Magyar Nemzet, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

Vasárnap, MTL május 2£ Magyar Nemzet Miskolc után Ráadás-e vagy többlet a rövidfilm a moziban? A miskolci filmfesztivál igaz­­gatója, György István rende­ző, a hét közepén nyilatkoza­tot adott a miskolci Déli Hír­lapnak. „Az első napok azt ígérik, hogy minden rendben lesz” — mondta a többi között. Az ígéret valóra vált, a fesz­tivál végére bebizonyosodott, hogy minden rendben. Miskolc város­­ vendégszeretete ismét gazdagon áradt, az elszálláso­lás szűkösségét pedig enyhítet­te a nyári meleg: nap közben, két vetítés között vagy egyik­másik vetítés helyett (hiszen a vendégek java része a fesztivál­filmeket már látta) a fesztivál társadalmi életének színtere áttevődött a tapolcai strandra. A miskolci közönség viszont élt a különleges alkalommal, hogy az országban egyedül Miskolc lakossága láthat — ha évente csak egy hétig is — rö­vidfilmeket nem kísérő műsor­ban, hanem önállóan. A filmek között akadt számos jó és ér­dekes, annyi mindenesetre, hogy a zsűri kiosztotta a díja­kat Hétköznapi ünnep Az idén egyetlen vitát hir­dettek meg Miskolcon, s így végre teljesült a régi óhaj, hogy ne zsúfolják a programo­kat s ne osszák meg a vitázó kedvet jelentéktelen vitákkal. Az idei vita tárgya: társadal­munk ábrázolása a filmvász­non és a képernyőn. Lehet ennél fontosabb kérdése a szo­cialista rövidfilmművészetnek és művészetnek? Hermann Ist­ván esztéta, a vita első előadó­ja, sok tanulságos gondolatot fejtett ki s egészében pozitív­ képet adott rövidfilmművé­szetünkről. Minden rendben, ez tehát az összkép, amelyet a vitán csu­pán egyetlen hozzászólás za­vart meg. Egy fiatal filmren­dező mondta, hogy noha sok felelős igazságot hallott a felszó­lalásokban, a vita mégsem az igazi. De ez talán csak a fia­­i fajok szokásos heveskedése. Bár érdemes elgondolkozni azon, nincs-e mégis valami igaza a fiataloknak. Az időseb­bek is hangot adtak olykor cseppnyi nyugtalanságnak, bár nem a felszólalásokban, hanem inkább a beszélgetésekben. Egy kritikus például azt mondta, hogy a filmek mezőnye szeré­nyebb az előzőknél, a vita pe­dig csupán nagyon általános tanulságokat adott. Egy filmes azt kifogásolta, hogy a sajtó érdeklődése megcsappant, ami persze, részben érthető is, hi­szen a kritikusok ismerik már a Miskolcon bemutatott filme­ket, java részükről írtak is már, főként a tévéfilmekről. Ami a vitát illeti, annak témájáról pedig a napilapok és a film­­újságok többször is írtak, s vajon a filmesek jobban fi­gyeltek-e ezekre az írásokra, mint most a riporterek a fesz­tiválra? « A fesztivál otthont kapott Miskolcon, és most már jól be­rendezkedett, otthon érzik ma­gukat ott a rövidfilm és a tévérövidfilm művészei is. A miskolci fesztivál egy kicsit megszokottá, hétköznapivá lett, ami egy fesztiválnál mégis­csak furcsa, hiszen már a szó is ünnepit jelent, s mi más ér­telme lehetne a filmfesztivál­nak, mint az, hogy a magyar film ünnepe legyen? De van-e mit ünnepelni? Útkeresés A tévé és a film egységét például még nem ünnepelhet­jük, noha a néhány év előtti­hez képest a helyzet nagyon megváltozott. A tévések még most is nosztalgiát éreznek a film iránt, de vajon nem olyas­mi ez, mint amikor az egykori újgazdag megvásárolta az egy­kori báró minden birtokát, a kastélyát is, aztán vásárolt hozzá báróságot is magának, s azon siránkozott, hogy az el­szegényedett báró mégsem ad­ja a lányát az ő fiához. A fil­mesek viszont fölhagytak a panaszkodással és elcsitult ko­rábbi pánikhangulatuk, nem­csak azért talán, mert filmjei­ket olykor a tévé is sugároz­za, egyszer-másszor dolgoznak is vendégként a tévének, ha­nem, mert rájöttek, hogy ren­dezni kell soraikat és gondo­lataikat A tévé publicitásával nem mérkőzhetnek, más meg­oldást kell keresniük. A filmesek körében megerő­södő derűlátással szemben ne­hezen lehetne bizonyítani, hogy a rövidfilm iránti érdeklődés valóban megcsappant. Oka en­nek természetesen a tévé is. Nem azért, mert elvonja a kö­zönséget, hiszen a rövidfilm a mozi ellenállása miatt eddig aligha toborozhatott magának olyan közönséget, amelyet most el lehetne csábítani tőle. De oka a tévé a rövidfilm irán­ti érdeklődés csappanásának azért, mert a publicistafilm eddigi módszereivel igazán nem versenyezhet a televízió frisseségével, sokoldalú tájé­koztatásával. Másrészről a játékfilm fej­lődése is kihúzta a talajt — vagy a talaj egy részét — a dokumentumfilm alól. Ez ko­rábban a hitelességet, a való­szerűséget, az életközelséget jelentette a hollywoodi jelle­gű, festett világú játékfilmmel szemben. Ma viszont létrejött már egy komoly, realista, el­mélyült játékfilmművészet, a világban éppúgy, mint miná­­lunk, s noha akad még giccs bőven a mozikban, sajnos, a mieinkben is, azok a játékfil­mek, amelyek valóban az em­beriség, a társadalom kérdé­seiről szólnak nagy művészi erővel, néha éppenséggel doku­mentumfilmes módszerekkel, vitathatatlanul megelőzték a dokumentumfilmet. Jó példa erre Kovács András legutóbbi két filmje, egy játékfilm és egy dokumentum. A hasonló, de legalábbis egymáshoz kö­zelálló témáról, a fiatalok vi­tázó kedvéről, igazságkereső szenvedélyéről, eszmei vitáiról szóló két film közül a „játék­film” Staféta sok tekintetben hitelesebb és hatásosabb, mint az Örökösök című interjúfilm. , Folyóiratfilm" Itt az ideje, hogy a doku­mentumfilm­ végre tisztázza, hogy voltaképpen micsoda. A rövidfilm megnevezés sosem volt helyes, a műalkotás hosz­­sza vagy időtartama nem esz­tétikai mérce. A tévé itt is megváltoztatta a helyzetet: a tévés „rövidfilmek” között gyakori az ötven-hatvan per­ces. A rövidfilm a mozisok kedvéért lett rövid, hogy ki­egészítse a műsort. Állítólag ma is előfordul egyik-másik megyében, hogy aszerint vá­logatnak műsorra rövidfilme­ket, amennyi díja van még az előadás tartamának a játék­film és a híradó mellett. Tisz­tázni kellene, ráadás-e vagy többlet a rövidfilm a műsor­ban, időtöltés-e vagy hiány­pótlás? A dokumentumfilmről azt mondta Miskolcon Hermann István, hogy „bizonyos esetek­ben átveszi a sajtó szerepét”. Ez igaz, ezért nevezik gyakran a filmművészet újságírásának. Ezen belül azonban a nem tévés rövidfilm egyre kevésbé számíthat arra, hogy a film napisajtója lehessen, ez a tévé. A dokumentumfilm, a rövid­film lehet karcolat, vers, esszé is, a legutóbbi évben és évek­ben sok jó magyar rövidfilm készült ezekben a műfajokban. De igazi megújulást az hoz, ha a dokumentumfilm „folyó­irat” lesz, vagyis társadalmi témákat vizsgál meg sokré­tűen, alaposan, összefüggéseik­ben, tudományos módszerek­kel, de érdekesen és művészet­tel. Ahhoz, hogy a magyar rö­vidfilm átváltozhasson — leg­alábbis többségében — „tár­sadalmi folyóirattá”, meg kell változnia a moziszemléletnek is. Ki kell venni a rövidfilmet a kísérőműsor Prokrusztész­­ágyából. Mostanáig, ha a mozik nagy ritkán rövidfilmműsort hirdettek, vegyes összeállítást terveztek, afféle dokumentum­­esztrádát. Ilyenek a miskolci műsorok is. A „mindenkinek egy keveset” elképzelés azon­ban valójában senkinek nem érdekes, ezért vallottak kudar­cot az eddigi kísérletek. Az úgynevezett rövidfilm jövője az, hogy egy-egy téma közön­ségét keresse meg és vonzza­ a mozinak: ilyen előadást kell hirdetnie, ha több filmet tűz is műsorra. A filmstúdióknak vi­szont egyre inkább egy-egy témát alaposan megvizsgáló, egész műsort betöltő „rövidfil­meket” kell készíteniük. Meg­lehet, a statisztika szerint ke­vesebben látnának egy-egy ilyen műsort, mint ma egy-egy kísérőfilmet. De látják-e eze­ket csakugyan a nézők? A „folyóirat-előadást” azok néz­nék meg, akiket a téma érde­kel. De azok nemcsak néznék, látnák is a filmet, hatna rájuk, hasznosítanák a látottakat az életben, a munkában, a társa­dalomban. S akkor elmondhatnánk, hogy a magyar rövidfilm­­művészetben minden rendben. Zay László* A miskolci fesztivál záró­­ünnepségén szombaton dr. Ra­­nódy László, a zsűri elnöke adta át a díjakat. A SZOT fő­díját , Orbán Ernő és Szűcs László kapta a Kántor család című tévéfilmért. Miskolc me­gyei város nagydíját a Befeje­zetlenül című film, nemrég elhunyt rendezőjének Vass Juditnak ítélték oda. Borsod megye nagydíját Zsigmondi Boris kapta Goldman György­ről készített portréfilmjéért. A KISZ díját Nászutak című filmjéért Szomjas György, a TIT díját a Requiem rende­zője, Schüller Imre kapta. A különböző kategóriákban Ternovszky Béla, Dobray György, Magyar József, Kár­páti György, Bodrossy Félix, Tóth János, Sára Sándor és Gaál István nyert díjat. Tévé­­kategóriadíjjal jutalmazták Róbert Lászlót és Halász Mi­hályt, Orbók Endrét és Kele­men Endrét, Wisinger Istvánt és Kökényessy Ferencet, Zol­­nay Pált és Vértessy Sándort, Bán Jánost és ifj. Török Vi­dtor! Operatőri díjjal tüntették ki Halász Mihályt az Ültessetek maniókát, a Huszonnégy óra és a Nászutak fényképezé­séért. A filmkritikusok díját Zol­­nay Pál nyerte el Cannes-i telefonjelentésünk: Dilettánsok és mesterek a fesztiválon Cannes, május 22. Úgy látszik, minden feszti­válon elkerülhetetlen, hogy a program nagyobb fele jelen­téktelen művekből kerüljön ki. Ilyenkor azután itt, Cannes­­ban csak a tenger látványa ad kárpótlást a vetítőkben eltöl­tött, hiábavaló órákért. Az el­múlt napokban bizony, elég gyakran volt szükség erre a vigasztalásra. Például a brazil Pindoráma után, amelynek el­képzelhetetlenül zavaros tör­ténete — egy felfoghatatlan viszonylatokat kuszán ábrá­zoló történelmi parabola meg­számlálhatatlan liter vérrel — a dilettantizmust súroló meg­valósítással párosult. Nem jártak jobban az Apo­­kal című nyugatnémet film né­zői sem. „Ezt a filmet lelkiis­meretfurdalás nélkül igyekez­zünk mihamarabb elfelejteni” — írta róla az egyik kritikus. Ami engem illet, azzal a spa­nyol kollégával értek egyet, aki, tömör egyszerűséggel, így fogalmazott: „Az Apokal rossz film.” Ám, ha már a spanyoloknál tartunk, hát az ő Goya, avagy egy magányosság története cí­mű filmjük sem büszkélkedhet sok erénnyel. Végtelenül unal­mas, konvencionális életrajz­történet. Csalódást okozott a japánok versenyfilmje, az Elkárhozott lélek is, pedig Kaneto Shindo, a Kopár sziget rendezője a film írója, s ez felcsigázta a várakozást. A spanyol filmhez hasonlóan ennek is egy festő a főhőse, s ez a­­történet is na­gyon unalmasnak bizonyult. A japán kosztümös filmek ha­gyományához híven brutális jelenetekben bővelkedett a film, például egy nyílt színen végrehajtott harakiri színesen fotografált képeiben. Alov és Naumov Menekülés című filmjének mintegy fele a polgárháborúban játszódik. Néhány nagyon szépen megol­dott jelenet, látványos fotogra­­fálás és több kitűnő színészi alakítás emeli e szovjet film értékét, de mindez nem tudja kellőképpen ellensúlyozni a forgatókönyv terjengősségét. Ezeknek a napoknak leg­kiemelkedőbb eseménye a svéd Bo Widerberg filmje a Joe Hill volt. A fiatal rendező, a Bergman utáni nemzedék leg­jelesebb képviselője, imponáló eltökéltséggel építi társadalmi igényű mondanivalójú életmű­vét. Ebben a filmjében egy századeleji svéd származású amerikai munkásvezér élet­­történetét eleveníti meg. Hőse az amerikai szakszervezeti mozgalom népszerű dalköltője, akiből akarata ellenére a moz­galom mártírja lesz. A törté­net szélesen epikus feldolgo­zásban, változatos és színes epizódokkal rajzolja meg Joe Hill életútját és tragikus ha­lálát. Widerberg megőrizte legjobb erényeit, líraiságát, gyengédségét és ezt most fi­nom humorral és erőteljes drá­­maisággal gazdagította. Kitűnő a címszereplő: Thommy Berg­­gren. Már első látásra rokon­­szenvet kelt, de nincs benne semmi az idézőjelbe tett „hősi vonásokból”. Az eddig látottak alapján a legjobb férfialakítás díját kétségtelenül neki ítél­ném. Jó színészi alakításnak egyébként nincs díjával a fesztivál. Nagyszerűen debü­tál a fiatal amerikai Al Paci­­no is a Pánik a Needle park­ban című figyelemre méltó filmben. Egy kábítószerélvező fiatal pár történetét mondja el benne Jerry Schatzberg, a fo­tográfusból lett rendező. A film szinte dokumentáris hi­tellel idézi fel a Needle park körül élő kábítószer-megszál­lottak gyülekezetének miliőjét. A történet ugyan számos he­lyen lapos fordulatokkal él és néhol hoszadalmas, ám a való­sághűség és a másik nagysze­rűen kiválasztott főszereplő — Kitty Wint is nagyszerű alakí­tással mutatkozik be — olyan hiteles emberközelséget te­remt, ami elveszi az ilyen té­mát óhatatlanul fenyegető ér­­zelmességet, a sajnálkozó meg­bocsátást. Végül — a péntekre már javulást mutató program má­sodik darabjáról — „A kegye­lem malasztja” című filmjé­ről számolhatok be. Nino Manfredi, a kitűnő színész rendezői debütálása (egyéb­ként a forgatókönyvnek is ő a társszerzője) jobban sikerült, mint kollégájának, Alberti Sordinak. Nem hibátlan film A kegyelem malasztja. Néhol túlságosan el is érzékenyül. Állásfoglalása is többfélekép­pen magyarázható, de tele van kitűnő ötletekkel, igazi olasz humorral. A hétvége programja két ki­emelkedő eseményt ígér. Caco­­yannis Euripidész-feldolgozá­­sa, a Trójai nők és Visconti filmé, a Halál Velencében ígér jelentős élményt. Bán Róbert Ilja Ehrenburg születésének 80-ik évfordulójára díjat ala­pít a Francia—Szovjet Baráti Társaság. A díjjal, amelyet évente kétszer adnak ki, a francia—szovjet barátságot szolgáló regényt vagy riportot jutalmaznak. •1* Lengyelországi élmények címmel nyílik meg Széky Pi­roska grafikusművész kiállí­tása május 25-én este a Len­gyel Kultúra nagytermében. A megnyitón dr. Végvári La­jos művészettörténész mond beszédet­­­ Az első országos zománc­­biennálé teljes anyagát — amelyet Salgótarjánban állí­tottak ki — júniusban Szlová­kiában, Besztercebányán is bemutatják. A besztercebá­nyai képzőművészek jövő év januárjában rendeznek kiállí­tást Salgótarjánban a város megalakulásának 50. évfordu­lóján. Sírt? — Moziban voltam. — Szomorú volt a film? — Nem nagyon. Csak saj­náltam ... . — Kit? — A Jean Gabin. Amikor letartóztatták és az unokája megkérdezte, hazajön-e vacso­rára, Gabin azt mondta, hogy ma nem. És rám nézett. Köny­­nyes szemmel. Tudta, hogy többet nem megy haza vacso­rázni. Az unokáját sem látja már. Legfeljebb a börtönben. Egy nagyapa­. Az unokája a mindene. Meg a fiai. Szép szál fiúk. Hárman voltak. Sajnos, őket is letartóztatták. De ak­kor nem sírtam. — Akkor miért nem? — Nem szerettem azokat a fiúkat. Meg akarták ölni Alain Delont. Azt a gyönyörűt. Is­meri Alain Delont? Olyan szép, mint egy angyal. Hát aki őt meg akarja ölni, annak úgy kell! — A szép Alain életben ma­radt? Miért sírt mégis? — Nem maradt életben. Megölték. A Jean Gabin ölte meg. A nagyapa. Még mielőtt letartóztatták. Ezért duplán sírtam. Két ilyen szép, kedves ember. Borzasztó. De hát miért ölte meg a nagypapa a fiút? — A pénz miatt. Amit ra­boltak. Közösen csinálták. Az egész klán együtt. A szicíliaiak klánja. A film címe is ez. Nem látta? — De hát akkor ez a Gabin nagypapa gengszter volt. Meg Delon is... — Ó, a Delon nemcsak gengszter volt. Rablógyilkos, meg minden. Úgy ölt, ahogy maga kávét iszik. — És ezt siratta? — Meg izgultam nekik. De borzasztóan. Képzelje, kirabol­tak egy egész ékszerkiállítást. Először, persze, csak megnéz­ték. A nagypapa, ő volt a ve­zér, meg egy amerikai gengsz­terbarátja, az Amadeo Nazza­­ri, tudja, az a nagyon elegáns olasz színész... — És mit néztek meg a ki­állításon? — A riasztóberendezést néz­ték meg. De látták, hogy úgy nem lehet elrabolni az éksze­reket, mert az az ostoba rend­őrség nagyon éber. A Delont meg közben üldözték. Egy de­­tektívfőnök. Hát tudja, ilyen savanyú pofát én még nem láttam. Fel is sült mindig. Úgy kell neki! — Miért, akkor már gyilkolt a Delon? — Ahogy gyilkolt-e? Uramis­ten! De mennyire! Már el is volt fogva. A kivégzés elöl szö­kött meg. A szicíliaiak szök­tették ki a rabkocsiból. Fan­tasztikusan izgultam, hogy si­kerüljön. — És miért szöktették ki a szicíliaiak? — Pénzért. De a Delon ho­zott nekik egy jó ötletet is. Ezt az ékszerkiállítást. — De hát a riasztóberende­zés működött... — Működött, de én tudtam, hogy azért el fogják rabolni az ékszereket. — Honnan tudta? — Sokat járok moziba. A bűnözők ilyenkor mindig ki­találnak valamit. Jilost mit találtak ki? — Egészen elragadott az öt­letük. Képzelje, elrabolták­­ a repülőgépet, amelyen az ék­szereket szállították Ameriká­ba. Persze, előbb még volt iz­galom, mert a biztosító mun­katársának a felesége észre­vette, hogy a gépen nem a fér­je ül, hanem az Alain Delon, és botrányt csinált. — Miért, hol ült a férje? — Az akko­r már nem ült se­hol. Azt a Delon eltette láb alól. Másképp nem juthatott volna fel a gépre, mint a biz­tosító munkatársa. — És a biztosító munkatár­sát nem sajnálta? — Ugyan már. Csúnya, vö­rös ember volt. Bajuszos. Olyan angol forma. Csak két percig láttam. Amikor megér­kezett a repülőtérre. A szállo­dába már Delor­ ment helyet­te. Ő sokkal csinosabb. És olyan izgalmasan gátlástalan. — Ne mondja! A nőkkel szemben is? — Hát ezt igazán meg lehet érteni. Két évig, ugye, mégis­csak be volt zárva, mielőtt a klán kiszabadította. És végül is az a nő, ott a klánban, ki­kezdett vele. Francia nő volt. Nem szicíliai, mint a többiek. — S ez olyan nagy baj? — Ez rettentő nagy baj, mert amikor már minden tö­kéletesen rendbejött, a re­pülőgépet szépen eltérítették, kirabolták, az árut eladták, akkor egyszer csak kiderült, hogy a francia nő meg Delon között volt valami. Ezt pedig a nagypapa nem tűrhette. filiért? — Hogy-hogy miért? Ez egy szigorúan erkölcsös család. Szolid, rendszerető, konzerva­tív. S az a nő az egyik fiú fe­lesége volt. A bűnösnek bűn­hődnie kell. — A Táblásért­ — Ugyan! — A gyilkolásért? — Ne ugrasson itt engem! A Delon csókolózott a nővel a tengerparton! — Ezért ölték meg? — Ezért. Mert ezek ilyen emberek voltak. Egy ilyen nagyapa, aki így vigyázott a családi élet tisztaságára! És ez a szegény Delon is! Egyszer megbotlott. Valójában nem is tehetett róla, mert az asszony viselkedett kihívóan. És a fiú az életével fizetett... — De hát előbb-utóbb úgy­is elfogták volna... — Miket beszél! Ezt az an­gyalt? Ezt a zsenit? Ezt csak csapdával lehet elfogni. — De ha ilyen zseni volt a Delon, miért ment bele a csap­dába? — A pénzért. Tudja, más­képp nem akarták neki oda­adni a pénzét. A jogos pénzét! Elvégre az egész rablás ötletét ő hozta. A biztosító emberét ő intézte el. És meg is alkud­tak. Be kellett neki menni a csapdába, pedig sejtette, hogy rossz vége lesz. De ő hős volt. — Vagy bűnöző... — Bűnöző hős, ha tudni akarja. És egyáltalán mit mo­ralizál itt! Különben is ez ka­pitalista film, kapitalista kör­nyezetben. A kapitalistákat rabolták ki. — És mit csináltak a pénz­zel? — Zsebre tették. Mert a Ga­bin nagypapa , nagybirtokos volt Szicíliában és újabb bir­tokot akart venni. A végén ugyan egy táska pénz is elve­szett, de azért maradt még ne­kik elég. Remélem__Hiszen mindent az unokájáért tett Egy gyermekért. — És a rendőrség? — Mondtam, hogy a végén letartóztatták őket. A fiúkat is, a nagypapát is. Azt a drá­­­ga, szigorú, de igazságos em­bert. Hát ezért sírtam. * És most? — Moziba megyek. Fél óra múlva kezdődik. Olasz film. Azt mondják, van benne né­hány gengszter, meg egy de­tektív, de az is olyan, mint a gengszterek. A rendőrség ellen dolgozik. — Miért? — Pénzért. És gyönyörű kék szeme van. Csak ránéz az em­berre, és már üt is. Be sem mutatkozik, csak üt. — És a végén? — Még nem tudom. De ami­lyen gonosz ez a világ, a vé­gén még le is lőhetik. Azt a szép, kék szemű embert! Ér­zem előre, sírni fogok. Vilcsek Anna Hazaérkezett Olaszországból az ott régi magyar és nyugati zenét bemutató Musica Histo­­rica. Antal Lívia, Kecskés András és Stadler Vilmos ének—lant—flóta triója olasz lapok elismerő kritikáit hozta magával. Például a Gazetta di Parma ünnepi estnek nevezte fellépésüket, amely „a szívek­ben elragadtatást hagyott, a fülekben pedig a szép hangzás hosszú visszhangját”. A nápo­lyi Il Mattino szerint „az ügy, amelynek a magyar együttes szentelte magát, nemcsak tisz­teletre méltó, hanem élvezetes is”. Az Unita zenekritikusa úgy összegezte véleményét, hogy „a Musica Historica elő­adói teljesen megérdemelték az olaszországi vendégjátéku­kat végigkísérő sikert”. Nagybánya a magyar festé­­­szetben címmel képzőművésze­­ti kiállítás nyílt meg szomba­ton a nyíregyházi Jósa András Múzeumban a Nemzeti Galéria anyagából. XI

Next