Magyar Nemzet, 1961. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-01 / 27. szám
4 ICCEHEECEC Korogyin operájának felújítása . Mintha régi képes krónikáskönyvben lapozgatnánk, vagy történelmi freskó-sorozatot szemlélnénk, úgy tárulnak sorra elénk a felvonások és színpadképek. Élőkép-sorozatnak mondhatnánk leginkább, amelynek minden tablója epikus elbeszélés főbb mozzanatait illusztrálja. Az egyes képeken belül át-áthullámzik a mozgalmasság, drámai impulzusok adnak fordulatot a cselekménynek. Mégis, inkább önmagukban zárt, statikus képekről van itt szó: Borogyin maga is a krónikás attitűdjével idézi az orosz történelmet: a 12. század epikai remekművére, az Igor-énekre, és más történetírói feljegyzésekre támaszkodva, a történelmi valósághoz meglehetős híven beszéli el Igor Szvjatoszlavics novgorodi fejedelem 1185-i hadjáratát. Fő mondanivalója maga a történelmi múlt, a nemzeti hagyomány felidézése. S ez a mondanivaló — ha megjelenési formájában bizonyos mértékig kivételt is jelent a színpad drámai törvényszerűségei alól — itt, egyszeri alkalommal, Borogyin zenéjével eléggé tartalmasnak mutatkozik ahhoz, hogy önmagában betöltse az operaszínpadot. A zene sokfélesége és tartalmi gazdagsága teszi, hogy a színpad elbírja az illusztratív szerepet; a zene megszínezi és elevenné varázsolja a hősöket, történelmi légkört von köréjük, képszerű, jellegzetes típusokat formál belőlük, ha mindegyikükből nem is válik drámai akcióban kibontakozó, személyes sorsot hordozó figura. A zene ábrázol és jellemez; egyéni és következetesen megőrzött hangvétele van minden alak számára. Igor és Jaroszlavna zárt, karakterisztikus portréját éppúgy emlékezetünkbe vési, mint Galickij herceg vagy Koncsak kán vázlatos, de ragyogó,, élethű színekkel felvázolt arcképét, a fiatal szerelmesek, Vlagyimir és Koncsakovna hangjának puha, meleg csengését, a két szélhámos énekmondó, Jeroska és Szkula népi zamattal friss, mulatságos gúnyrajzát. Élénk és sajátos festői tónusokat talál Borogyin zenéje a polovec környezet megelevenítésére; úgy tárja föl előttünk, mint valami enyhén keleties, egzotikus varázsvilágot — az orosz későromantika orientalizmusának megnyilvánulása ez is, ahogyan leginkább Rimszkij-Korszakov egyik-másik művéből ismerjük. De sok olyasmi is akad itt, ami éppenséggel Muszorgszkijra emlékeztet, jobban mindenki másnál: az énekmondó kobzosok hangja például, vagy Galickijé, akiben Variamnak, aBorisz Godunov- duhaj kóbor szerzetesének rokon alkatára ismerünk. Mindenekfelett pedig az orosz nép hangja — a pompás tömegjeleneteké és kórusoké, amelyeknek hasonlóan gazdag tere van itt, mint Muszorgszkij operáiban. Közös forrásból is merítenek mindenütt: az orosz zenei népiesség forrásából. Mint ahogy a népzene jelenti a legelevenebb hagyományszerű kapcsolatok egyikét a történelmi múlt felé is — s így a népi hangvétel jelentős szerepet vállal azIgor herceg- történelmi atmoszférájának megteremtésében. Sok minden együtt van tehát, ami egy zárt, színpadi világ felépítéséhez hozzájárulhat, s ami — a darab lassú sodrású, epikus tempója mellett is — mély és tartós benyomást hagy, valódi operai élmény hatását kelti a hallgatóban. AzIgor herceg** így, érthető módon, maradandóan megőrizte népszerűségét. Hozzánk ugyan alaposan megkésve jutott el: az 1890-es szentpétervári ősbemutatóhoz képest majdnem öt évtizeddel, de amióta Issay Dobrowen 1938-ban bemutatta a magyar közönségnek, hosszabb-rövidebb megszakításokkal műsorán tartja az Operaház. Az utóbbi két évadban nem szerepelt az Opera játékrendjén; felújítása így kézenfekvően adódott. S ha akad is az orosz operairodalomnak olyan műve, amelynek bemutatása vagy felelevenítése nálunk esetleg fontosabb, vagy időszerűbb feladatnak látszanék, emellett a repriz mellett legalábbis sok praktikus szempont szólhat: ha más nem, az, hogy a zenekar, a karmester, az előadás számos szólista szereplője részére — s nem utolsósorban a közönség számára — nem hozott teljesen ismeretlen, új problémát. Az elbeszélő, epikus szélességet az új rendezés bizonyos mértékig még szélesebbre hagyja tárulni az eddiginél. Lehet, hogy itt-ott adódna lehetőség áthidaló rövidítésekre — például a nyitány zenéjében, vagy a színpadi előjátékban — így viszont a zene kerek szimmetriája érvényesül maradéktalanul. (A régi rendezés beállításához képest viszont elmaradt egy jelenet: Igor szökése — sőt az opera eredeti partitúrájához képest egy teljes felvonást a Szovjetunióban évtizedek óta kialakult színházi gyakorlat tapasztalatai sugallták így. A teljes terjedelem nagyjából ezzel egyenlítődik ki.) Pavel Zlatogorov, a moszkvai Nyemirovics-Dancsenkoszínház művésze, a produkció vendégrendezője mindenekelőtt a színpadi játékfegyelemben ért el első pillantásra feltűnő, jó eredményt. Főképp az opera tömegapparátust, kórust és statisztériát mozgósító nagy jeleneteiben érezni átgondolt és tervszerű elképzeléseit: a tömegek és csoportok színpadi funkciója pontosan tisztázott, sokszor egyéni részletekig kidolgozott, a csoportos jelenetek bizonytalan elnagyoltságára, ami egyik-másik operaelőadásunkra jellemző, itt nemigen akad példa. Néhol igen dinamikusak, életszerűen feloldottak, a kisrealizmus finom részleteiben bővelkednek ezek a tömegjelenetek; ilyen például Galickij léhűtőinek kocsmajelenete, vagy az utána következő kép egyik-másik részlete (a lányok, a bojárok Jaroszlavna palotájában). Másutt a stilizáltság, a szimmetria uralkodó, s még ennek is enyhül a merevsége, ha a zene szerkezeti ritmusával együtt mozog. Ha a zenei felépítés és színpadi környezet revüszerű beállítást kíván, mint az opera előjátékában, akkor a revüt látványos pontossággal kell megrendezni — ebben példásnak tűnik Zlatogorov megoldása, ha már az előjáték teljes terjedelmű színpadra állítása mellett foglalt állást. A jelenetek és felvonások befejezése mindenütt — néhol kissé feltűnően, s talán túlzottan is — látványos poén felé törekszik; ezzel is az élőkép-jelleget szélesíti ki Zlatogorov rendezése. Határozott rendezői stílusát ezekben a széles nagy jelenetekben érezni meg leginkább; a darab felfogásának sajátos koncepciója is főképp rajtuk keresztül érvényesül. Az egyéni főalakok megformálásánál leginkább Igor határozott elképzelésű, zárt portréjában látjuk a rendezői munka pozitív eredményét. Az aprólékosan gondos realisztikus szellemet, a képszerű illusztráció szemléletességét szolgálják Fülöp Zoltán díszletei, Márk Tivadar pazar, tömeges mennyiségben fényűző jelmezei. A színpadképek közül az előjáték képe tetszett a legjobban: arany, kék és elefántcsontszín harmóniája, az ószláv templom díszlet monumentalitása megfelelően szolgálta a történelmi elbeszélés légkörét, hangulatát. Az "Igor herceg" első szereposztásának karmestere Komor Vilmos, aki már a darab korábbi előadásait is régóta vezényelte. Irányítása megbízható és megfelelő színvonalra emelte az előadás zenei részét: vonatkozik ez elsősorban a zenekar teljesítményére, s a színpadi együttesek és szólisták összjáték-fegyelmére. A tempóvételek most több helyütt kissé lassúnak tűnnek, elhúzódnak — ami nem feltétlenül tesz jót az amúgy is széles kiterjedésre hajlamos darabnak. Elismeréssel kell szólni a rendkívüli feladatot vállaló kórusról; minden erejét igénybe veszi az a hatalmas szerep, amit ebben az operában be kell töltenie. Pless László okos és gazdaságos, hozzáértő jó vezetéséről is tanúskodik ez a teljesítmény. Az operaházi énekkar hajszolt és kimerítő munkatempója mellett szépnek számíthat az elért eredmény. A középső felvonás nagy balettbetétje, apoloveci táncok** sorozata ismét jobb benyomást tesz most, hogy az opera szerves összefüggésébe visszakerült. Úgy tűnik, Harangozó Gyula koreográfiájának dinamizmusa, s a kartáncok ritmikus pontossága mintha sokat nyert volna a legutóbbi beállítás óta; feltűnőnek látszott ez legalábbis a legelső táncképben, a "poloveci"" felvonás elején. Az opera főalakjainak, a szólisták szereplésének elemzésére a következőkben, az egyes szereposztásokról szóló beszámolóban kell majd viszszatérnünk. Hadd említsük itt a szereplők nevét: Takács Paulát Jaroszlavna, Tiszay Magdát Koncsakovna, Mátray Ferencet Vlagyimir, Külkey Lászlót és Katona Lajost Jeroska és Szkula, Somogyváry Lajost Orlur szerepében; s tegyük hozzá röviden: a címszereplő Jámbor László alakítása és Fodor János színpadi alakrajzban sikerült Galickijportréja élénkebben megmarad emlékezetünkben — s hogy Székely Mihály, Koncsak kán epizodikusra szűkített szerepében, nem véletlenül aratta az előadás legforróbb sikerét. Kovács János Magyar Nemzet NAPLÓ FF . Hamburger Jenőnek, a Tanácsköztársaság egyik népbiztosának emléket állít a zalaszentgróti községi tanács: megvásárolták azt az épületet, amelyben Hamburger annak idején lakott és dolgozott, s múzeumot rendeznek be emlékezetére ebben az épületben.# Joseph Kozma, a magyar származású világhírű francia zeneszerző, aki a sikeres sanzonok komponálását komoly zenei alkotásokkal cserélte fel, most fejezte be egy fúvósnégyesét és hozzálátott egy fuvola és egy klarinét-szonátához. Zikmund és Hanzelka csehszlovák világjárók több mint másfél esztendeje vannak úton. Jelenleg az indiai Kasmírban tartózkodnak, ahol szélesvásznú színesfilmet forgattak. Elkészült atávol-keleti út első szakaszáról írt riportkönyv is. A Magyar Nemzeti Galériában A felszabadult Budapest művészete című kiállítás nyitvatartását a nagy érdeklődésre való tekintettel meghoszszabbították. A kiállítás még február hónapban is megtekinthető. GB A Vas megyei Hegyalján épített úttörőtáborban nyáron felállítják Ságván Endre szobrát, amelyet Gömbös László, a Képzőművészeti Főiskola hallgatója társadalmi munkában készít. Lengyel fotóművészeti kiállítás nyílik február 4-én, délben a Magyar Kereskedelmi Kamara mintatermében (V., Váci utca 27.). A kiállítást Henryk Grochulski, a Lengyel Népköztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete nyitja meg. Vidéki földének Kodolányi János drámájának rádióváltozata A rádió dramaturgiája egyre gyakrabban — bár még mindig nem elég merészen — él ama egyedülálló lehetőségével, hogy a legkönnyebben kezelhető, leggyorsabban mozgósítható színház áll rendelkezésére: kifejezetten a rádió számára készült darabok bemutatásán kívül időnként mintegy a színházak műsorpolitikájának kiegészítésére is vállalkozik, s a hallgatók a magyar s a világ drámairodalmának egy-egy elfeledett, régen be nem mutatott vagy éppenséggel új darabjával ismerkedhetnek meg. Csupán néhány példát említve, utalunk itt a rádió Shaespeareciklusára, melynek keretében megelevenednek a ritkábban játszott Shakespeare-drámák is, a szintén fehér hollónak számító antik drámákra, vagy az Irkueki történetre, melynek bemutatásával a rádió megelőzte a színházakat, az Amerikai Elektrára, Irwin Shaw vagy éppenséggel NémethLászló harmincas években írt drámájára. E friss damaturgi munka eredményeképpen került napvilágra Kodolányi János 1938- ban írott Vidéki története. Kádár István körorvos annak az elmaradott, nyomorúsággal küszködő falunak szenteli tudását és minden munkaerejét, ahol született. Felesége karrierre, nagyvárosi életre vágyik, nem érti férje elszánt kitartását és hivatástudatát, házasságuk lassan felőrlődik ebben a küzdelemben. Egy családi összecsapás után az orvos felesége hibájából mulasztást követ el, egyik páciense meghal. A halott anyja félőrülten, bosszúálló erünniszként követeli az orvos megbüntetését — hivatalos vizsgálatok, meghurcoltatások után végül tisztázódik az eset, de Kádárné otthagyja férjét, elutazik. A drámában feltárt társadalmi környezetkép a történelem, de a gyújtópontba állított konfliktus bizonyos vonatkozásban ma is aktuális. A társadalmi múlt-idézésen, a vidéki orvoskérdés bizonyos fokú aktualitásán túl, Kodolányi drámájának számos olyan értéke van, ami egyébként is felújításra érdemesíti: emberi kapcsolatok érzékeny, magasigényű ábrázolása, egykét jól körvonalazott, eleven karakter, néhány feszült, nagy forróságú drámai pillanat. Kodolányi emberformálásában van valami „tömbszerűbb: e módszer és látás eredményeképpen nem egy monumentális, nagyszerű alakot teremtett már. Természetesen téma és környezet határozza meg, hogy egy-egy ilyen szereplő miként mozog a köré épített világban. A Vidéki történetben számos kitűnő részlet ellenére is az volt az érzésünk: nem minden alak kapott testére szabott karaktert, az író vésője nem mindig a drámai szükség szerint faragta őket Így például éppen a főszereplő Kádár István — s a rádióváltozat talán még fokozta ezt a hiányérzetünket — nem kerül valódi emberközelbe. Inkább csak eszmény és egy hivatás funkciója a darabban, mint belülről is láttatott ember. Bessenyei Ferenc érezte ezt, ezért talán túlságosan is hangsúlyozott bizonyos emberi, de a mélyebb ábrázolást nem helyettesítő, inkább csak felszínes karakterjegyeket. Bánki Zsuzsa, mint Kádárné, a nem túl bő skálájú szerep lehetőségeit ráhasználta, Szemes Mari a gondozónő figurájában pedig jó ellenpontot formált a nyafogó asszonyhoz. Az előadás kiemelkedő alakítása Horváth Terié volt Mariska epizódszerepében. A darabnak, de ugyanakkor Varga Géza egyébként kemény vonalvezetésű, célratörő, sokszor szuggesztív rendezésének egyik legproblematikusabb pontja Pallaginé — Gobbi Hilda — figurája. A tűl melodramatikusan kezelt alak mindvégig statikus maradt, a fel-felhangzó jajgatások és átkozódások pedig végül is üres hatásvadászattá degradálódtak. Görgey Gábor •Szerda, 1961. február . A miniszterelnök , Nagy Endre komédiája a Kis Színpadon 1912. október 19-én. A miniszterelnök bemutatójának napján két esemény kötötte le a budapesti sajtó érdeklődését: kitört a balkáni háború és öt úriasszony összeverekedett a Rákóczi úton. Az úrinők nevetséges csetepatéjáról hosszú színes tudósítások számolnak be, a balkáni háború eseményeiről kevésbé színes, de annál aggasztóbb hírek érkeznek. Bécsben cáfolják, hogy a monarchia is mozgósítana, de a közvéleményt ez a cáfolat aligha nyugtatja meg. Elkezdődött a világháború főpróbája, ám a budapesti polgár még igyekszik bedugni fülét a fenyegető ágyúdörgés elől. A Magyar Színházban nagy sikerrel mutatják be Nagy Endre vígjátékát, A miniszterelnököt, amelyről a Pesti Napló így ír: »egy egész estén keresztül kacagott vidáman egy tele színháznyi ember, noha nem az érzékeit csiklandozták és nem egyszerűen vicceket mondottak neki, hanem alapjában véve csúfolódtak vele és a gyengeségeit, a hibáit, egész társadalmi bűneit leplezték fel*. Valóban. A miniszterelnökben éppen abban a pillanatban jelenik meg a "boldog békevilág** szatírája, amikor e világ tartó oszlopai recsegni kezdenek. Sikerének titka elsősorban maga az alapötlet:a tisztes kishivatalnok lakásába kapatos állapotban betéved a miniszterelnök. A kegyelmes úr udvarolni kezd a ház asszonyának, közben egyszerre roszszullét fogja el. Az esetnek híre megy, a kishivatalnok előtt pedig e kétes hírnév hatására óriásikarrier** perspektívája tárul fel. A színpadon megjelennek, valósággal felvonulnak a velejéig korrupt társadalom uralkodó osztályának jellegzetes figurái: a háziúr, a tanácsos, a bankigazgató. Protekciót keresnek és természetesnek veszik, hogy a kegyelmes úr feltételezett jóindulatáért a kegyencnek meg kell fizetni. Az üzleti üzlet. És ebben a világban üzletté sorvadnak az emberi érzések, a szerelem, a házasság is. Ezen a ponton meglehetősen megszelídül a szatíra. Mintha Nagy Endre úgy érezné: "társadalmi bűneinek« teljes torzképét már nem nézné oly jókedvűen e társadalom vezető osztályából származó közönség. Szatírájába ezért érzelmes romantikus szálakat szőtt. A harmadik felvonásban kideríti, hogy a háziúr gazdag, csúnya leánya tulajdonképpen érző szívű, rokonszenves teremtés, aki őszintén szereti üzleti alapon szerzett vőlegényét, meg hogy Benkéné, a kishivatalnok felesége nemcsak az ismeretlen, kapatos kegyelmes úr, de a rokonszenves házibarát csábítása ellenére is hű marad férjéhez. Kállai István átdolgozásának, a Kis Színpadon bemutatott változatnak nyilván az a szándéka, hogy ezeket a polgári közvéleménnyel bizonyos értelemben megalkuvó, érzelmes, romantikus szálakat kioperálja a cselekményből. Ebben a verzióban a házassági üzlet végig üzlet marad, nem oldódik idillé. Persze az operáció nyomai is megmaradnak azért, és ha a néző az új befejező részmegoldásokból visszafelé kezdene következtetni, nem érezne már minden előző szituációt olyan világosnak és logikusnak mint Nagy Endre eredeti művében. Az előadás kedves ötlettel kezdődik. Korabeli hirdetéseket vetítenek a függönyre, majd megjelenik a darab eredeti színlapja, végül felirat közli, hogy akik annak idején nem kaptak jegyet, ne búsuljanak, mert 49 évvel később* 1981-ben megnézhetik ugyanazt a Kis Színpadon. A jó ötleten jót nevettünk. Az előadás folyamán azonban szomorúan kellett megállapítanunk, hogy a felirat nem mondott egészen igazat. Bizony búsulhattak azok, akik akkor nem kaptak jegyet, mert most nem ugyanazt A miniszterelnököt látják. Az említett szerkezeti operáció mellett ugyanis erősen — és legtöbbször nem előnyére — változott a dialógusok szövege. A Kállai István tolla nyomán született új szövegrészek többet rontottak, mint javítottak az eredeti darabon. Megjelentek a színpadon azok az olcsó viccek, amelyek hiányát oly jóleső érzéssel állapíthatta meg annak idején a kritika. Megjelent továbbá az elkerülhetetlen kisérő muzsika, ezúttal Zerkovitz Béla számaiból Brand István jól pergő, de igénytelen új verseivel. Zsudi József rendezésében és több szereplő játékában is ez a harsány tónus uralkodik. Kabos László a kishivatalnok szerepében érezhetően arra törekedett, hogy önmagát idomítsa a szerephez és ne a szerepet saját egyéniségéhez, de ez — részben a szöveg "jóvoltából** — nem mindig sikerült. Balogh Erzsi vonzó, dekoratív szépasszony volt és kedvesen komédiázott, Misoga László a háziúr, Kibédy Ervin az inas, Pethes Ferenc a korrupt osztálytanácsos figurájából csinált jó karikatúrát. Barlay Vali eltúlozta a gazdag lány torzságát. Vogel Eric díszletei sikeresen és helyesen gúnyolták a kispolgári ízlést. Vilcsek Anna KÖNYVESPOLC Énekelj, aranymadár A középkori német lovagi költészet legszebb darabjait tartalmazza a válogatás, kiváló műfordítók tolmácsolásában. A fordítások közül nő az el nem küldött leve! Tatjana Szamojlova a Szállnak a darvak alkotóinak új drámájában Magyarul beszélő szovjet film 10 éven alul nem ajánlott Bemutató: február 2 hány — Radnóti Miklós, Babits Mihály, Szabó Lőrinc művei — már-már klasszikussá vált. A válogatás kitűnő munka — Lator László végezte el —, hű képet ad a német lovagvárak, fejedelmi udvarok világáról, a kor legjobb költőinek művészetéről. Megtaláljuk a kötetben a korai névtelen költők, s a Kittenberg-i dalait, a Minnesängerek eposzainak legszebb darabjait, Walter von der Vogelweide, Reuenthal, Morungen és a többiek dalait. A kötetet Csillag Vera kifejező illusztrációi díszítik; a költőkről Vizkelety András írt jegyzeteket. (Európa) Ferreira de Castro: Örökkévalóság A szerző nevét már ismeri a magyar olvasóközönség. A legkiválóbb élő portugál elbeszélők egyike. E regényének hősét, Juvenal Goncalves fiatal mérnököt az élet és a halál nagy kérdései izgatják, a halott kedveséért pöröl a természet legyőzhetetlen hatalmával. De Castro mesterien ábrázolja hősének lelki tusiját, aki e gyötrő kérdések felvetése után végül is szenvedő honfitársai körében találja meg élete értelmét, célját. A fordítás Szalay Sándor munkája. (Európa)