Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-02 / 203. szám

1­ 4_______ A RÁDIÓ MELLETT | Aranycsont | JSt"| meg­­semmisítő düh lappanghat egy íróban,, akit finom lélektani árnyalatok megfigyelőjeként, a drámaírás pasztellba fogalma­zott, poétikus lehetőségeinek kedvelőjeként ismerünk! Sós György dühös rádiókomédiája, az Aranycsont, immár nem el­ső bizonyítéka annak, hogy a lírai kedély kitűnően megfér az íróban a haragvó szatiri­kussal. Sőt, a kettő mintha ki­egészítené egymást: a poézisre hajlamos drámaírót az életko­mikum felismerése keményebb anyagkezelésre ösztönzi — a szatirikust dühödt nevetésében pedig a lírikus hajlam figyel­­mezteti az emberi teljesség ár­nyalataira. Egészséges, jó al­kati házasság ez. ■ Arany csont című komédiá­jának leginkább látható, felső rétege a versenyek, a vetélke­dők és fesztiválok divatjának furcsaságairól szól. Második, rejtettebb rétegében a gátlás­talan karrierizmus, a törtető szervilizmus kórképét találjuk. Végül van egy harmadik, leg­mélyebb rétege is: itt a nagy emberi komédia egyi­k kiraga­dott részlete játszódik. Remekül körvonalazott ka­rikatúrafigurák, abszurditásá­ban rendkívül realisztikus és leleplező cselekmény, mulatsá­gos, keményen pattogó párbe­szédek. Mindezt a rendező, Marton Frigyes tette érzékel­hetővé : ismét élvezhettük egyik legjobb rendezői erényét, hogy nem tapad narcisztiku­­san feladatához, sohasem raj­­zolgatja agyon figuráit és je­leneteit, mindig csak annyit idéz mellettük, amennyit a részlet fontossága követel. A szereplők közül Sinkó László érzékeny szim­atú, impozáns agy-­ és izomfürgeségű, vala­mint Balázs Samu megfontol­tan provinciális törtetője, Kál­lai Ilona búgóhangú jellem­portréja, Ráday Imre izgatot­tan szervilis zsűrielnöke, Má­rkó Erzsi és Horváth Gyula találó karakterfigurája két fontoskodó zsűritag szerepé­ben, végük Kéry Edit villanás­nyi, de markáns alakítása tet­szett. Végh György könyvtára Végh György különleges érté­kű, remek könyvtáráról neve­zetes. Meg arról, hogy káni­kulában is nagy sállal meg pu­lóverben jár, mert semmiféle meleg nem elég neki. (Aki haj­lamos a jelképességre, értheti jelképesen is.) Azután esetleg még arról nevezetes, hogy ösz­­szetéveszthetetlen bájú és köl­­tőiségű gyerekkönyveket ír (privát gyerek-közvélemény­­kutatásom tanúsága szerint e könyvek rendkívül népsze­rűek). Arról azonban Végh György nem nevezetes, hogy költő, akinek sajátos hangula­tú, lágy dallamú, varázslatos lebegésű lírája több mint két évtizede elhallgatott ugyan, de ez a csend — melynek kezde­te egybeesik a sematizmus iro­dalompolitikájának kezdetei­vel — nem teheti meg nem történtté az egykori lírikus teljesítményét. Azonkívül tud­juk, hogy csak a lírikus hall­gatott el — ugyanakkor elin­dítva az íróalkat titokzatos pályáin a prózaírót. Gazdag, sajátos hangú és világú prózai terméséből egy kötet, a Mos­toha éveim, 1956 után meg is jelent. És sikere volt. Kritikai sikere is. Csak éppen követ­kezményei nem voltak. Az írói és publikációs folyamatosságot, az irodalom perifériájáról való újra beköltözést jelző követ­kezményei. Ki tudja, miért? Talán Végh György szelídsége, minden agresszivitást nélkülö­ző lénye miatt, mely annyira nem alkalmas az önérdek-kép­viseletre? Mert sem esztétikai, sem politikai okok nem indo­kolják perifériára szorítottsá­­gát. Mindezt pedig azért kellett leírnom, mert hitetlenkedve olvastam az ,,l5s”-ben Somlyó György szép köszöntőjét: Végh György ötvenéves. Leg­alább az évforduló-rögeszmék szellemében ideje lenne tehát rendezni Végh viszonyát az élő magyar irodalommal. Másfelől pedig azért került ide ez a szü­letésnapi töprengés, mert a rádió múlt kedden félórás mű­sort sugárzott Végh Györgyről, Koczogh Ákos és kitűnő elő­adóművészek közreműködésé­vel, Az én könyvtáram cím­mel. Jó műsor volt, hangula­tos és érdekes, de lám, megint­­csak elsősorban az der­ül ki, hogy Végh György a könyv­táráról nevezetes. Pedig a rá­dió igazán mindig „jó” volt hozzá, a legnehezebb években is, nemcsak hozzá, hanem so­kakhoz, mint például a vala­mikori rádió-főadaptátor Mándy Ivánhoz. Most végre Mándy is belépett, József At­­tilla díjjal ratifikáltan, az iro­dalom belterületére, ahol Végh Györgynek is helye van. Görgey Gábor Borics Pál szobrai a Műcsarnok kamaratermében Borics Pál szobrászművész éppen húsz esztendővel e mostani, műcsarnokbeli tárlat előtt, 1949-ben mutatkozott be első ízben a közönség előtt a Nemzeti Szalon termeiben. Az azóta eltelt két évtized alatt azonban — egészen a múlt év végéig, amikor néhány portré­ját felállították a Közlekedé­si Múzeum előtt — ritkán hal­lott róla a közönség. Tárlatát azonban mégsem mondhatjuk látványos újrafel­fedezésnek. Bemutatott port­réi, kisplasztikái és érmei leg­feljebb finomítják a képet, amely művészetéről a tárlatlá­­togatókban már kialakult. Szobrairól ma sem mondha­tunk mást, „újat”: sommázó mintázás, az anyag tömbszerű kezelése jellemzi. Csoportjaik legfeljebb téma szerint válnak szét: portrékra — Szürke fej, Kucsmás fej —, állatszobrok­ra — Kisborjú, Fóka, Pingvin család, Vakaródzó kiscsikó — és zsánerkompozíciókra — Sú­roló nő, Kévekötő, Halászok. A plakettek közül Eger címerét és Goldmann György portréját említhetjük, mint Borics Pál sikerült kísérleteit. .h. gy. A HUNGARHOTELS szezonzáró bálokkal búcsúzik balatoni vendégeitől MŰSOROS BÁL a BALATONALMÁDI AURORA SZÁLLÓBAN SZEPTEMBER 20-ÁN BALATONFÜREDI MARINA SZÁLLÓBAN SZEPTEMBER 27-ÉN DÍSZVACSORA A 22 ÓRAKOR KEZDŐDŐ MŰSOR ELŐTT Részvételi díj személyenként az Auróra Szállóban 115,— Ft a Marina Szállóban 120,— Ft amely magában foglalja a díszvacsorát, a műsor megtekintését, a szállást, a vasárnapi reggelit és ebédet Helybiztosítás — személyesen —­ szeptember 8-tól a szál­lodák portáján, és a HUNGARHOTELS Információs Irodájában. Budapest, V„ Petőfi Sándor utca 16. FELVILÁGOSÍTÁS A 180—642 TELEFONSZÁMON Magyar Nemzet Firenzei ssimposionok Galilei és Michelangelo A mania SZimposion a fi­­lMulfi­renzei táj ellen­kező oldalán zajlott le, ahová Contini professzor költözött. Lakása a Pian de’Giuliarin van, ez is hegycsúcs, vagyis inkább afféle fennsík, a Piaz­­zale Michelangelo felett bal­ra. Szegény igricek telephelye lehetett valamikor a közép­korban, mint a neve is hir­deti. Aztán a reneszánsz kora­beli nagypolgárok felfedezték és nyaralókat építettek rá, például Guicciardini, a nagy történetíró és egyben nagy vagyonú polgár. Aztán banká­rok vették meg a villát, s most évszázadokkal később Contini professzor vette bérbe. Mert már nem divat itt él­ni, itt csak annak érdemes lakni, aki gondolkodni szeret. Például nem éppen szándé­kosan, de itt élt a szomszé­dos Arcetriben a XVII. szá­zadban, 1634-től 42-ig nyolc évig, haláláig, Galileo Galilei és ide száműzve, támaszát, leg­kedvesebb leányát elvesztve, vakon alkotott olyan jelenté­kenyet, amelyhez foghatót boldog és szabadon költözkö­dő s gazdag tudósok százszám­ra együttvéve sem: a modern mechanikát. Villabörtönével szemben hajlik a völgyek fölé a „Homé­roszhoz címzett fogadó” — a névadásnál nyilván az igricek­­re emlékeztek, mivel ez a Ho­mérosz is „csak­” népi dalos volt, habár „nagyobbacska". — Itt elmélkedtünk rajta Contini professzorral és csa­ládjával, hogy Galilei végül is győzött. Elvették tőle a jo­got, hogy a tudományos köz­vélemény alapjává tegye a kopernikuszi szemléletet. El­zárták a világtól. S ebben a helyzetben fejezte be életmű­vét, formálta ki­ véglegesen az új mechanikát, mélyítette ki az új módszert, s természete­sen közvetve a kopernikuszi tudományt is. S nem vált bur­koltig,­ ezoterikussá, de nem is népszerűsített. Hitte, hogy a tudományos pontosság és világosság és az élmény igaz­sága, mely módszerességben és ellenőrizhetőségben magas­rendű, képes mindenkit meg­győzni. Contini professzor ekkor említette, hogy Italo Calvino szerint ez a 70. évén túlju­tott, elszigetelt, árva, szegény Galilei a legnagyobb olasz író. S hogy ezen sokan nevetnek. Megmondtam vendéglátómnak is: nem nevethetek rajta. Mert ez a Galilei Dante és Ariosto csodálója, a lényeg­látás, plasztikus kifejezés, sza­bad kombinatív találékonyság és harmonikus egyensúly cso­dálója az irodalomban, min­den módszeressége és egzakt­sága mellett ilyen maradt tu­dománya kifejezésében is. És ihletett is volt amellett, mint szeretett poétái.. Az irodalmi kifejezést nem kölcsön vette, ott élt az elméje idegszálai­ban, ujjai hegyében. A társaság egyik tagja meg­jegyezte, hogy ma már ezt nem lehet megvalósítani a természettudományban, mert nyelve túlságosan specializá­lódott, módszere sajátosan matematikai logikát követ, a kifejezésnek dísztelen, ele­mentáris sűrítésével. Erre ne­héz volt válaszolni, mégis úgy véltem, hogy a természet­tudomány filozófiai általánosí­tásában ma is érvényes a Ga­lilei megszabta feltétel. Gon­doljunk csak Heisenbergre, Szilárd Leóra, és másokra is. Elhallgattunk tűnődve. Ahogy kinéztünk az ivóterem nagy ablakán, a szél sebesen sodorta a felhőket, s egyszer­re csak felmeredt egy távoli hegycsúcs. Contini professzor csak annyit mondott: a Fal­­terona. S mosolygott hozzá, mert mint a beleélés mestere, sejtette, hogy a név kimondá­sakor mire gondolok. Meg­jegyzése mögött az rejlett, hogy Dante egyik prózai mű­vében, a Vendégségben, kese­rűen háborog, hogy a vagyon, a pénz általában méltatlan emberek kezében található. Mert mi egyéb mint a szeren­cse­ ostobasága, hogy a Falte­­rona tövében egy szerencsés ember a földet piszkálva, ka­pájával talál egy vaskatlanra való pénzt, ami egyes-egye­dül őrá várt a földben évszá­zadokon át. S már fel is to­lul emlékezetemben a nagy dantei fejtegetés, hogy az „új felhalmozások” (nuovi ramna­­menti) bolygatják meg az emberi társadalmat, forgatják fel az erkölcsi rendet s a tu­lajdon gyönyöre, mely egy szép piros almával kezdődik, amit megkíván a kisgyerek, országok elpusztításával feje­ződik be „érett” férfikarban. A harmadik­ szimpozion ezt A Ildi iitullt, a beszélgetést fogta körül hétfő délelőtt és este. Reggel 11 óra tájt kez­dődött, akkorra hívott meg múzeumába, a Michelangelo­­házba Tolnay Károly. Déli egy óráig jártuk az emelete­ket, aztán este folytattuk a szimpoziont egy kis ostoriá­­ban, utána ismét a Michelan­­gelo-házban fejeztük be. Egy óriási művész s egy rendkívüli tudós kapcsolatát világította meg számomra ez a beszélgetéssorozat, s mind­egyikük megismeréséhez bő­ven adott új elemeket. Mi­chelangelo minden csodálója számára a legtöbb helytálló magyarázatot egy emberöltő óta Charles de Tolnay, vagy­is Tolnay Károly adja. Nagy­képűség nélküli, abszolút tárgyismerete, az érvek termé­szetes, egyszerű kibontása, hallatlan művészi érzékeny­ség, s a Michalangelóhoz va­ló különleges, szinte baráti hozzátartozás különbözteti őt meg minden korunkbeli érde­mes Michelangelo-kutatótól. ő, Lukács György, Fülep La­jos kortársa, barátja, a leg­­igazabb szellemi törekvéseket vitte magával vándorútjáb­a, mely most látszik elpihenni csak, mióta 1965-ben „hazaért” Firenzébe, mint a Michelan­­gelo-ház újjáteremtője. Azt gondolhattuk volna, hogy hatalmas Michelangelo­­monográfiájának korpusza után a Michelangelo-házban már csak a nyugalmat fogja keresni. Ellenkezőleg, új élet­re támadt. Nagy Michelange­­lo-művéhez az új kiadásban egy kötetnyi újabb kiegészítés csatlakozik, ezen felül három kötetben most készíti elő Mi­chelangelo rajzainak döntő jelentőségű kritikai kiadását, mely előbbi művéhez fogható, alapvető alkotásnak ígérkezik. És a Michelangelo-ház! Cso­dálatos önmagában is, mint történeti képződmény a Via Ghibellinán, és még inkább az, mint múzeum. Mert a Michelangelo iránti tiszta alá­zat világos megjelenése egy­szersmind Tolnay Károly mú­zeumszervező módszerének félre nem érthető jegyeit mu­tatja. Csak Itáliában képzel­hető el, hogy egy nemesi csa­lád legnagyobb ősének egy kézművest, egy „kőfaragót” tekintsen. A freskót festők, szobrászok ek­kor már nagyjá­ból megvívták harcukat a tár­sadalmi elismertetésért Itáliá­ban, az alkotás géniusza se­gítségével, de a reneszánsz társadalmi fejlődés megtor­pant. A nagy művész kezdte meg házának egybeépítését a szomszéd épülettel, ezt utódai a XVII. században folytatták, s egy újabb házzal egyesítet­ték. A nagy ősnek kis múzeu­mot rendeztek be, melyben láthatók voltak használati tárgyai, néhány műve, a róla készült arcképek. Ezenkívül olyan freskókat helyeztek a falakra, melyeken Michelan­gelo a Város legnagyobb alko­tói körében található, mint Dante, Petrarca (Boccaccio hiányzik, az szerintük nem volt eléggé előkelő). Aztán mint a Köztársaság követe szerepel a nagy ősi fejedel­meknél, hatalmasoknál. Vagy­is gondosan retusáló kezekkel javították társadalmi helyze­tét. Ebbe a hiteles, sután ked­ves, de őszinte kultuszba he­lyezte bele Tolnay Károly a maga múzeumát Bármily ko­moly összeget szánt az olasz állam a múzeum újjáteremté­­sére, az már eleve nem lehe­tett elég a kifejlesztésére is. S ekkor vált döntő tényező­vé Tolnay Károly szakértel­me. A ház pincéjében, a firen­zei művészraktárakban sorra ismerte fel Michelangelo szo­­borvázlatait, ifjúkori művest, elveszettnek hitt alkotásokat, és benépesítette velük műsén­­tnál Természetesen élég sok olyan alkotást is megkapott, melyeknek michelangelói ere­dete közismert volt, de vagy hevertek, vagy másutt voltak kiállítva. A vázlatokat szob­rászállványra helyezte, a meg­alkotás és művészi érés folya­matát szinte tapinthatóvá tet­te. Ebben a múzeumban em­berközelség s egyszersmind az alkotás titkos folyamatai­nak atmoszférája érezhető. S persze, olyan következtetések előfeltételei világosulnak meg, melyek ugyancsak nem lé­nyegtelenek. Például, hogy az ifjú Michelangelo alakjai ép­­penúgy gótikusan megnyúltak, mint az öregkorié, hogy a tu­datos befejezetlenség elég gyakran előfordul bennük. A lesmélyebt a -USSS egyik rabszolgaábrázolása fel­fedezése hatott rám. A Pitti­­palotában volt elfalazva, 1921- ben fényképezték csak le, de még ki sem állították. Ugo Brocacci végre 1962-ben kihe­lyezte a Palazzo Pitti úgyne­vezett Bacchus terére, de úgy gondolta, hogy Michelangelo egyik tanítványának munká­ja. Tolnay Károly kétségbe nem vonhatóan bizonyította, hogy a Firenzében megalko­tott öt rabszolgavázlat elve­szettnek hitt ötödik darabja. (Négy az Accademia dellé Belle Artában van.) Alig ki­dolgozott, roppant erejű, de ernyedt test, fölemelt jobbja csak csonkán és tömisszerűen nyúlik ki, baljával fának tá­maszkodik fájdalmában, fáj­dalomtól megtört arcát oldal­ra fordítja, s ezt a szenvedő arcot dúsan omló hajkatona övezi. Tolnay éppen azt hang­súlyozza, hogy ez az erős, „plebejus arc” roppant fáj­dalmat fejez ki. S felveti új­ból Condivi megállapítását, hogy a Rabszolgák a Szabad Művészeteket ábrázolták, meg a Festészetet, a Szobrásza­tot, Építészetet. Tolnay felteszi a kérdést: hátha ez a szobor a Zenét jelenti, vagy Apol­lóut, esetleg Orfeuszt jeleníti meg, aki lantját felemelt jobb kezében tartotta, annak kife­jezésére, hogy a gyász jeléül,­­— II. Gyula halálakor — im­már a Zene is elhallgatott. Hiszen elég volt Michelange­lónak Eurydikére gondolni és máris képes volt ilyen ha­talmasan kifejezni Orfeusz­­tántorgó fájdalmát. Eszembe jutott, hogy ami­kor Tolnay Károly húsz éve megtette azt a Római Magyar Akadémia szakembereinek és művészeinek, hogy elmagya­rázta a Sixtus- Kápolna fres­kóit a helyszínen, akikor is a kor, az újplatonista Medici­­­kör és Michelangelo gondolko­dásával, érzelmeivel való tel­jes azonosulás, a tárgy belső törvényei szerint való gon­dolkodás ragadott meg ben­nünket, s éreztük, hogy felfe­dezéseinek ez leghatalmasabb forrása. Tolnay Károly boldog ember, mert nagy, tiszta élet­művet alkotott, s azon dolgoz­hat tovább múzeumában, mely egyben jól felszerelt ku­tatóközpont is. Mi is boldo­gok vagyunk, hogy ősszel, a Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszuson itthon üdvözöl­hetjük. S ő is boldog öröm­mel várja a találkozást. Nem­csak ifjúsága nagy s még élő magyar kortársait emlegeti szívesen, hanem pontosan ér­tékeli a magyar művészettör­ténet új eredményeit is. De nem is lehet az másként olyan tudósnál, ki magyar vol­táról soha egy pillanatra sem feledkezett meg akinek házá­ban egy szentélyre valót tesz­nek ki egykori kortársainak, századunk nagy magyar mű­vészeinek alkotásai. Kardos Tibor Most mutatták be a Fran­­coise Sagan La Chamade cí­mű regényéből készült filmet, amelyet az amerikai lapok meglehetősen rosszul fogad­tak. A Daily News szerint a film unalmas, és ezen csak a főszereplő, Catherine Deneuve szépsége enyhít. A Times sze­rint pedig a darab egy pa­­pí­rpohárra emlékeztet, amely­nek oldalára vala­mi apró ti­rádát festettek •Kedd, 1969. szeptember *• NAPLÓ Szeptember 2 Némethy Ferencet, Káldi Nórát, Horesnyi Lászlót, Bálint Andrást és Balázsovits Lajost köszöntötték a Madách Szín­ház hétfői évadnyitó társulati ülésén a színház új tagjaiként. Ismertették a műsorterveket is. Lapunk már korábban hírt adott az évad első bemutatói­ról, Szomory Dezső Hermelin és Alekszej Tolsztoj Rakéta cí­mű színműveinek, valamint Horváth Ferenc Hiába, Pest az Pest című estjének előadá­sairól. Az évad folyamán a következő bemutatókat, illetve felújításokat tervezi még a Madách Színház: Karinthy Fe­renc: Budapesti álmok; Ten­­nessee Williams: Tetovált ró­zsa; Shaw: Sosem lehet tudni; Beckett: Ó, azok a régi szép idők; Achard: Játszik velem? Felújítják Németh László Pa­pucshős című drámáját, az Egy pohár vizet musical-vál­tozatban. Tervbe vették Illés Endre, Darvas József, Dobozy Imre, Tabi László és Mándy Iván készülő műveit . Ismét szerepel magyar film a New York-i filmfesztivál műsorán: Elek Judit első já­tékfilmjét tűzte műsorára a he­tedszer megrendezésre kerülő fesztivál szervező bizottsága. A Sziget a szárazföldön című filmünket szeptember 18-án és 23-án vetítik. A New York-i filmfesztivál egyébként nem kereskedelmi jellegű, hanem mindig a világ legújabb film­terméséből ad válogatást, és a leghíresebb rendezők új mun­káit mutatja be. A magyar filmművészetet eddig Jancsó Miklós és Szabó István mun­kái képviselték ezen a film­szemlén. A Négy apának egy leánya című Móra-elbeszélést mutatja be Móricz Lili dramatizálásá­­ban október 11-én évadkezdé­sül, a Szegedi Nemzeti Szín­ház. Móra Ferenc művének színpadi változatát első ízben, 1943-ban, Hunyady Sándor fel­dolgozásában, a budapesti Víg­színház mutatta be. A szegedi színház hétfői évadnyitó tár­sulati ülésén azt is közölték, hogy öt zenés és hat prózai be­mutatót terveznek, közöttük a Sarolta című Erkel vígoperá­ét, és Mocsár Gábor Mindenki városa című, a felszabadulás­ra emlékező drámájáét Az új évadban — havonta két íz­ben — Szegeden vendégszere­pel majd a Pécsi Balett ■f Másfél hónapos ausztráliai turné után hazaérkezett Kazal László és Balogh Erzsi. A nép­szerű színészházaspár a távoli világrész magyarok is lakta nagyvárosaiban lépett fel — az ausztráliai magyar nyelvű új­ságok egybehangzó véleménye szerint elragadtatott ünneplé­sektől kísérve.A Lenin-mellszobrot mintáz a centenáriumra Fritz Sieger holland szobrász. Első Lenin­­portréját 1919-ben mintázta meg a művész, s azóta elkészí­tette Marx portréját, egy mun­kásmozgalmi témájú reliefet „1934 július” címmel és „Har­coló Vietnam” címmel fából faragott szobrot. John Heartfield halálának első évfordulójára műveit ki­állítják Párizsban. A művészi fotómontázs megteremtőjéről ez alkalomból méltatást közöl az Humanité, s azt írja, hogy művei Daumier óta a legna­gyobb mozgósító erő a képző­művészetben.­ Két jugoszláviai ösztöndíjas hallgatója lesz a budapesti Színház és Filmművészeti Fő­iskolának, a magyar—jugo­szláv kulturális egyezmény alapján. A két színészjelölt: Soltis Lajos és Balázs-Piri Zol­tán a Szabadkán megtartott felvételi vizsgán a legjobb eredményt érte el.­­ Romain Rolland drámája, a Szerelem és halál játéka alap­ján készült Jan Cikker szlo­vák zeneszerző új operájának szövegkönyve. 4* A dániai Odenseeben tart­ják meg szeptember 23-án Láng István „Gyászzene” cí­mű zenekari művének ős­bemutatóját. Az odenseei szimfonikus zenekart a dán ki­rályi opera karmestere, Vető Tamás vezényli. A mű a Ma­gyar Rádió kérésére készült és a jövő év tavaszán nálunk is bemutatják

Next