Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-01 / 152. szám

4 A­ televízió műsoráról OIHiUllllllinnii Gumiműsoro­­­kvágány Gumianyagnak hívják szak­mai körökben az olyan képe­ket, jeleneteket, amelyek tet­szés szerinti terjedelemben il­leszthetők be egy-egy filmbe. Ilyen például egy játékfilmhez tartozó táncbetét, lehet fél­perces, de lehet akár négy-öt perces is. A filmsorozatok nem élhetnek meg gumianyag nél­kül. E sorozatokban ugyanis olyan epizódokat kell készíte­ni, amelyek meghatározott ideig tartanak, húsz-harminc­­negyven percig, s nem lehet­nek sem hosszabbak, sem rö­­videbbek. Márpedig filmíró, s filmrendező legyen a talpán, aki például egy tizenhárom részes sorozatot úgy tud meg­komponálni, hogy mind a ti­zenhárom rész épp egyforma hosszú legyen. Könnyen „tet­ten érhetők” a gumianyagok a legtöbb kalandsorozatban, még a kedves Tenkes kapitányá­ban is, de ott vannak szép számmal a népszerű Zorróban, a Vidocq-ban, sőt, mi tagadás, a Mézga családba is jutott be­lőlük. A gumianyag nélkülöz­hetetlen, de olykor bosszút áll mesterein. Ha meggondolatla­nul, túl gyakran alkalmazzák a leglátványosabb kalandtör­ténet is unalmassá válik. A tapasztalatok tehát óva­tosságra intenek. A kézenfek­vő megoldás az esetleges cse­lekményszegénység fedezésére nem mindig ideális. Játék­filmben sem, riportműsorban sem. Ugyanis nemcsak A Ten­kes kapitányát vagy a Zorrót kell pontos időtartamra szab­ni. A riportműsorok, legalább­is a sorozatműsorok is előre szabott időtartamra készülnek. Például a hétvégi információs magazin, A TV jelenti. Csak­hogy az események, amelyek­ről egy ilyen műsornak tudó­sítani kell, nem alkalmazkod­nak mindig a műsoridőhöz. Vagy vannak, vagy nincsenek. Vagy érdekesek, vagy unal­masak. És ha történetesen ke­vés van belőlük? Akkor jön a gumiműsor. A Szentendrei Teátrumból például­­ egyéb­ként ez igen kedves, ízes mu­latságnak látszik, lehet közve­títeni két percet, de lehet akár húszat is. Miért ne lehetne! Akár az egész előadást is bi­zonyára sokan megnéznék. A TV jelenti azonban nem erre való. Riportot ad, ízelítőt, de ezt nem úgy nézzük, mint egy teljes színházi közvetítést. Ha hosszabb ez az ízelítő a szük­ségesnél, a műsor szegényes marad. Nyáron általában kevesebb a közérdekű esemény. Leg­alábbis a felnőttek körében. A gyerekeknél a nyár tartalma­sabb, gazdagabb élmény. Vagy talán mégsem? A Tízentúliak társaságának legutóbbi adása — amelyet egyébként Horváth Tibor gondosan és leleménye­sen igyekszik változatossá ren­dezni — bemutat egy audio­vizuális oktatógépet. Érdekes az okos gép. Érdekes a riport is, mindaddig, amíg nem lesz belőle gumiműsor. A gyermek­riporterek ugyanis látszólag képtelenek elszakadni a cso­dagéptől. Bemutatják egyszer, azután még egyszer, azután is­mét. Megnyomnak egy gom­bot, még egy gombot és még egy gombot. Feltehetően azért, mert nem sikerült elegendő témát összegyűjteni az adás­hoz, vagy nem készült el va­lamelyik tervezett riport. Mit tegyenek? Megnyomnak még néhány gombot az oktatógé­pen. Az idő, a műsoridő csak nem akar véget érni. Nem akar véget érni a mű­soridő, úgy látszik, a Zenélő óráknál sem. Ezek egyébként idén sokat mondó címet visel­nek: A kocka el van vetve. A mondat végzetes állapotot jelez. Ha a Zenélő órák kitű­nő együttese ebben az évad­ban nem lelte meg a szeren­csés formát a sorozat folytatá­sához, akkor sem változtatha­tunk. Elvégre a kocka el van vetve. De meddig van elvet­ve? Ameddig tetszik. Kockát dobni bármeddig lehet. Ha a játszmának vége, a játékosok újat kezdhetnek. Ugyanazon a táblán sokáig lehet játszani, ugyanazzal a csapattal ilyen vagy olyan felállításban. A műsor formája „gumiforma”, de az ötlet önmaga ellen for­dulhat, ha visszaélnek vele. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a zenei ismeretterjesztő-szóra­koztató műsor újabb átalakí­tásra szorul. Az elmúlt hét szolgáltatott tehát néhány tanulságos pél­dát a gumiműsor felhasználá­sára. A műsoridőt olykor ne­héz kitölteni. Máskor viszont nehéz betartani. Nemrég vetí­tőben láttam egy szép irodal­mi műsort. Ott derült ki, hogy le kell csípni belőle két per­cet, mert ennyivel hosszabb a műsoridőnél. Tapasztalhattam, rövidíteni sokszor legalább olyan nehéz, mint az időt húz­ni. Hiába. Az óramutató kö­nyörtelen. Világirodalmi Magazin Ha netán valaki nem élte volna még át az óramutató e könyörtelen ritmusának nyo­masztó tudatát, most részesül­hetett benne Tom Stoppard és Elbert János jóvoltából a Vi­lágirodalmi Magazin vasárna­pi műsorában. Stoppard rádió­játéka, amelyet Várkonyi Zol­tán nagyszerűen „fordított le” képernyőre, szellemes és érde­kes látványt teremtve a hang­élményből, gondolatgazdag írás, jóllehet, e gondolatok nem különösebben újak. Az elidegenedésről, az elgépiese­­désről, az egyhangú robot el­­embertelenítő hatásáról, s az egyén lázongásáról e robot­sors ellen — a kapitalista vi­szonyok között mozgó világ­rendben — sokan gondolták már ugyanazt, amit Tom Stop­pard. Ami új és érdekes ebben a képernyőre fordított rádió­játékban — és ami talán nem mindig érthető a képernyő kö­vetkezetes és aprólékos realiz­musához szokott nézőnek —, az a gondolat közlésének mód­ja, az abszurd s mégis plaszti­kus ábrázolás. A fordítói szerzői estek — miként most Elbert Jánosé — megújítják a televízió világ­­irodalmi sorozatának vérke­ringését. Frissítő erőt hozott magával a műsor új rendezője, Várkonyi Zoltán is. Az össze­állítás színvonala a művek tar­talmát és alkalmasságát te­kintve nem egyenletes, de szí­nes, változatos. Emellett van benne közös vonás is, s ez a fantázia, a játékos képzelet szerepe az ember életében, sorsában, jellemében. Vala­mennyi írás főszereplője fan­táziadús ember, legfeljebb nem ugyanarra használja fan­táziáját. Thornton Wilder egy­­felvonásosának ügyvédje pél­dául a szélhámoskodásra. Va­­szilij Suksin paraszt-Münch­­hausene már-már a népmese világát idézi. A két lengyel novella más-más szemszögből a játékkészség igenlése mellett a fantáziátlanság kritikáját is adja. Stoppard autóbuszsofőr­jének képzelete pedig már túl­lép a léleküdítő játékon, gyöt­rő hallucinációvá nő. Erénye a műsornak a soro­zat régebbi adásaiban oly gyakran hiányolt könnyedség, a fel-felbukkanó irónia. Érde­kes és jólesően közvetlen a műveket keretbe foglaló inter­jú. Csaknem valamennyi sze­replő tehetsége teljében ját­szik. Közülük talán leginkább Béres Ilona, Psota Irén és Mádi Szabó Gábor alakításait emelhetjük ki .Vilcsek Anna Lukács Györgynek ítélték a Goethe-díjat Frankfurt város Goethe-dí­­ját a 85 éves Lukács György­nek ítélték oda. A díjat augusztus 28-án, Goethe szü­letésének évfordulóján adják át. A kitüntetést, amellyel Lu­kács Györgynek különösen a Goethével foglalkozó irodalmi tevékenységét jutalmazzák, alapításának éve, 1927. óta ez­úttal huszonkilencedszer ad­ják ki. „Egy kis hazai” az Ódry Színpadon A Magyarok Világszövetsége és az Országos Rendező Iroda július 3, 4, 5, 10, 11, 12, 15, 16-án este 8 órakor Egy kis hazai címmel zenés műsort rendez hazalátogató magya­roknak az Ódry Színpadon. Fellép: Balogh Erzsi, Hadics László, Kazal László, Lehocz­­ky Zsuzsa, Tátrai Marianna, Vámosi János, Záray Márta, Kibédy Ervin és Hlatky László a Hacsek és Sajóban. Konferál Fejér István, ren­dező Kalmár Tibor. —Magyar Nemzet- Majoros István drámája a Déryné Színházban „Az élet elől nem lehet el­bújni” — mondják többször is Majoros István drámájában, a Vakvágányban, és a darab sokértelműen igyekszik bizo­nyítani e mondás igazát. Ott­honában éri utol az élet Csi­kós Mihály pályaőrt, aki 22 éven át mintaszerű házasság­ban, példásan nevelte lányát, és ami szinte természetes, min­dig kiválóan látta el szolgála­tát. Valóságos kis rousseau-i paradicsomot teremtett magá­nak azon a kis szigeten, amit a vasút biztosított számára az ötös számú őrház környékén. Ápolta kertjét, hizlalta álla­tait, és ha letelt a szolgálat, megivott egy pohár saját ter­mésű bort. Mi kell több a boldogság­hoz? — kérdezhetnénk Csikós Mihállyal együtt. De nincs időnk a kérdésre, mert a da­rab ennek az idilli állapotnak éppen a végét mutatja már: építők jönnek, új vasútvonala­kat fektetnek, és a pályaőrt saját fölfedezése temeti maga alá. Szenet lelt a hegy oldalá­ban, és a szénhez most bánya, munkástelep, állomás épül. Régi életéből az új úgy is kiforgatja Csikós Mihályt, hogy felesége 22 esztendővel ezelőtt az építők főmérnöké­nek volt szerelme. A szenve­dély már mindkét részről ki­hűlt, az asszonyban legföljebb úgy él tovább, hogy segíteni szeretne a mérnök gondjain. Munkát vállal tehát a telepen, ami ugyancsak fölborítja a kis család nyugalmát. És végül az újfajta, városias élet oly mó­don is megleckézteti a pálya­őrt, hogy lánya a szomszédos vincellér helyett egy techni­kushoz készül férjhez menni Budapesten. A tragédia föl­tartóztathatatlan: a másfajta életforma maga alá gyűri az isten háta mögötti őrház la­kóját. Drámaérzéke birtokában a szerző nem ítéli el Csikós Mi­hály pályaőrt, amint ez tíz­tizenöt évvel ezelőtt játszott magyar darabokban kötelező lett volna, igazságérzete vi­szont megóvja Majoros Ist­vánt attól is, hogy a pályaőr­ből teljesen tragikus hős vál­jék. Létező és valóságos prob­lémát ábrázol a színmű, kicsit sarkítva, a drámai éleket még­is lekerekítve. Volt egy idő­szak, amikor azt hittük, és azt hirdettük, hogy a változás, a városiasodás csak diadalmenet és örömünnep. Majoros István megmutatja, hogy az új élet­forma kialakulása néha áldo­zatokkal jár együtt. És nem azt mondja persze — mert hite az új mellett egyértelmű —, hogy maradjon minden a régi­ben, hanem, hogy a változás végrehajtásához nemcsak terv és pénz, hanem tapintat és megértés is kell. A Vakvágánynak ezt a lé­nyeges és fontos gondolatát két szerelmi szál is átszövi, a pályaőr feleségéé és leányáé. Egyik sincs eléggé kimunkálva és motiválva, mindegyik csak foltokban, kissé bőbeszédű, de nem elég mély részletekben je­lenik meg a drámában. Ezért a tragédiához közvetlenül el­vezető mozzanat: a főmérnök­nek és Csikós feleségének a pályaőr által kihallgatott be­szélgetése előkészítetlenül rob­ban. Ugyanígy kis Julinak, Csikós Mihály lányának hir­telen vonzalma is a betontech­nikus iránt a színfalak mögött formálódik, a pályaőrt és a nézőt egyaránt csak a várat­lan eredmény fogadja. Sajnálatos és nehezen ma­gyarázható, hogy Majoros Ist­vánnak, az egykor Karinthy Frigyessel is társszerzőként dolgozó írónak ez az első, szín­padon bemutatott drámája. Azért sajnálatos, mert a szer­ző, akinek nemcsak a valóság és az igazság, hanem a szín­padi szerkesztés iránt is ko­moly érzéke van, korábban előadott darabjaiból bizonyá­ra nem kevés tanulságot von­hatott volna le. Azt például, hogy a dialógusok aprólékos, magyarázó részletezése sok esetben fölösleges és zavaró; azt, hogy az expozíció, a drá­ma indítása az egyik legnehe­zebb drámaírói feladat. És da­rabjának korábbi előadásaiból azt is kihallhatta volna az író — amit megszívlelni, persze, most sem késő —, hogy ami­kor a drámai problémák egy­más sarkát tapossák, akkor ke­vés levegő jut a legfőbb gon­dolatok árnyalt, irodalmi szín­vonalú kibontására. Gondos előadásban mutatta be a felelősségérzetet is éb­­resztgető, társadalmi érdeklő­déstől és hevülettől áthatott drámát a Déryné Színház. Szé­­csi Ferenc­ alapjában véve gondos, megfontolt és aprólé­kosan kidolgozott rendezése érdekes módon tereli a figyel­met arra, hogy az idő milyen gyorsan jár el a színpad kor­szakai felett is. Ez a becsüle­tesen részletező, minden ak­ciót jól lereagáló rendezés ar­ra a néhány évvel korábbi stí­lusra is utal, amikor az új nézők számára sok mindent meg kellett világítani, olyas­mit is, ami a televízió elter­jedtségének idejében a falun is természetessé válik. A pályaőr szerepét Kutas József játssza, ügyesen fölépít­ve az idilltől a tragédiához ve­zető utat. A feleség belső és külső drámáját Sallay Korné­lia művészi hitellel kelti élet­re, színpadi érzelmeiben csak néha téved mellékvágányra. Nagyon tetszett a betontechni­kus megformáló­jaként Ács Gyula eredeti egyénisége. Ked­vesen mai lányt fogalmazott meg egyszerű szerepében Szűcs Ildikó. Antal Lászlót — a főmérnököt alakítja — időn­ként megkísértette a modoros­ság és az egysíkúság veszélye, bár igaz, hogy ennek a pozi­tív hősnek már nagyon sok az előzménye — nem is mindig rangos előzménye — irodal­munkban. A Vakvágány jól felépített színpadképét Nagy Sándor tervezte, kitűnő játék­teret biztosítva a dráma szá­mára. Gábor István SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Vérnász (B. béri. 10.) (7) — Erkel Színház: A hattyúk tava (Tóth Aladár béri. 10.) (7) — Károlyi-kert: Állami Hangversenyzenekar (Vez. Borbély Gyula, Közr. Perényi Eszter) (A. sor. 1.) (8) (Esőnap: júl. 2.). GÉPKOCSI-TULAJDONOSOK ÉS VEZETŐK FIGYELMÉBE AJÁNLJUK, HOGY AZ TEHERAUTÓJAVÍTÓ VÁLLALAT fogyasztásmérő, porlasztóellenőrző beállító és javító szolgálata június 15-ével Átköltözött BUDAPEST, XIII. KER., FÓTI ÚT 62. SZÁM ALA­TTt központi telephelyén korszerű követelmények­nek megfelelő eszközökkel, kedvezőbb körülmé­nyek között áll megbízói rendelkezésére IGÉNYKÖZLÉS, ELŐJEGYZÉS A 409—330/187 MELLÉK TELEFONSZÁMON .Szerda, 1970. július 1. Szilvitzky Margit kiállítása a Kulturális Kapcsolatok Intézete bemutató termében Matild néni bizonyára szere­tett horgolni. Szerette a pók­háló finomságú régi csipkéket, arcára is ilyen finom pókhálót rajzolt az idő, dús kontyát be­fonta e nemes szövedékkel, mígnem ő maga is képpé, su­hogó kelmék, halkan csendülő gyöngyök, az öregség jelképé­vé vált egy kitűnő művész, Szilvitzky Margit kiállításán. Matild néni nem személyes is­merős. Most mégis ismerős­ként, múltbélien és mégis na­gyon maian látható vászonból és bársonyból szőve, kender­ből és finom szálból horgolva olyannak, amilyen életében le­hetett, s ahogy ez a textilmű­vészeti alkotás — falkép, kár­pit, portré? — minden leven­dula illatú idős hölgyet fel­idézni szokott. Mint ahogy a természet szálldosó virágcso­dáját, fecskefarkú pillangót varázsol elő egy durva zsák­vászonra applikált barna és kék kelme, néhány sodrott fo­nál, színes gyöngy, muzsikás kis fémcső. A textilművészet új határait, látszólag összebékíthetetlen anyagok harmóniáját, a kife­jezés formáját kutatja ez a fiatal művész ízléssel és fe­gyelmezetten, tiszteletben tartva a matéria és az alko­tás törvényszerűségeit. Mert a téma legyen bár konkrét: Ta­vasz, Leányfej, Matild néni emlékére, vagy elvont: Laza szálak, Síkok a térben, Tükrö­ződő síkok, mindig az anyag­ban, olykor többféle anyagban teljesedik ki. Zsákvászon és bársony, gyapjú és selyemfo­nál, fémszál és csipke egyide­jű, egyenértékű alklmazása te­remti meg alkotásai plasztici­­tását. Kompozícióiba — anél­kül, hogy feladná azok textil­szerűségét — harmonikusan illeszt bele idegen anyagokat, gyöngyöt és fémet, korszerűen megújítva, átértékelve régmúlt korok öltözködési hagyomá­nyait. Amilyen természetes elegan­ciával használja fel a múlt ha­gyományait, ugyanolyan ma­­gától értetődően olvasztja be munkásságába a magyar nép­művészetet, annak változatos anyagi, formai kincseit. Ma­gyar hímzés és viseleti motí­vumok jelentkeznek a népme­sék és falusi ünnepek hangu­latát idéző Tavasz című fal­képén, megannyi más alkotá­sán. Korszerű szemléletmód, nemzeti és európai hagyomá­nyok beolvasztása, egyéni és merész útkeresés jellemzi mű­vészetét, ötvöződik egységbe munkásságában. Nemcsak is­meri és szereti, tiszteli az anyagot, hanem játszik is vele. Könnyedén és biztos forma­érzékkel, mindig a kifejezés, mondanivalója kibontakozta­tása érdekében. Művészete tar­tományába von olyan csöppet sem artisztikus anyagot, mint a zsákvászon, a kenderszál. Hagyja élni azokat a maguk durvaságában és talán azért, mert mellettük még szebbnek, finomabbnak hatnak a nemes kelmék, megnemesednek, kife­jezővé válnak amazok is. De nemcsak a sokféle, eltérő tu­lajdonságú anyag alkalmazá­sával feszegeti a hagyományos textilművészet határait, hanem ma még szokatlannak tűnő térbeli kísérleteivel is. Gondo­san megkomponált zászlószerű motívumokat illeszt tükröző felület elé, vagy ellentétes sí­kokra. A merev felületeken a lágy anyag mozdulatlanul is a mozgás hatását kelti, meg­osztja, egyúttal új alkotóelem­ként vonja be a teret. Ez a kezdeti stádiumában is a belső terek díszítésére sok lehetősé­get magában rejtő kísérlete bizonyítja, hogy munkásságát a legmodernebb művészeti el­vek vezérlik, nem érdemtele­nül jutalmazták a Munkácsy­­díjjal, az elmúlt évben pedig a rangos Nemzetközi Rizzoli grafikai díjjal. Sárvári Márta NAPLÓ Július 1 Pártos István emlékkiállítá­sát július 4-én, szombaton dél­ben nyitja meg a Magyar Nemzeti Galériában Barcs Sándor. 08 Néhány nappal ezelőtt érke­zett haza kéthetes finnországi körútjáról a HVDSZ művész­együttese, a Bihari János tánc­­együttes, amely nagy sikerrel vett részt a tamperei folklór­fesztiválon. Útjük során fel­léptek Turku, Vasa, Jyveskale színpadain, modern felfogású táncaikkal meghódították Hel­sinki közönségét is. A finn saj­tó lelkes hangú kritikákban méltatta a magyar együttes ki­tűnő ízléssel összeválogatott műsorát. A sikeres előadókör­­út viszonzásaként — a finn— magyar barátsági hét kereté­ben — több finn táncegyüttes képviselője látogat majd el jú­lius első hetében a Pécsett megrendezendő nemzetközi táncfesztiválra.­­V A salzburgi ünnepi játékok prog­ramjából négy hangversenyt és operaelőadást közvetít egyenes adásban a Magyar Rádió, több mint tíz estről pedig felvételt ké­szítenek. Az első előadás közvetí­tésére augusztus 9-én kerül sor, a hagyományos Mozart-matinéval, amelyet Bernhard Baumgartner vezényel. Közvetítik Verdi Othello című operáját, amelyet ez alka­lommal Herbert von Karajan ve­zényel és rendez. Hangfelvételről pergetik le Mozart Varázsfuvolá­jának salzburgi előadását, Zubin Mehta Beethoven­ Sztravinszkij­­estjét, Claudio Abbado Mozart- és Bruckner-mű­vekből összeállított műsorát, valamint Daniel Baren­­boim, Anda Géza és Emil Gilelsz egy-egy zongorakoncertjét* . A népművészeti szakkörök országos jubileumi kiállítása július 4-én, szombaton délben nyílik meg Pécsett, a Technika Házában. KÉSZÍTSE otthon COLA HALAT filp Vásároljon szörpöt Hétszeres mennyiségű hideg szódavízzel hígítva fogyasztható

Next