Magyar Nemzet, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-04 / 103. szám

Kedd, 197­1. május 4. - Maga Nemzet - Egyetemisták egy cigánycsaládért Nemrégiben a Körút és a Dohány utca sarkán találkoz­tam egy kislánnyal Fölfelé görbített ujjakkal nyújtotta felém üres tenyerét, mocskos gyerek­ kezét. Kék és rózsa­szín virágokkal díszített fla­­ttell szoknyája alól göcsörtö­­sen bukkant elő meztelen láb­feje. A lábujjai is fölfelé gör­bültek, mint általában a futni készülőké, tartása iszonyatot és éberséget fejezett ki; a tes­te rázkódott, de ez a rázkódás mintegy mellékesen suhant végig a tagjain, a könnyek erőlködés nélkül csurogtak le az arcán, a félelem és a fáj­dalom megszokott dallamára. Akkora tenyere volt, hogy egy kétforintos éppen csak el­fért benne, az ujjak nem is tudtak összezárulni. Ö­teszten­­dős lehetett a kislány, vagy annyi sem, és a bársonykék tavaszi égbolt alatt a vakító, boldog napsütésben ösztövér keservét fel sem panaszolva állt előttem. Riadalma állati ébersége gyalázatos helyzeté­ről beszélt. És ki ne hinné el, hogy egy ötéves gyermek sem­miféle helyzetről nem tehet. Ostoba, lényegtelen kérdé­seimre atig figyelt. Ilyeneket kérdeztem tőle: Ki bántott? Megütöttek? Mi történt? Mi­vel nem akartam magamra venni a szégyent, részvétbe burkolóztam. Idős hölgy suhant mellém, s fölhasználva azt a rövidke időt, amíg a közlekedési lám­pa zöldre vált, rendkívüli ma­gabiztossággal, igaza tudatá­ban a gyermekre sziszegett­ . Nem szégyellsz kéregetni? Idepofátlankodsz a Körútra? Zaklatod az embereket? Nem szégyelled magad?” Aztán úgy ment tovább, mint aki­ eleget tett kötelességének. A kislány­nak természetesen sejtelme sem volt arról, hogy mi törté­nik körülötte. Az én forintjai­mat és ügyetlen kérdéseimet épp oly bizalmatlan közöny­nyel fogadta, mint az asszony szidalmait. Könnyei fölszárad­tak. Gyufaszál lábait kapdos­­va, eltűnt a Körúton áramló embertömegben. Honnan ismerhetné egy ek­kora gyermek a szégyent? Pontosan tudom, hogy az én „elérzékeny­ülésre hajló” ter­mészetem, kétforintos jócsele­kedetem és az asszony szidal­mazó magatartása között nincs sok különbség. A Körúton ren­geteg ember jár, egyik így, a másik úgy tekint a kéregető cigánygyerekekre, akik ront­ják a városképet, szemtelen­nyomorúságukkal zaklatnak, s éberségükkel, ha már bizonyos koldusrutinra tettek szert, el­kerülik az összetűzéseket. Mondom, nincs sok különbség, mert az adakozók senkit sem mentenek meg, a kárhoztatók pedig senkin sem változtat­nak. Aki Budapesten él, az jól tudja, hogy a tavaszi felmele­gedéssel együtt, akár a ván­dormadarak, megérkeznek a Belvárosba a kültelki putrik, viskók vagy házak serdületlen küldöttei, azok, akiket valóban küldenek a szülők, és este pénzzel együtt várnak csak haza. Ezt a gyufaszállábú öt­esztendőst is útnak indították valahonnan: „Tartsd a mar­kod az emberek elé, kívánj nekik egészséget, boldogságot, ha adnak, és köpj ki, ha nem adnak.” De egy ötesztendős gyermek igazából nem tud boldogságot kívánni és nem tud­ kiköpni. Nem sejti még azt sem, hogy kitől kap pénzt és kitől kap pofont. Minden­nap találkozhatunk ilyen gyer­mekekkel, a Körúton, a Váci utcán, a város legforgalma­sabb pontjain, Gondolom, az egész ügyet egyszerűen meg lehetne oldani valamiféle tiltással, drasztikus fellépéssel. De gyerekek ellen felhasználható-e, teszem azt a rendőri segédlet? Kimondhat­­ja-e bárki is, hogy Budapest belterületére nem teheti be a lábát a rongyos cigánygyerek? Bizonyos, hogy az a szülő, a­k­i kéregetni küldi a kicsinyeit, gyermeknevelésre alkalmat­lan. Tehát ezeket a sivárodó, társadalmat, törvényt csak ré­mületből ismerő fiúkat és lá­nyokat állami gondozásba kellene venni. De a gyermek­­otthonokban nincs elég hely. Mégis, a társadalomnak köte­lességei vannak, s az egyén részéről sem elegendő, ha megvetéssel azt sziszegi: „Nem szégyelled magad?” Talán két nappal a gyufa­szállású kisgyermekkel tör­tént találkozásom után vélet­lenül tudomásomra jutott, hogy néhány húszesztendős pesti egyetemista pártfogásába vett egy cigánycsaládot. Egy esztendővel ezelőtt — két egyetemista lány ugyan­úgy, ahogy közülünk sokan — a Belvárosban egy 13 eszten­dős cigánylánnyal találkozott. F. Aliz és L. Irén először talán kíváncsiságból beszélgetni kez­dett a kéregető leánnyal, és e beszélgetés során a kíváncsi­ság érdeklődéssé nőtt, a részvét meghökkentő gondolatsorrá. A gondolat ez volt: Miképpen lehet, hogy az ő sorsuk és a cigánylány sorsa ennyire kü­lönböző? Mit tettek ők és mit tett a másik, hogy szakadék van közöttük, amelynek túlsó partját ők nem is ismerik. Ez a gondolat hasonlatos volt va­lamely számonkéréshez. A számonkérésnek ezt a fajtáját kevés olyan ember ismeri, aki úgy él, hogy csupán önma­gáért felel. Kimentek a cigánylánnyal Rákosszentmihályra. Két fel­nőttet és kilenc gyermeket ta­láltak egy szoba-konyhás nem­rég felépült házban. A szülők értetlen gyanakvással fogad­ták az idegeneket, sehogysem fért a fejükbe, miképpen tá­mad bárkiben is jóindulatú ér­deklődés az ő sorsuk iránt. F. Aliz és L. Irén közelről látta a nyomort, a tudatlanságot, a gyanakvást s túl Team észre­vette a cigánygyerekek szere­tetre vágyódását, valamilyen igényt, amit talán nem is le­het nevén nevezni. Megren­dültek e közelségtől. Másnap az egyetem­en elmondták tár­saiknak, miben volt részük. Az egész évfolyam meghall­gatta őket, s együtt kezdtek tűnődni, miképpen segíthetné­,­nek a cigánycsaládon. Nem jótékonykodásra gondoltak, hanem arra, ami több ennél: túl az anyagi segítségen szel­lemi, erkölcsi segítségre. Ti­zenöt egyetemista attól az idő­től kezdve bizonyos felelőssé­get érzett a Kozák-gyermekek sorsáért. Tanítani kezdték őket, oly módon, hogy érdek­lődés támadjon bennük a vi­lág iránt, a másfajta sors iránt, amelyről a rákos­­­szentmihályi házban addig oly keveset tudtak. A kéregető kislányt és ikertestvérét talán az ő szorgalmazásukra állami gondozásba vették. Mikor Rá­­konszentmihályon megnyílt a cigányiskola, a­ 13 esztendős fiú, Kincső, beiratkozott, s ha­marosan megtanult írni, ol­vasni. Az egyetemisták , televíziót, lemezjátszót szereztek a csa­ládnak. A legidősebb cigány­lány, Liszka — most 17 esz­tendős — egyszer csak azzal a gondolattal állt elő, hogy dolgozni megy. Hét­ hét után megjelentek az egyetemisták a külvárosi utcában. A szomszé­dok álmélkodva nézték, mi megy végbe itt. A cigányokról ezek a szomszédok csak any­­nyit tudtak: iszákosak, mun­kakerülők, mocskosak. Mind­ezt jól tudták, F. Alizék is, csak egyetlen különbség volt: ők nem vetették meg és nem gyűlölték a cigányokat, ter­mészetes szeretet volt bennük a gyerekek iránt, és ez a sze­retet a másik félből is érzel­met váltott ki, a ragaszkodás olyannyira szükséges állapo­tát. Egy napon kimentem velük én is. Láttam a völgyben, a szántóföldek között lapuló há­zat, odébb egy fából és kát­­ránypapírból épített putrit, ahol egy másik cigánycsalád lakik. Találkoztam az egyesz­­tendős Gyurival, a 3 éves Ba­bával, a 11 éves Cicával, aki a lábát még iskolába nem tet­te be, Kincsóval, aki írni, ol­vasni tud, és Liszkával, aki dolgozni akar. De most nem róluk akarok szólni, hanem az egyetemistákról, akiket az emberbaráti cselekedetre sen­ki sem kötelezett. Egyetlen kérdés a lényegese­n: mi a különbség közöttük és­ a töb­biek között, akik­­ egyáltalán nem vesznek­­tudomást arról, hogy ilyen nyomor, tudatlan­ság, élettelen sors is létezik itt a közelükben, s odébb, a város peremén. S. Klári: Tudjuk, hogy az, amit csinálunk, nem nagy do­log. Egyetlen családon próbá­lunk, amennyire telik tőlünk, segíteni. Ez semmiség, ha ezt a kérdést teljességében néz­zük, hiszen Budapesten, Ma­gyarországon rengeteg ilyen cigánycsalád él. De mi úgy gondoltuk, ha közülük egyet­len embernek is jobb lesz a sorsa, akkor sem hiábavaló az igyekvés. Én amikor ezekkel a dolgokkal találkoztam, úgy éreztem, hogy méltatlan az, ha valaki emberi méltóságától megfosztódik. Nem szabad be­lenyugodni ebbe a különbség­be. F. Aliz: Tudom, hogy az a vágy­, ami bennem létezik, műveltségre, tudásra, szép életre, emberi tulajdonság. Az döbbentett meg, hogy be­lőlük hiányzik minden, ami ilyenfajta törekvésre utalna. Kívülrekedtek. Csak annyit szeretnénk elérni, hogy ben­nük is mozduljon meg valami­fajta vágy a társadalom, az ember dolgai iránt. Észrevet­tem, hogy sem rábeszéléssel, sem logikával nem közelíthető meg egy cigánygyerek, csak a szereteten keresztül létrejövő kapcsolat hat rájuk, ez az egyetlen, ami kimozdítja őket m megszokott állapotukból. Az idegenkedést megérzik és el­húzódnak tőle. Műszerként je­leznek, sugároznak vissza minden érzést, ami érinti őket Mi úgy közeledtünk hozzájuk, hogy nem éreztettük és nem éreztük a különbséget ami közöttünk van. Csak így fo­gadtak el bennünket és fogad­ják el a tanácsainkat S. Klári. Szerintem, a mos­tani felnőttek jórészének visz­­szahúzódása, a cigányokkal kapcsolatos közönye onnan származik, hogy ők még pol­gári társadalomban nőttek fel. Bárhol beszélünk erről a do­logról, azonnal szembetűnik, hogy az emberek nem ismerik ezt a problémát Lehet nincs is ellenérzés bennük, csak el­feledkeznek arról, hogy a ci­gányok nyomora, társadalmon kívülisége valóban létezik. L. Irén: Nem érezzük úgy, hogy valami különleges dolgot cselekszünk. Nem a saját lel­kiismeretünk nyugalma miatt kezdtünk hozzá ehhez a do­loghoz. Számunkra ez inkább természetes. Aligha hiszem, hogy ha egy becsületes ember közelről látja ezt a problémát akkor, közömbös marad. F. Aliz: Szembeötlő, hogy mennyire különbözik egymás­tól a cigánycsaládon belül is a felnőttek és a gyerekek reagá­lása ténykedésünkre. Azt hiszem, az a legfontosabb: a gyerekekkel kezdeni valamit, ők nyitottak még a társada­lom előtt, van vágyódás ben­nük normális élet után. Böl­csődébe, óvodába, iskolába kellene járatni a cigánygyere­keket, ezen múlik minden, et­től függ — a tanulástól, a társadalmi kötelességek és jo­gok megértésétől, hogy más legyen a következő nemzedék élete. Ehhez legalábbis jóin­dulat kell az emberek részé­ről, mert egy cigánygyerek önmagától erre az útra alig­ha lép. V. András: A jóindulat nem ér annyit, mint amennyi kárt okoz az emberekben meglévő ellenérzés. • F. Aliz: Tudom, hogy sokan megvetik őket azért, mert ké­­regetnek. De azt is tudom, hogy közülük nagyon sokan nem szeretnek kéregetni, hiá­ba keresnek naponként 200— 300 forintot. A szülei kénysze­rítik őket erre, a „cigányer­­kölcs” törvényei. Ha ez meg­szűnik — és csak a gyerekek­kel való különös gondos fog­lalkozás révén szűnhet meg —, akkor talán majd eltűnnek Budapest belterületéről a ki­csiny koldusok. A magam részéről mindezt nem ezért mondtam el, mint­ha úgy vélném, hogy az egye­temisták meglelték a megol­dást. Csupán a jóindulat és az ellenérzés különbségére akar­tam felhívni a figyelmet, hi­szen az ő elfogulatlan jóindu­latuk nemcsak a cigányok ér­dekét fejezi ki, hanem a tár­sadalom érdekeit is. A­ köze­ledés csak kölcsönös lehet, a külvárosi putrik lakói önma­­guktól meg nem változnak, s a változás igénye nem rokon­­szenv vagy ellenszenv kérdé­se, hanem roppant lényeges, sürgető társadalmi érdek, mondhatnám úgy is, köteles­ség. Kristóf Atm. A tikvai Kommmmnista Párt küldöttségének magyarországi látogatása A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottságá­nak meghívására április 27— május 3. között látogatást tett Magyarországon a Libanoni Kommunista Párt Központi Bizottságának küldöttsége Ni­­colas Laouinak, a párt főtitká­rának vezetésével. A küldött­ség tagjai voltak: Karim Roueh, a Libanoni Kommu­nista Párt Politikai Bizottsá­gának tagja, a Központi Bi­zottság titkára­­és Georges Batal, a Központi Bizottság tagja. A delegációt fogadta Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizott­ságának első titkára. A Liba­noni Kommunista Párt képvi­selői megbeszélést folytattak Komócsin Zoltánnal, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagjával, a Központi Bi­zottság titkárával és a Köz­ponti Bizottság más képvise­lőivel. A küldöttség látogatást tett Veszprém megyében, ahol a pártmunka különböző terüle­teit tanulmányozta. Megtekin­tette a dolgozók május 1-i fel­vonulását és megismerkedett Budapest nevezetességeivel. Budapestre érkezett a Francia Kommunista Párt küldöttsége A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottságá­nak meghívására hétfőn Bu­dapestre érkezett a Francia Kommunista Párt küldöttsége Gustave Ansart, a párt politi­kai bizottsága tagjának veze­tésével A küldöttség gazda­ságpolitikai kérdéseket tanul­mányoz hazánkban. A kül­döttséget fogadta Nyers Re­zső, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, a Közpon­ti Bizottság titkára. A megbe­szélésen jelen volt Bálint Jó­zsef, a Központi Bizottság tag­ja, a KB osztályvezetője is. Magyar—holland gazdasági tárgyalások kezdődnek A Magyar Népköztársaság és a Holland Királyság 1968-ban megkötött gazdasági, ipari és műszaki együttműködési meg­állapodása alapján május 4-én magyar—holland vegyesbizott­sági tárgyalások kezdődnek Hágában. A tárgyalások célja, hogy megvizsgálják a két or­szág vállalatainak eddigi ko­operációs tevékenységét, vala­mint a további együttműkö­dés előmozdításának lehetősé­geit. Az ausztrál kereskedelmi delegáció fogadása Első alkalommal kereste fel Magyarországot ausztráliai piackutató delegáció, amelyet W. J. Austen, az ausztráliai ex­portfejlesztési tanács végre­hajtó bizottságának tagja ve­zet. A küldöttség tagjai hét­fő este a Duna-Intercontinen­­tal Szállóban fogadáson talál­­koztak a magyar gazdasági élet képviselőivel, tárgyaló partnereikkel, a Magyar Ke­reskedelmi Kamara, valamint az ipari és külkereskedelmi vállalatok vezetőivel. Részt vett a fogadáson Baczoni Je­nő, a külkereskedelmi minisz­ter első helyettese. Ott volt a budapesti diplomáciai képvi­seletek több tagja. Kitüntetés A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Darvas Józsefnek, a Chinoin Gyógyszer- és Vegyé­szeti Termékek Gyára igaz­gatójának eredményes mun­kássága elismeréséül, nyugál­lományba vonulása alkalmá­ból a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést ado­mányozta. A kitüntetést Lo­­sonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át Jelen volt a kitüntetés átadásánál Cseter­­ki Lajos, az Elnöki Tanács titkára és dr. Szekér Gyula, a­­ nehézipari miniszter első he­­­­lyettese. A „második menet" előkészületei Nem változott a jelöltlista a három képviselő nélküli választókerületben Mint ismeretes, az április 25-i választásokon a budapesti 21 -es és 32-es, valamint a Bé­kés megyei 5-ös képviselői vá­lasztókerületben egyik jelölt sem kapta meg a törvényben előírt szavazattöbbséget, így ezekben a választókerületek­ben pótszavazást kell tartani. A „második menet” előkészí­téseként mind a három kép­viselői választókerületben je­lölőgyűlést tartottak. A Józsefvárosban a Frank­lin Nyomda Szentkirály utcai kultúrtermében a 21-es számú választókerület lakói gyűltek össze, s most is Búza Barna szobrászművészt és Major Ta­más kétszeres Kossuth-díjas kiváló művészt, a Nemzeti Színház főrendezőjét javasolta a Hazafias Népfront. (Búza Barna április 25-én a szava­zatok 47,8 százalékát, Major Tamás 49,9 százalékát kapta meg.) A választópolgárok be­ható eszmecsere után mind­kettőjüknek bizalmat szavaz­tak, így kettőjük közül az kép­viseli majd a helybelieket a parlamentben, aki a május 9-i pótválasztáson a leadott sza­vazatok több mint felét meg­szerzi. A korábbi két jelölt neve került fel a listára a Bercsényi Miklós Szakközépiskolában tartott jelölőgyűlésen is, ahol a főváros 32. számú választó­­kerületének polgárai tartották összejövetelüket. A Hazafias Népfront javaslatára Lakatos Józsefné, a Phylaxia Állatgyó­gyászati Oltóanyagtermelő és Kutató­ Intézet dolgozóját, az Egyesült Gyógyszer- és Táp­­szergyár KISZ bizottságának ajánlatára pedig Ménesfalvi Mártát, az EGYT Gyógyszer­­vegyészeti Gyárának 24 esz­tendős üzemlaboránsát fogad­ták el képviselőjelöltnek. La­katos Józsefné április 25-én a szavazatok 49 százalékát, Mé­nesfalvi Márta pedig 49,3 szá­zalékát szerezte meg. Két jelölőgyűlést tartottak Békés megye 5-ös számú or­szággyűlés választókerületé­ben: hétfő délelőtt Kétegyhá­­zán, délután Újkígyóson dön­töttek a május 9-i pótválasz­tások képviselőjelöltjeiről. A választópolgárok itt is megma­radtak korábbi jelöltjeik mel­lett, így a pótválasztások sza­vazólapján ■ ismét ott szerepel majd Sebest Lászlóné kétegy­­házi pedagógusnőnek a neve, aki korábban 49,7 százalékot kapott és Seres Mihálynénak, az újkígyósi Aranykalász Tsz főkönyvelőjének neve, akire az­­ április 25-i szavazatok 49,4­1 százaléka jutott. Vállalati jogászok országos munkaértekezlete Siófokon Hétfőn Siófokon megkezdő­dött a Magyar Jogász Szövet­ség vállalati jogász-szakosz­tályának negyedik országos munkaértekezlete. Dr. Prandler Árpádnak, a Magyar Jogász Szövetség fő­titkárának megnyitója után dr. Korom Mihály igazság­ügyi miniszter mondott be­szédet A következő évek jog­alkotási tevékenységének köz­pontjában kétségkívül az Al­kotmány módosítása áll —­­mondotta többek között. — Ismételten aláhúzzuk, hogy az állami tulajdon az egész nép vagyona és annak felhaszná­lása a társadalom, egészének érdekeit szolgálja. Ugyanak­kor a gazdaságirányítás re­formjának megfelelően az Al­kotm­ány majd lerögzíti, hogy az állami vállalatok a keze­lésükre bízott állami tulaj­donnal a népgazdasági terv megvalósítása érdekében tör­vényben meghatározott mó­don önállóan gazdálkodnak. Elkezdődtek a polgári tör­vénykönyv módosítására vo­natkozó munkálatok. Még eb­ben az évben az országgyű­lés elé kerül az egységes szövetkezeti törvénytervezet. Korszerűsítjük a részvénytár­saságokról és a korlátolt fele­lősségű társaságokról rendel­kező jogszabályokat. Napi­rendre kerül a statisztikai, az élelmiszertörvények megalko­tása, a vámjogra vonatkozó jogszabályok korszerűsítése is. Dinamikusan fejlődik a magyar erősáramú ipar A Technika Házában hétfőn megnyílt „Az erősáramú iparág a KGST-integrációért ’71” kiállítás, amelyet a Transelektro Magyar Villa­mossági Külkereskedelmi Vállalat és a Gépimport Iroda közösen rendezett. A kiállítás időpontja egybe­esik a Transelektro fennállá­sának tizenötödik évfordulójá­val és ezt az alkalmat hasz­nálta fel Sinka Gyula, a vállalat vezérigazgatója, hogy beszámoljon a külkereskedel­mi vállalat lendületes fejlő­déséről, eredményeiről. Han­goztatta, hogy a KGST-orszá­­gok körén belül mutatkozó, dinamikus fejlődésnek na­gyon fontos részei a magyar erősáramú ipar termelő- és kereskedelmi vállalatai. Ez az iparágunk széles körben kap­csolódott be a nemzetközi munkamegosztásba, különösen gyorsan fejlődnek kapcsolatai a szocialista országokkal. Az elmúlt tizenöt év alatt az iparág exportja tízszeresére, importja huszonhétszeresére, összforgalma pedig tizenhá­romszorosára emelkedett. * Vita az angol sajtóban a magyar koronáról Az angol sajtóban a hét végén két érdekes cikk je­lent meg I. István király ko­ronájának és a magyar nem­zeti örökség r­észét képző egyéb regáliáknak sorsáról. A Times nagy cikkben fog­lalkozott a Magyarország cí­mű hetilap legutóbbi cikké­vel, amely ismertette a ko­ronaékszerek viszontagságos sorsát és azt, hogy az Egye­sült Államok kormánya jog­talanul tartja birtokában a nemzeti ereklyét. Az angol lap idézte az amerikai kül­ügyminisztérium meg nem nevezett szóvivőjét, aki sze­rint a magyar koronát „an­nak magyar őrei” adták át megőrzésre az Egyesült Álla­moknak a második világhá­ború végén, s az amerikai kormány jelenleg nem ter­vezi a korona visszajuttatá­sát Magyarországra. A Times ezzel kapcsolatban kérdést intézett J. P. Taylor­­hoz, az egyik legtekintélye­sebb angol történészhez, aki azt felelte, hogy „a korona­ékszerek Magyarország nem­zeti tulajdonát képezik és vissza kell kerülniük­­ a ma­gyar kormányhoz. Ez egyete­­­­mesen elismeri, törvényes kormány. Ha Amerika há­borúban állna Magyarország­­gal, vagy nem­ ismerte volna el a jelenlegi kormányt, ak­kor lenne valami jogcíme a visszatartásra. Így azonban az­ egész ügy meglehetősen bot­rányos”. Vasárnap megszólalt az ügyben a baloldalisággal egyáltalán nem vádolható , Sundary Express, mégpedig nem is akármilyen glosszá­­ban, hanem vezércikkben. A lap követelte, hogy Nixon elnök azonnal adja vissza a koronaékszereket a Magyar Népköztársaság kormányának. „Nem lehet kétséges, hogy a korona a magyar nép jogos tulajdona. Az amerikaiak mégis megtagadták visszajut­tatását, bár ez ügyben kéré­sek áradata érkezett hozzá­juk. Vajon miért? Lehetséges, hogy nincs ínyükre a ma­gyar kormány színezete, de bele kell nyugodniuk, hogy ez a kormány fenn fog maradni Nixon elnöknek el kell ren­delnie, hogy a koronát azon­nal adják vissza, különben országát közönséges lopás vádja ellen kell majd véde­nie” — hangzik a vezércikk.. 7

Next