Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-05 / 156. szám

-s VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC »HiiiiitiiiiiiiuiiiiiiiiiiimmHnmfiiiiHi!tiiiitiiim!iiiiMiiHiiiiiii!ii!iiiiiHiiiiiiiit!i!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii]iiiiiiiiiiiiiiiii uiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiuiuiiiiiiiiiniuiiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiiHiiniiiiiinmiiiiiiiitiiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiiimiimiiiiiHw Holttengeri tekercsek Horváth Márton regénye A múlt olyan feneketlen mélységébe süllyedt már a korszak, amelyről Horváth Márton beszél, hogy nincs kontaktus közte és a ma élők között? Titkokat felfedő üzem ,net nélkül vajon semmi sem érthető, miként csak a megta­lált holttengeri tekercsek vilá­gíthatták meg az ősi zsidó szekta egy kor­ volt világát? Nem olyan régi az a kor, köz­tünk élnek cselekvő részesei, és azok is, akik csak passzív tűrök voltak. Akkor hát mi­nek az üzenet? Kell. Túl sok a kétség, túlságosan is sűrű még az ellentmondások bozót­ja, kell a tanúságot tenni tu­dók üzenete. Mindenkinek, a túlélőknek is, de elsősorban az ifjúságnak. Azoknak, akik csak az apák szavából ismerik mindazt, és nem értik, mi­kén torkolltak keserűbb kor­szakba a „fényes szellők” évei, és élve a ma igazabb életét, választ keresnek rá, hogyan volt lehetséges egykor más­képp is. S kérdezik azt is, és főleg ezt, hogyan tovább. Nagyon is időszerű hát Hor­váth Márton tanúságtétele. Mert megérett az idő, hogy őszintén szóljunk múltunkról. Tanúságtételt mondottunk, nem kinyilatkoztatást. Mert ez a könyv nem az. A Holttenge­ri tekercsekben egy kortárs — igaz, az egykori politika élvo­nalából — vall önmagáról, társairól, nemzedékéről, és ke­resi, előttünk keresi, velünk ■ együtt keresi a választ a miértekre. Boncol magatartást, mérlegre tesz hiedelmeket és érzéseket, vadul támad bűnö­ket és megszállottan védelme­zi a megtámadott igazságot. Horváth Márton azt mondja könyvéről, hogy nem kulcsre­gény. De bizony az­ egy kor­szak, egy nemzedék kulcsre­­­génye, amelyben ráismerünk a szerzőre is, magunkra is, mindannyiunkra, életünkre, kétségeinkre, sebeinkre, vélt és valódi igazunkra. De hát ,lehet ezt másként is? Lehet­séges szólni egy korról, amely­nek szenvedő, örülő, élő hő­sei voltunk, személytelenül, el­vontan, kilúgozottan, valami­féle magasságba emelve a problémákat, amelyek min­dennapjainkat telítették? Nem kell hát félni a kulcsregény vádjától sem. Kikínlódott őszinte vallomást és a jövő keserves útkeresését találjuk a címszó mögött, nem politikai pikantériát. A regény hőse, a volt poli­tikus, később építész, lassan süllyedve a vakság sötétjébe, egy magnótekercs szalagján megidézi­ a múltat. Megeleve­nedik a hittel, eszmei babo­nákkal és megpróbáltatások­kal teli ifjúság, az illegalitás, a börtön, a szerelem, a fasizmus kora, majd a hatalom optimiz­mussal, a mindent legyűrni tu­dás érzésével telt kezdeti évei, s a hatalom már félelemmel töltött esztendei is, aztán a „dezertálás” — „Félre állok, nem hitetlenségből és gyáva­ságból, hanem, mert felelős­nek érzem magam a bűnökért, amelyek sohasem szükségsze­rűek és nincs az a történelmi távlat, amely igazolhatná azo­kat” —, s végül az önmagá­val, másokkal, a társakkal folytatott végtelen mardosó, sebző vita, hogy van értelme, mégis van értelme küzdeni. S hogy milyenek a regény figurái, hogyan formálta meg őket az író? Lehetne szót ejte­ni a századosról, a provoká­torról, züllése és emberi fel­­sejlése motívumairól, Králról is, az ifjúkori börtöntársról, de főleg az öreg Kralról, az „Utópia tűzpiros útlevelével” utazó vén forradalmárról, akit oly szeretettel formált meg az író. S szólhatnánk az ifjabbak­­ról is, a tűnődő, hivő, lobogó Zétáról, s párjáról, Tiborról, aki mindenre rákérdez, min­dennek okát akarja tudni — mert csak tudva tud bízni. Nem kitalált alakok, rájuk is­merünk, hiszen itt járnak köz­tünk. Mégsem ez a fontos, nem az, miként formálta élővé fi­gurájukat az író. Nem értük izgulunk, még csak Pálfi Ká­rolyért, a főhősért sem. Mind­annyiunk sorsáért inkább, hi­szen a tét sokkal nagyobb. A tét a szocializmus. A szocializ­mus útkereséséről, tévedései­ről, igazáról, a buktatókról, a kapaszkodókról, jövőnkről szól Horváth Márton könyve. Nem olyan regényt tartunk a ke­zünkben, amelynek gondjait is az asztalra tesszük a lámpa­oltással, mert végtére is mesét olvastunk csak. A Holttengeri tekercsek nem mese, kérdéses a mi kérdéseink, izgalma éle­tünk izgalma, hiszen vérre ment, vérre megy a játék, ho­gyan volt, és miként lesz to­vább. Fellélegzünk, mikor a főhős, ha tépelődve is, de a már bennünk is megérett sza­vakat mondja, s amikor — ha néha kissé szentimentális fel­hanggal is — szembenézve a tegnapi önmagával, kimondja az igazat. S a szánkat rágjuk, kínlódunk, ha úgy érezzük, most tán tétován fogalmaz. S micsoda szituációk és mi­csoda kérdések! Találkozás a régi baráttal, a nehéz évek idején. Egymás arcát fürké­szik. S a rádöbbenés, a felis­merés, hogy mi is gyúrta át ezt a régi arcot: „A fáradtság és erély arckifejezése arcvise­letté vált, mint az egyenruha.” S visszaemlékezve a patkány­­éltű százados végül is emberi halálára, korbácsként csattanó kérdések: „Hogyan sáfárko­dunk a hatalommal, amely ki­vételes pillanatokban már a börtönben is kezünkbe adta egy-egy ember sorsát? Később általában az emberek sorsát? Hogyan védekezzünk a hata­lom gyönyöre és a félelem szolgasága ellen ? ...” Valahol az író azt mondja, hogy csak a saját életét teszi mérlegre, nem az elveket, a világot úgy, ahogy benne él. Aztán meg­fogadja: nem hagyja abba az éjszakai vándorlást, amíg vá­laszt nem talál. Hogy világa mennyire valódi világ, arra bizonyíték a megrendülés, ahogyan egy-egy válaszát fo­gadjuk. „Nincs az az ember, aki fontosabb lenne az ember­nél ...” „Megfeledkeztünk ar­ról, hogy a szabadság nemcsak cél, hanem eszköz is... Ha az embert a kommunizmus vilá­gába akarjuk vezetni, át kell mennie a szabadság iskolá­ján.” S talán még egyet, az öreg Krallal folytatott végső, a ha­lál előtti vitából: „Rendsze­rünk­­nyers" vonásait nem le­tagadni kell, hanem felismer­ni és megszüntetni, mert azok léte deformálja a világ véle­ményét az egész szocializmus­ról.” A Holttengeri tekercsek leg­főbb érdeme, hogy e történel­mi parancsot követve, nem ke­veset cselekedett. ^ ^ L GREKOVA Kísérlet Grekova neve már nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az első és kellemes meglepetést Hölgyfodrász cí­mű elbeszélése keltette, ame­lyet a Nagyvilág közölt, majd pedig tévéjáték is készült be­lőle. Írásait eredeti látásmód­ja teszi élvezetessé, bátran­­nyúl úgynevezett kényes té­mákhoz is. Ez a regénye, a Kísérlet, amelyet a Novij Mir 1967 közepén jelentetett meg, még a személyi kultusz idején ját­szódik. Mégsem tartozik azok­nak a műveknek a sorába, amelyek utólag „felfedezik” a törvénytelenségeket és úgy állítják be azokat, mintha már akkor napnál világosab­ban láthatta volna mindenki, milyen bűnöket, kik és miért követtek el. Grekova úgy jel­zi a besúgást, az egyesek el­len indított hajszát, az ártat­lanul meghurcoltak, börtönbe csukottak és „eltűntek” sor­sát, ahogyan akkor vetődött fel mindazokban, akiknek egy-egy erre utaló jelenség szemet szúrt, akiknek tudo­mására jutott egy-egy kirí­vóbb eset. A könyv cselekménye nem túl mozgalmas, de a háttér — egy közép-ázsiai szovjet köz­társaság — körvonalainak hű felvázolása, Moszkva és a tá­­­voli helység, a magasrangú katonatisztek és a legénység életkörülményei közötti kü­lönbségek érzékeltetése mégis érdekes olvasmánnyá teszi. (Európa Könyvkiadó) k. v. Hincz Gyula illusztrációja Donelaitisz Évszakok című művéhez, amelyet az Európa Könyvkiadó jelentet meg I k­i! HAM­LOS ELŐTT Új irodalomtörténeti tanulmányok Az 1848—49-es szabadság­harcot közvetlenül megelőző időszak gazdasági és társadal­mi viszonyainak árnyaltabb elemzése nemcsak egy Petőfi, egy Arany, egy Vasvári sza­badságharc alatti munkássá­gának jobb megértését teheti lehetővé, hanem a későbbi évek, sőt évtizedek irodalmi és művészeti életének számos, eddig homályban maradt vo­natkozását és utalását fejtheti meg. Ugyanakkor a pezsgő és forrongó időszak ideológiai mozgásainak az eddiginél ala­posabb feltárása a történésze­ket­ is segítheti a szabadság­­harcnak és a bukást követő kor totalitásának rajzában. Eleve örültünk tehát az Iro­dalomtörténeti Füzetek két új kötete témaválasztásának. És elolvasva Barla Gyula „Ke­mény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt" és Tamás Anna „Az Életképek (1846—48)’’ cí­­­mű munkáit, ’ nyugodtan állít­hatjuk, hogy nemcsak új té­nyeket kaptunk, hanem indí­tékokat is a további kutatá­sokhoz, a problémák átgondo­lásához. Eddig is tudtuk, hogy Ke­mény Zsigmond kora egyik legműveltebb magyarja volt, akire erősen hatott a klasszi­kus német filozófia, és aki az utópista szocializmus témáival is sokat vívódott. Ezt a tudá­sunkat mélyíti el — bár első­sorban jól csoportosított do­kumentumaival, s nem a meg­írás szuggesztivitásával —, Barla, amikor, például, a Nagyenyeden az ifjú Keményt tanító és rá ható Köteles Sá­muelről szól. Munkáiból vett idézetekből is jól kirajzolódik e nem csupán polihisztori, ha­nem a diderot-i, voltaire-i „filozófus” sajátosan megké­sett és erdélyi változatát kép­viselő egyéniség profilja. És azért kell tudni Kötelesről is, mert az általa pregnánsan kép­viselt nagyenyedi Bethlen Kollégium romantika és rea­lizmus között ingadozó tanít­ványa. Kemény, nem pusztán a tudás iránt érzett egész éle­tében fausti szomjúságot, ha­nem nosztalgikusan szerette mindig az elkésett figurákat is. Maga is tisztában volt ve­le — Barla is utal erre mind a „Gyulai Pál" című regény, mind közvetlen vallomásai alapján —, hogy Kemény po­litikai szereplésében, a nagy államférfiak iránti tiszteleté­ben sok a játékos értelem­ben vett „szereplés”, hogy nagy társadalmi érdeklődése és kiváló publicisztikai képes­ségei ellenére valójában hiányzott számára az a mé­lyen ítélt társadalmi célkitű­zés, amelynek érdekében ki­alakíthatta volna a maga stratégiáját és taktikáját. Bar­la — a filológusi keretek kö­zött maradva — inkább csak utalásokban érezteti például ezt a kérdéskört. Az olvasó azonban azt következtetheti ki a könyv adataiból is okul­va, hogy Keménynek végül is az volt a tragédiája, hogy — bár szépirodalmi munkássága így is értékes — nem tudta mindazt, ami benne kavar­gott, regényekben és nem utolsósorban drámákban fel­dolgozni. Ebben a formában többet tudott volna mondani a magyarországi és erdélyi polgárosulás elkésettségéről, a nemesi liberalizmus ellent­mondásairól, az egész korról, mint dokumentumnak min­denképpen izgalmas cikkei­ben, s mint egy magát új Martinuzzinak, a magyar Macchiavellinek képzelő, va­lójában azonban egy „őrültsé­gében okos” politikus szere­pében. Tudtuk már eddig is, hogy a Tizek Társasága — a ké­sőbbi „márciusi ifjak” egyik fontos osztaga — 1847 nya­rán végleg „megszállta” Fran­­kenburg Adolf divatlapnak indult, de hamarosan szép­­irodalmi lappá (akkor már hetilappá) lett újságját, az „Életképek’'-et. " Tamás Anna szintén filológusi gondosság­gal és szerénységgel, de Bar­iénál elevenebb stílusban megírt könyvében mégis egy sor meglepetéssel szolgál Nemcsak az az új és érdekes, hogy a 48-as események szép­­irodalmi feldolgozásaiból is ismert, ifjú és dadogó Sükei milyen a kor legmagasabb színvonalán képzett, radiká­lis esztéta, hogy — például — egy bizonyos Fekete Lajos (akinek neve egyetlen lexi­konban sem szerepel és aki­ről csak a részletekbe menő Petőfi-kutatás jegyezte fel ed­dig, hogy 1845-ben a költő egy hétig nála lakott), milyen érdekesen fejti ki „Ész és szív” című tanulmányában a hazafiság dialektikus, messze­­tekintő értelmezését. Újat tu­dunk meg Jókairól, az „Élet­képek” forradalmi rezsimje ifjú szerkesztőjéről is, aki — amíg csak harcos bátorságra tellett tőle — még a „Mi új-'­ság Budán?” rovat alá nem írt, kis írásaiban, híreiben is a maradiság ironikus leleple­zését, az olvasók felháborítá­­sát és felbátorítását szolgál­ta. De még — az olvasó azt hinné, hogy az igazán alapo­san feldolgozott életű és élet­művű — Petőfi is több vo­natkozásban „megfejtetteb­­ben” áll előttünk a sokat csa­tázó irodalmi hetilap anyagá­nak és harcainak tükrében. És jobban látjuk — bár rá­juk a szerző nem utal — az „Életképek" olvasóit is. Az ugyanis, hogy egy irodalmi hetilap szinte számról szám­ra fejlődött eszmeileg, hogy új és még újabb témákat tu­dott „feldobni” irodalomról és életről, hogy nem vesz­tette el — sőt folyton növel­te — lendületét, nem képzel­hető el az olvasók támogatása nélkül. A kor Magyarorszá­gának — súlyos történelmi el­maradottsága ellenére is — nemcsak tehetséges fiatal írói és gondolkodói voltak tehát, hanem a jelek szerint feltűn­tek már a tehetséges olvasók is. (Akadémiai Kiadó.) Antal Gábor Magyarország felfedezésének első kötete Mocsár Gábor : Égő arany Kiábrándulástól tartva, szin­te félve vettük kézbe a Ma­gyarország felfedezése című új könyvsorozat első kötetét, Mo­csár Gábor Égő arany című szociográfiáját. A kiábrándu­lástól való­ szorongás előítélete ilyen gondolatsoron át alakult ki bennem: a sorozat volta­képpen nem új, a cím a har­mincas évek Magyarországá­nak szenvedélyes, ellenzéki alapállású felfedezésére emlé­keztet. Lehet-e megismételni egy tiltakozó, valóságfeltáró, lelkiismeret-megrázó, szinte forradalmasító könyvsorozatot teljesen más társadalmi körül­mények közt, a forradalmasító sorozatot, a forradalmi győzel­mét ünneplő, a felszabadulá­sának huszonötödik évforduló­ját köszöntő országban? A ré­gi vállalkozással szemben nem lesz-e túl lágy, elnézően kom­­formista, gondjainkat nem lát­tató, bajainkról szemérmesen hallgató, tehát arányaiban megtévesztő ez az új vállalko­zás? A kiábrándulástól való fé­lelmet csak táplálta az alap­igazság, hogy támadni, egy rendet zúzni-törni, bukását előkészíteni, igazságtalanságait világgá kiáltani íróilag sokkal árnyaltabb, szenvedélyesebb feladat, mint védeni, oltalmaz­ni, dédelgetni. Az előítélet — mint minden előítélet — azon a félreértésen alapult, hogy a Magyar Írók Szövetsége, s a Szépirodalmi Kiadó vállalko­zása mai magyar valóságunkat úgy kívánja föltárni, hogy ezt a valóságot gyengéden dédel­geti is egyben. Az új Magyarország felfe­dezése megjelent első kötete, Mocsár, munkája nem igazolt semmiféle aggodalmat. Nem dédelgetünk. Szembenézünk valóságunkkal, szembenézünk társadalmunkkal, megírjuk ál­lapotát, de nem ellenzéki alap­állásból, hanem abból a szen­vedélyes-szerelmes állapotból kiindulva, hogy ez a mi ha­zánk, ez a mi népünk, s a ha­zát és népet minden örömével és minden gondjával vállaljuk. A sorozat első kötete, Mo­csár munkája, az olajbányá­szat kérdéséhez, az olajbányá­szok életéhez közelít. Közelít? — Feltárja inkább egy nem régi magyar iparág harcát, vi­lágát, embereit, megpróbálta­tásait, küzdelmeit, drámáit. Ismerem Algyőt Szeged kö­zelében és ismerem Zalát, cikksorozatot is írtam a zalai olajvidékről, főként az emberi szokásvilág átalakulását kö­vetve nyomon. Mocsár a múlt­ba nyúlva, és oknyomozati módon, a legsúlyosabb kérdé­seket feszegetve és minden fel­tárható régi írásos dokumen­tumot feltehetőleg átvizsgálva, mégis fel tudta, fedezni, még számomra is, aki az országot járom több mint húsz éve, a mai Magyarországot, ezen be­lül az olaj, az „égő arany” vi­lágát. A sorozatcím helytállóan és hitelesen igaz tehát: az első kötet mindenesetre egyet je­lent az ország közelmúltbeli és jelen állapotának felfedezésé­vel. Mocsár könyvének nagy eré­nye mellett kis gyöngéje is van azonban. Nagy erénye az a szenvedély, az az elmélyült munka, amellyel a MAORT idők előzményeit, a MAORT idők „közéleti” embereit, s a későbbi fejlődést kikutatja, egyezteti, összesíti, szembesíti, a legjobb riporter ösztönével, s egy oknyomozó szociográfus tárgyilagosságával. A könyv­nek ez a része — első része — a legizgalmasabb politikai ri­port, amelyet az utóbbi idők­­ben olvastam. A könyv többi része, a mai valóság feltárása is kendőzetlen, mellébeszélés és kikerülés nélküli; nem kí­vánja a szerző semmiféle gon­dunkat letagadni, mi több, a gondok okát feltárja és elem­zi. De izgalmasságában, a meg­festett egyéni és társadalmi körképek változatában ez a rész már nem éri föl az olaj­­dráma, az olajküzdelem első ideinek az olvasóra tett izgal­mát és feszültségét. A Magyarország felfedezése című új sorozatról csak az el­ső, de önálló, kötet alapján formálhatunk véleményt. Vé­leményünk az, hogy ez a so­rozat nem jelenhetett volna meg az ötvenes évek idején. Magyarország felfedezésének új formáihoz az a politikai­lag higgadt és érett légkör kell, amelyben ma élünk. Kell hoz­zá az a szenvedélyes hazasze­retet, amely a szocializmus­ minden hibájával és e hibákat a gazda gondjaival vállalja. Kell hozzá a szocializmus nem lobogó, hanem meggyőződéses, érett igenlése és nem kell hoz­zá sem hurrá hazafiság, sem hurrá­ lelkesedés. Ilyen politi­kai közéletben és ilyen emberi tartás mellett mindig meg le­het írni erről az országról az igazat, nem pedig a valóság égi mását, amelyet Arany tud­valévően nem a szociográfia, hanem a költészet elé tűzött ki ars poeticaként. r. r. ABODY BÉLA Mindent bele! Széljegyzetek az élethez — ezek Abody Béla rövidebb­­hosszabb írásai, amelyeket Mindent bele! — címmel gyűj­tött kötetbe. Az olvasók nagy része bizonyára hozzáhallja az írásokhoz Abody hangját, csúfondáros előadásmódját. Csevegő stílusúak az írások is, bujkál a sorok között, a sza­vakban a gunyorosság, Abody fanyar, illúziótlan, minden rosszra fölborzolódó, az em­berek és gyöngéik iránt mégis elnéző, humanista humora. A kis kötet legjobbjai a rövid, fullánkos írások, amelyek ap­­róbb-nagyobb visszásságokra friss fejcsóválással íródtak. (Kozmosz Könyvek.) KENDE SÁNDOR Szerelmetes barátaim Az egyéniségnek, a hazasze­retetnek, a hűségnek a problé­máit vizsgálja korunknak és az emberi léleknek mélyére figyelve Kende Sándor Sze­relmetes barátaim című re­gényében. Egy nő küzdelme önmagáért és boldogságáért — ez a téma, vagy ez a fonál, amelyre a szerző filozofikus gondolatait fölfűzi. (Szépiro­dalmi Könyvkiadó) A HÉT KÖNYVEI AKADÉMIAI KIADÓ: Kókay György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei (1780—1795) Egri Péter: Kafka- és Proust-in­­dítások Déry művészetében Hankiss Elemér: Az irodalmi ki­fejezésformák lélektana Széll Zsuzsa: Válság és regény Péter Mihály: Tvardovszkij poé­máinak költői nyelve Szűcs Jenő: A nemzet historiku­­ma és a történetszemlélet nem­zeti látószöge (hozzászólás egy vitához) 51. füzet Káldy-Nagy Gyula: Magyarorszá­gi török adóösszeírások (52. fü­zet) Laskai János válogatott művei (2. kötet) Magyarországi boszorkányperek 1529—1768. (Közreadja: Schram Ferenc*) (I—II. kötet) GONDOLAT KIADÓ: Oto Bihalil Merin: Huszadik szá­zadi művészportrék Jean Piaget: Válogatott tanulmá­nyok Colin M. Turnbull: Az afrikai tör­zsek élete R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történelemszemlélet KOSSUTH KIADÓ: Dr. Bitó János—Sin­ka József: Utak a Kozmoszba Márton János: Az élelmiszer-gaz­daság új szerkezete Szatmári György: Fegyház a Kör­úton Szántó Miklós: Magyarok a nagy­világban Dr. Bakos Zsigmond: Az üzemi pártszervezetek feladatai a gaz­daságszervező munkában Merre tartanak a fejlődő orszá­gok? Vadász Ferenc: Tenyérnyi ég Wladyslaw Gomulka: A szocializ­mus építésének problémái

Next