Magyar Nemzet, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-12 / 241. szám
4 A HÉT FILMJEI Ünnepnapok Magyar film Gyakran, s nyíltan beszélünk manapság mindazokról a társadalmi és politikai kérdésekről, amelyeknek filmművészeti ábrázolására, drámai illusztrálására vállalkozik Kardos Ferenc új filmje, az Ünnepnapok. Bízvást elmondhatjuk: nyitott kapukat dönget ez a film, amikor azt vallja: a szocializmus építésében mostanában új szakasz kezdődik, amikor a már elért cél öröme mellett egyre fontosabb a küzdelem a továbbhaladásért, a lelkesedéshez mind több tudás kell, az egyetértéshez szakértelem, a meggyőződéshez cselekedet, az ünnepi érzésekhez hétköznapi munka. Az ország erről beszél, erről vitatkozik. E vitában egy fölszólalás az Ünnepnapok. Sok mindenről nem szól már ez a film, amit tudottnak tételez föl, így az egyoldalúság látszatát is vállalja olykor. Máskor azonban lemond a jellemzés, vagy a cselekményformálás finomabb árnyalásáról is. Egy család életében tükröződik az országé, a népé. Az előtérben egy öreg munkásember áll, aki valamit már tett a jövőért az elnyomatás éveiben. Sajnos, a film ezt a valamit homályban hagyja, sőt félreértésekre is alkalmat ad; az öregember mai vívódásaira került a hangsúly. Három felnőtt gyermekkel veszi őt körül a film, a középkorú nemzedéket képviselik. Jelképezik azokat az embereket, akiket a munkáshatalom segített az érvényesüléshez, de akik vélt vagy való csalódásaik miatt, netán ürügyén elpolgáriasultan, eltunyultan visszavonulnak a cselekvő politizálástól. Mindkét nemzedékkel szembeállítja a film a harmadikat, a fiatalokat, a "laplófejűeket", akik ugyancsak nem politizálnak, de ők azért nem, mert a politika nem érdekli őket, csak a technika, meg a szerelem. Valóban elfogultnak látszik ez a tipizálás, hiszen mindhárom nemzedékben bőven akad másfajta példa is; kétségtelen azonban, hogy az Ünnepnapok a három nemzedékben éppen azokat a problémákat jelképezi, amelyekről manapság a legtöbb szó esik. Nagyobb baj az, hogy a film sokszor megelégszik a felületes ábrázolással, a problémáknak csupán jelzésével, s elmulasztja, hogy az összefüggéseket mélységükben is földerítse. Ennek következménye, hogy egy-egy problémáról gyakran semmivel sem tudunk meg többet, mint amit már amúgy is jól tudunk, s ennek következménye, hogy úgy érezzük: az Ünnepnapok nyitott kapukat dönget. A film elsősorban érzelmi hatásra törekszik, a nézőt érzelmileg vonja be az öreg munkásember töprengéseibe. A rendező olykor valóban erős szuggesztivitással fogalmazza a filmet, különösen a dokumentatív jellegű részekben; az erőteljes szuggesztivitásnak köszönhető, hogy bár az elmélyült érvelést keveselljük, a végső következtetésekben egyetértünk a filmmel. E hatásnak előidézője Sára Sándor operatőri munkája is; képei néha balladas hangulatot kölcsönöznek a filmnek. Az érzelmi hatást segíti, hogy a szereplőket a rendező a térben szinte koreografikusan mozgatja, s így követi őket a felvevőgéppel is. Máskor viszont fényképekre emlékeztető megállapodottság jellemzi a kompozíciót, mintegy átmenetet biztosítva a valóban dokumentum-képekhez. Az öreg munkást Görbe János eleveníti meg a filmen; a veterán harcos életalkonyát rokonszenves vonásokkal, megértő szeretettel ábrázolja; a film érzelmi hatásához lényegesen hozzájárul Görbe érzelemgazdag játéka. Koravén menyét Horváth Teri alakítja; szerepe háttér-játékra, szürke tónusú ábrázolásra kényszerítette. A felnőtt fiúkat Avar István, Kállai Ferenc és Őze Lajos játssza; kórusuk uniszónó kíséret az öreg dallamához. A drámai folyamatot megindító katalizátor a filmen az unoka, Koncz Gábor nyersen, darabosan, egyoldalúan alakít, így játékával sem hitelesíti a szerep megfogalmazásában is indokolás nélkül hagyott fordulatokat. Egy tévériporter szerepében kerekded jellemzést ad Tahi Tóth László; egy mai lányt érdesen és érdekesen alakít Kovács Kati. Az első kudarc Magyarul beszélő szovjet film: Eduard Gavrilov és Valerij Kremnyov rendezte. Eredeti címe: Az ablak előtt mennek el a vonatok. A film magyar címe félrevezető: egy ifjú pedagógusról van szó, aki valójában győztesen éli át pályafutásának első "kudarcát". Nemcsak azért, mert a néző biztos benne, hogy neki vart igaza; azért is, mert maga a film is a bürokratikus-embertelen gondolkodás és magatartás elleni küzdelem jegyében készült és az e téren végbemenő fejlődést tükrözi. A történet nem új: a világtól távoleső internátusba új, fiatal tanerő érkezik. Meg kell küzdenie konzervatív, vagy fásult, vagy önző kollégáival. A közöny és az értetlenség pirruszi győzelmet arat: a tanárnőnek távoznia kell ugyan, de helyes életelvei tovább élnek tanítványaiban. Ezt a történetet a film megtűzdeli korunk néhány jellegzetes problémájának vázlatos ábrázolásával, a szovjet élet néhány motívumára való utalással. Hűtlenség olasz módra Színes filmvígjáték, Pasquale Festa Campanile, a Szüzet a hercegnek című film készítője rendezte. A kiinduló ötlet kitűnő és sokat ígérő. A rajtakapott férjnek csak azzal a feltétellel bocsát meg a felesége, ha visszaadhatja a kölcsönt, haegyenlíthet. Szatirikus ízt is ígér ez a kezdés: a férfi és a nő egyenlőtlen erkölcsi elbírálásának kigúnyolását. Ehelyett aztán a jobb-rosszabb vígjátéki ötletek laza és logikailag olykor zavaros füzérét láthatjuk, lassacskán unalmassá váló végtelenségben, s néha még a jóízlésnek is fittyet hányva. A főszerepeket Catherine Spaak és Nino Manfredi játssza. Z. L Meghalt Major Ervin zenetörténész Kedd este, hatvanhat éves korában meghalt Major Ervin, a kiváló zenetudós, a magyar zenetörténet egyik legalaposabb ismerője és fáradhatatlan kutatója. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán és a Tudományegyetemen végezte s ez a kettős képzettség is jelzi, hogy a zene világát gyakorlati és elméleti-filozófiai utakon is bejárta. A húszas—harmincas években előbb a Zenei Szemlét, majd a Muzsikát szerkesztette s ugyanakkor zeneszerzéstant tanított a Nemzeti Zenedében, majd 1935—41-ben és 1945—46-ban magyar zenetörténetet a Zeneművészeti Főiskolán. Úttörő jelentőségűek azok a kutatásai, amelyeket a XVIII—XIX. század magyar zenetörténetében végzett, feltárva bennük Beethoven, Haydn, Mozart, Brahms magyar zenetörténeti vonatkozásait, nyomon követve Liszt életművét és művészetét. Major Ervin halálával a magyar zenetudomány az idősebb tudósgeneráció egyik legjelentékenyebb egyéniségével lett szegényebb. A fehérvári István Király Múzeumban most fogják kiállítani azt a nagyméretű színes freskót, amely eredetileg az egyik gorsiumi épület stukkóval díszített falán volt. A freskót a Központi Múzeumi Technológiai Csoport állította helyre. _ MagyarNemzet____ Mongol képzőművészeti kiállítás az Grgist M Múzeumben . A kiállításlátogatót elsőként a mongol képzőművészet önálló hangja lepi meg. E távoli ország művészetéről eddig vajmi keveset tudtunk, s elképzeléseink inkább a keleti vallások ismert művészetéből, a szovjet festészet feltételezhető hatásából, vagy a miniatúraművészet indiai—kínai hagyományaiból indultak ki, ha Mongóliára gondoltunk, — anélkül azonban, hogy e sajátos szintézis mibenlétéről fogalmunk lett volna. E kiállítás valóban mutatott ilyen hatásokat, az összkép azonban mégis egységes és igen megnyugtató volt. Az európai akadémikus művészet stílusa, amelynek átvétele a fejlődő országok nemzeti művészetét rendszerint kissé háttérbe szokta szorítani, itt alig észrevehető. Az ősi művészet ereje oly nagy, hogy a mai feladatokat is magára tudja vállalni, és belső fejlődéssel, a hagyományoktöretlen folytatásával képes idomulni a huszadik századhoz. Hogy magyarázható ez? Ne felejtsük: Mongólia olyan ősi kultúrával rendelkezik, amelyhez képest a mi nemzeti művészetünk fiatal palántának számít. Másrészt a mongol művészekben egészséges törekvésként él ennek az ősi kincsnek a tanulmányozása és a belőle áradó műfaji gazdagságnak, stiláris teherbírókészségének a megtartása. Nem szégyellik a nemzeti díszítőművészet továbbápolását, egyfajta nonfiguratív ornamentika fejlesztését, és ennek a teherbíró motívumkincsnek a mai kompozíciókba való beolvasztását. Sietős kapkodás nélkül sáfárkodnak örökségükkel. S talán ennek köszönhetik, hogy mégis elébe vágnak sok hebehurgya korszerűsítésnek, a népművészet gazdagságát elhalványító reformnak. A tárlat a XVII. századi mongol művész, Dzsanaivadzsara műveivel adott betekintést a múltba. Ezek a miniatúraszerű kompozíciók a buddhista művészet változataként értelmezhetők, de a hindu vagy kínai sémák szabad fellazításával, sőt például önarcképi motívummal is gazdagítva. A nagy művészi korszakok sajátságaként az ábrázolt világot kozmikus egészként mutatják be, ahol a figurális rész az ornamentikával, a földi vonatkozású dolgok a vallási világképpel, a természeti motívumok a fogalmi jelképekkel váltakoznak. A XIX. század folyamán ez az örökség igen magas színvonalon élt tovább, ezt bizonyítják Dasdava, Goncsig és Luvszanceren festményei, melyek között a Hét kincs és a boldogság nyolc szimbóluma című kompozíciósorozat merész montázsaival, lírai telítettségű jelképeivel akár a legmodernebb lírájú alkotóknak is becsületére válna. A szocialista Mongólia művészete a szakrális művészet fogalmi utalásait elhagyta, de megtartotta azt az érzelmi gazdagságot, azt a kozmikus arányú és változatosságú komponálásmódot, ami a régi, transzcendens művészet sajátja volt. Jadamszuren és Szengecohio alkotásain ez a fűtött és virágoskertként gazdag atmoszféra egyfajta népies szürrealizmus hatását kelti. Az utóbbi művész néhány képe, mint például a Fekete teve című, e módszerrel tud olyan drámai légkört teremteni, ami a régi művészet idillikus panteizmusában még elképzelhetetlen lett volna. Egy sorozatalkotás a díszítőművészet szépségének adózott. A papírkivágások a kínai technikát követik, de emlékeztetnek az európai középkori művészet groteszk alakzataira, állatmotívumokat és növényi ornamenseket egyesítő mesélőkedvére. Manipar ornamenseinek gazdag sorában pedig olyan meditatív jellegű kompozíció is akadt, amely Klee színtablóira emlékeztet, s a fény, a spektrum, a természet és az intellektus találkozásaiból született. P. G. NAPLÓ | október 12 Az italianisták nemzetközi szövetségének kongresszusa szerdán a nagy olasz romantikusok életművét elemezte. Mario Puppo, Lucienne Portier, Ezio Raimondi és Massimo Mila professzorok tartottak előadást A Paganini nemzetközi zenei versenyt az idén a 22 éves szovjet Gregorij Giszlin nyerte meg. Kedd este Genovában hirdettek eredményt, második a szovjet Vlagyimir Szpivakov, harmadik a francia Patrícia Fontarosa. Irodalmi estet rendez az MSZMP XIV/9. körzete október 13-án délután az Angol utca 26. alatti művelődési teremben. Közreműködik Benjámin László, Garai Gábor, Gereblyés László, Hidas Antal és Vihar Béla. A Kukrinyikszi karikaturista csoport kiállítása kedden nyílt meg a római Kultúra Házában. A tárlatot Carlo Levi olasz író nyitotta meg, a többi között Luigi Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának jelenlétében. Drezdában megnyitották az NDK hatodik országos képzőművészeti tárlatát, amelyen több mint ezerötszáz munkát mutatnak be. A győri Kisfaludy Színház kedden és szerdán Csehszlovákiában vendégszerepelt a magyar—csehszlovák kulturális csereegyezmény keretében. Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren és Komáromban Camoletti komédiáját adták elő Leszállás Párizsban címmel és a Váratlan vendég című Priestley-színművet. A 11. berlini ünnepi heteket október 14-én nyitják meg. Tizennégy premier szerepel a programon. A vendégegyüttesek között lesz amoszkvai kamarazenekar, a prágai Nemzeti Színház, a varsói Filharmonikusok Zenekara, a bukaresti Madrigál Kórus és a chilei Teatro de Mimos pantomim együttes. A NAGY SIKERŰ SZOVJET FILMOPERETT FELÚJÍTÁSA Korhatár nélkül megtekinthető Vidéken szeptember 1-től a mozik műsorán Budapesti bemutató: OKTÓBER 16 SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: A hattyúk tava (Béri szünet) (7) — Erkel Színház: Turandot (3. béri. 2.) (7) — Nemzeti Színház: A bűnbeesés után (7) — Katona József Színház: Warrenné mestersége (7) — Madách Színház: Bahor Népi együttes műsora (fél 8) — Madách Kamara Színház: Ex (7) — Vígszínház: Egy hölgy a Maximból (Komb. bék. 2. sor. 1.) (7) — Pesti Színház: A nyár (7) — Thália Színház: A vihar (7); Szerencse vagy halál (Stúdió előadás) (8) — József Attila Színház: Lulu (7) — Fővárosi Operettszínház: Maripa grófnő (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): Az utolsó mohikán (du. 3) — Vidám Színpad: Álom az államban (fél 8) — Kis Színpad: Két férfi az ágy alatt (7) — Kamara Varieté: Hello, Dolcsi! (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: János vitéz (de. 10) — Zeneakadémia: Magyar Állami Hangversenyzenekar (vez.: Borbély Gyula, közr.: Alfréd Brendel) (Téli bék. B. sor.) (fél 8) — Egyetemi Színpad: Szépirodalmi figyelő (7). m. október 12. „Nagyszerű bemutató" Londoni lapok a magyar művészeti kiállításról A XX—XVII. századi magyar műkincsek londoni kiállításáról a szerdai Times »Magyarország gazdag művészeti öröksége« címmel terjedelmes, illusztrált cikket közöl. Röviden méltatja tárlatunkat a Guardian és a Daily Telegraph. A Times szerint a kiállítás tökéletesen igazolja a várakozásokat. A lap különösen a gótikus faltáblafestményeket, a Corvináikat és az ötvösmunkákat méltatja. A Daily Telegraph nagyszerű bemutatónak nevezi a kiállítást, amely három hónapig látható Londonban, s így a karácsonyi ünnepek idején is megtekinthető a gazdag múzeumi anyag. Láthatatlan ember Gárdonyi Géza színműve Győrött • Tele vannak dramatikus, cselekvő, jó értelemben vett teátrális részekkel Gárdonyi Géza regényei másrészt ő maga is örök szerelmesként vonzódott a színpadhoz. Elég belepillantani a Láthatatlan ember című regényéből formált színpadi munkájába, hogy kitűnjék, mennyi ott a színházszerető, okos dramaturgiai utalás a helyes játékra, méghozzá e játék szigorú realizmusára. És Győr színháza a kettőhöz még hozzáadhat egy életrajzból ismert okot: Gárdonyi Géza éppen ebben a dunántúli városban indult el az újságíró-pályán, és működött néhány éven át különböző helyi lapoknál. Kegyeletes tett a győri Kisfaludy Színháztól — jellegében Petőfi Tigris és hiénájának életre keltéséhez hasonló —, hogy Gárdonyinak éppen egykor csekély sikert aratott darabját, a Zérót — illetve Láthatatlan embert — vette elő, irodalmat, lírát romantikát hozva a színpad dobogójára, nem feledkezvén el az ifjúság igényeiről sem. Irodalomtörténet írásunk még jócskán adós a pontosabb értékeléssel: vajon a történelmi szemlélet, a múltbeli példa és a jelen tanulság-e a döntő a Láthatatlan emberben, avagy mindez alkalom-e csupán filozófiai gondolatok és pszichológiai megállapítások kifejtésére, történelmi ruhát öltve. Nem elvont okoskodás szüli ezt a kérdést, hanem nagyon sok, a regényből kitetsző tény. Maga a sokat idézett bevezető az ember arcának, lelkének láthatatlanságáról; Zétának Emőke és Emőkének Attila iránti kettősen reménytelen szerelme; a táltosok és Zéta modern filozófiai vitája az élet értelméről; dekadencia és racionalizmus a kelet-rómaiak, illetve a hunok ábrázolásában stb. De ellene vethetnék ennek Gárdonyi nagyon alapos, jegyzeteiben külön is aláhúzott históriai kutatásait, szinte tudományos apparátusát, amelyek többek között a hun szövetségesek részletező leírásában, az életmódgondos jellemzésében öltenek testet. És mégis, mintha Gárdonyi nemcsak időben, hanem térben is nagyon messziről szemlélné a hunok csatáját, még ha egyes szám első személyben beszéltet is erről: egy nagyon is közember, igazából szolga: Zéta kalandos élete és szerelme kiütközik ugyanis a történelmi folyamatból. Alighanem Schöpflin Aladárnak van igaza, aki XX. századi irodalmunkat bemutató könyvében így ír Gárdonyi Géza történelemszemléletéről: »Nem a múlt pátosza sugallta ezeket a regényeket, nem is az érdeklődés, amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy nemzet, egy ország vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét. Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete, egy bizonyos történelmi kor miliőjében." Ha e kettősségből, elmélyült történelemábrázolás és pszichológiai vizsgálat kettősségéből a regényben gyakorta az utóbbi kerül ki győztesen, a Láthatatlan emberből írt drámában — főképp az író által készített eredetiben — ez még inkább így van. Attila itt csak pillanatokra jelenik meg a színen, a követségbe érkező görögök és a hun vezérek is jobbára csak jelentéktelen mellékalakok Zéta, Emőke és a görög fiúba szerelmes rabszolgalány, Dsidsia mellett. Ezen a fogyatékosságon szándékozott igazítani az újabb változat szerzője, Török Tamás. Ő többet ment át a regényből, mint Gárdonyi,amit az író annak idején nyugodt szívvel kihagyott, azt az adaptáló megsajnálja. Irodalomtörténetileg így hitelesebb, epizódjaiban pedig gazdagabb lett tehát a dráma, de a jelenetek felduzzasztása magával hozta az illusztrálás veszélyét is. Az epikus epizódok belekényszerítése a drámába a képregények divatos műfaját idézi. Villanásnyi jelenetek kergetik egymást, érzelmek kitárulkozása, anélkül, hogy a mélyüket mutatnák. A gondolatok alig érhetnek meg tettekké, máris rájuk csapódik a függöny. Amire drámájában Gárdonyi több-kevesebb sikerrel törekedett, hogy az apró jeleneteket közös színhelyen tartsa össze, ezt Török Tamás elveti. Hűségesebb ugyan a regényhez, de hűtlenebbé válik ezzel a színpad törvényeihez. Amiből persze az is kiderül, hogy hiába a jó szándék, az ügyszeretet, a regények átdolgozása mindig nagyon nehéz, s temérdek buktatóval jár. És igazán jól ritkán sikerül. A drámai anyag Kamarás Gyula, majd a kitűnő rendező hirtelen megbetegedése után Solti Bertalan kezén érlelődött tovább a győri Kisfaludy Színházban. Az érlelődést szó szerint vehetjük, mert mindkét rendező nagy gonddal, lelkiismerettel ügyelt arra, hogy a munkából megmentse azt, ami igazán drámai, és ami igazán irodalom. A lehetetlennek gyürkőzték neki, az apró jeleneteket kibontani, érzelmekkel megtölteni, a lehetőségek szerint a történelmi ábrázolást is elmélyítve. Az egység tehát helyreállt, és a színpadon olyan dráma lélegzik, lüktet, amely szerelmet lírával színez, históriai cselekményt pedig romantikával. Ehhez a látásmódhoz, amely az előadást uralja, jótékony művészi segítség Baráth András kiváló színpadképe. Teret tágító, fantáziát feszítő díszletekkel dekorálja a parányi színpadot, és a játéknak olyan szárnyalást ad, ami nélkül döcögősebb lenne az egész dráma. Ha ehhez odaszámítjuk Nagyajtay Teréz kort lazán jellemző, de nagyon szép, illusztratív ruhaterveit, Farkas Ferenc hangulatos, lírai-hősi kísérőzenéjét, azt is meghatároztuk, hogy milyen ideális keretek között mozoghatnak a győri társulat tagjai a Láthatatlan emberben. Emőke szerepében Balogh Emese tehetséggel épít fel egy Zéta képzeletében élő, idealizált, nemes nőalakot. Zétát Ujlaky Károly játssza, jó elképzelésekkel, de ifjú korából adódó túlzott rajongással és állandóan izzó hőfokon. Talán figyelmébe ajánlhatjuk a fiatal színésznek Gárdonyi egyik instrukcióját Zéta szövege mellé: »Csak könnyedén, színész úr, ne rémlátó hangon« Mester János kissé súlytalan Attilát hoz, annál erőteljesebb és színesebb az a Rika királyné, akit Szende Bessy jellemez. A hunok táborában Solti Bertalan, Gárdonyi László plasztikus alakításai a legjobbak, a görögökről főképp D. Kovács József, Bálint György és Patassy Tibor rajzolt meg néhány sikeres portrét. Kedves alakítás Pálffy Gabié Dsidsia rabszolgalány szerepében. Dicséretes ügy az, amit a Láthatatlan emberrel a győri színház szolgáit: felidézett egy meleg irodalmi emléket és színpadán helyet adott a romantikának és a mesélőkedvnek. Gábor István