Magyar Nemzet, 1971. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-22 / 94. szám
A HÉT FILMJEI Égi bárány Magyar film Két film birkózik egymással Jancsó Miklós új művében, az Égi bárányban. Az egyik a megszállottság kórképe, az elfogult, gátlástalan szenvedélyé, ennek különféle megnyilvánulásait, változatait méri föl és szembesíti a meggyőződésnek, a hitnek más megjelenéseivel. Ez a szándék beleillik Jancsó műveinek sorába, hiszen az ember és a társadalom kapcsolatának gondolatköréből ő a hatalommal élő, vagy visszaélő, a hatalomnak alávetett, olykor kiszolgáltatott ember belső arcképét és magatartásának jellemzőit kutatja. A megszállottság ennek a kérdéskörnek egyik szélső esete; szélső abban az értelemben is, hogy végletes, s abban is, hogy — bizonyos mértékig — periférikus. Olyan torzulás ugyanis, amely nem csupán humánusan és értelemmel mérve esik kívül a normális terén, hanem orvosi szempontból is: betegség, eszeveszettség, őrjöngés, őrület. Ennek a témának a kifejtésére Jancsó — forgatókönyvírójával, Hernádi Gyulával közösen — egy pap alakját választja ki. Alkalmas választás ez, hiszen az egyház történetében bőven akad példa a meggyőződés beteges túlhajtásaira, az elfogultságra, a más nézeteket vallókkal — eretnekekkel — szemben, missziós dühhel véghezvitt kegyetlenségekre. A másik film, amely az Égi bárányban az Égi báránnyal birkózik, a fehérterror természetrajza, a fehérterror kibontakozásának — pontosan: a Horthy-fasizmus kibontakozásának — leírása. A kettőt — látszólag — egybekapcsolja, hogy a Horthy-fasizmust kezdetétől végső bukásáig végigkísérte a vallásra hivatkozó, vallási zsargonban szavaló demagógia, a fanatizmus. Az ellenforradalom negyedszázada saját magától kapta a „keresztény kurzus” jelzőt, s panoptikumában a kezdettől a végig ott voltak papok is, Zadravecztől egészen Kun páterig. Alkalmasnak ígérkezik a két film egybeötvözésére ez a tolmácsolás azért is, mert a más magatartások szemléltetésére is volt történelmi példa, egyet közülük — a „komenista Simon papot” — a magyar filmművészetben nemrég örökített meg Gyöngyössy Imre filmje, a Virágvasárnap. Ilyenformán az Égi bárány középpontjában ezúttal egy fanatikus és fanatizáló pap áll, e az időpont: 1919. ősze. A pap — Madaras József eleveníti meg — átkait szórja a vörösökre, átkait szórja mindazokra, akik támogatták a vörösöket, vagy akár csak tétlenek maradtak velük szemben. A bosszú angyalaként vezeti a kegyetlen öldöklést, amikor a fegyvertelen vörösök fogságba esnek; gyűlölettel mond ítéletet azok fölött, akik „langyosak”, vagyis bizonytalankodók, semlegesek maradtak, s gátlás nélkül adja át a gyilkosoknak paptársát, aki a forradalom napjaiban a nép mellé állt. A főszereplőnek ez a megválasztása arra is alkalmat ad, hogy a szembenálló papok szópárbajt vívhassanak a közös szent szövegek citátumaival; a filmnek egyik legfrappánsabb jelenete, amikor mindketten ugyanazt az idézetet mondják el, csakhogy az egyik megkurtítva, egyetlen félmondatot Csupán, a másik pedig a megelőző és a következő mondatokkal együtt, így már egészen más, éppen ellenkező értelemmel, tartalommal. A kegyetlen pap fanatizmusának történelmi előzményeit is érzékelteti a film, egy inkvizíciós szöveg idézésével. Jancsó jelképes kifejezéseinek körét is bővíti így a téma bibliai jelképekkel, mint például a megszállott pap alámerítkezése a tó vizében, utódának fölkenése, mintegy az „anti-keresztelő” és az „anti-krisztus”, egymásra találása, vagy a kenyér megtörése, engesztelés és közösségteremtés céljából, amikor a vörösök fogságából a fanatikus pap és emberei gyilkosság árán szabadítanak ki egy „semleges”, a vörösökkel együttműködni nem hajlandó papot. Jancsó ezt a témát — helyesebben: ezt a két témát — is azzal a módszerrel, azzal az ábrázolásmóddal dolgozza föl, amit az ő művészi leleményeként, egyéni stílusaként tart számon a világ. Zenei jellegű kompozíció ez, amelyben a „főtétel” és varációi jelennek meg és „vitatkoznak” egymással, s amelynek mondanivalója e variációk „fekvésének”, a képi, „hangoknak” és „akkordoknak” időben és térben egyaránt gondosan kifejezett viszonyában rejtőzik. Ezen a kompozíciós módszeren belül egyenes út vezetett a zenei betétek szerves alkalmazásához. Ezúttal a Horthy-korszak jellegéhez tartozó „édes-búsmagyar” melódiák épülnek bele a filmbe, s szolgálnak olykor ellenpont-szerű hátteréül a képekben kifejezett „dallamnak” és a képekre jellemző koreográfikus ábrázolatnak. Csakhogy az Égi bárányban egymással birkózó két film valójában nem erősíti egymást. Jancsó elemző módszere kettős, s rendszerint a kettőt együtt, egybefonódva alkalmazza. Az egyik esetben a történelmi, vagy társadalmi jelenséget, a jó, vagy a rossz gondolatot, a helyes, vagy az elítélendő magatartást mintegy lecsontozza a lényegére, redukálja a kvintesszenciára, lehántja a magvára. Ez a módszer az ábrázolást egyszerre teheti konkréttá és egyetemessé, olykor még arra is képes lehet, hogy a művész együttesen ábrázolhasson ellenkező mozzanatokat. A másik esetben apró, magában véve talán jelentéktelen mozzanatokat nagyít föl, állít hatalmasabb összefüggésekbe, vagy szemlél távolabbról, messzebbről. Mostani témájához a két módszer úgy illett volna, hogy az első téma részhez az első, a másodikhoz a második. A fanatizmust azonban aligha éppen a magyar fasizmus papalakjaiban lehet leginkább lényegére lebontani; másrészről a magyar ellenforradalom minden kegyetlensége, szörnyű vérengzése ellenére is furcsa, másodlagos és kisszerű helyet foglal el a fasizmusok, a fasisztoid megnyilvánulások között. Nem csupán ezért, mert időben az első volt közöttük, azért sem, mert parlagi volt és az maradt urizálásában is (ezt ugyanis a film jól érzékelteti). A magyar fasizmus együgyűsége, operettszerűsége az ábrázolást groteszkké tenné, ha Jancsó ilyesféle ábrázolásra vállalkozna. (Ebben az irányban hatott volna még az is, hogy noha a papok Zadravetztől Kun páterig végigkísérték a fehérterrort, bizonyos értelemben mégis másodlagos figurák voltak a magyar fasizmuson belül.) A fasizmus hatásosan groteszk ábrázolása megfelelőnek bizonyult Romín világhírű filmjében is, a magyar filmművészetben pedig Máriássy Félix karikatúrája, az Imposztorok bizonyította be, hogy a tükröztetésnek jó eszköze a görbetükör. Jancsótól azonban idegen a humoros, ironikus, a karikaturisztikus ábrázolás, ő a dolgokat, s a mondanivalóját is komolyan veszi. Az adott esetben azonban ez a szándék — a dolgokat és a mondanivalót — a kettőt szembeállította egymással, s szembekerült Jancsó is saját gondolati módszerével, ábrázolásmódjával, stílusával. A kisebb baj, hogy ebből a filmből már igazán csaknem teljesen hiányzik a cselekmény, mert egy szimfonikus zeneműnek — Jancsó filmstílusa talán ehhez hasonlítható leginkább — nem kell cselekményesnek lennie. Jelképrendszere is bővült azáltal, hogy megszokott képi hasonlatain és a szürrealizmus ismert jelképein kívül biblikus jelképeket is felhasznál. Kétségtelen, hogy ennek a jelképrendszernek a megértéséhez gyakorlat és szítár egyaránt szükséges,, de az Égi bárány esetében nem csupán erről van szó. Jancsónak ez a stílusa — mint minden egyéni művészi stílus — különféle tartalom közlésére ad lehetőséget. Jancsó eddig általában mondanivalójához illő tartalmakat talált, az Égi bárány mondanivalója és tartalma azonban elválik egymástól és ez a tartalom alatta marad a stílus színvonalának, a stílus értékének is. Más szóval: a film legtöbb mozzanata nem tölti be a stílusjegyeket, amelyekkel kifejezik ezeket a mozzanatokat, azok így üressé válnak, lazákká, vagy legalábbis aránytalanokká. Az Égi bárány jónéhány részletében meglelhetők a Jancsó-stílus erényei és kínálkoznak arra, hogy hozzájuk mérhessük a többit. Gyönyörű és megkapó mindjárt a film első jelenetsora: reális jelkép a vízből kilépő meztelen leány, aki katonává öltözik föl, hogy a fenyegetett Tanácsköztársaságot megvédje. Csodálatosan szép most is a táj beleépülése a filmbe, Kende János remek színes felvételein. Az a hiedelem, hogy Jancsónál nincs, nem lehet szerepe a színésznek; valójában másfajta, a lényegre összpontosító, a zeneikoreográfikus kompozícióhoz expresszivitással csatlakozó színészi játékra van szükség a Jancsó-filmekben. Madaras József helyesen túlozza el a fanatizmus ábrázolását, nem jó Ezópus A meseköltő rabszolga, Ezópus, aki állatmesékben fogalmazta meg nézeteit, különb volt urainál. Szembe is szállt velük a maga módján. Ma már Ezópus nem csupán alkotásában él, mesealak lett ő maga is. Az urainál okosabb rabszolga az emberi egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság jelképe. Szimbolikus alak Ezópus, Rangel Valcsanov, neves bolgár rendező új filmjében is. A forgatókönyv írója Angel Wagenstein, a tanmesék költő-ősét filozofikus tanmese hősévé avatja. A rabszolgát urai mindig és mindenkor kihasználják, ragyogó szellemi képességeit a maguk javára fordítják. Szükségük van Ezópusra, nem lehetnek meg bölcsessége nélkül, de bármilyen fontos számukra Ezópus, s bármennyire különbözőek a gazdák, akikhez a rabszolgát sorsa sodorja, úr és szolga kapcsolatának alapja nem változik. Ezópus mindig eszköz marad a rabszolgatartók kezében. Értelmes eszköz. Felhasználják, s ha elérték vele céljukat, félredobják, feláldozzák, megtagadják, még viszonylag jó gazdái is. Mondanivalójában érdekes és igényes, megvalósításában viszont meglehetősen ellentmondásos ez a film. Látványos nagyjelenetek, színes tablók váltakoznak benne a kifejezetten kommentáló részekkel. Az életrajzfilmek hagyományos stílusába a rendező a nézőt a múlttól elidegenítő, szimbólikus kifejezéseket illeszt több-kevesebb sikerrel. Olykor megjelenik a görög drámák jellegzetes kórusa. Ezópus pedig, időnként, modern ruhát öltve, kilép a történetből, emlékszik és emlékeztet a film többrétű mondanivalójára, a mesemondó sorsára, aki a filmen, jelképesen, többször hal meg. Egyszer megharapta gazdájának ujját. Ez a megsebesített ujj löki le újra és újra a magas szikláról a mélybe, ez a kéz öli meg újra és újra a halhatatlant, akit azonban — műveiben, szellemében, szabadságvágyában — sohasem lehet elpusztítani téka, hanem az alak középpontba állítása az aránytalan. A kegyetlen pap „beóját”, kísértő rossz szellemét: Kozák András alakítja; egy rejtőzködő kegyetlenség képét rajzolja meg. Természetes maszkjában hozzá hasonlít — s ez a hasonlóság nyilván tartalmi összefüggést sejtet — Dániel Olbrychski, a fehérterror „második szakaszának” főembere, aki hegedűjével fanatizálja az embereket, s fehérkesztyűs terrort vezet be a közvetlen terror helyett. Balázsovits Lajos alakítja a vörösök alatt visszahúzódó, (vagy talán a háttérben, titokban cselekvő), a fehéreknél magas pozícióba lépő „langyos” papot, Zala Márk pedig — szép plebejus vonásokkal — a vörösökkel rokonszenvező, s ezért mártírságot vállaló papot. Bujtor István különítményes tisztje, Koltai János mélységesen humánus vöröskatonája, Avar István bölcs politikai tisztje, emlékezetes alakítás. Hol a határ eltökéltség és megszállottság között, mi választja el az egészséges, a fejlődést ösztönző fanatizmust, tevékeny meggyőződést a betegestől, a kegyetlentől, az élettelentől? Erre a film csak részben ad feleletet, de bebizonyítja, hogy az eltökéltséget a művészi ábrázolásban is józan mértékkel, humánusan kell alkalmazni, nehogy élettelenné váljék az ábrázolás. Zay László súlyt. Addig azonban a brutalitás, a harsány ponyva jegyében zajlanak az események. Az olasz rendező, Romolo Guerrieri nem takarékoskodott a színészek fizikai erejével, s az ökölcsapások hangkulisszájával. Drasztikus látnivaló bőven akad. Legfeljebb megboldogult Sherlock Holmes foroghat a sírjában, bizonyára nem először és nem utoljára, elmélkedvén a hajdani detektívregények ilyen mértékű elfajulásán. v. a. Bűntény a via Venetón Egy ifjú detektív versenyez a rendőrséggel a brutális és meglehetősen ízléstelen bűntény felderítésében. A nyomozót csupán a pénz érdekli, amelyet megbízója ígért. E cél érdekében a fiatalember jóformán semmitől sem riad vissza, az alvilági figurákkal alvilági módon árgyal. Ám a pénztelen detektív mégsem durva lelkű. Erkölcse szilárdabb, mint vélnénk, így, legalábbis képletesen, a történet végére helyreállítják a morális egyen Magyar Nemzet Lea Grundig Nemzeti-díjas művész rajzai a Kultúrkapcsolatok Intézetében Tizenkét éve, hogy a drezdai Lea Grundig bemutatta nálunk, az akkor még létezett Nemzeti Szalonban képeit, férje, a világhírű antifasiszta művész, Hans Grundig munkáival együtt. Megrendítő volt az együttes, mert mind a ketten a társadalmi haladásért, az elnyomottak, a kizsákmányoltak felemelkedéséért küzdöttek. Művészházasságokban természetes az elvi egyezés, de gyakori a formálás módjának eltérése. Együtt szerepeltek 1965-ben a bolognai Arte e Resistenze kiállításon is és minden olyan megnyilvánuláson, ahol a művészet progreszszivitása a társadalmi progresszivitástól — és viszont — elválaszthatatlan. Lea Grundig realista művész, a valóság és az igazság kifejezésére törekszik minden témában. Alapvetően grafikus alkat, rajzai és rézkarcai a legérettebbek művileg, de, ha nem egyenletes minőségben is, gouache képei, tájképek, virágzó fák, vagy a Szentföld tragikus vidékei találó, érzékeny színekben fogalmazottak. Tulajdonképpen az emberábrázolás, maga az ember — a mindenütt, mindenben jelenlevő, jónak-rossznak alkotója — érdeklődésének centruma. A harmincas évek első feléb ben, a náci hatalomátvétel előtt és alatt, már a proletariátus harca foglalkoztatta, és a Kollwitz-Barlach-Gross, de nem kevésbé Hans Grundig vonalán jár. Szép, tiszta típusokat rajzol a munkás és munkanélküli emberekről, elkínzott asszonyokról, környezetükről, a gyárkéményekkel tűzdelt kormos munkásnegyedekről, Dési-Huber képeihez hasonló tájkompozíciókat rajzolt. Azután, az évtized második felében, ahogy terjedt és gyilkolt a fasizmus, s ahogy közelített a háború, úgy készültek egyre-másra a szürrealizmus határát súroló rézkarcsorozatai. Ilyen az 1934-ben indított, a Horogkereszt árnyékában című ciklusa, majd a Háború fenyeget, mint egy rémült, figyelmeztető kiáltás. Ebből különösen izgalmas a Félelem című lap 1936-ból és az Így lesz című iszonyatos látomás: a füstbe fulladt Nap alatt, a kihűlt föld kérgén soksok apró mezítelen láb nyoma, már csak nyoma az emberiségnek. E kép egy változatában, az 1941-ben készült Antifasiszta mesék című ecsetrajzsorozat egyik lapján, a sok kis lábnyomra ránehezedik két-nagy szöges csizmatalp nyoma. Személyes élményt általánosít ezeken a lapokon, hiszen férjét már rég letartóztatták, amikor a művésznő is koncentrációs táborba került. Innen kimenekülve, Izraelbe szöktették, ahol az új környezet is másfajta ösztönzéssel szolgált, így a Holt-tenger dermedt tója, vagy a déli vi dermedt tója, vagy a déli világ flórája szinte új színeket adott művészetének. A háború végén elkészítette Soha többé! címmel azt az ecsetrajz-sorozatot, amelyben végigjárja a fasizmus kegyetlen állomásait Thomas Mann figyelmeztetésétől a felbujtott tömegen, az áldozatokon és a felelősökön át a sztálingrádi generálisokig, s a Végső jajszóig: „Óh, Deutschland, bleiche Mutter!” / „Ó, Németország, sápadt Anya!” Ezután béke jött: virágzó fák és virágzó emberek tavasza, az újjáépítés csodái. Férfiak, akik mindent jóvá akartak tenni, mert nem felejtettek és nem bocsátottak meg semmit. Olajmunkások, írók és professzorok, bányászok és tanítók jelentek meg a Kommunisták című sorozatában. A szeretett város, Drezda, is szót kér a Nachkrngszeit im Grossen Garten, 1950. rajzon, amelyen őserdői bujasággal fonódnak össze fák és füvek — valóságosan és jelképesen is, a nekilódult élet, az újrakezdés gátlástalanságával. Gyönyörű utazások, Ceylon és Kína, Kambodzsa és Kuba tágították művészi világát és új művei ezeknek az utazásoknak emocionális, mélyreható voltát tükrözik, mint a mindig más és a mindig ugyanegy ember sajátos környezetét. És újra sorozat az atomveszély ellen, fáradhatatlan protestálás az emberiséget veszélyeztető minden akció ellen. De lágyan, asszonyosan, védőn hajol a természet, a fiatalság, a szerelem szépsége fölé. Ez a harcos erő és líra művészetének tartalma. Formája nem sok stílusváltáson ment át, legfeljebb a különböző technikák diktátuma szerint. Brecht- és Neruda-illusztrációit is rézkarcban oldotta meg, mert a sokszorosító eljárás több példánya többeknek hozzáférhetővé teszi. Az 1964-ben készült, ugyancsak rézkarc Önarcképén figyelő, tág tekintetű arca, szinte egygyé olvad néhai férjének, tulajdonképpeni mesterének, Hans Grundignak hunyt szemű arcával. Szép vallomás ez a hűségről, a nagy mester és tanító iránt, és hűségről a szeretett férfi iránt. Egy militáns művész eszmeileg következetes, érzelmileg fűtött művéből Lea Grundig mostani kis kiállítása a KKI termében, csak ízelítőt ad. Példásan aktív, gazdag művészi munkássága mellett az Intergrafik című, világszerte ismert kiállítássorozat szervezője, főiskolai tanár, a Művészeti Akadémia elnöke, valamint számos művészetelméleti és pedagógiai írás szerzője. Az irigylésre méltóan sokoldalú művésznő kiállítása minden figyelmet megérdemel. Oelmacher Anna NAPLÓ Április 22 A Szarajevói Kis Színház a Thália Színházban vendégszerepel és május 3-án Zorán M. Jovanovics ön írta meg az én regényemet? című darabjával mutatkozik be a Thália Stúdióban. Április 29-én, csütörtökön a Miskolci Nemzeti Színházban A félkegyelműt, 30-án a miskolci Stúdiószínpadon Jovanovics Harmadik személyben című darabját mutatja be. A Somogyi napok kezdődnek május 3-án Kaposvárott. Ez idő alatt rendezik meg a Dunántúli Színházak V. találkozóját. Az Állami Déryné Színház Az ember tragédiáját, a győri Kisfaludy Színház a Berenicet, a Pécsi Nemzeti Színház a Bölcsek a fán, a kaposvári Csiky Gergely Színház a Mandragórát és a veszprémi Petőfi Színház a Svejk a derék katona című darabját mutatja be. Kiállítás nyílt meg Hódmezővásárhelyen Németh László hetvenedik születésnapja alkalmából. A gimnáziumban kiállították eddig megjelent köteteit, verseit, kéziratos tanulmányait. A Petőfi Művelődési Házban pedig műveiből műsort állítottak össze. Drégely László festőművész kiállítása ma nyílik meg a párizsi SAXE Galériában. A kiállításon mintegy száz alkotással mutatkozik be a párizsi közönségnek.A Jeanette Baker angol énekesnő kapta az idén a 25 ezer márka, pénzjutalommal járó Shakespeare-díjat, ée Julian Stryjkowski A vendégfogadó és a Hangok asötétben című regény szerzője Budapestre érkezett. A lengyel író szombaton találkozik az olvasókkal és a Lenin körúti Európa könyvesboltban dedikálja műveit. Tavaszy Noémi grafikáinak és faliszőnyegeinek kiállítását április 27-én, kedden délután hat órakor nyitja meg Csókány Kálmán grafikusművész , a Hazafias Népfront I. kerületi bizottságának klubtermében. (l. Bem rakpart 6. sz.) Szovjet Lapok a magyar drámafesztiválra! „A humanizmus igenlése” címmel méltatja az Izvesztyijában a szovjet sajtó a magyar drámafesztivál sikereit. A lap kritikusa Az ember tragédiáját, az Adáshibát és az Olimpiát méltatja hosszasan. Hangsúlyozza, hogy a fesztiválon bemutatott művek a szovjet nézőket erősen megragadták és elgondolkoztatták. A Tragédia bonyolult társadalmi és filozófiai tartalmát elemezve a kritikus kijelenti: ,,a magyar irodalom eme klasszikus alkotásának ott van a helye a szovjet színházműsorban.” A drámafesztivál nyilvánvalóvá teszi, hogy a szovjet színházak és a szocialista országok kölcsönös műsorcseréi igen gyümölcsözők — írja a kritikus. A leningrádi lapok a fesztivál legérdekesebb műveként említik Örkény István Tóték című tragikomédiáját. A leningrádi Kirov Színházban mutatták be a Hunyadi Lászlót; a leningrádi lapok külön megemlékeznek Tyihomirov főrendező mellett Péter László balettmesterről, aki a táncokat tanította be. S ÁtíJHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Falstaff (M. bér. 9.) (7) — Erkel Szinnház: Ella Fitzgerald (fél 8) —■ Nemzeti Színház: Sötét galamb (7) — Katona József Színház: A luzitán -szörny (7) — Madách Színház: Ármány és szerelem (D. béri.) (7) — Madách Kamara Színház: Cápák a kertben (7) — Vígszínház: Eljő a jeges (7) — Pesti Színház: Macskajáték (XII. bék. 3.) (7) — Thalia Színház: A magyar kérdés (7) — József Attila Színház: Canterbury mesék (7) — Fővárosi Operettszínház: West Side Story (7) — Vidám Színpad: Fő a csór tagolás! (fél 8) — Irodalmi Színpad: Orfeo szerelme (A. bér. 6.) (7) —■ Kamera Varieté: Maxi Show (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Orosz trojka (fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Aki néző akar lenni (fél 9) — Állami Bábszínház: Fehérlófia (de. 10) (Kellner Műv. Házban) — Zeneakadémia: Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara (vez. Lehel György, közr. Kocsis Zoltán) (Ráádiózenekari bér 2.) (fél 8). .Csütörtök, 1971. április 7. Bizse János festőművész műveinek kiállítása április 23-án, pénteken délután öt órakor nyílik meg Pécsett, a Tech-~ika Házának nagyterménben.