Magyar Nemzet, 1961. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-01 / 27. szám

4 ICCEHEECEC Korogyin operájának felújítása . Mintha régi képes krónikás­könyvben lapozgatnánk, vagy történelmi freskó-sorozatot szemlélnénk, úgy tárulnak sorra elénk a felvonások és színpadképek. Élőkép-sorozat­nak mondhatnánk leginkább, amelynek minden tablója epikus elbeszélés főbb mozza­natait illusztrálja. Az egyes képeken belül át-áthullámzik a mozgalmasság, drámai im­pulzusok adnak fordulatot a cselekménynek. Mégis, in­kább önmagukban zárt, sta­tikus képekről van itt szó: Borogyin maga is a krónikás attitűdjével idézi az orosz tör­ténelmet: a 12. század epikai remekművére, az Igor-énekre, és más történetírói feljegyzé­sekre támaszkodva, a törté­nelmi valósághoz meglehetős híven beszéli el Igor Szvja­­toszlavics novgorodi fejede­lem 1185-i hadjáratát. Fő mon­danivalója maga a történelmi múlt, a nemzeti hagyomány felidézése. S ez a mondanivaló — ha megjelenési formájában bizonyos mértékig kivételt is jelent a színpad drámai tör­vényszerűségei alól — itt, egy­szeri alkalommal, Borogyin zenéjével eléggé tartalmasnak mutatkozik ahhoz, hogy önma­gában betöltse az operaszínpa­dot. A zene sokfélesége és tar­talmi gazdagsága teszi, hogy a színpad elbírja az illusztratív szerepet; a zene megszínezi és elevenné varázsolja a hősöket, történelmi légkört von köré­jük, képszerű, jellegzetes típu­sokat formál belőlük, ha mindegyikükből nem is válik drámai akcióban kibontakozó, személyes sorsot hordozó figu­ra. A zene ábrázol és jellemez; egyéni és következetesen meg­őrzött hangvétele van minden alak számára. Igor és Jarosz­­lavna zárt, karakterisztikus portréját éppúgy emlékeze­tünkbe vési, mint Galickij herceg vagy Koncsak kán váz­latos, de ragyogó,­, élethű szí­nekkel felvázolt arcképét, a fiatal szerelmesek, Vlagyimir és Koncsakovna hangjának­ puha, meleg csengését, a két szélhámos énekmondó, Jeros­­ka és Szkula népi zamattal friss, mulatságos gúnyrajzát. Élénk és sajátos festői tónuso­kat talál Borogyin zenéje a polovec környezet megeleve­­nítésére; úgy tárja föl előt­tünk, mint valami enyhén ke­leties, egzotikus varázs­világot — az orosz későromantika orientalizmusának megnyilvá­nulása ez is, ahogyan legin­kább Rimszkij-Korszakov egyik-másik művéből ismer­jük. De sok olyasmi is akad itt, ami éppenséggel Muszorg­szkijra emlékeztet, jobban mindenki másnál: az ének­mondó kobzosok hangja pél­dául, vagy Galickijé, akiben Variamnak, a­­Borisz Godu­­nov- duhaj kóbor szerzetesé­nek rokon­ alkatára ismerünk. Mindenekfelett pedig az orosz nép hangja — a pompás tö­megjeleneteké és kórusoké, amelyeknek hasonlóan gazdag tere van itt, mint Muszorg­szkij operáiban. Közös forrásból is meríte­nek mindenütt: az orosz zenei népiesség forrásából. Mint ahogy a népzene jelenti a leg­elevenebb hagyományszerű kapcsolatok egyikét a történel­mi múlt felé is — s így a né­pi hangvétel jelentős szerepet vállal az­­Igor herceg-­ törté­nelmi atmoszférájának megte­remtésében. Sok minden együtt van te­hát, ami egy zárt, színpadi vi­lág felépítéséhez hozzájárul­hat, s ami — a darab lassú sodrású, epikus tempója mel­lett is — mély és tartós benyo­mást hagy, valódi operai él­mény hatását kelti a hallgató­ban. Az­­Igor herceg** így, ért­hető módon, maradandóan megőrizte népszerűségét. Hozzánk ugyan alaposan megkésve jutott el: az 1890-es szentpétervári ősbemutatóhoz képest majdnem öt évtizeddel, de amióta Issay Dobrowen 1938-ban bemutatta a magyar közönségnek, hosszabb-rövi­­debb megszakításokkal műso­rán tartja az Operaház. Az utóbbi két évadban nem sze­repelt az Opera játékrendjén; felújítása így kézenfekvően adódott. S ha akad is az orosz operairodalomnak olyan mű­ve, amelynek bemutatása vagy felelevenítése nálunk esetleg fontosabb, vagy időszerűbb feladatnak látszanék, emel­lett a repriz mellett legalább­is sok praktikus szempont szólhat: ha más nem, az, hogy a zenekar, a karmester, az elő­adás számos szólista szereplő­je részére — s nem utolsósor­ban a közönség számára — nem hozott teljesen ismeret­len, új problémát.­­ Az elbeszélő, epikus széles­séget az új rendezés bizonyos mértékig még szélesebbre hagyja tárulni az eddiginél. Lehet, hogy itt-ott adódna le­hetőség áthidaló rövidítésekre — például a nyitány zenéjé­ben, vagy a színpadi előjáték­ban — így viszont a zene ke­rek szimmetriája érvényesül maradéktalanul. (A régi ren­dezés beállításához képest vi­szont elmaradt egy jelenet: Igor szökése — sőt az opera eredeti partitúrájához képest egy teljes felvonás­t a Szov­jetunióban évtizedek óta ki­alakult színházi gyakorlat ta­pasztalatai sugallták így. A teljes terjedelem nagyjából ezzel egyenlítődik ki.) Pavel Zlatogorov, a moszk­vai Nyemirovics-Dancsenko­­színház művésze, a produkció vendég­rendezője mindenek­előtt a színpadi játékfegyelem­ben ért el első pillantásra fel­tűnő, jó eredményt. Főképp az opera tömegapparátust, kó­rust és statisztériát mozgósító nagy jeleneteiben érezni át­gondolt és tervszerű elképze­léseit: a tömegek és csoportok színpadi­ funkciója pontosan tisztázott, sokszor egyéni rész­letekig kidolgozott, a csopor­tos jelenetek bizonytalan el­nagyoltságára, ami egyik-má­sik operaelőadásunkra jellem­ző, itt nemigen akad példa. Néhol igen dinamikusak, életszerűen feloldottak, a kis­­realizmus finom részleteiben bővelkednek ezek a tömegje­lenetek; ilyen például Galic­­­­kij léhűtőinek kocsmajelenete, vagy az utána következő kép egyik-másik részlete (a lá­nyok, a bojárok Jaroszlavna palotájában). Másutt a stili­­záltság, a szimmetria uralko­dó, s még ennek is enyhül a merevsége, ha a zene szerke­zeti ritmusával együtt mozog. Ha a zenei felépítés és szín­padi környezet revüszerű be­állítást kíván, mint az opera előjátékában, akkor a revüt látványos pontossággal kell megrendezni — ebben példás­nak tűnik Zlatogorov megol­dása, ha már az előjáték tel­jes terjedelmű színpadra állítá­­sa mellett foglalt állást. A je­lenetek és felvonások befeje­zése mindenütt — néhol kissé feltűnően, s talán túlzottan is — látványos poén felé törek­szik; ezzel is az élőkép-jelle­get szélesíti ki Zlatogorov ren­dezése. Határozott rendezői stílusát ezekben a széles nagy jelene­tekben érezni meg leginkább; a darab felfogásának sajátos koncepciója is főképp rajtuk keresztül érvényesül. Az egyé­ni főalakok megformálásánál leginkább Igor határozott el­­­­képzelésű, zárt portréjában látjuk a rendezői munka pozi­tív eredményét.­­ Az aprólékosan gondos rea­lisztikus szellemet, a képszerű illusztráció szemléletességét szolgálják Fülöp Zoltán díszle­tei, Márk Tivadar pazar, tö­meges mennyiségben fényűző jelmezei. A színpadképek kö­zül az előjáték képe tetszett a legjobban: arany, kék és ele­fántcsontszín harmóniája, az ószláv templom díszlet monu­mentalitása megfelelően szol­gálta a történelmi elbeszélés légkörét, hangulatát.­­ Az "Igor herceg" első sze­reposztásának karmestere Ko­mor Vilmos, aki már a darab korábbi előadásait is régóta vezényelte. Irányítása megbíz­ható és megfelelő színvonalra emelte az előadás zenei ré­szét: vonatkozik ez elsősorban a zenekar teljesítményére, s a színpadi együttesek és szólis­ták össz­játék-fegyelmére. A tempóvételek most több he­lyütt kissé lassúnak tűnnek, elhúzódnak — ami nem feltét­lenül tesz jót az amúgy is szé­les kiterjedésre hajlamos da­rabnak. Elismeréssel kell szólni a rendkívüli feladatot vállaló kórusról; minden erejét igény­be veszi az a hatalmas szerep, amit ebben az operában be kell töltenie. Pless László okos és gazdaságos, hozzáértő jó ve­zetéséről is tanúskodik ez a teljesítmény. Az operaházi énekkar hajszolt és kimerítő munkatempója mellett szép­nek számíthat az elért ered­mény. A középső felvonás nagy ba­lettbetétje, a­­poloveci tán­cok** sorozata ismét jobb be­nyomást tesz most, hogy az opera szerves összefüggésébe visszakerült. Úgy tűnik, Ha­rangozó Gyula koreográfiájá­nak dinamizmusa, s a kartán­cok ritmikus pontossága mint­ha sokat nyert volna a leg­utóbbi beállítás óta; feltűnő­nek látszott ez legalábbis a legelső táncképben, a "polove­­ci"" felvonás elején. Az opera főalakjainak, a szólisták szereplésének elem­zésére a következőkben, az egyes szereposztásokról szóló beszámolóban kell majd visz­­szatérnünk. Hadd említsük itt a szereplők nevét: Takács Paulát Jaroszlavna, Tiszay Magdát Koncsakovna, Mátray Ferencet Vlagyimir, Külkey Lászlót és Katona Lajost Je­­roska és Szkula, Somogyváry Lajost Orlur szerepében; s te­gyük hozzá röviden: a címsze­replő Jámbor László alakítá­sa és Fodor János színpadi alakrajzban sikerült Galickij­­portréja élénkebben megma­rad emlékezetünkben — s hogy Székely Mihály, Koncsak kán epizodikusra szűkített szerepében, nem véletlenül aratta az előadás legforróbb sikerét. Kovács János Magyar Nemzet NAPLÓ FF­ . Hamburger Jenőnek, a Ta­nácsköztársaság egyik népbiz­­­tosának emléket állít a zala­­szentgróti községi tanács: megvásárolták azt az épületet, amelyben Hamburger annak idején lakott és dolgozott, s múzeumot rendeznek be em­lékezetére ebben az épület­ben.# Joseph Kozma, a magyar származású világhírű francia zeneszerző, aki a sikeres san­zonok komponálását komoly zenei alkotásokkal cserélte fel, most fejezte be egy fúvós­négyesét és hozzálátott egy fuvola és egy klarinét-szonátá­hoz. Zikmund és Hanzelka cseh­szlovák világjárók több mint másfél esztendeje vannak úton. Jelenleg az indiai Kas­mírban tartózkodnak, ahol szélesvásznú színesfilmet for­gattak. Elkészült a­­távol-keleti út első szakaszáról írt riport­könyv is. A Magyar Nemzeti Galériá­ban A felszabadult Budapest művészete című kiállítás nyit­­vatartását a nagy érdeklődés­re való tekintettel meghosz­­szabbították. A kiállítás még február hónapban is megte­kinthető. GB A Vas megyei Hegyalján épített úttörőtáborban nyá­ron felállítják Ságván Endre szobrát, amelyet Gömbös László, a Képzőművészeti Fő­iskola hallgatója társadalmi munkában készít.­ ­ Lengyel fotóművészeti ki­állítás nyílik február 4-én, dél­ben a Magyar Kereskedelmi Kamara mintatermében (V., Váci utca 27.). A kiállítást Henryk Grochulski, a Lengyel Népköztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete nyitja meg. Vidéki földének Kodolányi János drámájának rádióváltozata A rádió dramaturgiája egy­re gyakrabban — bár még mindig nem elég merészen — él ama egyedülálló lehetőségé­vel, ho­gy a legkönnyebben ke­zelhető, leggyorsabban­ mozgó­sítható színház áll rendelkezé­sére: kifejezetten a rádió szá­mára készült darabok bemu­tatásán kívül időnként mint­egy a színházak műsorpoliti­­kájának kiegészítésére is vál­lalkozik, s a hallgatók a ma­gyar s a világ drámairodal­mának egy-egy elfeledett, ré­gen be nem mutatott vagy ép­penséggel új darabjával is­merkedhetnek meg. Csupán néhány példát említve, uta­lunk itt a rádió Sha­­espeare­­ciklusára, melynek keretében megelevenednek a ritkábban játszott Shakespeare-drámák is, a szintén fehér hollónak­ számító antik drámákra, vagy az Irkueki történetre, mely­nek bemutatásával a rádió megelőzte a színházakat, az Amerikai Elektrára, Irwin Shaw vagy éppenséggel Né­meth­­László harmincas évek­ben írt drámájára. E friss damaturgi munka eredményeképpen került nap­világra Kodolányi János 1938- ban írott Vidéki története. Kádár István körorvos annak az elmaradott, nyomorúsággal küszködő falunak szenteli tu­dását és minden munkaerejét, ahol született. Felesége kar­rierre, nagyvárosi életre vá­gyik, nem érti férje elszánt ki­tartását és hivatástudatát, há­zasságuk lassan felőrlődik eb­ben a küzdelemben. Egy csa­ládi összecsapás után az or­vos felesége hibájából mulasz­tást követ el, egyik páciense meghal. A halott anyja fél­őrülten, bosszúálló erünnisz­­ként követeli az orvos meg­büntetését — hivatalos vizs­gálatok, meghurcoltatások után végül tisztázódik az eset, de Kádárné otthagyja férjét, elutazik. A drámában feltárt társa­dalmi környezetkép a törté­nelem, de a gyújtópontba ál­lított konfliktus bizonyos vo­natkozásban ma is aktuális. A társadalmi múlt-idézésen, a vidéki orvos­kérdés bizonyos fokú aktualitásán túl, Kodo­lányi drámájának számos olyan értéke van, ami egyéb­ként is felújításra érdemesíti: emberi kapcsolatok érzékeny, magasigényű ábrázolása, egy­két jól körvonalazott, eleven karakter, néhány feszült, nagy forróságú drámai pillanat. Kodolányi emberformálásá­ban van valami „tömbszerűbb: e módszer és látás eredmé­nyeképpen nem egy monu­mentális, nagyszerű alakot te­remtett már. Természetesen téma és környezet határozza meg, hogy egy-egy ilyen sze­replő miként mozog a köré épített világban. A Vidéki történetben számos kitűnő részlet ellenére is az volt az érzésünk: nem minden alak kapott testére szabott karak­tert, az író vésője nem mindig a drámai szükség szerint fa­ragta őket Így például éppen a fősze­replő Kádár István — s a rá­dióváltozat talán még fokozta ezt a hiányérzetünket — nem kerül valódi emberközelbe. Inkább csak eszmény és egy hivatás funkciója a darabban, mint belülről is láttatott em­ber. Bessenyei Ferenc érezte ezt, ezért talán túlságosan is hangsúlyozott bizonyos embe­ri, de a mélyebb ábrázolást nem helyettesítő, inkább csak felszínes karakter­jegyeket. Bánki Zsuzsa, mint Kádárné, a nem túl bő skálájú szerep lehetőségeit ráhasználta, Sze­mes Mari a gondozónő figu­rájában pedig jó ellenpontot formált a nyafogó asszonyhoz. Az előadás kiemelkedő alakí­tása Horváth Terié volt Ma­riska epizódszerepében. A da­rabnak, de ugyanakkor Varga Géza egyébként kemény vonal­vezetésű, célratörő, sokszor szuggesztív rendezésének egyik legproblematikusabb pontja Pallaginé — Gobbi Hilda — figurája. A tűl me­­lodramatikusan kezelt alak mindvégig statikus maradt, a fel-felhangzó jajgatások és át­­kozódások pedig végül is üres hatásvadászattá degradálód­tak. Görgey Gábor •Szerda, 1961. február . A miniszterelnök , Nagy Endre komédiája a Kis Színpadon 1912. október 19-én. A mi­niszterelnök bemutatójának napján két esemény kötötte le a budapesti sajtó érdeklődését: kitört a balkáni háború és öt úriasszony összeverekedett a Rákóczi úton. Az úrinők nevet­séges csetepatéjáról hosszú szí­nes tudósítások számolnak be, a balkáni háború eseményeiről kevésbé színes, de annál aggasz­tóbb hírek érkeznek. Bécsben cáfolják, hogy a monarchia is mozgósítana, de a közvéle­ményt ez a cáfolat aligha nyugtatja meg. Elkezdődött a világháború főpróbája, ám a budapesti polgár még igyekszik bedugni fülét a fenyegető ágyúdörgés elől. A Magyar Színházban nagy sikerrel mutatják be Nagy Endre vígjátékát, A miniszter­­elnököt, amelyről a Pesti Nap­ló így ír: »egy egész estén ke­resztül kacagott vidáman egy tele színháznyi ember, noha nem az érzékeit csiklandozták és nem egyszerűen vicceket mondottak neki, hanem alap­jában véve csúfolódtak vele és a gyengeségeit, a hibáit, egész társadalmi bűneit leplezték fel*. Valóban. A miniszterelnök­ben éppen abban a pillanatban jelenik meg a "boldog béke­világ** szatírája, amikor e világ tartó oszlopai recsegni kezde­nek. Sikerén­ek­ titka elsősor­ban maga az alapötlet:­­a tisz­tes kishivatalnok lakásába ka­patos állapotban betéved a miniszterelnök. A kegyelmes úr udvarolni kezd a ház asszo­nyának, közben egyszerre rosz­­szullét fogja el. Az esetnek híre megy, a kishivatalnok előtt pe­dig e kétes hírnév hatására óriási­­karrier** perspektívája tárul fel. A színpadon megje­lennek, valósággal felvonulnak a velejéig korrupt társadalom uralkodó osztályának jellegze­tes figurái: a háziúr, a tanácsos, a bankigazgató. Protekciót ke­resnek és természetesnek ve­szik, hogy a kegyelmes úr fel­tételezett jóindulatáért a ke­­gyencnek meg kell fizetni. Az üzlet­i üzlet. És ebben a vi­lágban üzletté sorvadnak az emberi érzések, a szerelem, a házasság is. Ezen a ponton meglehetősen megszelídül a szatíra. Mintha Nagy Endre úgy érezné: "tár­sadalmi bűneinek« teljes torz­képét már nem nézné oly jó­kedvűen e társadalom vezető osztályából származó közönség. Szatírájába ezért érzelmes ro­mantikus szálakat szőtt. A har­madik felvonásban kideríti, hogy a háziúr gazdag, csúnya leánya tulajdonképpen érző szívű, rokonszenves teremtés, aki őszintén szereti üzleti ala­pon szerzett vőlegényét, meg hogy Benkéné, a kishivatalnok felesége nemcsak az ismeret­len, kapatos kegyelmes úr, de a rokonszenves házibarát csá­bítása ellenére is hű marad férjéhez. Kállai István átdolgozásá­nak, a Kis Színpadon bemuta­tott változatnak nyilván az a szándéka, hogy ezeket a pol­gári közvéleménnyel bizonyos értelemben megalkuvó, érzel­mes, romantikus szálakat ki­operálja a cselekményből. Eb­ben a verzióban a házassági üz­let végig üzlet marad, nem ol­dódik idillé. Persze az operáció nyomai is megmaradnak azért, és ha a néző az új befejező részmegoldásokból visszafelé kezdene következtetni, nem érezne már minden előző szi­­tuációt olyan világosnak és lo­­gikusnak mint Nagy Endre eredeti művében. Az előadás kedves ötlettel kezdődik. Korabeli hirdetése­ket vetítenek a függönyre, majd megjelenik a darab ere­deti színlapja, végül felirat közli, hogy akik annak idején nem kaptak jegyet, ne búsulja­nak, mert 49 évvel később* 1981-ben megnézhetik ugyan­azt a Kis Színpadon. A jó ötleten jót nevettünk. Az előadás folyamán azonban szomorúan kellett megállapí­tanunk, hogy a felirat nem mondott egészen igazat. Bizony búsulhattak azok, akik akkor nem kaptak jegyet, mert most nem ugyanazt A miniszterelnö­köt látják. Az említett szerke­zeti operáció mellett ugyanis erősen — és legtöbbször nem előnyére — változott a dialó­gusok szövege. A Kállai István tolla nyomán született új szö­vegrészek többet rontottak, mint javítottak az eredeti da­rabon. Megjelentek a színpadon azok az olcsó viccek, amelyek hiányát oly jóleső érzéssel álla­píthatta meg annak idején a kritika. Megjelent továbbá az elke­rülhetetlen kisérő muzsika, ezúttal Zerkovitz Béla számai­ból Brand István jól pergő, de igénytelen új verseivel. Zsudi József rendezésében és több szereplő játékában is ez a har­sány tónus uralkodik. Kabos László a­ kishivatalnok szere­pében érezhetően arra töreke­dett, hogy önmagát idomítsa a szerephez és ne a szerepet sa­ját egyéniségéhez, de ez — részben a szöveg "jóvoltából** — nem mindig sikerült. Ba­logh Erzsi vonzó, dekoratív szépasszony volt és kedvesen komédiázott, Misoga László a háziúr, Kibédy Ervin az inas, Pethes Ferenc a korrupt osz­tálytanácsos figurájából csi­nált jó karikatúrát. Barlay Vali eltúlozta a gazdag lány torzságát. Vogel Eric díszletei sikeresen és helyesen gúnyol­ták a kispolgári ízlést. Vilcsek Anna KÖNYVESPOLC Énekelj, aranymadár A középkori német lovagi költészet legszebb darabjait tartalmazza a válogatás, ki­váló műfordítók tolmácsolásá­ban. A fordítások közül nő­ az el nem küldött leve! Tatjana Szamojlova a Szállnak a darvak alkotóinak új drámájában Magyarul beszélő szovjet film 10 éven alul nem ajánlott Bemutató: február 2 hány — Radnóti Miklós, Ba­bits Mihály, Szabó Lőrinc művei — már-már klasszi­kussá vált. A válogatás kitű­nő munka — Lator László vé­gezte el —, hű képet ad a né­met lovagvárak, fejedelmi ud­varok világáról, a kor leg­jobb költőinek művészetéről. Megtaláljuk a kötetben a ko­rai névtelen költők, s a Kit­­tenberg-i dalait, a Minnesän­­gerek eposzainak legszebb da­rabjait, Walter von der Vogel­­weide, Reuenthal, Morungen és a többiek dalait. A köte­tet Csillag Vera kifejező il­lusztrációi díszítik; a költők­ről Vizkelety András írt jegy­zeteket. (Európa) Ferreira de Castro: Örökkévalóság A szerző nevét már ismeri a magyar olvasóközönség. A legkiválóbb élő portugál elbe­szélők egyike. E regényének hősét­, Juvenal Goncalves fia­tal mérnököt az élet és a halál nagy kérdései izgatják, a halott kedveséért pöröl a természet legyőzhetetlen ha­talmával. De Castro mesterien ábrázolja hősének lelki tu­siját, aki e gyötrő kérdések felvetése után végül is szen­vedő honfitársai körében ta­lálja meg élete értelmét, cél­ját. A fordítás Szalay Sándor munkája. (Európa)

Next