Magyar Nemzet, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
KÉT KÖLTEMÉNY NYOMÁBAN Petőfi Sándor: A puszta télen Nád, zsombékok — varjak kárognak. Hajnali dél alatt didergő vize* mezők, fagyos port vág szemembe a szél, a kilenclyukú hortobágyi hídról körültekintve a végtelen kopár síkságot látni, úgy tűnik, csakugyan "mostan puszta ám igazán a puszta* és Petőfi napjai óta semmit sem változott. De a 75 000 holdas Hortobágyi Állami Gazdaság irodájának falán a hatalmas színes térkép mást mutat. — Ez az ország legnagyobb gazdasága — mondja a főagronómus — és itt körülöttünk, a kezdődő utcasorok: az ország legfiatalabb faluja Újév napján ünnepli egyéves születésnapját, a neve: Hortobágy. Már 1700 lakosa van, ötven—hatvan éve az egész Hortobágyon nem talált ennyi embert. Pedig még a majorokban is élnek ugyan enynnyien. — És mást csinálnak ezek az emberek, mint régen? — kérdezem. — Nem mást — mondja az agronómus —, csak másképp. Állatot tenyésztenek, marhát, lovat és legfőképp birkát. Birkánk van ötvenezer darab, évi 35 millió forintot jövedelmez a nagyüzemi birkatartás. Volt itt mindig birka, de ilyen pénzről álmodni sem lehetett. Nagyot néztek volna a régi rideg gulyások azon is, ha megtudják, hogy egykori legelőik nagy részén halastó lesz. A hal most majdnem annyit jövedelmez, mint a juhállományunk. Kellemes meleg van az irodában. Az asztalon térképek, kimutatások, sok statisztika, grafikon. Az agronómus — városiasan, jól öltözött fiatalember — egyre számokat mond, termésátlagokat, az új mechanizmus értékesítési lehetőségeiről beszél, üzemszervezésről, gépekről, és azt mondja: nálunk legjobban a gépészek, a műszakiak keresnek, a gépjavítónk már egy kisebb üzem. Az iroda ablakán túl Petőfi pusztájának szikrázva birkózó szelei havat hordanak, halott, kietlen, ijesztően üres tájat látok . Itt bent a térkép és az agronómus szavai egy művelt, gondozott, népes és hasznos vidéket tárnak elém. Melyik az igazi Hortobágy? Sós Pista árnyéka Nádból font pásztorkunyhó küszöbén állok. Ez bizony nem sok védelmet adna a nyargaló pusztai fergeteg ellen. Még szerencse, hogy a kunyhót nem kint találtam, a téli rónán, hanem itt bent, a hortobágyi pásztormúzeum közepén. — Azelőtt mi volt itt? — kérdezem. — Semmi. Puszta. — Vonja vállát R. Tóth István, a hortobágyi múzeum felügyelője. — A hídnál ott állt a csárda, az örökké megvolt. Mellette a pandúrkaszárnya, itt, ahol a múzeum lett, a szekérállás volt. Mögötte, a hídnál a nevezetes rét — int kifelé — évente kétszer itt volt a baromvásár, a „hídi vásár”. Ezrével hajtottuk ide a jószágot ... — Honnan? — Ki innen, ki onnan. Hóolvadáskor megegyeztünk a gazdákkal és mentünk legelőre. Ki Pentezugba, ki Szettyényesre,ohati erdőaljra. Volt, hogy Miklós-napig falut se láttak, de Erzsébetig biztos künn tartottak. A múzeum falain nyergek, pányvák, díszes szűr, kevésbé díszes bocskor, szekercék, fokosok. — Fokos minek kellett? — — Hát, fejbeverni. — Mosolyodik el fanyarul az öreg. — Kit? — Hát, gulyás a csikósz, csikós a gulyász. Ha meg juhász jött, azt aztán mind a ketten. Sok mindenre rávitte a népet a keserves élés, meg a rosszindulat. Régi sárgult fénykép, szűrös, puskás legényt ábrázol — Azt mondják: Sós Pista. Az utolsó betyár — mondja az öreg csikós. — Nagyapám. Bereczki Gábor még jó komája volt, sokat hált nálunk Pandúr Fekete Gyuri meg egyre rálesett, de Pistát el nem érhette. Anyám úgy mesélte, egyszer esett csak meg, hogy láthatta az árnyékát, amint Sós Pista lóra kapott a ház mögött. Pandúr Fekete dühében akkor belepuskázott a Pista árnyékába Csak hallgatom, a különös históriát: így volt, nem így volt? Történelmet vagy legendát idéz a hortobágyi öregember mesemondó halk szava? A nép örökké élő — és mindig újjáéledő — legendáját a furfangosról, legyőzik e tétlenről, a hatalmasnak fittye bányóiról, akinek lám Pandúr Fekete is, csak az árnyékát lőheti le. Igen, az igazi betyár láthatatlan. A költő is érezhette, hiszen azt mondja, hogy az alkonyi ködök "csak félig mutatják a betyár alakját... háta mögött farkas feje felett hollók. — És farkas van-e a Hortobágyon? — jut erről eszembe. — Nincs már egy se — feleli az öreg csikós. — Mióta nincs? — kérdezem. — Gondolom, mióta betyár sincs — válaszol nagy komolyan az öreg. A jószág benn szénáz... Nehéz testű kosok az akolban, kitűnik közülük hatalmas csavart szarvával a régi magyar fajta Racka-kos. — Azelőtt kevés akol volt — mondja kísérőm Szandalics Tibor agronómus — nyáron nem kellett, télre meg úgyis szétszéledtek a faluban. Nyáron mi is legeltetünk, de ilyenkor jobb itt benn a juhhodályban. Nagy izgalom támad egyszerre, mert egy pöttöm tizenhárom éves emberke elhúzza az akolrész sorompóját. A kosok tudják már, miért: egymást taszigálva tódulnak a vályúhoz. Megszokták és szeretik ezt a gondozott életmódot. A régi ridegmarhák késői utódai is már szívesebben isznak vályúból, mint a Petőfi versében felemlegetett tiszta tó vizéből. — Kis körből kiindulva, spirál, rövidszár ... lazán ülj a nyeregbe! Ne feszíts... Ügetés! — rövid vezényszavak pattognak a téli lovardában. Körben a fal mellett négy ló »dolgozik*. — Jó lovak, kitartók, munkabírók. Nónius fajta — mondja kísérőm. — Úgy mondjuk: Nónius — teszi hozzá kis fenntartással az öregebb csikós —, de hát az igazi Nónius az a DV-ménes volt DV-ménes. DV-gulya: fogalom ez a Hortobágyon. A legszebb állatokra ütötték rá a kiváltságosok e bélyegét. DV: Debrecen város kezdőbetűi Debrecen féltve őrzött büszkeségei voltak ezek a csordák, külön megbízott volt felettük, úgy hívták: a Hortobágyi Biztos. — Ottilia volt az utolsó igazi DV-kanca — mondja a csikós — a lányai: Dianna meg Pompás. Aztán volt egy erős futó ménfia is... És beszélgetnek -pletykálnak-e tőlem idegen bensőséggel, lovakról. Az istálló mellett kis szoba, csikós pihenő. Kecskelábú asztalnál csikós mester ül. Apró órásszerszámokkal fán, bőrön farag. — Csinálok egy új karikást, minden évben csinálok — mondja a csikós. Az asztalkán apró, műanyagból kivágott lapocskák, minták. — Mire ez? — kérdezem. — A nyelébe, berakásnak. Dísznek. Moderálódik az ember, ugyebár — teszi hozzá. Kihaló fajta —* Azért nem mindenholmodernálódik az ember — így az agronómus. — Van 200 magyar szürke fajta marhánk. Az utolsó 200. Ma már sokkal jobb, kifizetőbb fajtákat tartunk, ezeket csak a tradíció miatt őrizzük. Ridegek. Télen-nyáron kint vannak. De hát messze vannak a pusztában. Út sem vezet arra, nem tudunk oda menni. Aztán mégis oda mentünk. Már sötétedett, mikor elindultunk, kékes csalóka pára téli délibábja lebegett a puszta felett Csend, széljárta némaság. Ahogy elfakul a fény, egyszerre ledobja magáról a táj civilizációjának á’l áit. ősi emberelőtti könyörtelenségével fagyosan fordul ellenőrii. Igen, mostmint befagyott tenger olyan a sík határa, befagyott vadvizek lápos tocsogók vékony jégkérge vészjóslóan recseg, törik a lábunk alatt. Es úttalan utunk végén gerendával körülkerített négyszögletes szabad térségre találtam, közepén gémeskút, szélén keskeny, nyitott nádtetős eresz. A hó lassan szállingózott és gyűrűs udvarából sápadt fényt szórt a magasan járó hold. Száz és száz óriási ívelt szarv erdejét láttam magam előtt. Némán, szoborszerű mozdulatlanságban, mélyen a jeges sárba süppedve, ott állt az utolsó rideg gulya. Középen a kút géme síró nyikorgással lassan mozdul. Talán a szél teszi, talán a jószág lökte meg, talán magától — évezredes megszokásból és kötelességtudatból akar lehajlani és vizet adni a mozdulatlan -kísértet--csordának. Most és itt, ezen se csodálkoztam volna. Egy ember áll a karomnál, némán és mozdulatlanul, a sárban és a sötétben. A gulyás. Rekedtes, nehéz mozdulatú öregember, halkan mondja: — Végük. A kör bezárul Nézze — mondja nekem — nézze, most még nézheti. A bikák korcsokat nemzenek. Már kevesen vannak, a saját anyjukat, a saját borjukat kell fedezniük. Fáradt a vérük. Nyolc év, tíz év talán annyi se és nincs többé a Magyar Szürke. A vályogkunyhóban meleg van, viharlámpa világít — Egyedül van? — kérdezem. — Egyedül — felel a gulyás. — Nem rossz? — Nem rossz — felel dacosan. — Nem rossz. Visszafelé megyünk a befagyott óceánban. Hidegebb lett. Hol járunk, hol a világ, hol vannak az utak, az emberek? Hátam mögött, szellemidéző holdfényben, sűrűsödő hóesésben, ott áll a kivesző faj, és valahol mintha csak közéjük tartozna, ott áll magában a rideg pásztor. Bodnár Gyula, a mátai major öreg csikósa már friss disznókóstolóra, vörös borra invitál. A család, az unokák, legényfiúk, menyecske lányok terített asztalnál villanyfényben nevetnek, viccelnek, mesélnek, bekapcsolják az új tévét és mulatságos olasz filmet nézünk, így együtt a kedves szép lakás és vidámságuk oltalmában lassan felenged a fagy, és az ember kiszabadul a bezáruló körök komor igézetéből. Még egy teljes napot töltöttem a Hortobágyon. Jártam mindenfelé, láttam, hallottam mindenfélét. Elmondták, hogy milyen eredményeket hoz a vegyszeres gyomirtás, amit repülőgépek végeznek, hogy mennyi pénzt jelent Hortobágynak az idegenforgalom, hogy bizony most már a hortobágyi csárdában a -csaplár és csapláré- télen se igen alhatnak, annyi a vendég itt. Aztán mutattak távol eső juhhodályt, ahova URH-t szereltek fel, láttam vadliba vadászatot és láttam azokat a szelíd libákat, amelyeket a gazdaság az idén kezdett tenyészteni és amelyektől jó jövedelmet várnak, láttam marhát, lovat gyönyörűt, birkát, és ismerkedtem dolgos, szorgos, kevés szavú de annál furfangosabb észjárású pusztai emberekkel. Esteledett megint, amikor az autó Budapest felé indult, és körülöttünk újra rideg és halálra emlékeztető volt a síkság. Az esztendő utolsó napjait nyűtte már, úgy éreztem, ahogy futunk az úton, a múló idővel futok versenyt. Legyőzzük, megelőzzük, körül az évezeredes pusztán meglódult az idő, napról napra változik, alakul , és újjászületik itt minden. Az est a Hortobágy határán ért utol, búcsúzóul még saját szememmel láthattam, amint a téli napvisszapillant a föld pereméről, s mire elér szeme a túlsó határra, leesik fejéről véres koronája*. Ha más alig, de a naplemente még a régi a Hortobágyon- Szása istrim József Attila: Külvárosi éj A költő 54 évvel ezelőtt írta a verset: »S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj, leül a város szélénél. Megindul Ingón át a téren; egy kevés holdat gyújt, hogy égjen." AZ ÉPÜLETEK SÖTÉT TÖMBJE fölött hideg egykedvűséggel terpeszkedik az éj. Leheletnyi zúgást hallani, ez a zaj az egész tájból árad, messziről, közelről. Gépek élőlényhez hasonló lélegzése, emberi mozgás, szél járása fent és a fagyos földön, az utcasarkon, ahol himbálódzik a lámpa, a magas feszültségű vezeték drótjain — így együtt, csendet mélyítő távoli mormolás. A házfalak alján macska fut végig. Házak ablakán feldíszített fenyőfák árnyai. Szemközt a tér hóval borított kopár négyszöge. Lent a horpadás alján kúp és félgömb alakú betonépítmények, mint valami furcsa erődítés elhagyott állásai. Hideg, kék éjszaka van. Mi mozog, mi él manapság a külvárosi éjben? Milyen az éjszaka, a zümmögő gyárak termében, az emberekben, a munkásszállásokon, a széljárta utcán, az otthonokban?Romlott fényt hány a kocsma szája, tócsát okádik ablaka. Benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga." — Mit akarsz Náci bátyádtól? Azzal van bajod, hogy én ide bejöttem? Én senki előtt nem szégyellem el a pofámat. Kérdezd meg akárhol. Milyen gyerek Markó Náci? Az asztalon hatalmas, vastag ujjú kezek hevernek. Az arc borostás, a tekintet nyugtalanul félresiklik. — Itt a szívemre teszem a kezem. Hidd el, úgy jövök ide, mintha az édesanyámhoz jönnék, mint a szopásmalac, úgy jövök ide. Mondd meg nekem, fájhat ez valakinek? A FIASTYÚK UTCAI LAKÓTELEP eszpresszójában ülünk. — Semmit sem írsz le, fiam. Náci bácsi nem nyilatkozik. Úgyis tovább megy. Mit tudhatsz meg róla? Sötétkék kabát, kerekorrú, fényes cipő. — Náci bácsi más lett, mint azelőtt volt. Ismertél te akkor engemet? — Nem ismertem. — Hát akkor mit akarsz? Mit akarsz tőlem, ha nem ismertél ? A tenyér kinyílik az asztalon. Fekete bütykök és keményedések borítják. — Ami van, elmúlt. Náci bácsi egyedül van. De senki előtt nem szégyelli el a pofáját. Mit tudhatsz meg róla? — Hol dolgozik? — A rakodóknál. Három és fél ezer, annyit keresek. Kegyetlen meló. Tudod te, ki volt Náci bácsi? — Nem tudom. — KOVÁCS VOLT, Kazánkovács. Nem Itt. Erzsébeten. Tudod, milyen ember volt? ... Olyan ember volt, mint a többi. — És most? — Most? — A nagy kéz felemelkedik és visszahull. — Tizenkét éve jöttem át ide. Tudod, hogy voltak akkor az erzsébetiek Angyalfölddel? Így ma két vaskos ujját a körömnél egymásnál illeszti, a köröm megreccsen. — Így. Mikor idejöttem, még senki se ismert. De azóta már így vagyunk — két ujját összefonja. — Hol lakik? — Munkásszálláson. — Családja van? — Nehogy azt hidd, hogy Náci bácsi nem szereti a családját. Kérdezd meg Erzsébeten, ismerik-e Markó Lacikát, az én fiamat... — Elhallgat, motyog. — Csak hát így történt. — Miért történt így? — Markó Náci nem nyilatkozik. Megértetted? Annyit mond, amennyit akar. Hátrább húzódik. Látszik, hogy sokat ivott, de részegség nem látszik rajta. — Ismersz te engem? Tudod a bajomat? — Nem tudom. — Ki mondja azt, hogy Markó Náci nem boldog ember? Ki mondta neked? — Senki. — Akkor is úgy van, ha senki se mondta neked. Feláll, széttárja a kabátját. — Ezerhatszáz forintos öltöny van rajtam. Akarod látni a pénzemet? — Nem. Mikor találkozott a fiával? — Régen. Egyedül élek. Az már nem tartozik rád, hogy miért. Tudod, mit akarok én? — Mit akar? — Semmi mást, csak azt, hogy olyan ember legyek, mint a többi. Mint a többi. Mutasd, mit írtál? Aztán hagyd itt Náci bácsit, hadd gondolkozzon. Ismét magába süppedve ül. Nagy kezei az asztalon hevernek. A PRESSZÓ napi bevétele hatezer forint. Sok rövidital fogy, az utóbbi hónapokban két nagy verekedés volt — napközben az asztaloknál sakkozni lehet. A kávét egy szép ifjú asszony, Herendi Györgyné főzi, vidékről jött fel Pestre tizenhat esztendős korában és egy angyalföldi fiú vette el feleségül. Az üzletvezető, Zahuminszky Erzsébet fél éve jött át ide a Szabadság Szállóból. Azt mondja, jobban érzi magát itt, Angyalföldön, mert derűsek, barátságosak az emberek. — Ismeri Náci bácsit? — kérdi a riporter. — Ismerem. Folyton a fiát siratja. Magányos, boldogtalan. — Sok ilyen ember jár ide? — Rajta kívül magányos ember alig-alig. Társaságok jönnek a környező gyárakból, a lakótelepről, munkások, nyugdíjasok. S a legfurcsább, a felszolgálók sokkal több borravalót kapnak itt, mint másutt. Gavallérok a mi vendégeink. "S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár s csavargyár. Visszhangzó családi kripták. A komor feltámadás titkát őrzik ezek az üzemek.** APRÓ ÜVEGKETRECBEN két öregember ül, a portás és az éjjeliőr. — Én siterer voltam valamikor Snur és Helleméi — mondja a portás. — Tudja, mi az a szerer? — Nem tudom — felel az éjjeliőr. — Szabó a tanult szakmám és bedolgoztam ezeknek a nagy cégeknek. Szóval szeret voltam. — Hm. — Négy esztendeje halt meg a feleségem... — Tudom. Beszéltünk már arról. —* Mindenről beszéltünk. — Én fordulok egyet Körülnézek az udvaron. Olvasson addig. Aztán ha talál valamit, majd meghallgatom. — Háborúznak... — Tudom. — Nem jól van így. — Tudom — mondja az éjjeliőr, miközben tápászkodik. — Nem jól van így. Hát akkor én is kinézek ide a gyár elé, milyen az éjszaka. Fent a termek fehér fényben fürödnek. Érezni lehet a szelén kesernyés szagát. A hevítőkemencék duruzsolása öszszeolvad az elektromos berendezések zümmögésével. Az asztal mellett fehérköpenyes lány ül. Apró fémlapokat göngyöl ezüstpapírba. Tökéletes csend veszi körül. — Mire gondol ilyenkor? — A Jóskára. — Másra semmire? — Most ősszel vonult be katonának. Mi másra gondolhatnék? Szeretek éjszaka dolgozni. Nincsenek bent a nagy górék, csak a Tibi bácsi. Sokkal jobban eltelnek az éjszakák. Tóth Mária tizennyolc esztendős, betanított munkás, két éve dolgozik a Konvertagyárban. Ezernégyszáz forintot keres. — HAJNAL FELÉ elálmosodom. És olyankor az ember, hogy ébren tartsa magát, sokmindenre gondol, végiggondolja az életét. — Jó végiggondolni? — Nekem igen. Engem még komoly baj nem ért. — És mire vágyakozik? — Hogy az életem ilyen maradjon. Goszler Tibor karbantartó műszerésszel járjuk végig a Konverta szelén-részlegének termeit Idegen gépek zúgnak körülöttem, lámpák villognak, az apró fémlapok útján haladunk, zenél, vibrál az éjszaka, a fém váltja a színét, feketeezüstös szürke, egy asszony keze alatt szikra pattan ki a fémből, »a bent maradt feszültség" — mondja a műszerész —, azt "ki kell ütni", tiszta fehér fényben asszonyok ujjai közt vándorolva vonulnak a fémlapocskák, tökéletesednek rendeltetésük szerint, aztán a műszerész megáll, arasznyi kondenzátort emel fel egy asztalkáról, magasra emeli a fényben. ■— Ez itt a röntgengépekhez kell, azelőtt külföldről hoztuk. Nézze, mi is meg tudtuk csinálni. Most itt van. Ez sokat ér... Éjszaka van. A szelén szagát érezni. — Tudja az a lány, akivel beszélt, nagyon szereti a csokoládét. Én ismerem a verset, ami miatt maga idejött. És úgy emlékszem, valami ilyesmi is van benne. Elhallgat. — Csak azt akartam mondani — köhécsel —, hogy az a lány, a Mari annyi csokoládét ehet, amennyit akar. Lehet, hogy marhaság, csak a vers miatt jutott eszembe... — A szövőlány cukros ételekről álmodik... erre gondolt? — Erre. De lehet, hogy ennek semmi köze az egészhez. Nem tudom. Csak elmondtam. Odalent az üvegketrecben a portás újságot olvas. — Milyen az éjszaka? — kérdezi. — Szép csendes éjszaka van — felel az éjjeliőr —, a szél is elült — Én is úgy néztem, csöndes az éjszaka. Már egy lelket se látni az utcán. "Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csípje testünket féreg. A GYÁRRAL szemben, a munkásszálló oszlopos bejárata mögül még fény szivárog. A portán négy ember ül. — Én árván nőttem fel — mondja az egyik. — Otthonom sose volt. Nyolc esztendeje dolgozom és most már gyakran eszembe jut, otthon kellene, család, mert így örökké nem lehet élni. Én azt mondom nektek, megnősülök. Eljött az ideje. Nekem már könyörtelen a hányt-vetett élet. — Mi ütött beléd? — Hát a falusiak is mind azon tanakodnak, hogy haza kellene menni, mert most már otthon is van élet. Olcsó is, jó is ez a hely, de csak arra való, hogy az ember összeszedje magát, amíg magában van és fiatal. Volenter Bálint huszonhat esztendős szobafestő beszél így. — Nagy segítség mindenkinek, akinek nincs otthona, vagy távol van az otthonától. De hát az embernek több kell ennél. Azért él az ember, hogy többre vágyjon. — Igaz, azért él. — Ott fönt, a többiek már alusznak. Tiszta ágyuk van, meg is fürödtek. És tiszta ágyban vágyakozásai támadnak az embernek, ilyenkor mindegyik az életére gondol, arról is álmodik. Hallgatjuk egymás lélegzését és éjszaka egyformák vagyunk, hiszen egyformán akarjuk a sorsunkat kiegyenesíteni valamennyien. Hétszázhatvan ember lakik a munkásszálláson. Aki révbe ér, az elmegy innen. ÉJSZAKA VAN. Ott kint a tér fehér homályba burkolva hallgat, furcsa betonépítményeivel. Ha közelebb megy az ember, látja, hogy a titokzatos erődök egy játéktér játékai. Várak, bujkálókkal, nyílásokkal, alagutakkal. Nyári nappalokon itt zöld a fű, végtelen, derűs a térség. Az angyalföldi gyerekek játszanak itt. Csend van. Elült a szél. Nyugodt az éjszaka. Kristóf A Ha