Magyar Nemzet, 1969. július (25. évfolyam, 150-176. szám)
1969-07-22 / 168. szám
Magar if Lengyel negyedszázad Gyakorlatiasabb korunk nem maradt, a romtermában a hősi napokat idézi fel a lengyel felszabadulás huszonötödik évfordulója. Hiszen a lengyel ünnep nem jelent kevesebbet, minthogy az ötvenesztendős Szovjetunió után az első európai szocialista állam érkezett el fennállásának negyedszázados fordulójához, mintegy megnyitójaként a többi hasonló megemlékezésnek. Magyarország is benne van a sorban 1970. április 4-re készülőben, ez is magyarázza, hogy mennyire közös ünnep a mai varsói megemlékezés. Hiszen a népi hatalom 1944. július 22-i megalapozása Lengyelországban, valóban világtörténeti fordulatot jelölt. Még akkor is, ha részleteiben másképpen ment végbe, mint később a többi kelet-európai országban a német fasizmus végleges legyőzésekor. A lengyel felszabadulás idején még nem alakultak ki az európai fordulat körvonalai, Lengyelország jövendő politikai sorsa körül heves nemzetközi csaták dúltak. Az angolszász imperializmus — különösen a nagyhatalmi rangjának elvesztéséhez érkezett Churchill Angliája — utolsó lehetőségként megpróbálta kijátszani a „lengyel kártyát” a Szovjetunió további nemzetközi elszigetelésére, a szocializmus térhódításának megakadályozására. Lengyelország 1944 nyarán bizonyos értelemben teszt volt még, milyen úton indul majd el Kelet-Európa a háborút követő új rendben. Bonyolította a dolgokat a lengyel ellenállás sajátos természete. A háború után sokszor gyötrelmes szembenézések révén ma már tisztázott a kép: a hazafiak túlnyomó többsége becsületes és nemzeti indulatból szembeszállt a német fasizmussal, minden antifasiszta méltán tekintheti magát a szabadság visszaszerzőjének. De ezt a küzdelmet legtudatosabban, a jövő társadalmi rendszerét is előkészítve, a felszabadulásthozó szovjet hadsereg oldalán harcoló kommunisták, a néphadsereg katonái vívták meg, az ő érdemük elsősorban, hogy ma, negyedszázad múltán, Lengyelország szocialista államként ünnepelhet. A történelem e korszakának tisztázását ma végzik el részletekbe menően a lengyel historikusok, most érkeztek el ahhoz a szakaszhoz, amikor igazán objektíven helyükre rakhatják a dolgokat. Mindennek különösen azért van jelentősége, mert egy ilyen önvizsgálatot — amely érthetően soha nem volt mentes a szenvedélyektől — csak igen nyugodt, magabiztos, a maga jövőjében tökéletesen szilárd társadalom végezhet el A szocialista Lengyelország társadalmi szilárdságának alapjai több rétegben épültek fel az elmúlt negyedszázadban. Az első — és talán a legfontosabb — réteg maga az anyagi építés volt. Ahhoz fogható pusztulást, amelyet Lengyelország a háború alatt ismert meg, talán csak a Szovjetunióban éltek át. Városokból, földrajzi körzetekből, kő kövönyékre kellett ráépíteni az első házakat. Ha a szó nem kopott volna el a propaganda szóhasználatában, a legmegfelelőbb kifejezés valóban a lengyel csoda lenne, hogyan talált magára igen gyorsan egy, a történelmi megpróbáltatásokban annyit kiállt nép, míg harmincmilliós otthonában a kényelmes élet feltételeit megteremtette. De az elmúlt negyedszázadban Lengyelországban ennél lényegesen több történt. A fizikai építési eredmények, és a szocialista társadalmi rend megteremtése mellett — pontosabban éppen belőlük fakadóan — Lengyelország a szocialista Európa egyik legszilárdabb politikai pillére is lett, kulcsszerepe van kontinensünk jövőjének kialakításában. Ez a kulcsszerep több tényezőből tevődik össze. Természetesen abból is, hogy Európában, a Szovjetuniót követően Lengyelország a második legnagyobb szocialista ország, és földrajzi helyzete is sajátságos feladatokat mér rá. De a legfontosabb mégis az, hogy a lengyel Európa-politika, mondhatni, lengyel világpolitika bázisa a legszorosabb együttműködés, az elvek egyöntetűségére épült szövetség a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. Varsóban tudják, hogy csak ezen az úton lehet tartósan kiépíteni azeurópai biztonságot, a békés egymás mellett élés politikája akkor hozza meg a kívánt hatást, ha minden európai szocialista ország egyöntetűen cselekszik, a diplomáciában is összehangolja lépéseit. Bizonyos értelemben — a sajátosságok figyelembevétele mellett — vonatkozik ez a belső építés problémáira is, belpolitika és külpolitika arányos összehangolására. Lengyelország most érkezett el a szocialista műszaki-tudományos forradalom keretében ahhoz a ponthoz, hogy napirendre tűzze az intenzív iparfejlesztés, és általában az intenzív gazdasági haladás problémáit. Ahogyan ezt teszi a Lengyel Egyesült Munkáspárt tavalyi kongresszusa után, ugyancsak példamutató jelentőségű. A negyedszázados ünnep alkalmat adna arra, hogy az adott pillanatban a huszonöt évnek elsősorban fényoldalait emeljék ki, büszkén hivatkozzanak a vívmányokra. A megemlékezések tartalmát — jogosan — elsősorban ez szolgáltatja. De éppen az ünnep előestéjén kibocsátott tervjelentés a tennivalókra irányítja a figyelmet, azt húzza alá, hogy az új negyedszázad kezdetén mit kell tennie ennek a ma már harmincmilliósnál is nagyobb népnek országa építése, szocialista társadalmi berendezkedése modernizálásáért. Ez a „lengyel realizmus” a záloga annak, hogy az elmúlt huszonöt év gazdag eredményeit, példátlan sikereit, igen gyorsan újabbak tetézzék. Ehhez kíván egész szívéből további eredményekben gazdag jövőt, a lengyel néppel mindenben együtthaladó igaz szövetségese, a magyar nép. Várkonyi Tibor Armstrong és Aldrin két és negyed éves holdsétája után visszaindult az Apollo-11 öt vállalkozás zajlott, illetőleg zajlik napjainkban SA millió és millió ember figyelmétől kísérve. Egy pamm piruszhajó szeli a végtelen vizeket, és egy űrhajó az irdatlan távolságokat. Mindkettőnek fedélzetére bátor hajósok szálltak. Az egyikére nemzetközi legénység, a másikéra három amerikai. A Rá és az Apollo—11 az emberiség is közös erőfeszítésének két változata, régmúlt és ma találkozik bennük. Amíg a Rá a legprimitívebb körülmények között, viharokkal tépett ronggyá vitorláit, hogy megtudják: átkelhettek-e Amerikába ilyen lélekvesztővel az egyiptomiak, addig az Apollo—11 útját a technikai civilizáció minden eddigi áldása kiséri — hogy csak egyet említsünk: egyedül a holdkomp miniatűr számítógépe másodpercenként 300 ezer matematikai műveletet képes elvégezni. A kozmikus méretekhez viszonyítva az Apollo—11 is lélekvesztő, méginkább a holdkomp, de a műszaki berendezések régiója hivatott a lehető legkisebbre csökkenteni a kockázatot. A Nyugalom Tengerének közelebbről még fel nem derített másodlagos kráterében szállt le a holdkomp. A leszállás helyén táblát tűztek ki: „Itt léptek a Holdra először emberek ... az egész emberiség nevében” — mondja a többi között a felirat szövege. Méltán tehették ki a Holdon leszálló űrhajósok — Armstrong és Aldrin az emberiség közös vállalkozását hirdető táblát. Az űrhajózás századunk második felének új tudománya 1957 októberében kezdődött azzal, hogy a Szovjetunió bocsátotta fel az első mesterséges bolygót, amely áttörte a gravitáció bilincseit. És az első ember, Jurij Gagarin, alig több, mint nyolc éve, 1961. április 12-én indult Föld körüli pályára, a világűr Kolumbuszaként. Ő volt az első, akik utána jöttek, mind az ő nyomdokain jártak, s tisztelettel veszik ajkukra nevét, az úttörőnek kijáró elismeréssel. Az űrhajózás úttörőinek való emlékezés felvillantja ,elöttünk Ciolkovszkij halhatatlan alakját, akinek zseniális meglátása napjainkban válik valóra a Föld körül keringő, és a naprendszer különböző tagjai irányába küldött rakéták működésében. A holdexpedíció kétségkívül az emberiség egyik legmerészebb vállalkozása. Tíz esztendő munkája, 400 000 szakember közreműködése és 40 milliárd dollárnyi költség árán tűzhették ki a lobogót a Nyugalom Tengerének kies pontján. Elmondhatjuk, hogy a holdexpedíció, mint a jövő merész vállalkozása vált mai tetté, ugyanakkor saját múltunk megismeréséhez segít hozzá. A Holdról hozott kőzetminták elemzése bizonyára a végső bizonyítékát adja annak, hogy a naprendszer bolygói egységes felépítésűek, s a kormeghatározási módszerek felhasználásával talán arra is fény derül, Holdunk vagy Földünk öregebb-e. Bármelyikről derül is ki, ez azok kimagasló érdeme, akik először tapadták ezen a júliusi napon örök kísérőnk talaját, s hagyták ott lábuk nyomát. Kis lépés egy ember, de hatalmas ugrás az emberiség számára — ezekkel a szavakkal jellemezte vállalkozását Armstrong, aki elsőnek tette le lábát a Holdra. A holdexpedíció sikeréhez az emberek bátorságán túl lenyűgöző technikai apparátus járul hozzá. Akiknek alkalmuk volt az egyidejűség varázsával követni a Holdra szállás pillanatait, egészen addig, amíg Armstrong és Aldrin ismét el nem tűnt a holdkomp mélyén, a híradástechnika gigászi teljesítményének lehettek tanúi százmilliók, négyszázezer kilométer távolságból közvetített képeket nézhettek, ez is azt bizonyítja, hogy földgolyónk az utóbbi évtizedben mennyire összezsugorodott. S ha a békés vállalkozások egyik eddigi legnagyobbjaként tartjuk számon a Holdra lépést, a tartós béke megteremtését annál szükségesebbnek érezzük. Ehhez járul hozzá, ha az űrkutatásban vezető nagyhatalmak , a Szovjetunió és az Egyesült Államok megsokszorozzák az együttműködésre irányuló erőfeszítéseiket. Kődarabok is utaznak most a világtéren át — a Hold felszínének anyagából — hogy tudósok kezébe kerüljenek. A Holdra szállással és az Apollo—11 űrutazásának befejezésével hosszú hónapok munkája vár a tudósokra, hogy fellebbentség a fátylat naprendszerünk néhány homályban maradt titkáról nyújtottak ki a holdkomp testéből. A manőverezési hajtóművek újabb üzembe helyezésével a holdkomp több mint 600 méterre távolodott el az űrhajótól. Ekkor Aldrin, a holdkomp pilótája üzembe helyezte az úgynevezett leszálló rész hajtóművét, s ezzel elliptikus pályát állított be. E pályát úgy számították ki, hogy legközelebbi pontja 15 kilométerrel legyen a tervezett leszállóhely felett. A leszálló hajtómű üzembe helyezésére magyar időszámítás szerint este 8 óra után került sor. Armstrong és Aldrin figyelték a leszállást, s amikor a holdkomp a pálya legalacsonyabb szakaszába érkezett, két perccel este 9 óra után megkezdődött a leszállás legveszélyesebb, még soha ki nem próbált szakasza: a leereszkedés. Az űrhajósok a hajtómű sugarának adagolásával és a kormányrakéták működtetésével lassan haladtak a pontosan kiválasztott leszállóhely felé. A leszállás kezdetén Armstrong és Aldrin nem láthatta a Hold felszínét, csupán radar-megfigyeléssel, fedélzeti számítógépekkel tudták figyelni a holdkomp útját, amelynek adatait folyamatosan közölte velük a földi irányítóközpont is. 2400 méter magasságtól kezdve Armstrong már közvetlen megfigyeléseket végzett, Aldrin pedig a radart figyelte. Két perccel a leszállás előtt az űrhajó már csak mintegy 50 méter magasságban lebegett a kiválasztott leszállóhely felett és végül lassan, másodpercenként körülbelül egyméteres sebességgel ereszkedett a talaj fölé. Ekkor az űrállomás lábába épített érzékelő berendezések jelt adtak és az űrhajósok kikapcsolták a fékező hajtóművet. 21 óra 17 perc volt, a holdkomp a Nyugalom Tengerének térségében leszállt a Holdra. A leszállás műveletéről, sajnos, televíziós képet nem láthattunk. „A Sasnak szárnya van” Az események időbeli sorrendje vasárnap és hétfőn a következőképpen alakult: Vasárnap hajnali fél négy órakor az Apollo–11 három űrhajósa megkezdte kilencórás pihenőjét a döntő műveletek előtt. Vasárnap délben a houstoni űrhajózási központ rádión ébresztette fel őket. Collins közölte, hogy mindannyian jól aludtak. Aldrin, aki vasárnap délután átmászott a „Sas”-nak nevezett holdkompba, 14.50 órakor jelentette a földi ellenőrző központnak, hogy hozzálátott a holdkomp műszereinek végső ellenőrzéséhez. 15.16 órakor Armstrong is átmászott a holdkompba. 18.47 órakor a földi ellenőrző központ engedélye alapján az asztronauták leválasztották a holdkompot az Apollo —11-ről. Újabb jelentés ment a Földre: „A Sasnak szárnya van.” A szétválasztás úgy játszódott le, hogy Aldrin üzembe helyezte a holdkomp manőverezésre szolgáló kisebb hajtóművét. A két űrjármű ekkor egy ideig egymás közvetlen közelében folytatta keringését. Ekkor került sor arra, hogy Collins az űrkabinból kívülről is szemügyre vehesse a holdkompot, különösen fontos volt, hogy ellenőrizzék a „leszálló lábakat’’, amelyeket csak közvetlenül a szétkapcsolás előtt Emberi lábnyom a Holdon Először Armstrong adott rövid képet arról, mit lát maga körül. A holdkomp egy labdarúgópálya nagyságú, aránylag sík területen szállt le. A holdkompot kézzel irányította az utolsó másodpercekben, mert az automatikus vezérlő berendezés egyenesen egy kráter közepébe vitte volna. A területen csak kisebb szikladarabok láthatók. Aldrin nagy meglepetésre arról beszélt, hogy a napsugarak törése szerint különböző színeket tud megkülönböztetni. Az első helyszíni tudósítások után az asztronauták rátértek a szakmai adatok közlésére. Ez meglehetősen hoszszú ideig tartott, hiszen a holdkompnak minden egyes műszerét ellenőrizni kellett ahhoz, hogy közös megegyezéssel, a földi megfigyelő állomással eldöntsék, vajon folytatható-e a Holdra szállás újabb művelete, a Holdra lépés. Több mint másfél óráig tartott, amíg megtörtént az ellenőrzés. A Houstonnal folytatott beszélgetés eredményeképpen egészen váratlanul úgy döntöttek, hogy a holdséta előtt nem lesz alvási periódus, mert olyan jó kondícióban érzik magukat, hogy teljesen feleslegesnek tartják az alvást. Az űrhajósok orvosa is úgy nyilatkozott, hogy meg lehet kockáztatni a holdsétát. Ezután a várakozás hosszú ideje következett. Armstrong felöltötte rendkívül bonyolult űrruháját, amelynek egyetlen példánya kereken százezer dollárba került. Ezüstös ragyogás Hajnali 3 óra 40 perckor (magyarországi idő szerint) nyitotta ki Armstrong a holdkomp ajtajának nyílását. A holdkomp úgy volt beállítva, hogy ezzel a művelettel működésbe lépett a komp alsó részére szerelt televíziós kamera. Az első pillantásra szokatlan kép jelent meg. Hoszszabb idő kellett, amíg hozzászoktunk a Holdon uralkodó sajátságos fény- és árnyviszonyokhoz. A nap sugarai bal oldalról világították meg a képet, az ezzel szembefordult tárgyak ezüstös színben ragyogtak, a többiek szürkén, elmosódottan látszottak. A képernyőn egy láb jelent meg, amely óvatosan kereste a legközelebbi lépcsőfokot. Armstrong tette meg az Utat a lefelé vezető kilenc lépcsőfokon. Három óra ötvenhét perc volt. Armstrong bal lábával a Hold talajára lépett. Mint a földi ellenőrző központnak elmondotta, lépése nyomot hagyott a Hold felületén, a televíziós képernyőn azonban ezt nem lehetett kivenni. Közölte azt is, hogy könnyedén mozog. Finom por fedi be a Holdnak azt a részét, ahová leereszkedtek, a felszínt hamuszürkének látja. Armstrong fényképfelvételeket készít a leszállás helyéről, majd a keze ügyébe eső legközelebbi kődarabot felnyújtja a holdkompba Aldrinnak. Ez azért történt így, mert előirányozták annak lehetőségét is, hogy a holdkomp esetleg azonnal vissza kell hogy térjen, s nem akartak kőzetminta nélkül visszatérni. Armstrong azt is elmondotta, hogy könnyebben mozog, mint a szimulátorban. Körülbelül húsz perc telt el, Armstrong szünet nélkül újabb és újabb kőzetdarabok összegyűjtésén fáradozik. Lassan megy ez, mert minden egyes darabot le kell fényképeznie, ugyanakkor a Houstonban tartózkodó geológusoknak jellemeznie is kell (a kő éles szélű, színe ilyen és ilyen stb.). Minden darabról, amelyet fölemel, három fényképet készít. Egyet a napnak háttal állva, egyet a nap sugaraira merőleges irányban, jobb, illetőleg bal oldalról. Az űrhajósok háromféle berendezést szereltek fel a Holdon, ezek közül kettőt ott is