Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-02 / 203. szám
1 4_______ A RÁDIÓ MELLETT | Aranycsont | JSt"| megsemmisítő düh lappanghat egy íróban,, akit finom lélektani árnyalatok megfigyelőjeként, a drámaírás pasztellba fogalmazott, poétikus lehetőségeinek kedvelőjeként ismerünk! Sós György dühös rádiókomédiája, az Aranycsont, immár nem első bizonyítéka annak, hogy a lírai kedély kitűnően megfér az íróban a haragvó szatirikussal. Sőt, a kettő mintha kiegészítené egymást: a poézisre hajlamos drámaírót az életkomikum felismerése keményebb anyagkezelésre ösztönzi — a szatirikust dühödt nevetésében pedig a lírikus hajlam figyelmezteti az emberi teljesség árnyalataira. Egészséges, jó alkati házasság ez. ■ Arany csont című komédiájának leginkább látható, felső rétege a versenyek, a vetélkedők és fesztiválok divatjának furcsaságairól szól. Második, rejtettebb rétegében a gátlástalan karrierizmus, a törtető szervilizmus kórképét találjuk. Végül van egy harmadik, legmélyebb rétege is: itt a nagy emberi komédia egyik kiragadott részlete játszódik. Remekül körvonalazott karikatúrafigurák, abszurditásában rendkívül realisztikus és leleplező cselekmény, mulatságos, keményen pattogó párbeszédek. Mindezt a rendező, Marton Frigyes tette érzékelhetővé : ismét élvezhettük egyik legjobb rendezői erényét, hogy nem tapad narcisztikusan feladatához, sohasem rajzolgatja agyon figuráit és jeleneteit, mindig csak annyit idéz mellettük, amennyit a részlet fontossága követel. A szereplők közül Sinkó László érzékeny szimatú, impozáns agy- és izomfürgeségű, valamint Balázs Samu megfontoltan provinciális törtetője, Kállai Ilona búgóhangú jellemportréja, Ráday Imre izgatottan szervilis zsűrielnöke, Márkó Erzsi és Horváth Gyula találó karakterfigurája két fontoskodó zsűritag szerepében, végük Kéry Edit villanásnyi, de markáns alakítása tetszett. Végh György könyvtára Végh György különleges értékű, remek könyvtáráról nevezetes. Meg arról, hogy kánikulában is nagy sállal meg pulóverben jár, mert semmiféle meleg nem elég neki. (Aki hajlamos a jelképességre, értheti jelképesen is.) Azután esetleg még arról nevezetes, hogy öszszetéveszthetetlen bájú és költőiségű gyerekkönyveket ír (privát gyerek-közvéleménykutatásom tanúsága szerint e könyvek rendkívül népszerűek). Arról azonban Végh György nem nevezetes, hogy költő, akinek sajátos hangulatú, lágy dallamú, varázslatos lebegésű lírája több mint két évtizede elhallgatott ugyan, de ez a csend — melynek kezdete egybeesik a sematizmus irodalompolitikájának kezdeteivel — nem teheti meg nem történtté az egykori lírikus teljesítményét. Azonkívül tudjuk, hogy csak a lírikus hallgatott el — ugyanakkor elindítva az íróalkat titokzatos pályáin a prózaírót. Gazdag, sajátos hangú és világú prózai terméséből egy kötet, a Mostoha éveim, 1956 után meg is jelent. És sikere volt. Kritikai sikere is. Csak éppen következményei nem voltak. Az írói és publikációs folyamatosságot, az irodalom perifériájáról való újra beköltözést jelző következményei. Ki tudja, miért? Talán Végh György szelídsége, minden agresszivitást nélkülöző lénye miatt, mely annyira nem alkalmas az önérdek-képviseletre? Mert sem esztétikai, sem politikai okok nem indokolják perifériára szorítottságát. Mindezt pedig azért kellett leírnom, mert hitetlenkedve olvastam az ,,l5s”-ben Somlyó György szép köszöntőjét: Végh György ötvenéves. Legalább az évforduló-rögeszmék szellemében ideje lenne tehát rendezni Végh viszonyát az élő magyar irodalommal. Másfelől pedig azért került ide ez a születésnapi töprengés, mert a rádió múlt kedden félórás műsort sugárzott Végh Györgyről, Koczogh Ákos és kitűnő előadóművészek közreműködésével, Az én könyvtáram címmel. Jó műsor volt, hangulatos és érdekes, de lám, megintcsak elsősorban az derül ki, hogy Végh György a könyvtáráról nevezetes. Pedig a rádió igazán mindig „jó” volt hozzá, a legnehezebb években is, nemcsak hozzá, hanem sokakhoz, mint például a valamikori rádió-főadaptátor Mándy Ivánhoz. Most végre Mándy is belépett, József Attilla díjjal ratifikáltan, az irodalom belterületére, ahol Végh Györgynek is helye van. Görgey Gábor Borics Pál szobrai a Műcsarnok kamaratermében Borics Pál szobrászművész éppen húsz esztendővel e mostani, műcsarnokbeli tárlat előtt, 1949-ben mutatkozott be első ízben a közönség előtt a Nemzeti Szalon termeiben. Az azóta eltelt két évtized alatt azonban — egészen a múlt év végéig, amikor néhány portréját felállították a Közlekedési Múzeum előtt — ritkán hallott róla a közönség. Tárlatát azonban mégsem mondhatjuk látványos újrafelfedezésnek. Bemutatott portréi, kisplasztikái és érmei legfeljebb finomítják a képet, amely művészetéről a tárlatlátogatókban már kialakult. Szobrairól ma sem mondhatunk mást, „újat”: sommázó mintázás, az anyag tömbszerű kezelése jellemzi. Csoportjaik legfeljebb téma szerint válnak szét: portrékra — Szürke fej, Kucsmás fej —, állatszobrokra — Kisborjú, Fóka, Pingvin család, Vakaródzó kiscsikó — és zsánerkompozíciókra — Súroló nő, Kévekötő, Halászok. A plakettek közül Eger címerét és Goldmann György portréját említhetjük, mint Borics Pál sikerült kísérleteit. .h. gy. A HUNGARHOTELS szezonzáró bálokkal búcsúzik balatoni vendégeitől MŰSOROS BÁL a BALATONALMÁDI AURORA SZÁLLÓBAN SZEPTEMBER 20-ÁN BALATONFÜREDI MARINA SZÁLLÓBAN SZEPTEMBER 27-ÉN DÍSZVACSORA A 22 ÓRAKOR KEZDŐDŐ MŰSOR ELŐTT Részvételi díj személyenként az Auróra Szállóban 115,— Ft a Marina Szállóban 120,— Ft amely magában foglalja a díszvacsorát, a műsor megtekintését, a szállást, a vasárnapi reggelit és ebédet Helybiztosítás — személyesen — szeptember 8-tól a szállodák portáján, és a HUNGARHOTELS Információs Irodájában. Budapest, V„ Petőfi Sándor utca 16. FELVILÁGOSÍTÁS A 180—642 TELEFONSZÁMON Magyar Nemzet Firenzei ssimposionok Galilei és Michelangelo A mania SZimposion a filMulfirenzei táj ellenkező oldalán zajlott le, ahová Contini professzor költözött. Lakása a Pian de’Giuliarin van, ez is hegycsúcs, vagyis inkább afféle fennsík, a Piazzale Michelangelo felett balra. Szegény igricek telephelye lehetett valamikor a középkorban, mint a neve is hirdeti. Aztán a reneszánsz korabeli nagypolgárok felfedezték és nyaralókat építettek rá, például Guicciardini, a nagy történetíró és egyben nagy vagyonú polgár. Aztán bankárok vették meg a villát, s most évszázadokkal később Contini professzor vette bérbe. Mert már nem divat itt élni, itt csak annak érdemes lakni, aki gondolkodni szeret. Például nem éppen szándékosan, de itt élt a szomszédos Arcetriben a XVII. században, 1634-től 42-ig nyolc évig, haláláig, Galileo Galilei és ide száműzve, támaszát, legkedvesebb leányát elvesztve, vakon alkotott olyan jelentékenyet, amelyhez foghatót boldog és szabadon költözködő s gazdag tudósok százszámra együttvéve sem: a modern mechanikát. Villabörtönével szemben hajlik a völgyek fölé a „Homéroszhoz címzett fogadó” — a névadásnál nyilván az igricekre emlékeztek, mivel ez a Homérosz is „csak” népi dalos volt, habár „nagyobbacska". — Itt elmélkedtünk rajta Contini professzorral és családjával, hogy Galilei végül is győzött. Elvették tőle a jogot, hogy a tudományos közvélemény alapjává tegye a kopernikuszi szemléletet. Elzárták a világtól. S ebben a helyzetben fejezte be életművét, formálta ki véglegesen az új mechanikát, mélyítette ki az új módszert, s természetesen közvetve a kopernikuszi tudományt is. S nem vált burkoltig, ezoterikussá, de nem is népszerűsített. Hitte, hogy a tudományos pontosság és világosság és az élmény igazsága, mely módszerességben és ellenőrizhetőségben magasrendű, képes mindenkit meggyőzni. Contini professzor ekkor említette, hogy Italo Calvino szerint ez a 70. évén túljutott, elszigetelt, árva, szegény Galilei a legnagyobb olasz író. S hogy ezen sokan nevetnek. Megmondtam vendéglátómnak is: nem nevethetek rajta. Mert ez a Galilei Dante és Ariosto csodálója, a lényeglátás, plasztikus kifejezés, szabad kombinatív találékonyság és harmonikus egyensúly csodálója az irodalomban, minden módszeressége és egzaktsága mellett ilyen maradt tudománya kifejezésében is. És ihletett is volt amellett, mint szeretett poétái.. Az irodalmi kifejezést nem kölcsön vette, ott élt az elméje idegszálaiban, ujjai hegyében. A társaság egyik tagja megjegyezte, hogy ma már ezt nem lehet megvalósítani a természettudományban, mert nyelve túlságosan specializálódott, módszere sajátosan matematikai logikát követ, a kifejezésnek dísztelen, elementáris sűrítésével. Erre nehéz volt válaszolni, mégis úgy véltem, hogy a természettudomány filozófiai általánosításában ma is érvényes a Galilei megszabta feltétel. Gondoljunk csak Heisenbergre, Szilárd Leóra, és másokra is. Elhallgattunk tűnődve. Ahogy kinéztünk az ivóterem nagy ablakán, a szél sebesen sodorta a felhőket, s egyszerre csak felmeredt egy távoli hegycsúcs. Contini professzor csak annyit mondott: a Falterona. S mosolygott hozzá, mert mint a beleélés mestere, sejtette, hogy a név kimondásakor mire gondolok. Megjegyzése mögött az rejlett, hogy Dante egyik prózai művében, a Vendégségben, keserűen háborog, hogy a vagyon, a pénz általában méltatlan emberek kezében található. Mert mi egyéb mint a szerencse ostobasága, hogy a Falterona tövében egy szerencsés ember a földet piszkálva, kapájával talál egy vaskatlanra való pénzt, ami egyes-egyedül őrá várt a földben évszázadokon át. S már fel is tolul emlékezetemben a nagy dantei fejtegetés, hogy az „új felhalmozások” (nuovi ramnamenti) bolygatják meg az emberi társadalmat, forgatják fel az erkölcsi rendet s a tulajdon gyönyöre, mely egy szép piros almával kezdődik, amit megkíván a kisgyerek, országok elpusztításával fejeződik be „érett” férfikarban. A harmadik szimpozion ezt A Ildi iitullt, a beszélgetést fogta körül hétfő délelőtt és este. Reggel 11 óra tájt kezdődött, akkorra hívott meg múzeumába, a Michelangeloházba Tolnay Károly. Déli egy óráig jártuk az emeleteket, aztán este folytattuk a szimpoziont egy kis ostoriában, utána ismét a Michelangelo-házban fejeztük be. Egy óriási művész s egy rendkívüli tudós kapcsolatát világította meg számomra ez a beszélgetéssorozat, s mindegyikük megismeréséhez bőven adott új elemeket. Michelangelo minden csodálója számára a legtöbb helytálló magyarázatot egy emberöltő óta Charles de Tolnay, vagyis Tolnay Károly adja. Nagyképűség nélküli, abszolút tárgyismerete, az érvek természetes, egyszerű kibontása, hallatlan művészi érzékenység, s a Michalangelóhoz való különleges, szinte baráti hozzátartozás különbözteti őt meg minden korunkbeli érdemes Michelangelo-kutatótól. ő, Lukács György, Fülep Lajos kortársa, barátja, a legigazabb szellemi törekvéseket vitte magával vándorútjába, mely most látszik elpihenni csak, mióta 1965-ben „hazaért” Firenzébe, mint a Michelangelo-ház újjáteremtője. Azt gondolhattuk volna, hogy hatalmas Michelangelomonográfiájának korpusza után a Michelangelo-házban már csak a nyugalmat fogja keresni. Ellenkezőleg, új életre támadt. Nagy Michelangelo-művéhez az új kiadásban egy kötetnyi újabb kiegészítés csatlakozik, ezen felül három kötetben most készíti elő Michelangelo rajzainak döntő jelentőségű kritikai kiadását, mely előbbi művéhez fogható, alapvető alkotásnak ígérkezik. És a Michelangelo-ház! Csodálatos önmagában is, mint történeti képződmény a Via Ghibellinán, és még inkább az, mint múzeum. Mert a Michelangelo iránti tiszta alázat világos megjelenése egyszersmind Tolnay Károly múzeumszervező módszerének félre nem érthető jegyeit mutatja. Csak Itáliában képzelhető el, hogy egy nemesi család legnagyobb ősének egy kézművest, egy „kőfaragót” tekintsen. A freskót festők, szobrászok ekkor már nagyjából megvívták harcukat a társadalmi elismertetésért Itáliában, az alkotás géniusza segítségével, de a reneszánsz társadalmi fejlődés megtorpant. A nagy művész kezdte meg házának egybeépítését a szomszéd épülettel, ezt utódai a XVII. században folytatták, s egy újabb házzal egyesítették. A nagy ősnek kis múzeumot rendeztek be, melyben láthatók voltak használati tárgyai, néhány műve, a róla készült arcképek. Ezenkívül olyan freskókat helyeztek a falakra, melyeken Michelangelo a Város legnagyobb alkotói körében található, mint Dante, Petrarca (Boccaccio hiányzik, az szerintük nem volt eléggé előkelő). Aztán mint a Köztársaság követe szerepel a nagy ősi fejedelmeknél, hatalmasoknál. Vagyis gondosan retusáló kezekkel javították társadalmi helyzetét. Ebbe a hiteles, sután kedves, de őszinte kultuszba helyezte bele Tolnay Károly a maga múzeumát Bármily komoly összeget szánt az olasz állam a múzeum újjáteremtésére, az már eleve nem lehetett elég a kifejlesztésére is. S ekkor vált döntő tényezővé Tolnay Károly szakértelme. A ház pincéjében, a firenzei művészraktárakban sorra ismerte fel Michelangelo szoborvázlatait, ifjúkori művest, elveszettnek hitt alkotásokat, és benépesítette velük műséntnál Természetesen élég sok olyan alkotást is megkapott, melyeknek michelangelói eredete közismert volt, de vagy hevertek, vagy másutt voltak kiállítva. A vázlatokat szobrászállványra helyezte, a megalkotás és művészi érés folyamatát szinte tapinthatóvá tette. Ebben a múzeumban emberközelség s egyszersmind az alkotás titkos folyamatainak atmoszférája érezhető. S persze, olyan következtetések előfeltételei világosulnak meg, melyek ugyancsak nem lényegtelenek. Például, hogy az ifjú Michelangelo alakjai éppenúgy gótikusan megnyúltak, mint az öregkorié, hogy a tudatos befejezetlenség elég gyakran előfordul bennük. A lesmélyebt a -USSS egyik rabszolgaábrázolása felfedezése hatott rám. A Pittipalotában volt elfalazva, 1921- ben fényképezték csak le, de még ki sem állították. Ugo Brocacci végre 1962-ben kihelyezte a Palazzo Pitti úgynevezett Bacchus terére, de úgy gondolta, hogy Michelangelo egyik tanítványának munkája. Tolnay Károly kétségbe nem vonhatóan bizonyította, hogy a Firenzében megalkotott öt rabszolgavázlat elveszettnek hitt ötödik darabja. (Négy az Accademia dellé Belle Artában van.) Alig kidolgozott, roppant erejű, de ernyedt test, fölemelt jobbja csak csonkán és tömisszerűen nyúlik ki, baljával fának támaszkodik fájdalmában, fájdalomtól megtört arcát oldalra fordítja, s ezt a szenvedő arcot dúsan omló hajkatona övezi. Tolnay éppen azt hangsúlyozza, hogy ez az erős, „plebejus arc” roppant fájdalmat fejez ki. S felveti újból Condivi megállapítását, hogy a Rabszolgák a Szabad Művészeteket ábrázolták, meg a Festészetet, a Szobrászatot, Építészetet. Tolnay felteszi a kérdést: hátha ez a szobor a Zenét jelenti, vagy Apollóut, esetleg Orfeuszt jeleníti meg, aki lantját felemelt jobb kezében tartotta, annak kifejezésére, hogy a gyász jeléül,— II. Gyula halálakor — immár a Zene is elhallgatott. Hiszen elég volt Michelangelónak Eurydikére gondolni és máris képes volt ilyen hatalmasan kifejezni Orfeusztántorgó fájdalmát. Eszembe jutott, hogy amikor Tolnay Károly húsz éve megtette azt a Római Magyar Akadémia szakembereinek és művészeinek, hogy elmagyarázta a Sixtus- Kápolna freskóit a helyszínen, akikor is a kor, az újplatonista Medicikör és Michelangelo gondolkodásával, érzelmeivel való teljes azonosulás, a tárgy belső törvényei szerint való gondolkodás ragadott meg bennünket, s éreztük, hogy felfedezéseinek ez leghatalmasabb forrása. Tolnay Károly boldog ember, mert nagy, tiszta életművet alkotott, s azon dolgozhat tovább múzeumában, mely egyben jól felszerelt kutatóközpont is. Mi is boldogok vagyunk, hogy ősszel, a Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszuson itthon üdvözölhetjük. S ő is boldog örömmel várja a találkozást. Nemcsak ifjúsága nagy s még élő magyar kortársait emlegeti szívesen, hanem pontosan értékeli a magyar művészettörténet új eredményeit is. De nem is lehet az másként olyan tudósnál, ki magyar voltáról soha egy pillanatra sem feledkezett meg akinek házában egy szentélyre valót tesznek ki egykori kortársainak, századunk nagy magyar művészeinek alkotásai. Kardos Tibor Most mutatták be a Francoise Sagan La Chamade című regényéből készült filmet, amelyet az amerikai lapok meglehetősen rosszul fogadtak. A Daily News szerint a film unalmas, és ezen csak a főszereplő, Catherine Deneuve szépsége enyhít. A Times szerint pedig a darab egy papírpohárra emlékeztet, amelynek oldalára valami apró tirádát festettek •Kedd, 1969. szeptember *• NAPLÓ Szeptember 2 Némethy Ferencet, Káldi Nórát, Horesnyi Lászlót, Bálint Andrást és Balázsovits Lajost köszöntötték a Madách Színház hétfői évadnyitó társulati ülésén a színház új tagjaiként. Ismertették a műsorterveket is. Lapunk már korábban hírt adott az évad első bemutatóiról, Szomory Dezső Hermelin és Alekszej Tolsztoj Rakéta című színműveinek, valamint Horváth Ferenc Hiába, Pest az Pest című estjének előadásairól. Az évad folyamán a következő bemutatókat, illetve felújításokat tervezi még a Madách Színház: Karinthy Ferenc: Budapesti álmok; Tennessee Williams: Tetovált rózsa; Shaw: Sosem lehet tudni; Beckett: Ó, azok a régi szép idők; Achard: Játszik velem? Felújítják Németh László Papucshős című drámáját, az Egy pohár vizet musical-változatban. Tervbe vették Illés Endre, Darvas József, Dobozy Imre, Tabi László és Mándy Iván készülő műveit . Ismét szerepel magyar film a New York-i filmfesztivál műsorán: Elek Judit első játékfilmjét tűzte műsorára a hetedszer megrendezésre kerülő fesztivál szervező bizottsága. A Sziget a szárazföldön című filmünket szeptember 18-án és 23-án vetítik. A New York-i filmfesztivál egyébként nem kereskedelmi jellegű, hanem mindig a világ legújabb filmterméséből ad válogatást, és a leghíresebb rendezők új munkáit mutatja be. A magyar filmművészetet eddig Jancsó Miklós és Szabó István munkái képviselték ezen a filmszemlén. A Négy apának egy leánya című Móra-elbeszélést mutatja be Móricz Lili dramatizálásában október 11-én évadkezdésül, a Szegedi Nemzeti Színház. Móra Ferenc művének színpadi változatát első ízben, 1943-ban, Hunyady Sándor feldolgozásában, a budapesti Vígszínház mutatta be. A szegedi színház hétfői évadnyitó társulati ülésén azt is közölték, hogy öt zenés és hat prózai bemutatót terveznek, közöttük a Sarolta című Erkel vígoperáét, és Mocsár Gábor Mindenki városa című, a felszabadulásra emlékező drámájáét Az új évadban — havonta két ízben — Szegeden vendégszerepel majd a Pécsi Balett ■f Másfél hónapos ausztráliai turné után hazaérkezett Kazal László és Balogh Erzsi. A népszerű színészházaspár a távoli világrész magyarok is lakta nagyvárosaiban lépett fel — az ausztráliai magyar nyelvű újságok egybehangzó véleménye szerint elragadtatott ünneplésektől kísérve.A Lenin-mellszobrot mintáz a centenáriumra Fritz Sieger holland szobrász. Első Leninportréját 1919-ben mintázta meg a művész, s azóta elkészítette Marx portréját, egy munkásmozgalmi témájú reliefet „1934 július” címmel és „Harcoló Vietnam” címmel fából faragott szobrot. John Heartfield halálának első évfordulójára műveit kiállítják Párizsban. A művészi fotómontázs megteremtőjéről ez alkalomból méltatást közöl az Humanité, s azt írja, hogy művei Daumier óta a legnagyobb mozgósító erő a képzőművészetben. Két jugoszláviai ösztöndíjas hallgatója lesz a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolának, a magyar—jugoszláv kulturális egyezmény alapján. A két színészjelölt: Soltis Lajos és Balázs-Piri Zoltán a Szabadkán megtartott felvételi vizsgán a legjobb eredményt érte el. Romain Rolland drámája, a Szerelem és halál játéka alapján készült Jan Cikker szlovák zeneszerző új operájának szövegkönyve. 4* A dániai Odenseeben tartják meg szeptember 23-án Láng István „Gyászzene” című zenekari művének ősbemutatóját. Az odenseei szimfonikus zenekart a dán királyi opera karmestere, Vető Tamás vezényli. A mű a Magyar Rádió kérésére készült és a jövő év tavaszán nálunk is bemutatják