Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-01 / 179. szám

4 _ MagyarNemzet___ Az „Olvasó népért"­ mozgalom és a bőség zavara Az „Olvasó népért” mozga­lom könyveket olvasó, azon belül is irodalmi művet olvasó tömegeket kíván nevel­ni. Ebben van ma megtorpa­nás s ezt továbblendíteni len­ne a feladat. A statisztika 25 százalékra becsüli azok szá­mát, akik csak újságot, folyó­iratot forgatnak, vagyis olvas­nak ugyan, de könyv ritkán kerül a kezükbe. Ezek szeme bármilyen sok betűn fut át, mégsem tartoznak az első 25 százalékot kitevő igazi ol­vasók táborába, mert könyvre nem telik az idejükből. Pedig hát azzal kell számolni, hogy egyelőre ezeknek a tábora nö­vekszik s legfeljebb belőlük alakul ki a könyvolvasóké. Már érintettem azt a harcot, amit a mai ember vív az időért, amelyet más, nem kul­túrával kapcsolatos életfunk­ciói rabolnak el tőle. Meg kell látni azonban azt is, hogy ma­gának a kulturális életnek egy része — a hírközlés, az isme­retterjesztés, képzőművészet, zene — hogyan vesz el órákat, amelyeket a könyvekkel való együttlétre szánt. E­z tulajdonképpen már a bő­ség zavara. Túl sok él­mény között válogathatunk. Egy hónappal ezelőtt, amikor az ilyen programok ütközésére rádöbbentem, csak az érdekes­ség kedvéért (talán verset is akartam írni róla) feljegyez­tem egyetlen időpont összes lehetőségeit. íme: Június 25-én este 21.40-kor: Rádió: (Kossuth-adó) Bach: Musikalisches Opfer, (Petőfi­­adó) Illyés Gyula műsora; Televízió: Mezopotámia művé­szete, (Verdi: A végzet hatal­ma, szünetében); Operaház: Simone Boccanegra; Erkel Színház: Parasztbecsület, Ba­­jazzók; Operett Színház: My Fair Lady (ez már a színházi idény utáni idő, más színház nem játszott, a Körszínház még nem nyitott); Mozik: Cleopatra, Korunk hőse stb. Vagyis mindezeket nézhet­tem, hallgathattam volna eb­ben a percben. Ezeken kívül még nagyon sok ember ottho­nában ott a lemezjátszó, a m­agnetofon, amelyek követel­nék, hogy fordítsunk rájuk egy kis időt. Ha művészleme­zeimre nézek, elszomorodom: van már egy éve, hogy nem hallgattam meg egyiket sem. Magnetofonszalag gyűjtemé­nyem a teljes operákon és ze­neműveken kívül versek, ér­dekes nyilatkozatok sorát tar­talmazza, „hangmúzeumom­ban” kortársaim, írók, költők olvassák fel verseiket, beszél­nek magukról, ám csak ha egy-egy vendég jön, kerül sor meghallgatásukra. Ma már ez­rek és ezrek fényképeznek és gyűlnek a felvételek, amelye­ket nem veszünk többet a ke­zünkbe, diafilmek porosodnak vetítetlenül... És ez még mind nem olvasás, mégis szabad időt képesek betölteni. Az ilyen kulturális fokon álló embernél azonban már el­maradhatatlan néhány újság és folyóirat. A napi két újság nem ritkaság, pedig ez már maga egy óra. Három folyó­iratot vásárolok rendszeresen: a Kortársat, az Új írást és a Nagyvilágot, ezenkívül, mint a TIT tagja, kapom az egyre izgalmasabb Valóságot. Ezek együttesen 7—800 oldalt jelen­tenek havonta. S ha ezeket el­olvastam is, még mindig nem vagyok igazi olvasó, mert könyv nem volt a kezemben, a regényirodalom legújabb al­kotásait legfeljebb részletei­ben ismertem meg, a verses­kötetek egyes költeményeit is­merem. És hol vannak még a vidéki folyóiratok! Olvasni kellene még a szakmai folyó­iratokat, nekem például a Köznevelést, a Könyvtárost és ezenkívül még élni is kellene, beszélgetni, sétálni... Az olvasás klasszikus ideje a század eleje volt, a harisnyás gázlámpa és a villany kezdeti időszaka, amikor még nem akadt más házi szórakoztató eszköz, de megjelent a nagy fényforrás, amely mellett éj­félig lehetett könyvet bújni. A mai kor körülményei között az irodalom és a szellem csodá­jának érzem a magas példány­­számú könyvkiadást, amely­nek tekintélyes részét ugyan a könyvtárak szívják fel, és cso­dának a könyvtárlátogatók tö­megét. Az „Olvasó népért” mozga­lom azonban igazában azok felé nyújtja ki a kezét, akik egyáltalán nem olvasnak. Afe­lé az 50 százalék felé, amely szépirodalmat soha nem vesz a kezébe, igénye sincs rá. Az igény kifejlesztése, az új irán­ti vágy felkeltése — ez a nép­művelők, pedagógusok és könyvtárosok nagy feladata. A pedagógus az, aki elsősor­ban szoktathatja rá a fiatalt az olvasásra — amíg a keze alatt van. Mert ez az 50 száza­lék főként azokból kerül ki, akik legfeljebb 8 általánost, de sokan még annyit sem végez­tek el. A tizennégy éves élet­kor még a mesék, a romantika világa. A realista regény ebben a korban inkább riasztó, mint vonzó. Amikorra az élet nagy élményei, sikerek és kudarcok, szerelem és csalódás annyira megérlelték a lelket, hogy a való életről szóló, realista írás már élményt jelentene, elsza­kadt az olvasástól, a hozzá­vezető utat gyom verte fel: futball, italbolt, tánc. Elvon az olvasástól a napi munka is. Nagyon nagy belső izgalom képes csak rá, hogy az igényt ébren tartsa: hit, megszállott­ság, mélyből feltört tanulás­vágy. Az olvasáshoz nem szokott embernek, hogy könyvhöz édesgessük, olyan írást kell a kezébe adni, amit nem tud le­tenni. Ennek a legegyszerűbb formája az izgalmas, vagy — nőknél — szerelmes regény, vagy olyan, amiben önmagára ismer, élete nagy kérdéseire, ki nem mondott érzelmeire. Még a történelmi regény az, ami leginkább vonzza a kezdő olvasókat is, vagy a szívhez, az érzelmekhez közel férkőző vers, a világosan áttekinthető szerkezet. É­­s itt jutottam el ahhoz a különleges ellentéthez, ami az olvasó-hódításra felhasz­nálható művek és azok iro­dalmi megbecsülése, kritikai értékelése közt feszül. Mind­az, ami ennek az óriási, több milliót kitevő tábornak mai irodalmunkból kikerülő első olvasmánya lehetne, aminek közönségsikere van, amit egy­másnak ajánlanak — a kriti­kában legtöbbnyire fanyalgó szavakat kap. Most nem a ponyvára gondolok, és nem az érdekesség kedvéért a történe­tet túlbonyolító, vagy túlszíne­ző írók műveire, hanem önma­gukhoz szigorú írókra, költők­re, akik olyan hangot tudnak megütni, amire felfigyelnek az irodalomhoz nem szokott fülek is, akik ezért a bírálatokban a „sikeres” jelzőt kapják, s ez a mondatfűzésben már nagyon is úgy cseng, hogy „olcsó”. Az az író, akinek könyve nagy pél­dányszámban fogy — eleve gyanús, akié kis példányszám­ban is nehezen kopik el — „igényes”. Meggondolatlan dolog lenne egyes esetekben ebben kétel­kedni. Az irodalom előrejutá­sában sokszor azok játszották a vezető szerepet, akik újat hoztak, kortársaik számára nem voltak könnyen érthetők. A megbecsülést meg is érdem­ük azok, akik a jövőért a má­ban a rideg magányt, vagy­ csak egy szűk kör szeretetét választják a melengető nép­szerűség helyett, ám nem ér­demelnek kevesebb megbecsü­lést azok sem, akik milliókat vezetnek az olvasás útjára, s talán éppen a nehezen érthető kortársak felé. A lebecsülő kritikák nyo­mán veszedelmes tünetre fi­gyelhetünk fel: a közérthető és közéleti irodalom rohamos pusztulására. Senki nem akar­ja ebben a versenyfutásban a „maradi” szerepét vállalni, mindenki vágyik „a kor szín­vonalán álló” jelzőre, s ezért inkább cserbenhagyja a kor színvonalán nem álló olvasó­kat. S nem gondolnak arra, hogy sokan inkább leteszik a könyvet, mintsem rejtvényt fejtsenek. Igaz, irodalmáraink sokszor hivatkoznak nyugati példaké­pekre, a bonyolult kor bonyo­lult kifejezőire, de különös módon mindig olyan országok­ra, ahol... — és most vissza­kanyarodok az előző cikkem­ben említettekhez — ahol szá­munkra érthetetlenül kevés az irodalom iránt érdeklődők tá­bora. Ahol a verseskötetek ma is 600 és 1000 példányban je­lennek meg. Ahol egy szűk, „vájtfülű" kör tulajdona az irodalom. Választani kell: vagy olvasómozgalom, és ak­kor úgy írni, hogy nagy töme­gek értsék, vagy bonyolultan, sokszor nehezen követhetően, de akkor csak néhány ezer ol­vasó számára. A kettő tulajdonképpen jól megférne egymással, az első lehetne iskolája a másodiknak, de ehhez az elsőben működő írók megbecsülése is szüksé­ges. Akkora megbecsülése, hogy a fiatalok közül is akad­jon, aki ebben a táborban kez­di, s nem restelli az idetarto­­zást. Különös érzéssel — bár sok gyönyörűséggel — olvas­tam a fiatalok Első ének című antológiáját. Nagyon sok te­hetség, ám megdöbbentő, hogy az „Illyési” levegőből egyetlen szippantás nincs bennük, pe­dig ez az a hang, amivel falak­ban, tanyákon, műhelyekben a vers szívszorító, felemelő, és lelki táplálék. L­ám, mennyi minden jut az eszébe annak, aki e felhí­vás nyomán gondolkozni kezd. Akadékoskodás? A várható­ságlátás, ami minden csata és hadjárat indításának előfelté­tele. A mozgalom végigvitele nem lesz könnyű. Mégsem fu­tamodnak meg. Előttük a cél: egy új meghódított szellemi tartomány. Jobbágy Károly Tengerparti epizód A bolgár tengerparton, luxusszálók, bárok környeze­tében, turisták, kirándulók, strandolók között játszódik az igen tehetséges rendező, Petr Donev szokásosnál rövidebb időtartamú, figyelemre méltó játékfilmje. Egy nyári este Tóni megis­merkedik Zsannával. Mindket­ten könnyelműek, kalandot keresnek. Végigsuhannak a fiatalember kocsiján a tenger­parti országúton. Szórakoznak. Pillanatra feltűnik valaki az úton, de nem vetnek rá ügyet. Másnapra elfelejtenék az egész estét, talán egymást is, ha Tóni, aki riporter, nem ér­tesülne a kitűnő riporttémá­ról: éjjel elütöttek valakit és cserbenhagyták. Tóni és Zsan­­na kijózanodva és rettegve re­konstruálja az éjszaka esemé­nyeit. Beülnek az autóba és végigjárják ugyanazt az utat, most már nappali fényben, ne­héz lélekkel. Közben lehull róluk a könnyelműség álarca, felfedik kis hazugságaikat, le­leplezik önmagukat. Minden más körülöttük és bennük, ugyanott fordulnak meg, mint az éjjel, de már másként be­szélnek egymással, a közös bűntudat, a félelem nyomaszt és összeköt. Friss tehetség, atmoszferikus ábrázolásmód, mozgékony, öt­letes fényképezés jellemzi a filmet. A könnyű éjszaka és a súlyos ébredés történetében Donev rendkívül rokonszen­ves, a modern filmművészet eszközeit saját elképzeléseibe olvasztó látásmódja mutatko­zik meg Kitűnően játszik a két fiatal főszereplő Szeve­­rina Teneva és Sztefan Danai­­lov. A Tengerparti epizód a bolgár filmgyártás kiemelke­dő műve, azt a sort folytatja, amelynek legutóbbi Magyaror­szágon bemutatott filmje, a fesztiváldíjas Kitérő volt. Elátkozott hegyek farkasa A montenegrói hegyek kö­zött a háború alatt az olasz megszállás idején is még ősi törvények szerint éltek a kis községekben. Amikor fiú szü­letik, nyárfát ültetnek, ha meghal, kivágják. Az öreg Vuk, a falu tekintélyes veze­tője, két fiát veszítette el a háborúban, két fát vágnak ki a film első képén. A harma­dik, a legkisebb fiú, a város­ban nevelkedik Hvad Bég há­zában. A fiú Rómában tanult, nevelőapja, a városka prefek­tusa, együttműködik az olasz fasiszta megszállókkal A romantikus és véres tör­ténet vlága szokatlan szá­munkra, néha már-már egzo­tikumként hat. A hegyi embe­rek, a fasiszták és a partizá­nok küzdenek egymással. A fasiszták és a partizánok egy­aránt a hegyi közösség, az öreg­jük megnyerésére töre­kednek. Az ellenállási mozga­lom tevékenysége, a háborús történet feszültsége keveredik a legendák hangulatával. A harmadik fivérért, Dzahidért, apja és nevelőapja harcol, mindkettő szeretné, ha Dzahid az ő pártján állna. A nevelő­apja megtéveszti a fiút, fa­siszta gazemberré zülleszti, s ő csak az utolsó pillanatban tudja meg, hogy félrevezették. Végül apja kezétől vész el Ahogy a partizántörténetet áthatják az ősi legenda voná­sai, úgy hatja át a jugoszláv film stílusát is a romantikus, szélsőséges gesztusokra, pate­­tikus szövegmondásra alapo­zott hangvétel. A hegyek fen­ségesek, a film azonban fele­más benyomást tesz, sablonos figurái nem keltenek együtt­érzést, től reszketnek a rablók. Rita mindenkinél jobban céloz és pontosabban lő, lekaszabolja a hírhedt banditákat, bandájuk­kal együtt. Ennyi hullát rit­kán látni vígjátékban, még ritkábban revüben, s bár­mennyire panxfisztikus is a gyilkolásnak ez a színes fil­men naturalisztikusan fényké­pezett halmozása, enyhén szól­va, ízléstelen. Az indián törzsfőnök a „ki­csi Rita” szövetségese, a világ összes aranyának megsemmi­sítésére készül, hogy megaka­dályozza a háborúkat. Ezért rabolja el Rita az aranyat. E kissé zavaros történet arra vall, hogy manapság még re­vüben is divat a haladó mon­danivaló látszatát kelteni. A tánc- és énekbetétek nyújta­nak csak üdítő perceket, s mindenekelőtt Rita Pavone hu­mora, tehetsége, amely cow­boy-jelmezben is érvényesül. V. A. Rita, a vadnyugat „réme" Ismét olyan paródiát látunk, amelynek eredetijéről semmit sem tudunk. Legfeljebb sejt­hetjük, mit figuráz ki az olasz vígjáték, a western-revü, amelyben a népszerű énekes­sztár, Rita Pavone dalol, tán­col, sőt, kitűnő humorérzék­kel, játszik is. Rita — a film szerint a „kicsi Rita” — ret­tenthetetlen hős, akinek ökle- SÍÍLOPPVERSENY csütörtök du. háromnegyed 4 órakor „Csütörtök, 1968. augusztus 1. Ercsiben, Eötvös Józsefre emlékezvén Százéves a kötelező népoktatás Márványszobor helyébe, Ha fennmarad nevem, Eszméim gyözedelme Legyen emlékjelem. (Eötvös József: Végrendelet.) Egyik legnagyobb műve­lődéspolitikusunk életművének két jelentős alkotására kell emlékeznünk egy évszázad távlatából, éppen abban az esztendőben, amikor az isko­lák államosításának huszadik évében járunk. Az idén száz esztendeje annak, hogy Eötvös József, aki a kiegyezés utáni kormányban másodszor volt vallás- és közoktatásügyi mi­niszter — először 1848-ban vállalta el ezt a tisztséget — létrehozta az általános és kö­telező népoktatásra vonatkozó 1868. évi XXXVIII. törvény­cikket. Bár ez a javaslat nem volt olyan radikális, mint az 1848. évi javaslat, és a súlyos feudális maradványokhoz ra­gaszkodó reakció mégis halo­gatással akarta megakadályoz­ni elfogadását. Eötvös követ­kezetes magatartása eredmé­nyeként 1868-ban törvénybe iktatták a tankötelezettséget hatéves kortól tizenkét éves korig. A szabadság szeretetét első­sorban a nevelés, a közmű­veltség emelésével és terjesz­tésével hirdette. Vallotta, hogy az állam kötelessége a népok­tatásról való gondoskodás. Ha terveit nem is tudta teljesen megvalósítani, az oktatás álla­mi és felekezeti formája közti vitában meg nem alkuvóan hangoztatta. .. meg vagyok győződve, hogy kétségtelenül el fog jönni az idő, amikor a népnevelésben, mint a felsőbb nevelésben is, a vallások sze­rinti elkülönzés nem leend szükséges, s kívánatosnak tar­tom, hogy ezen idő minél előbb bekövetkezzék.” Életének utolsó éveiben — 1871. február 2-án halt meg — egyre inkább felőrlődött a ha­ladás elleni erőkkel vívott harcában. Az egyházak a kö­telező népoktatástól, az állam felügyeleti jogától féltették autonómiájukat, több helyütt elégették a tankönyveket, hangulatot keltettek a szülők körében a népiskolák ellen, s volt, aki a kommunizmus kí­sérletét látta a népoktatás törvényében. Másik műve, amelynek ugyancsak idén van száz esz­tendeje, a Néptanítók Lapja megalapítása. A hét hazai nyelven — magyar, szlovák, román, német, horvát, szerb és rutén nyelven — megjelen­tetett pedagógiai lap egyedül­álló kezdeményezés volt, mint azt az 1873-ban megtartott bé­csi világkongresszus zsűrije is megállapította. Ez a lap min­dennél őszintébben vallott ar­ról, hogy Eötvös József a kö­telező népoktatásra vonatkozó törvényt mennyire becsülete­sen, a nemzetiségi egyenjogú­ság alapján kívánta végrehaj­tani. (A lap 1874-ig jelent meg hét nyelven, akkor megszün­tették a lap évi anyagi támo­gatását.) A kettős évforduló alkal­mából a minap ellátogattam a Fejér megyei Ercsi község­be; tudni akartam, hogyan él napjainkban a nagy művelő­déspolitikus emléke a „szülő­falu” népében. Nem Ercsiben. Budán született Eötvös József 1813. szeptember 13-án, mégis szülőföldjének Ercsit tekintet­te, ahol gyermek- és ifjúkorá­ban oly sokat időzött anyai nagyszüleinek birtokán, és annyira megszerette ezt a Du­­na-parti falut, hogy néhány nappal halála előtt is kife­jezte kívánságát: Ercsiben, a Duna partján temessék el Ercsiben öröm volt hallani és látni, hogy a község vezető­sége további szép tettekkel se­gíti elő Eötvös József emléké­nek ápolását Még évekkel ez­előtt ismét róla nevezték el azt az utcát, amelynek nevét egyidőben értelmetlenül meg­változtatták. Annak a föld­szintes háznak falára, ahol if­júsága éveiben lakott Eöt­vös József, 1959-ben már­ványemléktáblát helyeztek. Néhány évvel ezelőtt, 1962- ben adták át rendeltetésének a község nagy anyagi áldozat­vállalásával, de főleg állami és megyei támogatással meg­épült, hatszáz ülőhelyes szín­házteremmel rendelkező, eme­letes művelődési házát, amely Eötvös József nevét viseli. Egyidejűleg Eötvös-szobrot is avattak akkor. Vitt József szobrászművész kifejező bronz­szobra a nagy gondolkodót padon ülve ábrázolja, kezében könyvvel, tekintete a műve­lődési ház homlokzatára sze­­geződik. A mintegy nyolcezer lakosú községben — beleszá­mítva az igazgatási területé­hez tartozó Sinatelep, cukor­gyár és Rácszentpéter iskoláit is — ma ötvenhat pedagógus tanít. A község korszerű álta­lános iskoláját Eötvös József­ről nevezték el. Az idén elő­ször érettségiztek az Ercsiben néhány éve életre hívott gim­názium tanulón Szép tervet valósít meg a község vezetősége most Eötvös József emlékének további szolgálatában. A községfejlesz­tési alapból és a megyei ta­nács segítségével megvásárol­ták Eötvös József egykori la­kóházát, amelynek felújítását már javában végzik a kőmű­vesek, hogy a ház egy részében emlékmúzeum céljára szolgál­janak majd a szobák, a ház­­ másik részében pedig az öre­gek napközi otthonát rendez­zék be. A Fejér megyei mú­zeumok igazgatósága már évekkel ezelőtt tervbe vette Ercsiben Eötvös József emlék­múzeum létesítését. Megvaló­sításához, anyaggyűjtéséhez az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum a legnagyobb készséggel felajánlotta segítsé­gét. De szégyenkeznünk is kell, ha Eötvös József emlékéről szó esik Ercsiben. A községi tanácsházában tanácsi veze­tőkkel és pedagógusokkal be­szélgetve megtudjuk, hogy a Duna-parti dombon, a község­től néhány kilométernyire tel­jesen elhagyatott területen le­vő kápolna kriptájába csak nemrégiben is vandál módon behatoltak feszítő vasakkal felszerelt ismeretlen tettesek. Az utóbbi években két ízben is feltörték a kriptát és kin­cseket kerestek benne. A ká­polna és az előtte álló obeliszk környéke a siralmas pusztulás képét mutatja. — Nem tudunk semmit tenni a kripta megvédésére, tehetet­lenek vagyunk az ilyen van­dál pusztítás ellen — hangoz­tatták többen is a tanácsházá­ban. — Ezért megfontolandó lenne, hogy az obeliszket, amely műemlék, Ybl Miklós tervei szerint épült, a község­ben állítsuk fel, a katolikus templom előtti parkban és ugyanott helyezzük el Eötvös József földi maradványait is. Van azonban egy másik el­gondolás is: Eötvös József föl­di maradványainak tulajdon­képpen a Kerepesi temetőben létesítendő Nemzeti Panteon­ban volna a méltó helye, ugyanott, ahol nagy tudós fia, Eötvös Loránd hamvai is nyugszanak. Eörnyei Elek NAPLÓ Augusztus 1 A Rigai Állami Akadémiai Opera és Balettszínház együt­tese a Hattyúk tavának sike­res szegedi bemutatója után, szerdán hazautazott Rigába. Ma töltötte be — jó egészségben — kilenc­venharmadik életévét a Jászai Mari színészotthon egyik népszerű, kedves lakója, a régi idők híres primadonnája, Feledi Boriska. Aradon kezdte a színészi pályát, utána Pécs, Szeged, Nagy­várad, Pozsony, Szabadka követ­kezett, volt primadonna Miskol­con, Egerben, játszott Fiuméban, s valamikor magyarul énekelt és szórakoztatta közönségét­­ Szara­jevóban . .. Száznegyvenegyszer hívták a függöny elé, mikor — szegedi primadonna korában — el­búcsúzott a Tisza-parti várostól. A Jászai Mari színészotthonban levő, kedves kis lakásán ötven évnél régebbi kritikákat őriz: Váradon Ady, Bíró Lajos, Szegeden Tömör­kény, Pesten Krúdy írt róla, Krúdy, akiről egy csalódása után azt írták, hogy „Feledi mellett kezdett el­feledni.” Feledi Boriska kedvenc szerepe Hervé Uli-je volt, híres alakítása a Víg özvegy, ő volt a Denevérben Adél, a Gül babában Gábor diák, játszott a Bob hercegben, a János vitézben, a Luxemburg grófjában és vala­mely sajátos bölcsességgel 1915- ben, negyvenesztendős korában, nyugdíjba ment. A régi idők pri­madonnáját pályatársai, népes ba­ráti köre köszönti a kilencvenhar­­madik születésnapom . Az I. egri országos akvarell­­kiállítás augusztus 4-én, dél­előtt 11 órakor nyílik meg az egri Gárdonyi Géza Színház­ban. A I. magyar játékfilmszem­lét október 7-e és 12-e között tartják Pécsett. Megemlékez­nek a Magyar Tanácsköztársa­ság filmművészetéről, az álla­mosított magyar filmgyártás és filmforgalmazás 20. évfor­dulója alkalmából pedig Ren­dezői arcképcsarnok címmel filmsorozatot vetítenek az utóbbi két évtized hazai ter­méséből. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója fo­lyamatosan megjelenteti Tur­­genyev összes műveinek és le­velezésének 30 kötetes soroza­tát. Az utolsó kötet október­ben, az író születésének 150. évfordulója alkalmából hagy­ja el a nyomdát. A A vatikáni rádió is közvetít már beatzenét. Vasárnap délelőtti adásában harminc percen át fog beatmuzsikát, slágereket és pro­­test songokat sugározni. A műsor címe: Mondd, hogyan énekelsz? ☆ Film készül a meggyilkolt amerikai polgárjogi harcos, Martin Luther King életéről és haláláról. A filmet A­bby Mann rendezi, ugyanaz, aki az Ítélet Nürnbergben című fil­met rendezte és a szcenáriu­­mot is ő írja. A főszerepet Sidney Poitier alakítja.­­ A veronai arénában Verdi Aidájával megnyitották az idei nyári operaévadot.

Next