Magyar Nemzet, 1965. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-01 / 205. szám
4 NAPLÓSzeptember 1 A magyar irodalom húsz év könyvkiadása tükrében címmel jubileumi kiállításra készülnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítás szeptember 4-én nyílik, s mintegy 1200 könyvet mutat be az 1945 után megjelent művek közül. Bőd Éva keramikusművész kiállítását szeptember 3-án, délután nyitja meg Németh Lajos művészettörténész a Fényes Adolf-teremben. díg A hagyományos bányász kulturális napokat az idén is megrendezik Tatabányán. Ezen a héten naponta lesz egy-egy érdekes műsor vagy nyílik új kiállítás. A hatos aknán író,olvasó találkozót tartanak. Vasárnap a szovjet Gavrilov-együttes ad műsort a bányászoknak. A József Attila Színház szeptember 4-én az•Keménykalaposok* című vígjátékkal kezdi meg évadját. Szeptember 9-én nyit a Vígszínház, 11-én a Nemzeti Színház, és IIán, Bábel ~Alkony« című darabjának bemutatójával, a Thália Színház. A Vietnami selyemfestményeiből nyiik kiállítás csütörtök délután 3 órakor a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Kemény László festőművész munkáiból nyílik kiállítás szeptember 11-én a Lenin körúti Derkovits-teremben. A tokaji templommúzeumot — az egykori görögkeleti templomban — az elmúlt öt hónapban több mint hatezren keresték fel. A múzeum emlékkönyvébe angol, francia, csehszlovák, lengyel, nyugatnémet, svéd és finn vendégek is jegyeztek be elismerő sorokat. Egy most közzétett jelentés szerint a Szovjetunióban a tévé-előfizetők száma 14 millió, és az adásokat 115 állomás sugározza. 1967-re épül fel Moszkva új televíziós központja, amely öt műsort fog adni. Gárdonyi Géza egyik novellájából, A parasztlány címmel, filmet készített a kisvárdai járási művelődési ház amatőr-filmes csoportja. * A kép hatalma címmel jelent meg Párizsban René Huyghe műtörténész könyve, 130 reprodukcióval. A könyv a kanadai televízió részére készült művészeti előadásokat közli, bővített formában. # Az edinburghi könyvborító kiállításon, amelyen a világ 149 kiadója mintegy ezer borítólappal összesen 18 kategóriában vesz részt, minden kategóriában éremmel jutalmazták a legjobban megrajzolt borítólapot. Közülük kettőt az Akadémiai Kiadó, az egyiket Szántó TiborA betű című könyvének borítólapjáért, amelyet maga a szerző készített, a másikat Lukács György: "Az ész trónfosztása című művének borítólapjáért, amelyet Varga György grafikus tervezett. Az edinburghi kiállítást szeptember közepén Londonban is megrendezik, s ez alkalommal adják át az érmeket. színházak mai műsora Bartók Színpad: Operett coctailm 8) (a Fővárosi Operettszínház előadása, rossz idő esetén az Operettszínházban) — Vidám Színpad: Kicsi vagy kocsi? (fél 8) — Kis Színpad: Lehet valamivel kevesebb? (7) — Fővárosi Nagycirkusz: Randevú a cirkuszban (fél 8). ZARÁNDOKÚT 65 Magyar dokumentumfilm Rendező: Szemes Marianne Operatőr: Szabó Árpád * BEMUTATÓ: szeptember 2 Magyar Nemzet. Nem dolgoznak kaptafára Még egyszer az építésznevelésről Joggal kérdezhetné az olvasó: mit akarunk alig néhány hét leforgása alatt másodszor is az építészoktatással? Nem túlságosan elszigetelt vagy részletprobléma-e, hogy mit és mi módon tanul a százegynéhány fiatal, akit felsőoktatásunk évenként építésznevelésre befogad? Hosszan sorolhatnám az ellenérveket, de megelégszem kettővel, abban a reményben, hogy ezek az olvasót is meggyőzik az ügy fontosságáról. Az egyik, nagyon is magától értetődő, mégis gyakorta figyelmen kívül hagyott érv: ezek a fiatalok — akiknek csak egy hányadából lesz tervezőépítész — azokat a kereteket formálják majd meg, amelyek között nemzedékek sora él, dolgozik, boldogul. És hogy miként él, mi módon dolgozik, és hogyan boldogul, az nem kevéssé függ ezektől a •►keretektől is. (Talán ez az egy, még eléggé a felszínen mozgó utalás is elegendő annak érzékeltetésére, mennyire nem pusztánformai jelentőségű az, amit az építész tesz, hiszen valójában szervezi mindazt, ami az általa kitűzött falak között — egy kis házban vagy egy egész városban — majdan végbe megy.) És a másik érv: az építészoktatás az egész társadalom vizuális érdeklődéséről, a környezetalakítás nagy lehetőségei iránti fogékonyságáról is számot ad. Az építészoktatás részben már legutóbb említett gondjai és — például — a rajzoktatás ügye körül terjengő általános közöny valahol nagyon is összefüggenek. A rajzórán ugyanis nem rajzolni, hanem látni, a teret befogadni, az arányokat érzékelni, a térbeli jelenségeket megítélni, végeredményben tehát ízléssel élni tanítanák a fiatalságot. Más oldalról nézve, ez a nevelés kiművelné az építész milliónyi partnerét, a felhasználókat, sőt építtetőket, akik együttesen maguk a társadalom. Mert végül is nagy építészet, korszakalkotó építészet — mint mondjuk a gótika — csak az építő és építtető egyetértésével jöhet létre. 1. Talán túlságosan is elkalandoztam az egyszerű zöldvendéglői asztaltól, ahol az Ipari Művészeti Főiskola építészoktatóinak, Vass Antal főtanszakvezetőnek, Szrogh György főiskolai tanárnak és dr. Vámossy Ferenc adjunktusnak a társaságában az ügy főiskolai vonatkozásairól beszélgetünk. Mint ismeretes, a főiskolán is nevelnek építészeket — most évente mintegy tíz hallgatót vesznek fel —, és nem is sikertelenül. A Magyar Nemzet nemrég számolt be Báthori Sándor építész-főiskola tervének párizsi sikeréről. A nemzetközi építészkongresszus alkalmából rendezett, úgynevezett ••athéni* pályázaton Báthori terve általános tetszést aratott, és — nagy nemzetek építészhallgatóit megelőzve — negyedik díjat kapott. Asztaltársaim nem tekintik véletlennek, hogy Báthori a sikerben ugyancsak kisebb egyetemi, főiskolai kollektívákból kikerült, egy-egy dán, svájci és belga építészhallgatóval osztozott. És ezzel valójában már a dolog lényegénél tartunk, amelyet egyetemi vonatkozásban Reischl professzor is határozottan hangsúlyozott legutóbbi, lapunkban már tolmácsolt, beszélgetésünk atkaiméval. Mert végül is nem az a döntő, hogy az építészhallgató a nagy egész, a város, a település felől, vagy a kisebb, mozgatható tárgyak felől közelíti meg a környezet megszervezésének és átalakításának feladatát; hogy az elmélet vagy a manuális gyakorlat oldaláról kezd bele az alkotás nagy stúdiumába; ahogy azt ma az egyetemi, illetőleg a főiskolai építészoktatás — ha kissé sommásan jellemezve is — példázza. A lényeges az, hogy célhoz érjen, tehát alkotó építésszé váljon.2. Nem írom le részleteiben a késő estébe hajló, hosszú beszélgetést, annál kevésbé, mert sok vonatkozásban meglepően — vagy nagyon is természetesen — igazolta azokat az igényeket, amelyeket az oktatással szemben egyetemi oldalról is mindinkább támasztanak. Szrögh György sokáig csupán hallgatva bennünket, egyszer csak előhozakodott a technika problémájával. Azzal nevezetesen, hogy a rendkívül gyors fejlődés következtében szó szerint értendő veszély: ma korszerű, holnap korszerűtlen! A hallgatóknak azonban időálló tudásra van szükségük, és minél kevesebb olyasmire, amit hamarosan kitakaríthatnak a fejükből. Mert bizonyos, hogy nem üdvözül, aki megannyi elméleti, tárgyi tudást halmozott is fel kellő szerkesztői szemlélet és készség nélkül, mint ahogy az ellenkező véglettel sem lehet messzire jutni. De hol az "aranymetszés*? Talán ott, ahol a feltétlenül szükséges adatok, szabályok felszívódnak, és képessé teszik az építészt, hogy vértezetével ne csupán "megoldjon" egy feladatot, amúgy jó iskolásan, hanem önállóan megalkossa a művet. Hogy itt, azaz a főiskolán elsőrendűen bútorokra, enteriőrökre és kisebb volumenű kereskedelmi, vendéglátóipari, kiállítási építményekre irányul a figyelem? De hiszen ezeket is csak a teljes építészeti kultúra aspektusából lehet valóban megközelíteni! A munkamegosztás már későbbi ügy. Az egyetemet végzett építész a nagy szerkezetű tereket szervezi meg, az úgynevezett belső építész az ezek által meghatározott kisebb tereket. De ez a világ csak a teljes egységre — és az alkotók teljes egyenjogúságára! — "épülhet". Egyszerű kompromisszumról van szó, amit a képességeink véges volta kényszerít ki. A nagy építészegyéniség persze — egy Nervi vagy egy Alvar Aalto — átfoghatja, magáévá teheti az egészet. És akkor teljesen mindegy, hogy honnan jött, miféle egyetemről vagy főiskoláról. Csak jöjjön!... Jöjjön! De hogyan? Mi módon lehet a legvalószínűbben felismerni a tehetséget? A tehetséget, aki az élet mindennap ismétlődő, mennyiségi feladatainak megoldása során a minőség és az eredetiség magaslatára tudja emelni az eleve oda kívánkozó alkotást. 3. Alighanem ezen a ponton lesz döntő fontosságúvá az oktatás módszere. Az az alkotóműhely vagy atelier-jellegű munka — az elnevezés nem fontos —, amely a főiskolán megvalósult, valóban ideálisnak tűnik. Nemrég jelentek meg a Magyar Építőművészetben id. dr. Kotsis Iván visszaemlékezései. Vajon kikre emlékezik a 75 esztendős profeszszor hallgatói éveiből. Azokra a professzorokra, akiknek egyénisége kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Neki magának későbbi ténykedése során évtizedekig személyes feladata volt a tanulmányi rend csiszolása, fejlesztése. Mégis ma azt vallja, a legjobb elgondolásokból is csak annyi valósul meg, amennyit vérbeli építészek és pedagógusok — ha egyben szuggesztív erejű egyéniségek is — a hallgatóikba plántálnak. »Az építésznevelésben ugyanis — írja — nagy szerepe van a szubjektív befolyásnak; nagyobb, mint a mérnöknevelésben és kisebb, mint a képzőművésznevelésben, valahol a kettő között. A tanárnak hozzá kell férkőzni a hallgató lelkéhez, éspedig közvetlen úton, mesterkéletlenül, akár néhány felvetett gondolattal, vagy gesztussal; együtt kell a tanítvánnyal töprengeni a feladatokon, és együtt kell örülni a végül is megtalált megoldásnak; együtt kell élnie a tanítványával.* Vass Antalék szinte ugyanerről beszélnek. Hogy vajon a puszta ismereteken túlmenően mit tud a nevelő átadni az építészhallgatóknak. Mert ettől függ minden. Az ilyen kis létszámú együttesben, ahol egyszerre formál a műhely légköre és az elmélet tiszta levegője, viszonylag könnyen kibontakozik a művészi egyéniség. Műterem-munka folyik. Mindenki fülig ül egy-egy tervezési feladatban, és ennek kapcsán szívja fel az elméleti tudnivalókat. A lényeg: tervezni, tervezni... 4. De hogy mennyire érett önálló alkotásra a végzett hallgató, tehát az "érési időszak", az építészképzés időtartama náluk is problematikus. Ha igaz, hogy ez legalább nyolc-tíz év, és Vassék erősen hajlanak ennek elismerésére, akkor nélkülözhetetlen a sokat emlegetett és vajúdott mesteriskola. Hiába, végigmenni az "iskola*, a "műhely* és a "műterem* öszszes stációján, megismerni a formák mögött az éltető struktúrákat, szerkezeteket és felismerni ezekben a természeti erők törvényszerűségét, nemkülönben a technikai megoldások szükségszerűségét — ez hosszú és fáradságos út. Mindenesetre az a gondolat, hogy ez a mesterképző két helyről, az egyetemről és a főiskoláról szívhatná a legjobbakat, és végül is — kiváló, egyéni nevelésű építészek kibocsátásával — mintegy szintézisét adná a kétféle építészeti oktatásnak — jó eszme. 5. Egy bizonyos: az Ipari Művészeti Főiskola — ha még nem is hivatalosan elfogadott ez az új elnevezés — építészeti főtanszakán igen figyelemre méltó nevelési módszereket honosított meg, és jól képzett, tehetséges építőművészeket indított útjukra. A tanszék nevelői, úgy tűnik, biztosak a dolgukban. Azt mondják: ••Nem a mérnökképzés és nem is a képzőművész-képzés kaptafájára dolgoztunk. Nekünk van saját kaptafánk!* Pedig nem is dolgoznak kaptafára. 1 Balog János ÜGETŐVERSENY szerda du. fél 5 órakor .Szerda, 1365. szeptember 1. Ismeretlen Csehov-cikkeket fedeztek fel A Szovjet Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének Csehov-csoportja most dolgozik Anton Csehov teljes összegyűjtött műveinek összeállításán. Ebbe a munkába a legjobb Csehovkutatókat vonták be. Az első kötetek már az idén megjelennek. A 27 kötetes sorozat az író valamennyi szépirodalmi művét, cikkeit és leveleit közli. Az olvasók és a kutatók első ízben kapnak teljes képet Csehov tevékenységéről, mivel az előző alkalommal kiadott összegyűjtött művei óta sok ismeretlen és elfeledett művére bukkantak. A Csehovval kapcsolatos dokumentumok felkutatása nem könnyű, de érdekes dolog. Egy ilyen kutatómunkáról számol be Borisz Cselisev, a kisinyovi egyetem docense. 1876 nyarán, a gimnazista Anton Csehov elkísérte édesanyját és két testvérét Moszkvába. A taganrogi házat eladták, az ifjúnak korrepetálással kellett foglalkoznia. Tanítványai között volt Petya Kravcov, az új házigazda unokaöccse is, aki katonaiskolába készült. A következő év nyarán Petya apja, Gavril Kravcov meghívta Csehovot tanyájukra, Ragozina Balkára. "Ragozina Balkán élek Kravcovnál — írta húgának Csehov. — Szalmatetejű házikó, a melléképületek köböl vannak. A ház háromszobás, agyagpadlós, a mennyezet ferde, az ablakok alulról fölfelé nyílnak... A falakon köröskörül puskák, pisztolyok, kardok és korbácsok függnek. A komódok meg az ablakpárkányok felisdetelt tölténnyel, fegyvertisztító szerszámokkal, puskaport tartalmazó bádogdobozokkal és söréteszacskókkal.« Azután Csehov Moszkvába utazott és beiratkozott az egyetemre. De mi lett doni barátaival, Kravcovékkal? Csehov emlékezett-e a patriarchális tanya vendégszerető gazdáira? Műveiben nem találunk erről egyetlen levelet, egyetlen feljegyzést sem. 1936- ban Borisz Hresztunov főiskolai hallgató azt mondta nekem: — Egyik rokonom Anton Csehov két levelét őrzi. S kezemben a levelek. Elsárgult a papír, kifakult a tinta. Csehov kézírása és még kiforratlan, fiatalkori aláírása jól felismerhető. Igen, ez az ifjú Csehov levele Gavril Kravcovhoz. Arról írt, miként él Moszkvában, és felajánlotta, hogy küld virágmagvakat. A második levélben irodalmi tevékenységéről számol be: "Tűrhetően élek, de az egészségem... hajajaj! Rabszolga módra dolgozom, hajnali ötkor fekszem le aludni. Megrendelésre írok folyóiratoknak, és nincs annál roszszabb, mint azon igyekezni, hogy elkészüljön az ember határidőre ... Meleg kézszorítással maradok alázatos szolgája A. Csehov, vagyis M. Kovrov így is aláírom magam, minthogy 6—7 kiadványba dolgozom.« Ez az írói álnév megragadta figyelmemet. ••Antosa Csehonte* ismert álneve Csehovnak. De "M. Kovrov*? Utánanéztem, ahol lehetett, és meglepődve állapítottam meg, hogy ez az álneve sehol sem fordul elő, senki sem említi meg. Ettől kezdve egyre többet gondoltam a titokzatos álnévre. Több tucatnyi könyvet, monográfiát néztem át, hogy megállapítsam, milyen folyóiratokba, mikor és meddig dolgozott Csehov, kiknek és milyen időpontban írt, kikkel jött össze. Feláldoztam a szabadságomat és Moszkvába utaztam. A Lenin Könyvtárban elém tették a kérdéses folyóiratok teljes évfolyamait Hozzáláttam, hogy átnézzem azokat. Nem éreztem fárasztónak ezt a munkát. Élénk rajzok, lebilincselő karikatúrák, hozzájuk szellemes szövegek. De eltelt öt óra, és kifáradt a szemem, ellankadt a figyelmem. Már nem kötöttek le a rajzok, a képszövegek unalmasnak tűntek. Egyhangú témák: egyre csak kereskedők, hűtlen asszonyok és kerületi rendőrfelügyelők. Ismerős és ismeretlen nevek tömege, cikkek, de az "M. Kovrov« aláírás egyik alatt sem szerepel. Két hét telt el a makacs és kimerítő kutatásban. Egy szép napon hozzáfogtam, hogy átnézzem a »Zrityel« (Néző) című élclapot, amelynél Csehov egy ideig dolgozott bátyjával, a festőművész Nyikolájjal együtt. Lapoztam az oldalakat, és hirtelen szemembe ötlött egy kis cikk alatt az aláírás:»A4. Kovrov«. Néhány oldallal később egy nagy tárca alatt — amelyet Nyikolaj Csehov illusztrált — szintén ott láttam a keresett aláírást. Anton Csehov színházi cikkei voltak ezek, amelyeket az "M. Kovrov" álnévvel jegyzett. Ezekben a cikkekben a fiatal író kifigurázta a »Szkomorod« (Vándorszínész) Színházban bemutatott banális előadásokat, s a kereskedők és kispolgárok ízlésére épített üres operetteket, amelyeket két másik színházban játszottak. Röviden felvázolva az egyik ilyen könnyű fajsúlyú operett egyszerű cselekményét, váratlanul tréfára fordította a szót: "A díszletek pompásak, a játék megfelelő ... ám a ruhatárnál megint felháborítóan hideg van! És a fogasok is felháborítóak! Olyan kevés a hely, hogy ami körülöttük végbemegy, jóval több, mint tolakodás. A közönség maga nyúlkál a holmikhoz, feje fölé tartva viszi, összepiszkolja... Valaki a sárcipőjével összekente a szomszédja arcát. Vigyázat! M. Kovrov.« Csehovnak ezek az írásai kitűnnek aktualitásukkal, szétfeszítik a száraz, szócséplő színikritikák kereteit, pedig jobbára ilyen cikkeket találni az akkori folyóiratokban és előlapokban. Csehov e cikkeinek irodalomtörténeti jelentőségük van. Munkásságának kutatói előtt most még teljesebben bontakoznak ki a nagy író nézetei a művészet szerepéről és jelentőségéről, s teljesebbé teszi ismereteinket alkotói útjának korai szakaszáról. Borisz Cselisev A 1111elevízió műsoráról iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiMiitiiiiiiiiiMiiiiiMimiiiiiii Tanévnyitó Az Iskolatelevízió új évadja gazdagabb és valószínűleg érdekesebb lesz, mint az eddigiek. A pénteki Tanévnyitón ügyes összeállításban adtak ízelítőt a különböző műsortípusokból, tantárgyakból. A szakmai tanácsadással, riporttal összekötött "előzetes" nagy várakozást kelt. Ilyen műsorízelítő egyébként önmagában is hasznos az Iskolatelevízióban, legalább félévenként, esetleg gyakrabban is megismételhető. Gemenci riport Sorra készülnek el a filmek az árvízi felvételekből. A héten Novákovits András érdekes riportját mutatták be a gemenci vadrezervátumban lezajlott eseményekről, az állatok meneküléséről, az erdészek, vadászok és katonák k küzdelméről az értékes állomány megmentése érdekében. Hálás téma a vízben botladozó őz, a csónak mélyén heverő álétt vaddisznó, a menedékszigeten egymás mellett békésen megférő állatellenségek megörökítése. A látvány megindít, együttérzést vált ki. Ezt a hálás feladatot azonban nehéz jól megoldani, hiszen meg kell "találni" a fuldokló szarvasokat, a gyámoltalan vadmalacokat, a katasztrófa sok pillanatából a legérdekesebbeket és legjellemzőbbeket. Novákovits filmjében jó néhány ilyen érdekes, eltalált pillanatképet láttunk, egészében jó a riport, amely bizonyára emlékezetes dokumentum is lesz az idei árvíz nehéz emlékei között. Margitszigeti esztrád Nagy igyekezet és bizonyos szerkesztői, rendezői lámpaláz jellemezte a vasárnap esti margitszigeti esztrádműsort. Az igyekezet és a lámpaláz egyaránt érthető, hiszen elsőízben vett át magyar művészi programot az osztrák televízió. A kissé feszes exportcímke alatt a mindenből a legjobbat elv alapján lényegében változatos, kellemes műsor született. A műfaji sokoldalúság, a "vegyestál" jelleg általában zavarja a hangulati és stílusegységet. Megbonthatja ezt az egységet a szabadtéri díszlet, ezúttal a Margitsziget felhasználásának módja is. Vitatható például: célszerű-e szóló zongorát ilyen nyílt téren elhelyezni, nem hatásosabb-e Szabó Csilla játéka kamaratermi környezetben, bensőségesebb légkörben. Ma már eljutottunk odáig, hogy a televízió operatőrei — s talán elsősorban e műsor vezető operatőre, Zsombolyai János — korszerű stílusban, látványosan, szépen fényképeznek nagy tereket is, érdekes, távoli felvételeken. A margitszigeti műsorban azonban nem minden esetben sikerült a természetes környezetdíszlet és a szereplők "együttélése". Bednai Nándor már sok jó revüt rendezett, de szabadtéren még keveset. Érthető ezért, hogy például Udvardy Tibor számánál megelégedett a lassú sétával. A művész előrejön, a felvevőgép hátra megy — ebből áll a szám megjelenítése. Kétségkívül — s ez nem éppen erre az egy műsorra vonatkozik — gyakran érezhető még különbség a jelenet intenzitásában az úgynevezett play-back felvétel és az egyszerre készített kép- és hangfelvétel között. Igaz, jó jel, ha már ilyen részletkérdések bukkannak fel egy műsor kapcsán. Azt mutatja, hogy alapjában, tartalmában, sőt nagyrészt kivitelében is megfelelő volt a program. Az adott körülményeken belül természetesen, mert ilyen széles körben, egy műsoron belül ennyiféle zenével, összekötő fonál nélkül, csak ritkán lehet értékes egészet létrehozni. Vir esek Anna