világ hatásos védelméhez. A News Chronicle párizsi tudósítója szintén úgy értesült, hogy Adenauer ezúttal először fordult nyíltan a franciák ellen, nyers hangon, dühösen bírálta a NATO-ra és Európára vonatkozó nézeteiket. A Daily Telegraph vezércikkében megállapítja: »Eddig is volt feszültség Párizs és Bonn között, de a mostani sokkal komolyabb, mert alapvető politikára vonatkozik: Franciaország és Nyugat-Németország viszonyának jövőjére. Ezek az ellentétek valamennyi NATO-tagot érintik. A Times vezércikke a megbeszélésekről kiadott közleményt a szokásos üres közhelynek minősíti. Szovjet—lengyel— német—csehszlovák közös kormánynyilatkozat Moszkvából jelenti a TASZSZ. A Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányai, Európa békés jövendőjét féltve, valamennyi állam népéhez és kormányához fordulnak e nyilatkozattal a mai helyzetben, amikor a Nyugat- Németországban újjászülető német militarizmus és revansizmus növekvő veszéllyel fenyegeti a békét. A legutóbbi tények tanúsága szerint az NSZK kormányának katonai készülődése újabb és veszedelmes szakaszba lépett, amelynek jellemző sajátsága, hogy mindenáron tömegpusztító fegyverekhez kívánnak jutni és nagy igyekezettel revansista hangulatot keltenek a nyugatnémet lakosság körében, hogy ideológiailag előkészítsék a lakosságot a katonai kalandokra. A Bundeswehr titkos egyezményei Az NSZK kormánya és a Bundeswehr vezetősége azzal kezdte, hogy a párizsi egyezmények bizonyos korlátozásainak felülvizsgálását követelte, valamint titkos megegyezést kötött a NATO vezető hatalmaival egyes rakétafajták szállításáról a Bundeswehr számára, most pedig ultimátum formájában nyíltan felvetették azt a kérdést, hogy a modern fegyverzet valamennyi fajtáját, elsősorban nukleáris és rakétafegyvereket bocsássanak rendelkezésükre. Ezek a rosszindulatú követelések kifejezésre jutottak az úgynevezetttábori emlék iratban*, amelyet az NSZK kormánya és Adenauer kancellár teljes mértékben támogatott. Követelték, hogy a fegyveres szolgálatra alkalmas egész lakosságot a hadseregbe kényszerítsék; korlátlanul ellássák a Bundeswehrt nukleáris és rakétafegyverekkel, bombavető repülőgépekkel, hatalmas flottát teremtsenek rr mindenféle űrtartalmú és fegyverzeti korlátozás nélkül, s a fegyveres erőket és a katonai raktárakat az NSZK határaitól messze, a NATO-országok területén is elhelyezzék. Ez alkotja az ország általános militarizálásának programját, amelyet a volt hitleri tábornokok az emlékiratban előterjesztettek. Az NSZK kormánya abban az igyekeztében, hogy megvalósítsa a nyugatnémet katonai klikk eme programját, nyíltan kesztyűt dob a békeszerető népeknek, amelyek minden erejükkel az, általános és teljes leszerelésről szóló megegyezést kívánják; e megegyezés alapeszméjét az Egyesült Nemzetek is jóváhagyta. A bonni kormány uszító propagandája Az NSZK kormánya a "►kommunista veszedelem* felidézésével kívánja álcázni a Bundeswehr tömegpusztító fegyverekkel való ellátására irányuló igényeit. Európa népei azonban saját tapasztalataik alapján elég jól ismerik a német militarizmus ordas természetét. Volt alkalmuk efféle érvelést hallani és jól tudják, mi következhet ezután. Az NSZK-kormány nyíltan meghirdette, hogy erőszakkal be akarja kebelezni a Német Demokratikus Köztársaságot és területeket kíván elcsatolni Lengyelországtól, Csehszlovákiától és a Szovjetuniótól, s ezek az igények az NSZK politikájának legfőbb céljai. Az NSZK kormánya szüntelenül ellenséges, uszító propagandát visz az említett országok ellen. Az Adenauer-kormány óriási erőfeszítéseket tesz és hatalmas eszközöket mozgósít, hogy revansvágyó hangulatot keltsen Nyugat-Németország lakosságában. A sajtót, a rádiót, a televíziót, a filmet — egyszóval minden propagandaeszközt — e cél szolgálatába állították. A lakosság gondolatvilágánál: megmérgezése a revansizmus szellemével már az iskolapadokban kezdődik, tovább folyik a felsőfokú tanintézetekben, a vállalatokban, az intézményekben. Az országban tucatjával és százával működnek a különféle bajtársi egyesületek, kuratóriumok, szövetségeik és más szervezetek, rendszeresen rendeznek gyűléseket és tüntetéseket azzal a jelszóval, hogy állítsák vissza a ""nagynémet birodalmat" és kelet-európai államok rovására csatoljanak hozzá bizonyos területeket. Az említett szervezeteket, amelyeknek élén rendszerint a múltban főszerepet játszó nácik és háborús bűnösök állnak, a bonni kormányszervek tevékenyen támogatják és pénzelik. A bonni miniszterek odáig mennek, hogy gyakran maguk is részt vesznek revansista összejöveteleken. Mindenki ismeri Adenauer kancellár uszító megnyilatkozásait; a kancellár állandóan sürgeti, hogy készüljenek fel idegen keleti területek meghódítására. A világ közvéleményében általános felháborodást keltettek Erhard alkancellár, Merkatz és Seebohm miniszter nemrég elhangzott kijelentései, amelyek lengyel és csehszlovák területeikre támasztott igényekről szóltak. Mindez azt bizonyítja, hogy Bonn a Német Szövetségi Köztársaság hivatalos állami politikájának rangjára emelte a revansizmust. A dolog lényegén mit sem változtat, hogy a bonni kormány — tekintettel arra, hogy a világ közvéleménye elutasítja a más államok területével kapcsolatos bonni fondorlatokat — olyan frázisokkal igyekszik leplezni politikájának agresszív jellegét, hogy a német határok kérdésének ""békés" felülvizsgálatát követeli. "Ki veheti azonban komolyan az ilyen kijelentéseket, kit vezethetnek félre ezek az állítások? A bonni kormány nagyon jól tudja, hogy azok az államok, amelyek rovására területi igényeket támaszt, sohasem egyeznének bele, hogy határaikat a német militaristák javára megváltoztassák, és nem hajlandók alkuba bocsátkozni erről a kérdésről. Az NSZK agresszív céljai Mégis a bonni kormány makacsul kitart követelései mellett, sőt a fegyverkezés fokozásával igyekszik azokat alátámasztani. Ilyen körülmények között csak egy következtetésre lehet jutni: a nyugatnémet kormánykörök erőszakkal, fegyveres konfliktus útján akarják megvalósítani expanzív céljaikat. Amilyen arányban nő és erősödik a nyugatnémet hadsereg, a nyugatnémet revansvágyók tevékenysége úgy válik egyre kihívóbbá és veszélyesebbé. Nem elégszenek meg a Német Szövetségi Köztársaság területével, hanem a Német Demokratikus Köztársaság szívében fekvő Nyugat- Berlint is igyekeznek felhasználni provokációs céljaikra. A nyugatnémet katonai klikk egyre arcátlanabbá és kérlelhetetlenebbé válik. A bonni kormánykörök politikájában egyre világosabban és élesebben domborodnak ki azok a vonások, amelyek Németország politikáját a második világháború előtt jellemezték. Az akkori Németország kormánykörei szintén ""egyenjogúságot" követeltél, a fegyverzetet illetően, szintén torkuk szakadtából üvöltöztél, a ""kommunista veszélyről"; ugyanúgy mérgezték a németek lelkivilágát a revans-eszmével, buzdítottak az "élettér" meghódítására. Ismeretes, hogy ez mivel végződött. Az állig felfegyverzet fasiszta Németország végül az emberiséget is példátlan arányú, véres háborúba döntötte, amely óriási szeren-