Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-01 / 179. szám
4 _ MagyarNemzet___ Az „Olvasó népért" mozgalom és a bőség zavara Az „Olvasó népért” mozgalom könyveket olvasó, azon belül is irodalmi művet olvasó tömegeket kíván nevelni. Ebben van ma megtorpanás s ezt továbblendíteni lenne a feladat. A statisztika 25 százalékra becsüli azok számát, akik csak újságot, folyóiratot forgatnak, vagyis olvasnak ugyan, de könyv ritkán kerül a kezükbe. Ezek szeme bármilyen sok betűn fut át, mégsem tartoznak az első 25 százalékot kitevő igazi olvasók táborába, mert könyvre nem telik az idejükből. Pedig hát azzal kell számolni, hogy egyelőre ezeknek a tábora növekszik s legfeljebb belőlük alakul ki a könyvolvasóké. Már érintettem azt a harcot, amit a mai ember vív az időért, amelyet más, nem kultúrával kapcsolatos életfunkciói rabolnak el tőle. Meg kell látni azonban azt is, hogy magának a kulturális életnek egy része — a hírközlés, az ismeretterjesztés, képzőművészet, zene — hogyan vesz el órákat, amelyeket a könyvekkel való együttlétre szánt. Ez tulajdonképpen már a bőség zavara. Túl sok élmény között válogathatunk. Egy hónappal ezelőtt, amikor az ilyen programok ütközésére rádöbbentem, csak az érdekesség kedvéért (talán verset is akartam írni róla) feljegyeztem egyetlen időpont összes lehetőségeit. íme: Június 25-én este 21.40-kor: Rádió: (Kossuth-adó) Bach: Musikalisches Opfer, (Petőfiadó) Illyés Gyula műsora; Televízió: Mezopotámia művészete, (Verdi: A végzet hatalma, szünetében); Operaház: Simone Boccanegra; Erkel Színház: Parasztbecsület, Bajazzók; Operett Színház: My Fair Lady (ez már a színházi idény utáni idő, más színház nem játszott, a Körszínház még nem nyitott); Mozik: Cleopatra, Korunk hőse stb. Vagyis mindezeket nézhettem, hallgathattam volna ebben a percben. Ezeken kívül még nagyon sok ember otthonában ott a lemezjátszó, a magnetofon, amelyek követelnék, hogy fordítsunk rájuk egy kis időt. Ha művészlemezeimre nézek, elszomorodom: van már egy éve, hogy nem hallgattam meg egyiket sem. Magnetofonszalag gyűjteményem a teljes operákon és zeneműveken kívül versek, érdekes nyilatkozatok sorát tartalmazza, „hangmúzeumomban” kortársaim, írók, költők olvassák fel verseiket, beszélnek magukról, ám csak ha egy-egy vendég jön, kerül sor meghallgatásukra. Ma már ezrek és ezrek fényképeznek és gyűlnek a felvételek, amelyeket nem veszünk többet a kezünkbe, diafilmek porosodnak vetítetlenül... És ez még mind nem olvasás, mégis szabad időt képesek betölteni. Az ilyen kulturális fokon álló embernél azonban már elmaradhatatlan néhány újság és folyóirat. A napi két újság nem ritkaság, pedig ez már maga egy óra. Három folyóiratot vásárolok rendszeresen: a Kortársat, az Új írást és a Nagyvilágot, ezenkívül, mint a TIT tagja, kapom az egyre izgalmasabb Valóságot. Ezek együttesen 7—800 oldalt jelentenek havonta. S ha ezeket elolvastam is, még mindig nem vagyok igazi olvasó, mert könyv nem volt a kezemben, a regényirodalom legújabb alkotásait legfeljebb részleteiben ismertem meg, a verseskötetek egyes költeményeit ismerem. És hol vannak még a vidéki folyóiratok! Olvasni kellene még a szakmai folyóiratokat, nekem például a Köznevelést, a Könyvtárost és ezenkívül még élni is kellene, beszélgetni, sétálni... Az olvasás klasszikus ideje a század eleje volt, a harisnyás gázlámpa és a villany kezdeti időszaka, amikor még nem akadt más házi szórakoztató eszköz, de megjelent a nagy fényforrás, amely mellett éjfélig lehetett könyvet bújni. A mai kor körülményei között az irodalom és a szellem csodájának érzem a magas példányszámú könyvkiadást, amelynek tekintélyes részét ugyan a könyvtárak szívják fel, és csodának a könyvtárlátogatók tömegét. Az „Olvasó népért” mozgalom azonban igazában azok felé nyújtja ki a kezét, akik egyáltalán nem olvasnak. Afelé az 50 százalék felé, amely szépirodalmat soha nem vesz a kezébe, igénye sincs rá. Az igény kifejlesztése, az új iránti vágy felkeltése — ez a népművelők, pedagógusok és könyvtárosok nagy feladata. A pedagógus az, aki elsősorban szoktathatja rá a fiatalt az olvasásra — amíg a keze alatt van. Mert ez az 50 százalék főként azokból kerül ki, akik legfeljebb 8 általánost, de sokan még annyit sem végeztek el. A tizennégy éves életkor még a mesék, a romantika világa. A realista regény ebben a korban inkább riasztó, mint vonzó. Amikorra az élet nagy élményei, sikerek és kudarcok, szerelem és csalódás annyira megérlelték a lelket, hogy a való életről szóló, realista írás már élményt jelentene, elszakadt az olvasástól, a hozzávezető utat gyom verte fel: futball, italbolt, tánc. Elvon az olvasástól a napi munka is. Nagyon nagy belső izgalom képes csak rá, hogy az igényt ébren tartsa: hit, megszállottság, mélyből feltört tanulásvágy. Az olvasáshoz nem szokott embernek, hogy könyvhöz édesgessük, olyan írást kell a kezébe adni, amit nem tud letenni. Ennek a legegyszerűbb formája az izgalmas, vagy — nőknél — szerelmes regény, vagy olyan, amiben önmagára ismer, élete nagy kérdéseire, ki nem mondott érzelmeire. Még a történelmi regény az, ami leginkább vonzza a kezdő olvasókat is, vagy a szívhez, az érzelmekhez közel férkőző vers, a világosan áttekinthető szerkezet. És itt jutottam el ahhoz a különleges ellentéthez, ami az olvasó-hódításra felhasználható művek és azok irodalmi megbecsülése, kritikai értékelése közt feszül. Mindaz, ami ennek az óriási, több milliót kitevő tábornak mai irodalmunkból kikerülő első olvasmánya lehetne, aminek közönségsikere van, amit egymásnak ajánlanak — a kritikában legtöbbnyire fanyalgó szavakat kap. Most nem a ponyvára gondolok, és nem az érdekesség kedvéért a történetet túlbonyolító, vagy túlszínező írók műveire, hanem önmagukhoz szigorú írókra, költőkre, akik olyan hangot tudnak megütni, amire felfigyelnek az irodalomhoz nem szokott fülek is, akik ezért a bírálatokban a „sikeres” jelzőt kapják, s ez a mondatfűzésben már nagyon is úgy cseng, hogy „olcsó”. Az az író, akinek könyve nagy példányszámban fogy — eleve gyanús, akié kis példányszámban is nehezen kopik el — „igényes”. Meggondolatlan dolog lenne egyes esetekben ebben kételkedni. Az irodalom előrejutásában sokszor azok játszották a vezető szerepet, akik újat hoztak, kortársaik számára nem voltak könnyen érthetők. A megbecsülést meg is érdemük azok, akik a jövőért a mában a rideg magányt, vagy csak egy szűk kör szeretetét választják a melengető népszerűség helyett, ám nem érdemelnek kevesebb megbecsülést azok sem, akik milliókat vezetnek az olvasás útjára, s talán éppen a nehezen érthető kortársak felé. A lebecsülő kritikák nyomán veszedelmes tünetre figyelhetünk fel: a közérthető és közéleti irodalom rohamos pusztulására. Senki nem akarja ebben a versenyfutásban a „maradi” szerepét vállalni, mindenki vágyik „a kor színvonalán álló” jelzőre, s ezért inkább cserbenhagyja a kor színvonalán nem álló olvasókat. S nem gondolnak arra, hogy sokan inkább leteszik a könyvet, mintsem rejtvényt fejtsenek. Igaz, irodalmáraink sokszor hivatkoznak nyugati példaképekre, a bonyolult kor bonyolult kifejezőire, de különös módon mindig olyan országokra, ahol... — és most visszakanyarodok az előző cikkemben említettekhez — ahol számunkra érthetetlenül kevés az irodalom iránt érdeklődők tábora. Ahol a verseskötetek ma is 600 és 1000 példányban jelennek meg. Ahol egy szűk, „vájtfülű" kör tulajdona az irodalom. Választani kell: vagy olvasómozgalom, és akkor úgy írni, hogy nagy tömegek értsék, vagy bonyolultan, sokszor nehezen követhetően, de akkor csak néhány ezer olvasó számára. A kettő tulajdonképpen jól megférne egymással, az első lehetne iskolája a másodiknak, de ehhez az elsőben működő írók megbecsülése is szükséges. Akkora megbecsülése, hogy a fiatalok közül is akadjon, aki ebben a táborban kezdi, s nem restelli az idetartozást. Különös érzéssel — bár sok gyönyörűséggel — olvastam a fiatalok Első ének című antológiáját. Nagyon sok tehetség, ám megdöbbentő, hogy az „Illyési” levegőből egyetlen szippantás nincs bennük, pedig ez az a hang, amivel falakban, tanyákon, műhelyekben a vers szívszorító, felemelő, és lelki táplálék. Lám, mennyi minden jut az eszébe annak, aki e felhívás nyomán gondolkozni kezd. Akadékoskodás? A várhatóságlátás, ami minden csata és hadjárat indításának előfeltétele. A mozgalom végigvitele nem lesz könnyű. Mégsem futamodnak meg. Előttük a cél: egy új meghódított szellemi tartomány. Jobbágy Károly Tengerparti epizód A bolgár tengerparton, luxusszálók, bárok környezetében, turisták, kirándulók, strandolók között játszódik az igen tehetséges rendező, Petr Donev szokásosnál rövidebb időtartamú, figyelemre méltó játékfilmje. Egy nyári este Tóni megismerkedik Zsannával. Mindketten könnyelműek, kalandot keresnek. Végigsuhannak a fiatalember kocsiján a tengerparti országúton. Szórakoznak. Pillanatra feltűnik valaki az úton, de nem vetnek rá ügyet. Másnapra elfelejtenék az egész estét, talán egymást is, ha Tóni, aki riporter, nem értesülne a kitűnő riporttémáról: éjjel elütöttek valakit és cserbenhagyták. Tóni és Zsanna kijózanodva és rettegve rekonstruálja az éjszaka eseményeit. Beülnek az autóba és végigjárják ugyanazt az utat, most már nappali fényben, nehéz lélekkel. Közben lehull róluk a könnyelműség álarca, felfedik kis hazugságaikat, leleplezik önmagukat. Minden más körülöttük és bennük, ugyanott fordulnak meg, mint az éjjel, de már másként beszélnek egymással, a közös bűntudat, a félelem nyomaszt és összeköt. Friss tehetség, atmoszferikus ábrázolásmód, mozgékony, ötletes fényképezés jellemzi a filmet. A könnyű éjszaka és a súlyos ébredés történetében Donev rendkívül rokonszenves, a modern filmművészet eszközeit saját elképzeléseibe olvasztó látásmódja mutatkozik meg Kitűnően játszik a két fiatal főszereplő Szeverina Teneva és Sztefan Danailov. A Tengerparti epizód a bolgár filmgyártás kiemelkedő műve, azt a sort folytatja, amelynek legutóbbi Magyarországon bemutatott filmje, a fesztiváldíjas Kitérő volt. Elátkozott hegyek farkasa A montenegrói hegyek között a háború alatt az olasz megszállás idején is még ősi törvények szerint éltek a kis községekben. Amikor fiú születik, nyárfát ültetnek, ha meghal, kivágják. Az öreg Vuk, a falu tekintélyes vezetője, két fiát veszítette el a háborúban, két fát vágnak ki a film első képén. A harmadik, a legkisebb fiú, a városban nevelkedik Hvad Bég házában. A fiú Rómában tanult, nevelőapja, a városka prefektusa, együttműködik az olasz fasiszta megszállókkal A romantikus és véres történet vlága szokatlan számunkra, néha már-már egzotikumként hat. A hegyi emberek, a fasiszták és a partizánok küzdenek egymással. A fasiszták és a partizánok egyaránt a hegyi közösség, az öregjük megnyerésére törekednek. Az ellenállási mozgalom tevékenysége, a háborús történet feszültsége keveredik a legendák hangulatával. A harmadik fivérért, Dzahidért, apja és nevelőapja harcol, mindkettő szeretné, ha Dzahid az ő pártján állna. A nevelőapja megtéveszti a fiút, fasiszta gazemberré zülleszti, s ő csak az utolsó pillanatban tudja meg, hogy félrevezették. Végül apja kezétől vész el Ahogy a partizántörténetet áthatják az ősi legenda vonásai, úgy hatja át a jugoszláv film stílusát is a romantikus, szélsőséges gesztusokra, patetikus szövegmondásra alapozott hangvétel. A hegyek fenségesek, a film azonban felemás benyomást tesz, sablonos figurái nem keltenek együttérzést, től reszketnek a rablók. Rita mindenkinél jobban céloz és pontosabban lő, lekaszabolja a hírhedt banditákat, bandájukkal együtt. Ennyi hullát ritkán látni vígjátékban, még ritkábban revüben, s bármennyire panxfisztikus is a gyilkolásnak ez a színes filmen naturalisztikusan fényképezett halmozása, enyhén szólva, ízléstelen. Az indián törzsfőnök a „kicsi Rita” szövetségese, a világ összes aranyának megsemmisítésére készül, hogy megakadályozza a háborúkat. Ezért rabolja el Rita az aranyat. E kissé zavaros történet arra vall, hogy manapság még revüben is divat a haladó mondanivaló látszatát kelteni. A tánc- és énekbetétek nyújtanak csak üdítő perceket, s mindenekelőtt Rita Pavone humora, tehetsége, amely cowboy-jelmezben is érvényesül. V. A. Rita, a vadnyugat „réme" Ismét olyan paródiát látunk, amelynek eredetijéről semmit sem tudunk. Legfeljebb sejthetjük, mit figuráz ki az olasz vígjáték, a western-revü, amelyben a népszerű énekessztár, Rita Pavone dalol, táncol, sőt, kitűnő humorérzékkel, játszik is. Rita — a film szerint a „kicsi Rita” — rettenthetetlen hős, akinek ökle- SÍÍLOPPVERSENY csütörtök du. háromnegyed 4 órakor „Csütörtök, 1968. augusztus 1. Ercsiben, Eötvös Józsefre emlékezvén Százéves a kötelező népoktatás Márványszobor helyébe, Ha fennmarad nevem, Eszméim gyözedelme Legyen emlékjelem. (Eötvös József: Végrendelet.) Egyik legnagyobb művelődéspolitikusunk életművének két jelentős alkotására kell emlékeznünk egy évszázad távlatából, éppen abban az esztendőben, amikor az iskolák államosításának huszadik évében járunk. Az idén száz esztendeje annak, hogy Eötvös József, aki a kiegyezés utáni kormányban másodszor volt vallás- és közoktatásügyi miniszter — először 1848-ban vállalta el ezt a tisztséget — létrehozta az általános és kötelező népoktatásra vonatkozó 1868. évi XXXVIII. törvénycikket. Bár ez a javaslat nem volt olyan radikális, mint az 1848. évi javaslat, és a súlyos feudális maradványokhoz ragaszkodó reakció mégis halogatással akarta megakadályozni elfogadását. Eötvös következetes magatartása eredményeként 1868-ban törvénybe iktatták a tankötelezettséget hatéves kortól tizenkét éves korig. A szabadság szeretetét elsősorban a nevelés, a közműveltség emelésével és terjesztésével hirdette. Vallotta, hogy az állam kötelessége a népoktatásról való gondoskodás. Ha terveit nem is tudta teljesen megvalósítani, az oktatás állami és felekezeti formája közti vitában meg nem alkuvóan hangoztatta. .. meg vagyok győződve, hogy kétségtelenül el fog jönni az idő, amikor a népnevelésben, mint a felsőbb nevelésben is, a vallások szerinti elkülönzés nem leend szükséges, s kívánatosnak tartom, hogy ezen idő minél előbb bekövetkezzék.” Életének utolsó éveiben — 1871. február 2-án halt meg — egyre inkább felőrlődött a haladás elleni erőkkel vívott harcában. Az egyházak a kötelező népoktatástól, az állam felügyeleti jogától féltették autonómiájukat, több helyütt elégették a tankönyveket, hangulatot keltettek a szülők körében a népiskolák ellen, s volt, aki a kommunizmus kísérletét látta a népoktatás törvényében. Másik műve, amelynek ugyancsak idén van száz esztendeje, a Néptanítók Lapja megalapítása. A hét hazai nyelven — magyar, szlovák, román, német, horvát, szerb és rutén nyelven — megjelentetett pedagógiai lap egyedülálló kezdeményezés volt, mint azt az 1873-ban megtartott bécsi világkongresszus zsűrije is megállapította. Ez a lap mindennél őszintébben vallott arról, hogy Eötvös József a kötelező népoktatásra vonatkozó törvényt mennyire becsületesen, a nemzetiségi egyenjogúság alapján kívánta végrehajtani. (A lap 1874-ig jelent meg hét nyelven, akkor megszüntették a lap évi anyagi támogatását.) A kettős évforduló alkalmából a minap ellátogattam a Fejér megyei Ercsi községbe; tudni akartam, hogyan él napjainkban a nagy művelődéspolitikus emléke a „szülőfalu” népében. Nem Ercsiben. Budán született Eötvös József 1813. szeptember 13-án, mégis szülőföldjének Ercsit tekintette, ahol gyermek- és ifjúkorában oly sokat időzött anyai nagyszüleinek birtokán, és annyira megszerette ezt a Duna-parti falut, hogy néhány nappal halála előtt is kifejezte kívánságát: Ercsiben, a Duna partján temessék el Ercsiben öröm volt hallani és látni, hogy a község vezetősége további szép tettekkel segíti elő Eötvös József emlékének ápolását Még évekkel ezelőtt ismét róla nevezték el azt az utcát, amelynek nevét egyidőben értelmetlenül megváltoztatták. Annak a földszintes háznak falára, ahol ifjúsága éveiben lakott Eötvös József, 1959-ben márványemléktáblát helyeztek. Néhány évvel ezelőtt, 1962- ben adták át rendeltetésének a község nagy anyagi áldozatvállalásával, de főleg állami és megyei támogatással megépült, hatszáz ülőhelyes színházteremmel rendelkező, emeletes művelődési házát, amely Eötvös József nevét viseli. Egyidejűleg Eötvös-szobrot is avattak akkor. Vitt József szobrászművész kifejező bronzszobra a nagy gondolkodót padon ülve ábrázolja, kezében könyvvel, tekintete a művelődési ház homlokzatára szegeződik. A mintegy nyolcezer lakosú községben — beleszámítva az igazgatási területéhez tartozó Sinatelep, cukorgyár és Rácszentpéter iskoláit is — ma ötvenhat pedagógus tanít. A község korszerű általános iskoláját Eötvös Józsefről nevezték el. Az idén először érettségiztek az Ercsiben néhány éve életre hívott gimnázium tanulón Szép tervet valósít meg a község vezetősége most Eötvös József emlékének további szolgálatában. A községfejlesztési alapból és a megyei tanács segítségével megvásárolták Eötvös József egykori lakóházát, amelynek felújítását már javában végzik a kőművesek, hogy a ház egy részében emlékmúzeum céljára szolgáljanak majd a szobák, a ház másik részében pedig az öregek napközi otthonát rendezzék be. A Fejér megyei múzeumok igazgatósága már évekkel ezelőtt tervbe vette Ercsiben Eötvös József emlékmúzeum létesítését. Megvalósításához, anyaggyűjtéséhez az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum a legnagyobb készséggel felajánlotta segítségét. De szégyenkeznünk is kell, ha Eötvös József emlékéről szó esik Ercsiben. A községi tanácsházában tanácsi vezetőkkel és pedagógusokkal beszélgetve megtudjuk, hogy a Duna-parti dombon, a községtől néhány kilométernyire teljesen elhagyatott területen levő kápolna kriptájába csak nemrégiben is vandál módon behatoltak feszítő vasakkal felszerelt ismeretlen tettesek. Az utóbbi években két ízben is feltörték a kriptát és kincseket kerestek benne. A kápolna és az előtte álló obeliszk környéke a siralmas pusztulás képét mutatja. — Nem tudunk semmit tenni a kripta megvédésére, tehetetlenek vagyunk az ilyen vandál pusztítás ellen — hangoztatták többen is a tanácsházában. — Ezért megfontolandó lenne, hogy az obeliszket, amely műemlék, Ybl Miklós tervei szerint épült, a községben állítsuk fel, a katolikus templom előtti parkban és ugyanott helyezzük el Eötvös József földi maradványait is. Van azonban egy másik elgondolás is: Eötvös József földi maradványainak tulajdonképpen a Kerepesi temetőben létesítendő Nemzeti Panteonban volna a méltó helye, ugyanott, ahol nagy tudós fia, Eötvös Loránd hamvai is nyugszanak. Eörnyei Elek NAPLÓ Augusztus 1 A Rigai Állami Akadémiai Opera és Balettszínház együttese a Hattyúk tavának sikeres szegedi bemutatója után, szerdán hazautazott Rigába. Ma töltötte be — jó egészségben — kilencvenharmadik életévét a Jászai Mari színészotthon egyik népszerű, kedves lakója, a régi idők híres primadonnája, Feledi Boriska. Aradon kezdte a színészi pályát, utána Pécs, Szeged, Nagyvárad, Pozsony, Szabadka következett, volt primadonna Miskolcon, Egerben, játszott Fiuméban, s valamikor magyarul énekelt és szórakoztatta közönségét Szarajevóban . .. Száznegyvenegyszer hívták a függöny elé, mikor — szegedi primadonna korában — elbúcsúzott a Tisza-parti várostól. A Jászai Mari színészotthonban levő, kedves kis lakásán ötven évnél régebbi kritikákat őriz: Váradon Ady, Bíró Lajos, Szegeden Tömörkény, Pesten Krúdy írt róla, Krúdy, akiről egy csalódása után azt írták, hogy „Feledi mellett kezdett elfeledni.” Feledi Boriska kedvenc szerepe Hervé Uli-je volt, híres alakítása a Víg özvegy, ő volt a Denevérben Adél, a Gül babában Gábor diák, játszott a Bob hercegben, a János vitézben, a Luxemburg grófjában és valamely sajátos bölcsességgel 1915- ben, negyvenesztendős korában, nyugdíjba ment. A régi idők primadonnáját pályatársai, népes baráti köre köszönti a kilencvenharmadik születésnapom . Az I. egri országos akvarellkiállítás augusztus 4-én, délelőtt 11 órakor nyílik meg az egri Gárdonyi Géza Színházban. A I. magyar játékfilmszemlét október 7-e és 12-e között tartják Pécsett. Megemlékeznek a Magyar Tanácsköztársaság filmművészetéről, az államosított magyar filmgyártás és filmforgalmazás 20. évfordulója alkalmából pedig Rendezői arcképcsarnok címmel filmsorozatot vetítenek az utóbbi két évtized hazai terméséből. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója folyamatosan megjelenteti Turgenyev összes műveinek és levelezésének 30 kötetes sorozatát. Az utolsó kötet októberben, az író születésének 150. évfordulója alkalmából hagyja el a nyomdát. A A vatikáni rádió is közvetít már beatzenét. Vasárnap délelőtti adásában harminc percen át fog beatmuzsikát, slágereket és protest songokat sugározni. A műsor címe: Mondd, hogyan énekelsz? ☆ Film készül a meggyilkolt amerikai polgárjogi harcos, Martin Luther King életéről és haláláról. A filmet Abby Mann rendezi, ugyanaz, aki az Ítélet Nürnbergben című filmet rendezte és a szcenáriumot is ő írja. A főszerepet Sidney Poitier alakítja. A veronai arénában Verdi Aidájával megnyitották az idei nyári operaévadot.