Magyar Nemzet, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
Vasárnap, MTL május 2£ Magyar Nemzet Miskolc után Ráadás-e vagy többlet a rövidfilm a moziban? A miskolci filmfesztivál igazgatója, György István rendező, a hét közepén nyilatkozatot adott a miskolci Déli Hírlapnak. „Az első napok azt ígérik, hogy minden rendben lesz” — mondta a többi között. Az ígéret valóra vált, a fesztivál végére bebizonyosodott, hogy minden rendben. Miskolc város vendégszeretete ismét gazdagon áradt, az elszállásolás szűkösségét pedig enyhítette a nyári meleg: nap közben, két vetítés között vagy egyikmásik vetítés helyett (hiszen a vendégek java része a fesztiválfilmeket már látta) a fesztivál társadalmi életének színtere áttevődött a tapolcai strandra. A miskolci közönség viszont élt a különleges alkalommal, hogy az országban egyedül Miskolc lakossága láthat — ha évente csak egy hétig is — rövidfilmeket nem kísérő műsorban, hanem önállóan. A filmek között akadt számos jó és érdekes, annyi mindenesetre, hogy a zsűri kiosztotta a díjakat Hétköznapi ünnep Az idén egyetlen vitát hirdettek meg Miskolcon, s így végre teljesült a régi óhaj, hogy ne zsúfolják a programokat s ne osszák meg a vitázó kedvet jelentéktelen vitákkal. Az idei vita tárgya: társadalmunk ábrázolása a filmvásznon és a képernyőn. Lehet ennél fontosabb kérdése a szocialista rövidfilmművészetnek és művészetnek? Hermann István esztéta, a vita első előadója, sok tanulságos gondolatot fejtett ki s egészében pozitív képet adott rövidfilmművészetünkről. Minden rendben, ez tehát az összkép, amelyet a vitán csupán egyetlen hozzászólás zavart meg. Egy fiatal filmrendező mondta, hogy noha sok felelős igazságot hallott a felszólalásokban, a vita mégsem az igazi. De ez talán csak a fiai fajok szokásos heveskedése. Bár érdemes elgondolkozni azon, nincs-e mégis valami igaza a fiataloknak. Az idősebbek is hangot adtak olykor cseppnyi nyugtalanságnak, bár nem a felszólalásokban, hanem inkább a beszélgetésekben. Egy kritikus például azt mondta, hogy a filmek mezőnye szerényebb az előzőknél, a vita pedig csupán nagyon általános tanulságokat adott. Egy filmes azt kifogásolta, hogy a sajtó érdeklődése megcsappant, ami persze, részben érthető is, hiszen a kritikusok ismerik már a Miskolcon bemutatott filmeket, java részükről írtak is már, főként a tévéfilmekről. Ami a vitát illeti, annak témájáról pedig a napilapok és a filmújságok többször is írtak, s vajon a filmesek jobban figyeltek-e ezekre az írásokra, mint most a riporterek a fesztiválra? « A fesztivál otthont kapott Miskolcon, és most már jól berendezkedett, otthon érzik magukat ott a rövidfilm és a tévérövidfilm művészei is. A miskolci fesztivál egy kicsit megszokottá, hétköznapivá lett, ami egy fesztiválnál mégiscsak furcsa, hiszen már a szó is ünnepit jelent, s mi más értelme lehetne a filmfesztiválnak, mint az, hogy a magyar film ünnepe legyen? De van-e mit ünnepelni? Útkeresés A tévé és a film egységét például még nem ünnepelhetjük, noha a néhány év előttihez képest a helyzet nagyon megváltozott. A tévések még most is nosztalgiát éreznek a film iránt, de vajon nem olyasmi ez, mint amikor az egykori újgazdag megvásárolta az egykori báró minden birtokát, a kastélyát is, aztán vásárolt hozzá báróságot is magának, s azon siránkozott, hogy az elszegényedett báró mégsem adja a lányát az ő fiához. A filmesek viszont fölhagytak a panaszkodással és elcsitult korábbi pánikhangulatuk, nemcsak azért talán, mert filmjeiket olykor a tévé is sugározza, egyszer-másszor dolgoznak is vendégként a tévének, hanem, mert rájöttek, hogy rendezni kell soraikat és gondolataikat A tévé publicitásával nem mérkőzhetnek, más megoldást kell keresniük. A filmesek körében megerősödő derűlátással szemben nehezen lehetne bizonyítani, hogy a rövidfilm iránti érdeklődés valóban megcsappant. Oka ennek természetesen a tévé is. Nem azért, mert elvonja a közönséget, hiszen a rövidfilm a mozi ellenállása miatt eddig aligha toborozhatott magának olyan közönséget, amelyet most el lehetne csábítani tőle. De oka a tévé a rövidfilm iránti érdeklődés csappanásának azért, mert a publicistafilm eddigi módszereivel igazán nem versenyezhet a televízió frisseségével, sokoldalú tájékoztatásával. Másrészről a játékfilm fejlődése is kihúzta a talajt — vagy a talaj egy részét — a dokumentumfilm alól. Ez korábban a hitelességet, a valószerűséget, az életközelséget jelentette a hollywoodi jellegű, festett világú játékfilmmel szemben. Ma viszont létrejött már egy komoly, realista, elmélyült játékfilmművészet, a világban éppúgy, mint minálunk, s noha akad még giccs bőven a mozikban, sajnos, a mieinkben is, azok a játékfilmek, amelyek valóban az emberiség, a társadalom kérdéseiről szólnak nagy művészi erővel, néha éppenséggel dokumentumfilmes módszerekkel, vitathatatlanul megelőzték a dokumentumfilmet. Jó példa erre Kovács András legutóbbi két filmje, egy játékfilm és egy dokumentum. A hasonló, de legalábbis egymáshoz közelálló témáról, a fiatalok vitázó kedvéről, igazságkereső szenvedélyéről, eszmei vitáiról szóló két film közül a „játékfilm” Staféta sok tekintetben hitelesebb és hatásosabb, mint az Örökösök című interjúfilm. , Folyóiratfilm" Itt az ideje, hogy a dokumentumfilm végre tisztázza, hogy voltaképpen micsoda. A rövidfilm megnevezés sosem volt helyes, a műalkotás hoszsza vagy időtartama nem esztétikai mérce. A tévé itt is megváltoztatta a helyzetet: a tévés „rövidfilmek” között gyakori az ötven-hatvan perces. A rövidfilm a mozisok kedvéért lett rövid, hogy kiegészítse a műsort. Állítólag ma is előfordul egyik-másik megyében, hogy aszerint válogatnak műsorra rövidfilmeket, amennyi díja van még az előadás tartamának a játékfilm és a híradó mellett. Tisztázni kellene, ráadás-e vagy többlet a rövidfilm a műsorban, időtöltés-e vagy hiánypótlás? A dokumentumfilmről azt mondta Miskolcon Hermann István, hogy „bizonyos esetekben átveszi a sajtó szerepét”. Ez igaz, ezért nevezik gyakran a filmművészet újságírásának. Ezen belül azonban a nem tévés rövidfilm egyre kevésbé számíthat arra, hogy a film napisajtója lehessen, ez a tévé. A dokumentumfilm, a rövidfilm lehet karcolat, vers, esszé is, a legutóbbi évben és években sok jó magyar rövidfilm készült ezekben a műfajokban. De igazi megújulást az hoz, ha a dokumentumfilm „folyóirat” lesz, vagyis társadalmi témákat vizsgál meg sokrétűen, alaposan, összefüggéseikben, tudományos módszerekkel, de érdekesen és művészettel. Ahhoz, hogy a magyar rövidfilm átváltozhasson — legalábbis többségében — „társadalmi folyóirattá”, meg kell változnia a moziszemléletnek is. Ki kell venni a rövidfilmet a kísérőműsor Prokrusztészágyából. Mostanáig, ha a mozik nagy ritkán rövidfilmműsort hirdettek, vegyes összeállítást terveztek, afféle dokumentumesztrádát. Ilyenek a miskolci műsorok is. A „mindenkinek egy keveset” elképzelés azonban valójában senkinek nem érdekes, ezért vallottak kudarcot az eddigi kísérletek. Az úgynevezett rövidfilm jövője az, hogy egy-egy téma közönségét keresse meg és vonzza a mozinak: ilyen előadást kell hirdetnie, ha több filmet tűz is műsorra. A filmstúdióknak viszont egyre inkább egy-egy témát alaposan megvizsgáló, egész műsort betöltő „rövidfilmeket” kell készíteniük. Meglehet, a statisztika szerint kevesebben látnának egy-egy ilyen műsort, mint ma egy-egy kísérőfilmet. De látják-e ezeket csakugyan a nézők? A „folyóirat-előadást” azok néznék meg, akiket a téma érdekel. De azok nemcsak néznék, látnák is a filmet, hatna rájuk, hasznosítanák a látottakat az életben, a munkában, a társadalomban. S akkor elmondhatnánk, hogy a magyar rövidfilmművészetben minden rendben. Zay László* A miskolci fesztivál záróünnepségén szombaton dr. Ranódy László, a zsűri elnöke adta át a díjakat. A SZOT fődíját , Orbán Ernő és Szűcs László kapta a Kántor család című tévéfilmért. Miskolc megyei város nagydíját a Befejezetlenül című film, nemrég elhunyt rendezőjének Vass Juditnak ítélték oda. Borsod megye nagydíját Zsigmondi Boris kapta Goldman Györgyről készített portréfilmjéért. A KISZ díját Nászutak című filmjéért Szomjas György, a TIT díját a Requiem rendezője, Schüller Imre kapta. A különböző kategóriákban Ternovszky Béla, Dobray György, Magyar József, Kárpáti György, Bodrossy Félix, Tóth János, Sára Sándor és Gaál István nyert díjat. Tévékategóriadíjjal jutalmazták Róbert Lászlót és Halász Mihályt, Orbók Endrét és Kelemen Endrét, Wisinger Istvánt és Kökényessy Ferencet, Zolnay Pált és Vértessy Sándort, Bán Jánost és ifj. Török Vidtor! Operatőri díjjal tüntették ki Halász Mihályt az Ültessetek maniókát, a Huszonnégy óra és a Nászutak fényképezéséért. A filmkritikusok díját Zolnay Pál nyerte el Cannes-i telefonjelentésünk: Dilettánsok és mesterek a fesztiválon Cannes, május 22. Úgy látszik, minden fesztiválon elkerülhetetlen, hogy a program nagyobb fele jelentéktelen művekből kerüljön ki. Ilyenkor azután itt, Cannesban csak a tenger látványa ad kárpótlást a vetítőkben eltöltött, hiábavaló órákért. Az elmúlt napokban bizony, elég gyakran volt szükség erre a vigasztalásra. Például a brazil Pindoráma után, amelynek elképzelhetetlenül zavaros története — egy felfoghatatlan viszonylatokat kuszán ábrázoló történelmi parabola megszámlálhatatlan liter vérrel — a dilettantizmust súroló megvalósítással párosult. Nem jártak jobban az Apokal című nyugatnémet film nézői sem. „Ezt a filmet lelkiismeretfurdalás nélkül igyekezzünk mihamarabb elfelejteni” — írta róla az egyik kritikus. Ami engem illet, azzal a spanyol kollégával értek egyet, aki, tömör egyszerűséggel, így fogalmazott: „Az Apokal rossz film.” Ám, ha már a spanyoloknál tartunk, hát az ő Goya, avagy egy magányosság története című filmjük sem büszkélkedhet sok erénnyel. Végtelenül unalmas, konvencionális életrajztörténet. Csalódást okozott a japánok versenyfilmje, az Elkárhozott lélek is, pedig Kaneto Shindo, a Kopár sziget rendezője a film írója, s ez felcsigázta a várakozást. A spanyol filmhez hasonlóan ennek is egy festő a főhőse, s ez atörténet is nagyon unalmasnak bizonyult. A japán kosztümös filmek hagyományához híven brutális jelenetekben bővelkedett a film, például egy nyílt színen végrehajtott harakiri színesen fotografált képeiben. Alov és Naumov Menekülés című filmjének mintegy fele a polgárháborúban játszódik. Néhány nagyon szépen megoldott jelenet, látványos fotografálás és több kitűnő színészi alakítás emeli e szovjet film értékét, de mindez nem tudja kellőképpen ellensúlyozni a forgatókönyv terjengősségét. Ezeknek a napoknak legkiemelkedőbb eseménye a svéd Bo Widerberg filmje a Joe Hill volt. A fiatal rendező, a Bergman utáni nemzedék legjelesebb képviselője, imponáló eltökéltséggel építi társadalmi igényű mondanivalójú életművét. Ebben a filmjében egy századeleji svéd származású amerikai munkásvezér élettörténetét eleveníti meg. Hőse az amerikai szakszervezeti mozgalom népszerű dalköltője, akiből akarata ellenére a mozgalom mártírja lesz. A történet szélesen epikus feldolgozásban, változatos és színes epizódokkal rajzolja meg Joe Hill életútját és tragikus halálát. Widerberg megőrizte legjobb erényeit, líraiságát, gyengédségét és ezt most finom humorral és erőteljes drámaisággal gazdagította. Kitűnő a címszereplő: Thommy Berggren. Már első látásra rokonszenvet kelt, de nincs benne semmi az idézőjelbe tett „hősi vonásokból”. Az eddig látottak alapján a legjobb férfialakítás díját kétségtelenül neki ítélném. Jó színészi alakításnak egyébként nincs díjával a fesztivál. Nagyszerűen debütál a fiatal amerikai Al Pacino is a Pánik a Needle parkban című figyelemre méltó filmben. Egy kábítószerélvező fiatal pár történetét mondja el benne Jerry Schatzberg, a fotográfusból lett rendező. A film szinte dokumentáris hitellel idézi fel a Needle park körül élő kábítószer-megszállottak gyülekezetének miliőjét. A történet ugyan számos helyen lapos fordulatokkal él és néhol hoszadalmas, ám a valósághűség és a másik nagyszerűen kiválasztott főszereplő — Kitty Wint is nagyszerű alakítással mutatkozik be — olyan hiteles emberközelséget teremt, ami elveszi az ilyen témát óhatatlanul fenyegető érzelmességet, a sajnálkozó megbocsátást. Végül — a péntekre már javulást mutató program második darabjáról — „A kegyelem malasztja” című filmjéről számolhatok be. Nino Manfredi, a kitűnő színész rendezői debütálása (egyébként a forgatókönyvnek is ő a társszerzője) jobban sikerült, mint kollégájának, Alberti Sordinak. Nem hibátlan film A kegyelem malasztja. Néhol túlságosan el is érzékenyül. Állásfoglalása is többféleképpen magyarázható, de tele van kitűnő ötletekkel, igazi olasz humorral. A hétvége programja két kiemelkedő eseményt ígér. Cacoyannis Euripidész-feldolgozása, a Trójai nők és Visconti filmé, a Halál Velencében ígér jelentős élményt. Bán Róbert Ilja Ehrenburg születésének 80-ik évfordulójára díjat alapít a Francia—Szovjet Baráti Társaság. A díjjal, amelyet évente kétszer adnak ki, a francia—szovjet barátságot szolgáló regényt vagy riportot jutalmaznak. •1* Lengyelországi élmények címmel nyílik meg Széky Piroska grafikusművész kiállítása május 25-én este a Lengyel Kultúra nagytermében. A megnyitón dr. Végvári Lajos művészettörténész mond beszédet Az első országos zománcbiennálé teljes anyagát — amelyet Salgótarjánban állítottak ki — júniusban Szlovákiában, Besztercebányán is bemutatják. A besztercebányai képzőművészek jövő év januárjában rendeznek kiállítást Salgótarjánban a város megalakulásának 50. évfordulóján. Sírt? — Moziban voltam. — Szomorú volt a film? — Nem nagyon. Csak sajnáltam ... . — Kit? — A Jean Gabin. Amikor letartóztatták és az unokája megkérdezte, hazajön-e vacsorára, Gabin azt mondta, hogy ma nem. És rám nézett. Könynyes szemmel. Tudta, hogy többet nem megy haza vacsorázni. Az unokáját sem látja már. Legfeljebb a börtönben. Egy nagyapa. Az unokája a mindene. Meg a fiai. Szép szál fiúk. Hárman voltak. Sajnos, őket is letartóztatták. De akkor nem sírtam. — Akkor miért nem? — Nem szerettem azokat a fiúkat. Meg akarták ölni Alain Delont. Azt a gyönyörűt. Ismeri Alain Delont? Olyan szép, mint egy angyal. Hát aki őt meg akarja ölni, annak úgy kell! — A szép Alain életben maradt? Miért sírt mégis? — Nem maradt életben. Megölték. A Jean Gabin ölte meg. A nagyapa. Még mielőtt letartóztatták. Ezért duplán sírtam. Két ilyen szép, kedves ember. Borzasztó. De hát miért ölte meg a nagypapa a fiút? — A pénz miatt. Amit raboltak. Közösen csinálták. Az egész klán együtt. A szicíliaiak klánja. A film címe is ez. Nem látta? — De hát akkor ez a Gabin nagypapa gengszter volt. Meg Delon is... — Ó, a Delon nemcsak gengszter volt. Rablógyilkos, meg minden. Úgy ölt, ahogy maga kávét iszik. — És ezt siratta? — Meg izgultam nekik. De borzasztóan. Képzelje, kiraboltak egy egész ékszerkiállítást. Először, persze, csak megnézték. A nagypapa, ő volt a vezér, meg egy amerikai gengszterbarátja, az Amadeo Nazzari, tudja, az a nagyon elegáns olasz színész... — És mit néztek meg a kiállításon? — A riasztóberendezést nézték meg. De látták, hogy úgy nem lehet elrabolni az ékszereket, mert az az ostoba rendőrség nagyon éber. A Delont meg közben üldözték. Egy detektívfőnök. Hát tudja, ilyen savanyú pofát én még nem láttam. Fel is sült mindig. Úgy kell neki! — Miért, akkor már gyilkolt a Delon? — Ahogy gyilkolt-e? Uramisten! De mennyire! Már el is volt fogva. A kivégzés elöl szökött meg. A szicíliaiak szöktették ki a rabkocsiból. Fantasztikusan izgultam, hogy sikerüljön. — És miért szöktették ki a szicíliaiak? — Pénzért. De a Delon hozott nekik egy jó ötletet is. Ezt az ékszerkiállítást. — De hát a riasztóberendezés működött... — Működött, de én tudtam, hogy azért el fogják rabolni az ékszereket. — Honnan tudta? — Sokat járok moziba. A bűnözők ilyenkor mindig kitalálnak valamit. Jilost mit találtak ki? — Egészen elragadott az ötletük. Képzelje, elrabolták a repülőgépet, amelyen az ékszereket szállították Amerikába. Persze, előbb még volt izgalom, mert a biztosító munkatársának a felesége észrevette, hogy a gépen nem a férje ül, hanem az Alain Delon, és botrányt csinált. — Miért, hol ült a férje? — Az akkor már nem ült sehol. Azt a Delon eltette láb alól. Másképp nem juthatott volna fel a gépre, mint a biztosító munkatársa. — És a biztosító munkatársát nem sajnálta? — Ugyan már. Csúnya, vörös ember volt. Bajuszos. Olyan angol forma. Csak két percig láttam. Amikor megérkezett a repülőtérre. A szállodába már Delor ment helyette. Ő sokkal csinosabb. És olyan izgalmasan gátlástalan. — Ne mondja! A nőkkel szemben is? — Hát ezt igazán meg lehet érteni. Két évig, ugye, mégiscsak be volt zárva, mielőtt a klán kiszabadította. És végül is az a nő, ott a klánban, kikezdett vele. Francia nő volt. Nem szicíliai, mint a többiek. — S ez olyan nagy baj? — Ez rettentő nagy baj, mert amikor már minden tökéletesen rendbejött, a repülőgépet szépen eltérítették, kirabolták, az árut eladták, akkor egyszer csak kiderült, hogy a francia nő meg Delon között volt valami. Ezt pedig a nagypapa nem tűrhette. filiért? — Hogy-hogy miért? Ez egy szigorúan erkölcsös család. Szolid, rendszerető, konzervatív. S az a nő az egyik fiú felesége volt. A bűnösnek bűnhődnie kell. — A Táblásért — Ugyan! — A gyilkolásért? — Ne ugrasson itt engem! A Delon csókolózott a nővel a tengerparton! — Ezért ölték meg? — Ezért. Mert ezek ilyen emberek voltak. Egy ilyen nagyapa, aki így vigyázott a családi élet tisztaságára! És ez a szegény Delon is! Egyszer megbotlott. Valójában nem is tehetett róla, mert az asszony viselkedett kihívóan. És a fiú az életével fizetett... — De hát előbb-utóbb úgyis elfogták volna... — Miket beszél! Ezt az angyalt? Ezt a zsenit? Ezt csak csapdával lehet elfogni. — De ha ilyen zseni volt a Delon, miért ment bele a csapdába? — A pénzért. Tudja, másképp nem akarták neki odaadni a pénzét. A jogos pénzét! Elvégre az egész rablás ötletét ő hozta. A biztosító emberét ő intézte el. És meg is alkudtak. Be kellett neki menni a csapdába, pedig sejtette, hogy rossz vége lesz. De ő hős volt. — Vagy bűnöző... — Bűnöző hős, ha tudni akarja. És egyáltalán mit moralizál itt! Különben is ez kapitalista film, kapitalista környezetben. A kapitalistákat rabolták ki. — És mit csináltak a pénzzel? — Zsebre tették. Mert a Gabin nagypapa , nagybirtokos volt Szicíliában és újabb birtokot akart venni. A végén ugyan egy táska pénz is elveszett, de azért maradt még nekik elég. Remélem__Hiszen mindent az unokájáért tett Egy gyermekért. — És a rendőrség? — Mondtam, hogy a végén letartóztatták őket. A fiúkat is, a nagypapát is. Azt a drága, szigorú, de igazságos embert. Hát ezért sírtam. * És most? — Moziba megyek. Fél óra múlva kezdődik. Olasz film. Azt mondják, van benne néhány gengszter, meg egy detektív, de az is olyan, mint a gengszterek. A rendőrség ellen dolgozik. — Miért? — Pénzért. És gyönyörű kék szeme van. Csak ránéz az emberre, és már üt is. Be sem mutatkozik, csak üt. — És a végén? — Még nem tudom. De amilyen gonosz ez a világ, a végén még le is lőhetik. Azt a szép, kék szemű embert! Érzem előre, sírni fogok. Vilcsek Anna Hazaérkezett Olaszországból az ott régi magyar és nyugati zenét bemutató Musica Historica. Antal Lívia, Kecskés András és Stadler Vilmos ének—lant—flóta triója olasz lapok elismerő kritikáit hozta magával. Például a Gazetta di Parma ünnepi estnek nevezte fellépésüket, amely „a szívekben elragadtatást hagyott, a fülekben pedig a szép hangzás hosszú visszhangját”. A nápolyi Il Mattino szerint „az ügy, amelynek a magyar együttes szentelte magát, nemcsak tiszteletre méltó, hanem élvezetes is”. Az Unita zenekritikusa úgy összegezte véleményét, hogy „a Musica Historica előadói teljesen megérdemelték az olaszországi vendégjátékukat végigkísérő sikert”. Nagybánya a magyar festészetben címmel képzőművészeti kiállítás nyílt meg szombaton a nyíregyházi Jósa András Múzeumban a Nemzeti Galéria anyagából. XI