Magyar Nemzet, 1964. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-01 / 204. szám

* Magyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Kedd 1964. szeptember­­ XX. év, 204. szám Örök figyelmeztetés A történetírók már sokszor leírták — s még sokat fognak róla írnia —, hogy negyedszá­zaddal ezelőtt egy szeptemberi hajnalon, milyen előzmények után, hogyan indultak meg Hitler csapatai Lengyelország ellen, hogyan tört ki a máso­dik világháború. Ezekből a könyvekből ma már pontosan ismerjük a sorozatos hitleri agressziók természetrajzát, a háború hadi, gazdasági, diplo­máciai és lelki előkészítésének menetét, azt a bonyolult és al­jas összjátékot, a hitegetésnek, a látszólagos engedékenység­nek és az eszeveszett fenyege­tésnek azt az ördögi kombi­nációját, melynek eredménye­képpen Hitler végül is meg­lepetésszerűen indíthatta meg a háborút és térdre kényszerít­­hette Lengyelországot. Az ese­mények kronologikus össze­állítása után fény derül arra is, hogyan bizakodott a szep­tember 1-ét megelőző napok­ban, hogy megint sikerül meg­ismételni már többször bevált fogását és Angliát, Franciaor­szágot távol tudja tartani a háborútól. Tudjuk, hogyan vezette félre a nyugati diplo­matákat egy, a lengyelekkel való tárgyalás kezdeményezé­sének bejelentésével — noha ez a kezdeményezés soha nem történt meg, nem is történ­hetett meg, hiszen Hitler már 1939. augusztus 22-én, mikor a Wehrmacht vezetőit tájékoz­tatta a helyzetről, nyíltan azt mondotta: “Csak amiatt aggó­dom, hogy valami disznó gaz­ember az utolsó pillanatban közvetítő javaslattal áll elő." A diplomácia történészei ma már óráról órára tudják kö­vetni a tragikus fejleménye­ket, a német politika minden­re elszánt agresszív, kalandor voltának kibontakozását, a lengyel kormánynak az erővi­szonyokról alkotott teljesen téves felfogását és a nyugati hatalmak kétértelmű magatar­tását. Különösen megdöbbentő a krízis utolsó napjának, órái­nak története. Ribbentropp akkor hívatta magához a len­gyel követet, mikor Hitler már tíz órával azelőtt aláírta az utasítást a hadműveletek meg­kezdésére. Híven addigi meg­tévesztő manővereikhez, a né­metek úgy akarták feltüntet­ni, mintha a támadást a len­gyelek kezdték volna. Senki se hitte volna, hogy a hitleri Né­metország az Anschlusst és Csehszlovákia megszállását megelőző, átlátszó propagan­­dahadjárata után mégegyszer elő meri venni ugyanazt a ré­gi, közismert ürügyet, most is Lengyelországra hárítja a tá­madás felelősségét. A közvet­len ürügyet erre most készen szállítja a Sicherheitsdienst. Egyik tagjának a nürnbergi perben tett vallomása megvi­lágítja a gleiwitzi rádióadó el­leni támadás — szinte hihe­tetlen — történetét: egy tucat­nyi lengyel katonaruhába búj­tatott bűnöző “elfoglalja­ a kis rádióadót és néhány per­ces lengyel szöveget olvas be. Erre hivatkozik Hitler, mikor másnap, szeptember 1-én a bi­rodalmi gyűlésben bejelenti a már hajnalban megindított háborút. “­Lengyelország ma éjjel először támadott rendes sorkatonasággal — hazudja szemérmetlenül —, 5.45 óra óta viszonozzuk a lövéseket.­­Mindez szeptember 1-én tör­ténik, az angol és francia hadüzenetet azonban csak 3-án délután adják át, mikor a németek már jelentős előre­nyomulásról adhatnak számot. Figyelemre méltó még az is, amiről az újabb hadtörténeti kutatások beszámolnak: nyu­gaton az angolok és franciák jelentős erőkkel rendelkeztek és egy azonnali, erőteljes tá­madás, míg a német haderők zöme a lengyel hadszíntéren van lekötve, valószínűleg a né­metek vereségét hozhatta vol­­nra magával. De a második világháború kitörésének negyedszázados évfordulóján lehetetlen csak e nap közvetlen előzményeire gondolnunk. Mert azok szá­mára, akik végigélték az azóta eltelt huszonöt esztendőt — s hány millióan nem élhették végig —, 1939. szeptember 1-e örök figyelmeztetés marad. Ekkor kezdődött el valami, ami csak hosszú-hosszú évek múlva ért véget és amit nem lehet többé kitörölni az embe­riség emlékezetéből. Felesleges is már számadatokat idézni a halottakról és sebesültekről, a pusztulás mindent felülmúló méreteiről: valamennyiünk csontjában ott égnek ma is az emlékek, azoknak az irtóza­tos szenvedéseknek az emlékei, amelyek e napon rázúdultak a világra. Totális háború volt ez, s nemcsak abban az érte­lemben, hogy a harcoló népek valamennyi erejét mozgósí­totta, hanem abban az érte­lemben is, hogy mindenki osz­tozott a szenvedésekben: az ütközetek nem csak a keleti front egész hosszában, Nyu­­gat-Európában vagy Észak-Af­­rikában, nemcsak a szárazföl­dön, a levegőben és a vízen folytak, hanem szörnyű ke­gyetlenkedéssel folytak a hát­országban is, ahol a német megszállók és fasiszta csatló­saik a népirtás, a fajüldözés, a háború ellenes erők kegyet­len eltiprásának politikáját alkalmazták. De éppen a háborús szen­vedéseknek szinte kollektív volta okozta, hogy az emlé­kezésnek is hatalmas kollek­tív ereje van, amely képes e háború történetéből nem csak pacifista, hanem ennél jóval messzebbmenő tanulságokat is levonni és ezeket a tanulságo­kat mindennapos cselekvése iránytűjévé tenni. S noha az emberiség eddigi története so­rán újra és újra elfelejtette ezeket a tanulságokat­­, en­nek a háborúnak az emlékei olyan lebírhatatlan erővel vé­sődtek sokak agyába, hogy azt már semmiféle háborús pro­pagandával nem lehet onnan kitörölni. Mert megtanultuk — ször­nyű eszközökkel véste belénk ez a korszak —, hogy nem­­ elég egyszerűen nemet mon­dani azoknak az erőknek, amelyek titokban vagy nyíltan új háborút készítenek elő: erő­re, ha szükséges, kíméletlen erőre van szükség ahhoz, hogy idejekorán le lehessen fogni a háborús gyújtogatók kezét. Csak az erő képes meg­akadályozni a béke ellen szőtt összeesküvések sikerét, s a n­épeket elkábító hipnotizőrök­nek nem elég azt mondani, amit a római úr mond Cippo­­lának Thomas Marnn novellá­jában, hogy tudniillik nem akarom. Igaz, a novella — és a háború történetének — vé­gén eldördül az olasz fiú fegy­vere és holtan rogy össze a hipnotizőr, de mitől menekült volna meg az emberiség, ha Cippolát — vagy a cippolákat — még az iszonyú színjáték elején söpörte volna le egy energikus kéz a színpadról. Mert megtanultuk — s töb­bé nem felejthetjük el —, hogy a háborúkat gyakran ti­tokban, sötét műhelyekben ké­szítik elő, s nem lehetünk eléggé óvatosak, nem lehe­tünk eléggé előrelátók. Mint ahogy aratás után az egész falu vigyázó szemmel figyeli az osztagokat, nehogy valami esztelen gyújtogató éjjel a sze­­rűskertek alá lopózzon, úgy vigyáz ma az emberiség job­bik fele arra, nehogy élete és munkájának eredménye egyik óráról a másikra lángok mar­talékává legyen. Megtanultuk most azt is — ami eddig gyakran homály­ban maradt a milliók előtt —, hogy hol és hogyan készül a háború. Ma már tudjuk, ho­gyan jegyezted magát végül is szörnyszülöttjével, a német fa­sizmussal a monopoltőke, s kik és hogyan támogatták a náci­kat addig, amíg eldördültek az első lövések azon a szep­tember hajnalon. A békéért harcoló emberek, úgy hisszük, ma már kevésbé hiszékenyek, mint voltak régebben: tudják, hol kell keresni a háborús uszítók mögött a felbúj­tót, azt a kezeit, azo­kat a­z érdekeket, melyek a szereplőket mozgat­ják. S az emberek emlékezete megőrzi azt is — nagyon is jól megőrzi, hogy a pusztító erők megfékezéséért, a láng­­tenger eloltásáért kik áldoztak a legtöbbet. Tisztelettel és be­csülettel adózik minden há­borúellenes erőfeszítésnek, kegyelettel a háború minden áldozatának, — de tudja, hogy közvetve vagy közvetlenül, a háború szörnyű súlya alóli felszabadulását, az emberi éle­tet elsősorban annak a nép­nek köszönheti, amelynek hő­sies és áldozatos katonái, csak­nem öt évvel 1939. szeptember 1-e után, a Reichstag ormára kitűzték a sarlós, kalapácsos vörös lobogót. Pamlényi Ervin Angol sajtóvélemények: Új nemzetközi konfliktus bontakozik ki Kongóban A külpolitikai helyzet • KOLONIALISTA ELLENFORRADALMI SZENTSZÖVET­­-*-•­SÉG körvonalai bontakoznak ki Fekete-Afrikában — álla­pítja meg az MTI londoni tudósítója, majd megjegyzi, hogy, az Egyesült Államok kongói beavatkozása bátorítja a “klasz­­szikus” gyarmatosítás és a neokolonializmus erőit a fekete-afri­kai nemzeti mozgalmak felgöngyölítésére. Mint a londoni Tribüne írja, a kongói válság első szaka­szában a nyugati hatalmak között zavar uralkodott: Amerika a leopoldville-i katonai klikket támogatta, az európai kolonia­­listák viszont a belga—brit monopóliumok szolgálatában álló Csembe mögött sorakoztak fel. Az ENSZ-csapatok jelenléte bizonyos lélegzésvételnyi szünetet biztosított a Nyugatnak. Az Egyesült Államok közvetlenül az ENSZ-csapatok távozása előtt láthatólag úgy döntött, hogy az európai gyarmatosításnak is vannak előnyös oldalai és csatlakozott a régi gyarmati hatal­mak irányvonalához. Dean Acheson, aki ismét fontos szerepet játszik az amerikai kormány tanácsadójaként, nemrégiben vé­delmébe vette Portugália “afrikai jelenlétét", hangoztatva, hogy ez a fasiszta állam “igen értékes szolgálatokat tesz köl­csönös biztonságunk javára". Ezzel egyidejűleg az amerikaiak Belgiumot is bátorították kongói katonai befolyásuk helyreál­lítására. A "szabad világ" számára azonban változatlanul ke­mény dió a kongói nép ellenállása. A New Statesman rámutat, hogy az amerikai katonai re­pülőgépek megjelenésével és a Dél-Afrikából, Dél-Rhodesiából, Angolából érkező fehér zsoldosok bevetésével egy újabb nem­zetközi konfliktus elemei halmozódnak fel Kongóban. A heti­lap megállapítja: Az új helyzet legveszélyesebb vonása azon­ban az, hogy a Dél-Afrikában élő fehérek többsége — az afri­kai nemzeti mozgalmak hetedik éve tartó előretörése után — most alkalmat látszak a fekete áradat megfordítására, ezek az emberek Csombét — akár mint katangai szakadárt, akár mint kongói miniszterelnököt—hasznos eszköznek tekintik. Elgon­dolásaikban a következő erőtényezőkre számítanak: Dél-Af­­rika katonai erejére, a Smith-kormány uralma alatt kikiál­tandó független “fehér­" Dél-Rhodesia hadseregére és légiere­jére, a portugál­ uralom fenntartására Mocambique-ban és An­golában. Terveikben szerepel a szövetség kialakítása néhány afrikai állammal, amelyet olyan politikusok vezetnek, akik hajlandók hátat fordítani az afrikai nacionalizmusnak és együttműködni a fehér tőkés érdekeltségekkel. Úgy vélik, hogy egy ilyen szövetség katonai ereje bőségesen elegendő lenne a független afrikai államok megfékezésére és biztosítaná a belső rendet az esetleges felkelésekkel szemben.­­ A NYUGATNÉMET—FRANCIA VISZONY légköre fagy­pont alá süllyedt és de Gaulle tábornok a Párizsban ren­dezett nagyszabású felszabadulási ünnepségeken egyetlen szó­val sem emlékezett meg — mint korábban — a német—francia kibékülésről — írták az utóbbi napokban a nyugatnémet lapok párizsi tudósítói. Bonni kormánykörökben viszont nyomatéko­san cáfolták az ehhez fűzött kombinációkat. Hangoztatták, hogy Bonn nem aggódik a francia—nyugatnémet viszony miatt. Diplomáciai megfigyelők rámutatnak, az Erhard-kormány szá­mára — már csak belpolitikai okok miatt is — kényelmetlen lenne a francia—nyugatnémet viszony lehűlésének nyílt be­vallása és a kormány szóvivői mindent elkövetnek, hogy csök­kentsék az utóbbi időben erre mutató francia gesztusok jelen­tőségét. A Westfälische Rundschau vezércikkében hangoztatja, hogy “de Gaulle türelmetlenné vált és világos választ vár Bonntól". A látszat azt mutatja, a kancellár továbbra is folytatni sze­retné azt az eddigi taktikát, hogy barátságos gesztusokat tesz Párizs felé és ugyanakkor hűséget fogad Washingtonnak is. Egyre inkább úgy tűnik, azonban, hogy ezt a receptet a jövőben már nem lehet alkalmazni. Csembe európai zsoldosai visszafoglalták Albertville-t Mint nyugati hírügynöksé­gek jelentik, egyre több jel vall arra, hogy a leopoldville-i kormány jól fizetett fehér zsol­dosainak túlereje kiszorította a partizánokat a kulcsfontosságú észak-katangai székhelyről, Albertville-ből. A harcokról szóló hírügynökségi jelentések úgyszólván minden sorában olvasható egy-egy európai név, azoknak a zsoldos­tiszteknek neve, akik Albertville-be ve­zették a kitűnően felszerelt ro­hamcsapatokat. Az AP Elisa­­bethville-ből jelenti, hogy to­vábbi “katonai tanácsadó cso­portok" repültek hétfőn Al­bertville-be, állítólag az euró­pai származású telepesek fel­kutatására. Egyes nyugat-euró­pai államok konzuljai is velük tartottak. Csembe ezzel egyidőben fel­oldotta Leopoldville-ben a há­rom hónapja tartó szükségálla­potot. A leopoldville-i kor­mány — jelenti az UPI — most már egy újabb támadás tervét szövögeti. A kaminai — egyébként belga kézen levő — ultramodern légitámaszponton gyülekező zsoldos hadnak azt a feladatot adták, hogy foglal­ják el az Albertville-től 500 ki­lométernyire északra fekvő Uvira várost, ahol a felkelők adminisztratív központját gya­nítják. Uvira elfoglalásával a Csombe-kormány el akarja szi­getelni a harcoló partizánegy­ségeket. A kaminai légitámasz­ponton jelenleg 250 feh­ér zsol­dos tart mindennap kiképzést. Támadásukra azonban — vé­lekedik az UPI tudósítója . aligha kerül sor a szeptember 5-re összehívott afrikai állam-, illetve kormányfői értekezle­tig. Lisala várost viszont a jelek szerint alighanem visszafoglal­ták a kongói felszabadító har­cosok. A Csombe-kormány nemrég még azt állította, hogy csapatai ellenőrzik a várost. Csombe toborzó ügynökei vasárnap közölték, hogy újabb irodákat nyitnak Dél-Afriká­ban. A havi 300 dolláros fize­téssel besorozott zsoldosok szá­ma eddig máris túlhaladta a 600-at, de a jelentkezés tart. A gyakorlott pilóták fizetése ennél sokkal magasabb lesz. Hétfőn Durbanban, kedden Fokvárosban nyitnak új tobor­zó irodákat. Megkezdődtek a csehszlovák—szovjet hivatalos tárgyalások Prágából jelenti a TASZSZ. A Hruscsov vezette szovjet párt- és kormányküldöttség vasárnap Besztercebányáról visszaérkezett Prágába. A kül­döttséggel együtt utazott An­­tonin Novotny, a CSKP köz­ponti bizottságának első tit­kára, csehszlovák köztársasági elnök, és az ország több más vezetője. Hétfőn délelőtt a prágai várban megkezdődtek a cseh­szlovák és a szovjet párt- és kormányküldöttségek hivatalos tárgyalásai. A szovjet küldött­séget N. Sz. Hruscsov, az SZKP KB első titkára, minisz­terelnök; a csehszlovák kül­döttséget Antonin Novotny, a CSKP KB első titkára, köztár­sasági elnök vezeti. , Mint az MTI tudósítói je­lentik, a tanácskozáson szóba került a nemzetközi munkás­mozgalom jelenlegi helyzete: mindkét fél megállapodott ab­ban, hogy nézeteik egyeznek a munkásmozgalom kérdéseit illetően, továbbra is együtt harcolnak a nemzetközi mun­kásmozgalom egységéért a marxizmus-leninizmus alap­ján. A delegáció tagjai eszme­cserét folytattak a nemzetközi helyzetről és kijelentették: fá­radhatatlanul küzdeni fognak a különböző társadalmi rend­szerű országok békés egymás mellett éléséért. Hétfő este a prágai várban a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága, a köztársasági elnök és a cseh­szlovák kormány ünnepi foga­dást adott N. Sz. Hruscsov, az SZKP KB. első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsá­nak elnöke vezette párt- és kormányküldöttség tiszteleté­re. Ott volt a jelenleg szabad­ságát Csehszlovákiában töltő Péter János magyar, Adam­ Rapacki lengyel és Iván Basel­­bolgár külügyminiszter is. A keddi napot a szovjet de­legáció — a program szerint — pihenéssel tölti. onsol­a«­(Amágnás «soajrl élményben/ámulni’ Min­den tekintetben óriási fejlődés Thomson „félelmetes versenytársnak’’ tartja a Szovjetuniót A Pravda hétfői száma közli lord Thomson angol lapkiadó élménybeszámolóját szovjet­­unióbeli útjáról, amely a Sun­­day Times vasárnapi számában jelent meg. Azzal a meggyőződéssel jöt­tem haza a Szovjetunióból — írja Thomson —, hogy az oro­szok sokkal jelentősebb ipari fejlődést értek el, mint ahogy Nyugaton általában tudják. Nyugtalanít, hogy nálunk ezt a fejlődést helytelenül értékelik. Ismét megbizonyosodtam afe­lől: szó sem lehet arról, hogy a kommunisták háborút indí­tanak a Nyugat ellen; tény azonban, hogy a szovjet ter­melés fejlődése a Szovjetuniót félelmetes versenytárssá avat­ja a jövő világpiacain. Saját szememmel láttam, mennyire büszkék az oroszok termelési sikereikre. Ez nem így van Angliában, s éppen ebben rej­lik a kihívás, amelyet Orosz­ország hozzánk intéz. Mondanom sem kell — írja a továbbiakban —, hogy leg­nagyobb élményem az volt, amikor Hruscsovval tölthettem egy teljes munkanapot. Rend­kívül érdekes, de fárasztó nap volt. Reggelinél találkoztunk és csak 15 órával később vál­tunk el. Ez alatt a 15 óra alatt több száz mérföldnyit utaztunk vonaton, körülbelül száz mér­földet zötyögtünk gépkocsin a sztyeppén, meglátogattunk több állami gazdaságot, talál­koztunk több ezer mezőgazda­­sági munkással, a lehető leg­egyszerűbb módon költöttük el ebédünket, a szűzföldi szállá­son, háromórás eszmecserét folytattunk a különféle nem­zetközi problémákról, diadal­menetben hajtattunk végig Ce­­linográd embersűrűs utcáin, végül pedig részt vettünk egy három és fél órán át tartó nagygyűlésen. Amikor mindezek után elkö­szöntünk egymástól, úgy lát­szott, hogy Hruscsov hajlandó mindent elölről kezdeni. A fá­radtság legkisebb jelét sem vettem észre rajta, pedig akkor már két hete állandóan uta­zott, több ezer mérföldet tett meg és mindezt fáradhatatla­nul csinálta. Hetvenegy éves lesz, de nem kevesebb energia lakozik benne, mint egy 35 éves emberben. Mindezek mel­lett felülmúlhatatlan meggyőző képességgel rendelkezik; olyan meggyőződéssel és ékesszólás­sal fejti ki nézeteit népe előtt, hogy könnyen érthető, miért ismeri el a nép vezetőjének. Nagyon közvetlen az egysze­rű emberek kapcsolata Hrus­­csával. Rendkívül­ tisztelik, s ez a tisztelet inkább ahhoz a büszkeséghez hasonlatos, ame­lyet az egyszerű család érez fia iránt, aki kiváló és nagyszerű eredményeket ért el. Azért használtam ezt a hasonlatot, mert láttam, hogyan vezette kézenfogva a szakácsnő az asz­talhoz Hruscsovot a messzi szűzföldi szálláshelyen. Annyi­­ra természetes mozdulattal, mintha tulajdon nagybácsija

Next