Magyar Nemzet, 1962. október (18. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-07 / 235. szám
Vasárnap, 1962. október 1. A JamaraiH(*1, SZÁZ KÖLTŐ Különös felfedezés rázott meg engem a mai nap. Az írószövetség külügyi bizottságában egy megbeszélésen szó esett arról, hogy ha néha külföldi írószövetségek, vagy kiadók kérnek tőlünk irodalmi antológiára anyagot, ilyenkor nagy gondban vagyunk, mert nincs kész összeállításunk, amit adhatnánk. Honi antológiáink mind elavultak, új még vázlatban sincsen. Hirtelenjében állítanak össze minden alkalommal valamit és azt küldik meg az érdeklődőknek. Így adódott az az ötlet, állítsunk össze néhány javaslatot ilyen antológiára nevekkel és verscímekkel, hogy bármikor kéznél legyen. Napok óta az „élő magyar költők* verseiből próbálok összeállítani készletet. Először a neveket írtam fel, mellettük helyet hagyva a verscímeknek. Alapul az Ifjúsági Könyvkiadó 1956-ban megjelent "Mai magyar költők" antológiáját vettem, mely 48 élő költőt említ (ez volt az utolsó, átfogó jellegű antológia), ezt egészítettem ki a saját könyvtáramban meglevő, azóta megjelent költők nevével, folyóiratokat néztem át, figyelembe vettem régebbi ilyen kiadásokat is, mint az 1948-as •■Négy nemzedék* c. gyűjteményt, ebben 77 kortársi költő versei találhatók meg. Persze ezek a számok változnak. Néhány idősebb költőnk meghalt, ezeket így ki kellett hagynom; új nevek jelentkeztek, váltak közismertté, ezek bekerültek. Igyekeztem mindenkit szerepeltetni, akinek 1945 óta verseskötete megjelent és folyamatosan publikál, hiszenismerem azt az érzést, ami a költőt elfogja, ha belelapoz egy ilyen könyvbe és a kortársak között önmagát nem leli; mintha a létét tagadták volna meg, keserűen mondja ki: én nem létezem egyesek számára. Egyre jobban izgatott a kérdés: kik vagyunk és hányan vagyunk? No hiszen azokat nem számíthatom ebbe a törzsgárdába, akiknek néhány versét hozták csupán : eddig az irodalmi folyóiratok, a "költővé" avatás szertartásaként a verseskötet kiadását számítottam, a régebbiek közül pedig azokat, akik hűek is maradtak a költészethez, hiszen vannak olyan íróink, akik verseskötettel kezdték, de végleg átsodródtak a prózához... Így rostálgattam, növesztgettem a készletet s így jött ki eddig kilencvenegynéhány, de azt is tudom, hogy kik hiányoznak belőle, hol kell még utánanéznem újabb kiadásoknak s így lesz a számuk: száz. Úristen! Száz költő! Csak ennyi? Pedig ebben benne van mindenki; a bálványozott legnagyobbaktól — a most nevét szerző, fiatal, egykötetes, mutáló hangú kamaszig mindenki. Micsoda babona omlott össze, az, hogy Magyarországon annyi a költő, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, hogy irtani kéne őket, hogy nem bírja már el a társadalom. Százan vagyunk. Egy háromszobás lakásban — ha állva is — valamennyien elférünk, ha valamelyik színházunkban vagy mozinkban csak ennyi ember jelenik meg, azt mondjuk rá: üres, két elsős gimnáziumi osztály diáksága ennyi.. A labdarúgó-bajnokság NB I-es csapatok tagjainak száma majdnem duplája ennek s egy egész ország ismeri őket, miközülünk 30 ember neve forog közszájon, a középiskolások nem tudnak felsorolni kapásból 10 élő költőt. Nem akarom én lebecsülni a labdarúgást, engem is átjár a forróság egy-egy gól hallatára nemzetközi mérkőzések idején. Aki a sportot semmibe veszi, ugyanolyan hibát követ el, mint aki a művészetet rúgja félre, de amikor megbecsülésről van szó, elsz...ül a szívem, ha ilyesmiket hallok, társaságban mesélték, egyik futballistánk másfél éve nem járt a munkahelyén, a fizetését is felesége veszi fel helyette. 5 csak tréningre jár, de a többi is alig vesz részt a munkában, teljes munkaidejét az elsőosztályúak egyike sem tölti ki. 3 a költők? Itt most én is a száz "elsőosztályú" költőről szólok!A költők tisztviselők, tanítók, tanárok, a szerencsésebbek szerkesztőségekben dolgozzák le a teljes munkaidőt. Példa kell? Az országban van körülbelül 15 olyan pedagógus író és költő, aki rangja alapján írószövetségi tag lett. A szövetség feliratban kérte a Művelődésügyi Minisztériumot, adjon órakedvezményt ezeknek — hiszen aspiránsoknak — ha tanárok — adnak 5—10 óra kedvezményt — hadd tanítsanak ezek ne teljes heti óraszámban, hanem fél óraszámban csupán, hadd legyen több idejük, erejük az íráshoz. Ez is népművelés. A javaslattal egyetértettek a miniszterhelyettesek, sorban javasolták, de a bér- és munkaügyi osztály mégsem hajthatta végre, mert "órakedvezményt anyagi ellenszolgáltatással járó irodalmi működésre adni nem lehet, ez dupla bérezés lenne, amit a pénzügyminiszter tilt.. .* A labdarúgóknál, akik egy válogatott vagy világbajnoki mérkőzés után, külföldi portyán jelentős összegeket kapnak, (megérdemlik, s ha jól játszottak!) ezeknél nem tiltja? Vagy az aspiránsoknál, akik, ha megvédték disszertációjukat, "anyagi ellenszolgáltatásként" havi fizetéspótlékot kapnak, s csak a költői, irodalmi mű nem érdemel megbecsülést? Kiszámítottam hirtelen fellobbanásomban, ennek a százas számnak az ihletésére, hogy ha Magyarország 10 millió emberének mindegyike évente 25 fillért adna ennek a száz írónak a javára, havi 2000 Ft-os ösztöndíjat lehetne juttatni ebből mindegyiküknek; hadd írjanak nyugodtan és ne számlázással, dolgozatjavítással töltsék az időt. De ezek az írók nem fogadnák el, mert nem ezt akarják. Dolgozni is akarnak, mert így tartanak kapcsolatot az élettel, ők csak egy kis könnyebbséget szeretnének, hogy a munka ne szívja el a szárnyaláshoz szükséges erőt, hogy legyen idő és pihentség egymást megismerni, egymás köteteit végigolvasni. Most, hogy a nevek mellé a verscímeket is keresem, olvasgatom a versesköteteket és sokszor lelkiismeretfurdalást érzek. Egymás után bukkanok rá nagyon szép, vagy nagyon érdekes versre olyan költő tollából, akit ismerek ugyan, de mindig csak futólag odaköszöntem neki, sosem álltam meg vele beszélgetni. Most elképzelem magam elé ezt az embert és szeretnék utánafutni, megveregetni a vállát és mondani: Hát te... hát te, ilyen szépeket írsz? Barátom, neked ilyen csillogó gondolataid vannak? Te ilyen nagy bánatokat cipelsz a válladon? Ó, te ... te kedves, tehetséges ember, de büszke vagyok rá, hogy ismerhetlek, de örülök, hogy vagy, hogy itt élsz köztünk. Mit csinálsz? Mesélj magadról!... Ilyenkor, e versek olvastán feltüremlenek bennem a különféle szerkesztőségekben elejtett lebecsülő szavak, erről valy arról, mert valahogy elterjedt nálunk, a filmhez hasonlóan, a sztárokkal való együttműködés. Vannak, akiknek legvadabb, érthetetlen újításait, próbálkozásait gondolkozás nélkül köztik; a másikat, ha új utat keres benne a kifejező erő, leintik. Írjál csak úgy, mint eddig! Ezt szoktuk meg tőled. Vannak kiszemelt költők, akik a levegőben levő, mindenkit izgató társadalmi, forradalmi igazságokat kimondhatják; akik nem e "kiválasztottak" közé tartoznak, azok ilyen írását fejcsóválva fogadják. Példát keresve legegyszerűbb lenne saját életembe nyúlnom, de ez szerénytelenségnek tűnhetne, ezért mást említek. Nemrégen a rádió magnetofonszalagról Tímár József különös, fűtött, versmondó hangját közvetítette. Tizenöt percen át egy verset mondott megrázó erővel, amit aláhúzott, hogy túl a halálon mondta már, a halhatatlanságból. Ezt a verset nem "adták ki" neki, mint kijelölt penzumot, hanem néhány vers közt válogatva, a klasszikusok és ünnepeltek írásai közül emelte ki, a ritkán hallható nevű költő művét: Vihar Béla: Az isten halála c. versét. Ez a vers, melyet pár éve egy Kossuth-díjas költőnk a nagy magyar versek közé sorolt, először így, rádióban hangzott el s nyomtatásban csak verseskötetben láthatott napvilágot; a folyóiratok, irodalmi lapok annak idején elutasították, "hosszúnak találták, ugyanakkor, amikor ennél hosszabb s azóta rég elfeledett verseket közöltek. Kiemelkedően szépet alkotni csak úgy lehet, ha biztatást kap az alkotó, ha hallja a remény szárnycsapásait. Halálnak szülni? Élőhalottat a világra hozni? — melyik anya hajlandó erre? A költő az egyedüli, aki a reménytelenségben, az elfeledettségben, a senki által nem figyelt homályban is képes remekművet felbocsátani, mint egy sokszor csak évek, vagy évtizedek múlva célbacsapódó rakétát. Ezekből a ritkán olvasott kötetekből ilyen eltemetett szépségek emelkedtek elém. Különös lény a költő. A lélek túlérzékenységével, mint valami csodálatos antenna fogja fel az alig felvillanó örömet, a rejtett bánatot, mások helyett sír; saját sorsával nem törődve mondja ki sokszor a népszerűtlen igazságokat. Emberek! Szerte az országban, emberek! Százan vagyunk! Mindössze százan. Ha elosztanának bennünket városonként, falimként, nem jutnánk minden emberlakott helyre. Ismerjetek meg minket, szeressetek bennünket, mert csak így érdemes írni, így érdemes élni. Jobbágy Károly Egy író fejfájása TV nevét egy elbeszélés és egy izgalmas regény őrzi, többi munkájáról nemigen tudunk. Emmanuil Kazakevics 1913-ban született, s a lexikonok szűkszavúan értesítenek róla, hogy életében sokféle munkát végzett, volt újságíró is, majd esztendőkig katona a honvédő háborúban, íróvá a negyvenes években érett, s a »Csillag*-ot, meg a "Tavasz az Oderán*-t több nyelvre lefordították. Igazából »egykönyvű* író-' nak nevezhetnénk, s most, hogy meghalt, eltűnődünk rajta, miért is lehetséges, s csaknem szokásos az ilyen ritkaszavú, egyetlen művével szolid tekintélyt megalapozó elbeszélő típusa. Az „egykönyvű” írót, hacsak nem a műgond fogja vissza a tollát, az élete és az élményanyaga avatja művésszé. Nem egy homályos igény, nem egy megfogalmazatlan mondanivaló indítja el témái nyomába, hanem a téma ,jegyzi el egy életre: a tárgyához keresi a formát. Xazakevicset ilyen írónak éreztem. Érzékenyen figyelő szemnek a millióiból, akit egy széles látomás hirtelen kifejező erővel áld meg, s arról, amit átélt könnyen, áradlón tud mesélni. Lehetetlen észre nem venni munkáin a személyes élmény melegét, hitelét, megváltó sugallatát. Ahogy mindkét, ismert munkájában híradósok bukkannak fel, ahogy a tapasztalata jellegzetesen arról az időről szól, amikor már kiűzik a németeket a Szovjetunió födjéről, abban ott a megélt küzdelem nyoma, ott a közvetlenül látott környezet, a háborús esztendők nyomorúságának és felbuzdulásának visszfénye. Akadtak amerikai írók még az első világháborúban, akik témáért mentek a frontra. Kazakevics és jó néhány "harc-csinálta" írótársa küzdeni indultak, és akaratlan zsákmányként egy nagy témát hoztak haza a tarsolyukban. S e témák, a jó témák legtöbbjét nem is hivatásos, vagy befutott, vagy tollforgató szakmájukat kitanult írók ragadták meg, hanem jobbadán azok, akiknek talán eszük ágában sem volt a prózaíró szemével átélni azt, amit híradósként vagy gyalogosként, tisztként vagy közlegényként a napi feladat szemszögéből térképeztek fel. Nem azt jelenti ez persze, hogy Kazakevics nem hivatásos író. Megszégyenítően jó elbeszélő volt — Lubencov őrnagy, Tanja orvosnő, vagy a magasrangú Szizokrilov élő, eleven figurák, s rengeteg érdekes dolog történik velük. Tán egy kissé még inkább a "best-seller" stílus, mintsem a nyers, formálatlan élményrögzítés felé hajolt el Kazakevics elbeszélő-modora. Sdekrológban nem illik értékelni, s kivált akkor nem, ha egy izgalmas baráti irodalom egyik elhunyt képviselőjéről esik szó. Aligha hathat azonban lebecsülőnek, ha azt mondjuk, hogy Kazakevics egy új próza legszínvonalasabb gárdájának volt a követe szerte a világban. Nem az ünnepi szerző, akit díszkiadásban terjesztenek, nem a negyvenes évek Gorkija, vagy a mai napok lobogó titánja. Hanem elbeszélő, saját témával, egyéni erővel, szuggesztív mondanivalóval. A szocialista realizmust ő nem példázatos kivételként valósította meg, hanem egy eleven, szocialista művészet írójaként. Számára a kommunista világnézet, a szovjet ember erkölcsi fölénye, katonás egyszerűsége, népi önérzete magától értetődő, természetes tényként jelentkezett — egy adott valóság szülötteként, a neki legnyilvánvalóbban kínálkozó művészi formát valósította meg. S halála arra döbbent rá, hogy ezt a művészetet már negyven esztendeje gyarapítja az élet, és sürgeti az írói öntudat. Szeniorai, lám, a század első évtizedében születtek, s halottai is vannak — Fagyejev, Kazakevics. Méltó szolgálat, igaz élet, befejezett mű sorakozik mögöttük. Ungvári Tamás 9 Mi történt a Táncsics utca 9-ben? A Várnegyed északi oldalán — a Táncsics utca 9 udvarán — megtalálták, vagy nem találták meg IV. Béla XIII. századbeli palotájának a romjait? Vagy legalább olyan kőemlékeket, amelyek arra utalnának, hogy IV. Béla a tatárjárás után nem a várdomb déli, hanem az északi oldalán építtette fel a várpalotát? Az Árpád-kori palota kőemlékeit az 1962. április 16-ától 1962 októberéig tartó ásatás és kutatás során sem találták meg a Táncsics utca 9 megbolygatott udvarán. A kötelező jóindulattal hozzátehetjük azt is, hogy nem találták meg — egyelőre. Az udvar és az ehhez csatlakozó kert földfelületének 6000 négyzetméteréből 450 négyzetméternyi területet támadtak meg. A régészek pénze elfogyott, a megbolygatott 450 négyzetméternyi udvarrészt egyelőre betemetik. Az ásatás húszezer munkaórát vett igénybe, kétszázezer forintba került, a betemetés további ötvenezer forintnyi öszszeget emészt fel. A költségeket az év elején a fővárosi tanács népművelési osztálya rovatmódosítással engedélyezte a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatóságának. Könnyelműség volt ez? Oktalan pazarlás? Kaland és bőkezű eldöntése egy olyan vitának, amely régészek, műtörténészek közt közel egy évtized óta tart, s amely vitát csak ez az ásatás zárhatta le? Erre a kérdésre is nemmel, kell válaszolnunk. A Táncsics utcai ásatás a jelentés kezdete és első kapavágása lehet valaminek, ha egyelőre nem is döntött el semmit, csak tekintélyes összeget emésztett el. A vita Milyen előzményei voltak a Táncsics utcai ásatásnak? Miféle vitáról, véleménykülönbségről szólok? A Budapesti Történeti Múzeumnak az a kutatója, aki két aspiráns társaságában a mai, Táncsics utcai ásatást végzi, 1949 és 1951 közt még a budavári ásatásoknál, a Várnegyednek tehát nem az északi, hanem a déli részén dolgozott. A budavári ásatások akkori vezetője azt állította, s állítja felfogását a magyar régészet, a középkor-kutatók, a művészettörténelem képviselőinek jelentős része osztja —, hogy IV. Béla Árpád-kori palotáját, a lehanyatlott épület emlékeit, földbe omlott, betemetett romjait a Várdomb déli-délkeleti részén, a volt királyi palota és kert területén kell keresni. A kutató szembefordult az ásatások vezetőjének az álláspontjával, azt állítva, hogy IV. Béla rezidenciája nem a déli, hanem a várdomb északi oldalán, a mai Táncsics utca környékén állhatott. Hozzátette, hogy az Árpád-kori palotának a déli oldalon történt felépítését különben sem igazolják a budavári ásatások során előkerült építészeti emlékek, amelyek — szerinte — nem az Árpádkorra utalnak, hanem a későbbi Anjou-korral függenek öszsze. A kutató szerint az első Árpád-kori budai királyi palota, a magna curia regis, vagy avntiqua domus regis (más néven Kammerhof) a mai Bécsikapu közelében állt. 1951-ben — amint a Képzőművészeti Kiadónál 1981-ben megjelent tanulmányában állította — okleveles kutatással, a budai polgárváros birtoklástörténeti adataiból sikerült a régi magna curia regis helyét meghatároznia. Ezek szerint IV. Béla rezidenciája a mai Táncsics utca 9. területén állt. Véleményével meglehetősen magára maradt. Tanulmánya éveken át kéziratban hevert, s csak 1961-ben jelent meg. A művészettörténeti munka kiadása után megkérdezték tőle a fővárosi tanácsnál és a Budapesti Történeti Múzeumban: változatlanul fenntartja-e álláspontját? Igennel felelt. Erre a múzeum a fővárosi tanács népművelési osztályának, mint felügyeleti szervnek a hozzájárulásával és támogatásával 250 ezer forintnyi ásatási költséget utalt ki a számára. Külügyminisztériumunk útján pedig megszerezték a számára egy idegen ország követségétől az 1962-re szóló ásatási engedélyt, mert a Táncsicsutcai épület, történelmünknek ez a szent csarnoka, ahol Kossuth raboskodott, ahol Táncsics börtöne áll, ahonnan a forradalmi nép és ifjúság Táncsicsot 1848-ban kiszabadította — sajnos, nem magyar tulajdon. 1945 után az Egyesült Államok birtokába jutott. Az ásatás eredménye A föld nagy tanú ugyan, de nehéz tanú. Hétszáz év nagy idő, de ki tudja könnyen szólásra bírni az elsuhant rengeteget, millió perceit az időnek? A Táncsics utcai ház udvarán állok, még a megbolygatott föld betemetése előtt, közelemben Táncsics elhagyatott, régi, rozsdaszínű üres börtöne. Lenézek a kihajtott kutatóárkok hét—kilenc méteres mélységeibe. Mit mondasz, por? Föld? Idő? A por, hamu és omladék ennyit mondott: A kutatók bizonyosan meglelték a XV. századot, de bizonyosan, nem találták meg a XIII. századot. (Tehát IV. Béla korát.) A mai udvar alatt, kétméteres mélységben egy XV. századbeli, egységes kövezettel borított, 50 méternyi hosszú, 30 méternyi széles, tehát egy polgárház udvarának méreteit messze meghaladó régi udvarszint bukkant elő. A régi udvarszint körül középkori épületcsoport emelkedett. A kutatók hét középkori építmény alapjaira leltek, ezek közül két gótikus épületnek tisztázták az alaprajzát is. Az egyik épület 40 méterszer 10 méteres volt, tehát legalábbis főrangú ház, vagy jelentős középület lehetett. Egy eleinte pincelejáratnak hitt s ahogy később a föld mélye felé terjedt az ásatás, munka közben erkélyfeljáróvá vált épületrészben festett, indadíszes, középkori ívtöredéket találtak, ezenkívül egy olyan nagyméretű erkélyajtót, amely csak főrangú ház méreteivel vethető össze. Négy Kun László-féle dénár került elő, nagyobb számban Anjou-korabeli pénzek, arany és fehér pettyekkel díszített velencei üvegpohár-töredék, "gyémántmetszéses" ablakosztó, egy XVI. századbeli elefántcsont zsebnapóra, étosztriga héjak. A valaha állt épületek alatt vízgyűjtő barlangrendszert találtak, amelyet megvizsgált a Víztudományi Kutató Intézet egyik tudományos munkatársa is. A barlangból, amely a középkori épületek (vagy paloták) víztárolója lehetett, s amelyet a nyomok szerint a török betemetett, egy XIII. századbeli fazék, s egy későbbi korokéból való cserépedény került elő. A mérleg így alakult: IV. Béla rezidenciáját nem lelték meg, de — nyomaiban — jelentős épületcsoportot találtak. De hogy mi volt valaha ez a "jelentős épületcsoport", azt egyelőre nem sikerült tisztázni, még kevésbé sikerül ezt tisztáznia annak, aki az ásatásnak csak a hírmondója, de nem a tudósa. Az ásatások jövője Az ásatásokat be kellett fejezni, mert a külföldi követségtől kapott ideiglenes engedély határideje lassan lejár, a földet be kell temetni. Az ötvenezer forintot (ennyibe kerül a betemetés) meg lehetett volna takarítani ugyan, ha további kutatási engedélyünk lenne, vagy a Táncsics utcai magyar terület volna, vagy legalábbis az udvar és a kert magyar kézbe kerülne. E sorok írója beszélt mindenkivel, aki az ásatásokban részt vett, vagy ezzel a kérdéssel foglalkozik: az ásatás munkásaival, vezetőivel, a Budapesti TörténetiMúzeum középkori osztályának a vezetőjével, a főigazgatójával, a fővárosi tanács — a felügyeleti szerv — népművelési osztályának a helyettes vezetőjével, az illetékes minisztérium munkatársaival — beszélgetett még néhány olyan tudósunkkal is, akik elvetik IV. Béla Táncsics utcai, valaha volt palotájának még a gondolatát, a lehetőségét is. E pillanatban nem is az a fontos, hogy IV. Béla a várdomb déli oldalán (ahogy a tudományos világ döntő többsége hirdeti) építkezett-e, vagy az északi részen. Hanem igen fontosnak látszik ennek a soha fel nem tárt, soha meg nem támadott, soha meg nem bolygatott északi várdomb-részletnek a további sorsa. Ez az északi rész a kutatás régi fehér foltja, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója mondta nekem. Ezen a területen van egy svájci, egy angol, s egy amerikai tulajdon (Táncsics utca 9), s az idegen tulajdon ténye nehézkessé tenné a kutatást. Pedig nem volna haszontalan dolog folytatni az ásatásokat — a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója és a fővárosi tanács népművelési osztályának a képviselője egybehangzóan mondotta nekem, hogy ők szívesen vállalnak—lehetőségeinken belül — további áldozatokat, hogy feltárjuk történelmi múltunk nagy fehér foltjait. Táncsics börtöne Ez a Táncsics utcai udvar, ahol állok, nem magyar terület, csak a magyar történelemnek, forradalmi hagyományainknak egyik fényes, hatalmas darabja. Zord és nagyszerű darabja. Milyen néptömegeket vonzana — ezt talán nem hiábavaló felvetni éppen a Múzeumi Hónap idején — a Táncsics régi kormos börtönében berendezendő Táncsics múzeum, vagy a szoba, ahol rab volt Kossuth; a kapualj, amelyen át Táncsicsosai vállain kitódult a szabadító nép — s az a szabadtéri múzeum, amely mindehhez csatlakozna, bemutatva középkorunk kiásott, megmentett épülettöredékeit? Táncsics, a szent öreg a Kerepesiben pihen, de forradalmi életének gyönyörű színhelye örökre ez a rozsdabarna, komorló börtön marad. Talán meg lehetne lelni az udvarias formáját annak, hogy ez a terület ne csak az időkön átfénylő emlékeiben, hanem valóságosan is magyar legyen. Buffy Péter