Magyar Nemzet, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-01 / 1. szám
iz®sa&*i sarc. i*ss®if s.. VENDÉGSÉG Páskándi Géza drámája a Pesti Színházban Beszámoltunk már a november végén, a békéscsabai Jókai Színházban tartott ősbemutató alkalmából Páskándi Géza romániai magyar író Vendégség című drámájáról. Megállapítottuk, hogy a Dávid Ferenc, a XVI. században élt erdélyi unitárius vallásalapító és püspök emlékének szentelt mű, az elmúlt esztendők talán legkiválóbb magyar nyelvű színpadi alkotása. Felesleges megismételni, amit már leírtunk Páskándi Dávid Ferenc tragikumban feloldódó drámájáról, a házába furcsa „vendégként” beszállásolt, ugyancsak unitárius Locinóról, akinek a tragédiátlanság szomorú drámája jutott, Máriáról, a mohóságában rossz hatalmakat is kiszolgáló, s tudatlanságában még a jó erőknek is kiszolgáltatott szolgálóról. Annyit azonban mégis hozzá kell tenni ahhoz, süm e hasábokon már megjelent a békéscsabai színház jó előadásában látott Vendégségről, hogy Páskándi drámája nem utolsósorban éppen attól igazi , színpadi mű, mert — alapvető mondanivalójának hangsúlyozása mellett — különböző együttesek a mű különböző vonásait világíthatják meg. Mert ha a cselekmény a XVI. században játszódik is — és ha a drámát századunk utolsó harmadának elején vetették is papírra — az, ami benne van, szétfeszíti a különböző időkereteket, és lehetőséget nyújt az emberi történelem nagy és nagyszerű tendenciái és ugyan- akkor súlyos ellentmondásai harcainak igen gazdag értelmezésére. Ezt bizonyítja most a Pesti Színház bemutatója, amely Várkonyi Zoltán kiváló rendezésében nem elégszik meg a tragédia és a tragédiátlanság ütköztetésével, hanem — többek között — azt mutatja meg, hogy maga Dávid Ferenc, az „Unus est deus”, az „Egy az isten” bátor és harcos, a gondolat forradalmáért és börtönt '•'és'a halált is vállaló hirdetője sem mindig és mindenkor az a Dávid püspök, akinek neve — joggal — mint az erkölcsi fölény és integráns meggyőződés szimbóluma marad fenn. Fábri Zoltán szuggesztív díszletképében — amely annál fojtogatóbb, hogy kijárásokat is mutat jobbfelé, balfelé, s felfelé is, de amely kijárásokról mégsem tudjuk, hogy valójában hová is vezetnek — az „Igrus est deus'’ (a drámának ez volt az eredeti címe is, kérdőjellel) hitvallója és képviselője egy olyan furcsa és sajátos „szentháromság’-ba van zárva, amelynek egyik tagja ő maga. A nem szűz Mária és a — bár a Mester tudtával — Dávid minden szavát jelentő Locino (ha úgy tetszik, Társ) mellett maga a Mester is részese ennek az álszent, és bizonyos pillanatokban mégis szentté váló Triónak. Hogy csak már a halálba indulva adja meg a bizonyosságot: egy az igazság, amely azonban különböző áttételeken keresztül érvényesül, s amely egyszerre az élet és az eszme, a történelem és a köznapok igazsága. Annak az igazsága, hogy mégis csak előre halad a világ. Hogy szabaddá lesz (nem keddről szerdára, s nem különböző közvetítések nélkül) az ember. , A dráma szövetében rejlik ez a koncepció is, kibontásához azonban — Várkonyi és Fábri mellett — szükség volt egy kitűnő színésztrióra is. Básti Lajos — úgy tetszik — önmaga fölé nőtt a püspök szerepében, különösen a dráma második és harmadik felvonásában. Mer öreg is, fáradt is lenni, kétkedő és rezignált, akinek már csak annyit „szabadság” jut, hogy maga válassza meg az árulóját. De ugyanakkor egy sor igazán szép — vagyis nem szépelgő, nem modorosan megható — pillanatban zászlót emel magasra Básti Lajos Dávid Ferencé. S a zászlón ott a láthatatlan felírás: „Mégis csak merjünk emberek lenni, örökké megifjodók! Történelmileg mégis csak Vnus est deus. Vnus est homo.” Darvas Iván Locino rendkívül összetett szerepében több, egész lényünket megrázó jelenettel ajándékoz meg. Ilyen például Máriával való utolsó jelenete a harmadik felvonásban. Elegáns és szenvedélyes, okoskodó és alapjaiban mégis naiv az ő Locinója. Néha azonban mintha átlépné rokonszenvességében azt a határt, amelyet pedig tiszteletben kellene tartania ahhoz, hogy legmélyebb Szerénát valóban megérthessük. (Vagy nem is a szerep felfogásából, hanem Darvas lényéből, a régebbi szerepeihez, azok modorához kapcsolódó, szinte lefejthetetlen asszociációkból fakad ez a „határátlépés”?) Nagy meglepetés Szegedi Erika, mint a dráma Máriája. Nőstényfarkas ez a Mária, aki azonban — és ezt is sejteti Szegedi Erika játéka — bölcsebb gazdák kezében, enyhébb körülmények között, nemcsak egy Mauglit, hanem egy Rómát is táplálni tudna... Bárdi Györgynek a Locinót Dávid Ferenc nyakára küldő Blandrata doktor kisebb szerepe jutott. Bárdi igazán korrektül játssza el a színészi alkatához, szerepköréhez illő figurát. Kérdés azonban, hogy nem kellett volna-e jeleznie az előadásnak — esetleg egy más szerepkörű színészre osztva a szerepet —, hogy a „Blandratakérdés” sem olyan egyszerű. Páskándi Géza ennek a látszólag teljesen egyértelmű figurának is olyan szöveget adott a szájába, amely a markánsan körülhatárolt szituációkban is bizonyos felhangokat sejtet. Semmi esetre sem szerencsés a doktor gyermekszínházba illően „gonosz” — rikítóan lila — öltözéke, mint ahogy a nyomtatásban megjelent drá, ma ama szerzői utalásának megkerülése sem, amely szerint mind Dávid, mind Socino egyforma bakancsot visel, és azt vetik le, majd húzzák fel, különböző helyzetekben. A szűk bakancs azt jelzi, hogy — valójában — egyaránt ..szorítja a cipő” őket, a levelének szertartásai meg azt a „de”-t, ami... Nem folytatjuk azonban. A lényeg az, hogy Jánoskan Mária elegáns, bő, reneszánsz csizmái sze-vényítettk a ,,lskanes-játék”-ban rejlő dramaturgiai lehetőségeket. Antal Gábor Szentháromság? (Szlovák György rajza) nem többesszámban: „Vannak Kovács Jánosok.. ”. Ezzel jelezték, hogy megvetésük nem csupán egy személynek, hanem egy magatartásnak is szól. Írhatták volna helyette: • vannak renitensek, vagy kákán csomót keresők. Fogadni mernék, hogy ezentúl az üzem minden rossz fiúját, a lógósokat és a lopásukat Kovács Jánosoknak szidják és az említett újság megszokott fordulata lesz, hogy „bár a dolgozók többsége derék ember, de vannak még kovács Jánosok.”. Kovácsnak lenni az olyan, mint örökkön örökké a tévedések vígjátékában szerepelni. Telefonon felelősségre vonja egy ismeretlen a csapodárságáért, a főkönyvelőt szüléshez hívják, a nőorvost rovancsolásra. S ha egy Kovácsnak a névrokona törvénybe ütközik, ő sem ússza meg kék foltok nélkül. Ismerősei csodálkoznak: „ejnye, ez még szabadlábon van?” örökkön bizonykodnia kell, hogy „nem azonos”. Nem ő volt, aki leszúrta a feleségét és utána kútba ugrott. Nem támadta meg az idős pénztárosnőt, sem az ifjú leánykát az éj sötétjében. Egy közeli rokonom nevével és beosztásával visszaélt egy szélhámos, aki nemlétező lakásokat adott el. A szédelgő önkéntesen felvette a Kovács nevet, meghamisította személyi igazolványát, azonban csak beosztását kölcsönözte családom egyik tagjától, a lakcímét már annak névrokonától. Így akarta megakadályozni, hogy a nyomára jussanak. Mert a kárvallottak egy része telefonon kereste a szédelgőt, a számon hozzátartozóm jelentkezett és közölte, hogy nem foglalkozik lakáseladással, egyébként a lakcíme sem azonos. Akik a lakásra mentek megsürgetni a rendelt és busásan megelőlegezett lakást, azok egy idegen emberrel találkoztak. Azonkívül másutt is dolgozott, mint amit a szélhámos munkahelyeként megjelölt. A furfangos ál-Kovácsot a rendőrség elkapta és a tévé felléptette a Kék Fényben. Ezúttal a bűnöző mondta el, hogy nem azonos azzal a két Kováccsal, akiktől személyi adatait kölcsönözte. Ennek ellenére a vállalati büfében összesúgtak mögöttem, ő az, akinek a hozzátartozója a Kék Fényben szerepelt Még meg sem sértődhettem, mert ennyi Kovács között igazán nem ismerheti ki magát az ember. Nekem is van egy névrokonom. Slágerszövegeket ír. Egy nav, amikor éppen vezércikkem jelent meg, felhív valaki és bedúcol a telefonba, lálá, züm-züm. — Mit mond ez neked — kérdezte a koncert után. — Semmit. — Valami képzettársításod csak van, valami ötleted? — Semmi. — Pedig arra gondoltam, hogy te írsz szöveget hozzá. De aki vezércikkekkel rontja a stílusát, annak az agya is eltompul és semmi sem jut az eszébe. Nemcsak a dúdoló zeneszerző, hanem mások is azt hiszik, hogy kettős életet élek. Publicista és slágerszövegíró vagyok egyszemélyben. Az újságírásból fedezem a rezsit, a slágerekből fényűzek. Hasonló már előfordult a felszabadulás utáni években. Egy dalszövegíró magyarosította a nevét. Új nevén, mint a népművelés felkent bajnoka ostorozta a dalszövegek ostobaságát, kispolgári szentimentalizmusát, régi nevén pedig továbbra is egy kaptafára gyártotta régi versikéit. Mármár sikerült elnémítania a konkurrenciát, amikor leleplezték. Most már nincs hivatala, csak pénzt keres. Itt használom fel az alkalmat, hogy közöljem: nem vagyok azonos se a slágerszövegíróval, se az ifjú képviselőnővel, se a teivé vágójával, és még azzal a néhány száz asszonnyal és lánnyal, akivel nemcsak a Kovácsok, hanem a Juditok sorsában is osztozom. Kovács Judit Magyar Nemzet A kecskeméti városi művelődési központ drámatörténeti előadássorozatában január 3-án Udvaros Béla, a kecskeméti Katona József Színház rendezője ismerteti , Moliére Don Juanját, majd részleteket mutatnak be a darabból. Don Jüant Darvas Iván játssza. i Egry József emlékkiállítása a Nemzeti Galériában Egry József festő volt. Festő, a szó legigazabb és legteljesebb értelmében, képeit nézve a szavak, s a hasonlatok reménytelensége szorítja földre a leírásukra vállalkozót. Mert be kell, látnia, nem kelhet versenyre azzal, aki szemébe, agyába, ecsetjébe koncentrálta a Napot, aki eszközévé tudta szelídíteni a remegő, fénylő levegőt, aki egyetlen ecsetvonásába tudta sűríteni Pannónia tájainak emberarcát és hatalmasságát, a termékeny föld legendáját, s a fényben fürdő, szenvedő, teremtő, dolgozó, feloldódó és minden jelenség centrumát, értelmét jelentő ember igazi mivoltát. . Mert Egry József költő volt. A fény, a természet, a világ, a táj, az emberség, a láthatólét költője, a naponta szemébe-elméjébe toluló látvány minden pillanatát intenzíven érzékelő, átélő és visszasugárzó lírikusa. Festészetünk egyszeri és megismételhetetlen életű és életművű mestere, aki egymaga volt a tetteivel, alkotásaival indult út elindítója és betetőzője. És befejezője is. Halála egyben az általa teremtett fénylegenda utolsó akkordját jelentette: nem sereglettek köré tanítványok, s nem marakodtak örökségén a részleteket aprópénzreváltó követők. Amit tett, amit alkotott, benne s életében keletkezett: a vízparton töltött hosszú órák látomásaiban, az időn kívüli magány — mégis mindig helyhez és perchez kötött — állapotában, s abban a hosszú küzdelemben, amelyet Egry József is végigharcolt a maga egyéniségéért, a maga életéért, világa megteremtéséért. Mert, természetesen, küzdelemben, nehéz harcban született meg Egry József piktúrája és egyénisége is. Csak munkás esztendők hosszú sora után alakult olyanná, amilyennek mindenki ismeri, amilyenné a húszas évek elején, keszthelyi, majd badacsonyi otthonáéban, Pannónia és a Balaton fényében formálódott. Az életrajz, s a pálya előző fejezeteit azonban — igazságtalanul — a legtöbbször elfelejtjük az életmű második korszakának fényében. Mert ha mást sem tett, alkotott volna, mint amit művészi eszmélése első lépéseitől végleges szellemi egyéniségének kikristályosodásáig képzőművészetünk történetének lapjaira írt Egry József, akkor is ott lenne a helye piktúránk elindító forradalmainak mozgatói között. Egy sorban a Nyolcak és az aktivisták mestereivel. Útja azonban nem csupán ebben mondható több mint rendhagyónak. Egry, mint minden életrajzírója megjegyzi, rendkívül szegény környezetből emelkedett föl, szétzúzván minden elébe magasodó korlátot: napszámos szülők gyermekeként indult el a pályán, s nem éppen fiatalon. Tizenkilenc esztendős volt, amikor 1902-ben első útbaigazítójától, Korcsek Jánostól megtanulta a festészet alapelemeit. És nem tehetség és eredmény nélkül. Néhány esztendő múltán, müncheni tanulmányútja befejeztével, már a kor — és a modern hazai művészet — jószemű krónikása, Lyka Károly segítette tovább, Párizsba, hogy a művészet megújulásában vezető szerepet játszó francia fővárosban folytathassa tanulmányait. Tanulóéveinek e két városa, valamint Belgium, ahol később, már első hazai tárlatai után, egy műbarát segítségével tett utazást, fokozatosan, teljességgel átformálta Egry képteremtő és rajzoló stílusát. (Ez az átformálódás a Szíj Béla által példásan rendezett életműkiállításon pontosan követhető.) Korai éveinek szikár formarendje fokozatosan feloldódott, az apró ecsetvonásokkal formált testek és formák helyét nagyvonalúbban s izgatottabban szerkesztett alakok vették át. Tisztább színek, szélesebben felhordott foltok világítanak e korszakának reprezentáns művein — például az 1901-ban, Párizsban született Tájképen. Koncentráltabb, drámaibb lett a kompozíciók kivágása is, amint a Menhely előtt című kép két (1903-ban, illetve 1907-ben festett) változata mutatja. Az ecsetkezelés megváltozása, a foltok tisztulása azonban csak az egyik összetevője Egry „változásainak”. Nem kevés „szecessziós”, néha szinte Toulouse-Lautrecre emlékeztető keserűségű, máskor daumier-i realizmusú kompozíció is őrzi életművében, s mutatja most emlékkiállításán útkeresésének mélységét, valóságra figyelő „pokoljárását”. Mindenekelőtt önarcképeiben, de a kikötőkben szerzett élmények alapján komponált munkák, képek és rajzok sorozatában is. Közülük nem egy a munkásábrázolás meunier-i realizmusának magasságait érinti a maga eszközeivel, a saját műfajában. A felkészülés idézett esztendeit — amelynek gyümölcseit a Nemzeti Szalon s a Művészház kollektív bemutatóin, néhány alkalommal a Műcsarnok tárlatain, 1909-ben pedig a Művészházban megnyitott önálló tárlatán vitte közönsége elé Egry József — brutális beavatkozással szakította meg az első világháború. Ő is hamarosan katonáskodni kényszerült. S bár frontélményeit olyan munkák őrzik, mint a — mondhatni Mednyánszky kompozícióinak intenzitásával vetekedő — katonák, majd a Fronton, illetve a Sebesültszállítók című kompozíció, festői tevékenységét mégis lelassultnak kell mondani. Mert 1914-es képeinek s rajzainak sorozata .—• legyen elegendő ezúttal közülük a Fagörgetőket s a Táj folyóval című munkát említeni — stílusának, pontosabban fogalmazva világképének olyan átformálódását ígérte, amely bizonnyal a húszas években kibontakozott nyelv előképének tekinthető. Ámbár, némi túlzással az is állítható, hogy ez a kényszerű „halasztás” Egry javát szolgálta. Éppen a kényszerű halasztás éveiben fedezte fel művészetének későbbi forrását, élete jövendő közegét, a Balatont. Amint ezt 1916-ban komponált badacsonyi, majd az évtized végén keletkezett, s az idők haladtával töretlen sorban elhelyezkedő keszthelyi kompozíciót hűségesen és hitelesen mutatják. Ez a felismerés, illetve Egry József egész emlékkiállítása a Nemzeti Galériában azonban azt mutatja, hogy fatális melléfogás volna mesterünknek a húszas évektől fogva mind nyilvánvalóbban s mind közismertebb lépésekben kibontakozó új stílusát egyetlen műhöz, egyetlen helyhez, egyetlen élményhez kötni. A fény s a táj, amely Egry Józsefet rabul ejtette, s amely piktúráját átformálta, nem egyetlen percig égett előtte, nem egyetlen pillanat élménye volt, hanem évtizedeken át vezette, újabb és újabb felismerésekre. Képpé formált élmények, igazságok mindig új és mindig azonos legendák fényköreit villantván föl előtte, Nyomnait követve elsőként az 1916-os esztendő során felfedezett táj első emlékeit, még konkrétan, kevés áttétellel, de máris a felismert „otthon” örömét tükröző intenzitással mutató badacsonyi kompozíciókat kell megemlítenünk. S kortársaikat, a Badacsony című művet, a Bányamunkásokat, az Erdőrészletet, a Badacsonyi szőlőhegyet, s a kibontakozás egyéniségformáló jegyeit, lépéseit tán legtisztábban s legnyilvánvalóbban mutató 1917-es önarcképet. Emelkedő, a „közismert Egry”hez, a húszas évek piktorához közelítő megformálásuk változó vonásainak felidézésével is az általa bejárt út nehézségeire, felfedezéseire és gyümölcseire hívja föl mindenekfölött az életmű lépcsőit végigjáróvégigélvező látogatók figyelmét. A formálódás forrongó esztendei után azonban hiába keresné bárki Egry József életművében a megnyugvás, a síneken haladó lehiggadt előrelépés dokumentumait. Megszenvedett ő minden öröméért, megkínlódta képeinek panteisztikus nyugalmát. Nem idillt talált a felfedezett, fénynyel átitatott tájban, hanem magát az életet, munkás hétköznapjaival, remegő forróságával, emberi teljességével. Festészetének formális elemzése éppen ezért vezeti vakvágányra munkálkodásának felületes értékelőit. Egry József ugyanis nem a „Balaton festője”, nem a „fények varázslója”, nem „impresszionista” művész, hanem egyénisége intenzív szűrőjén egész korát s szűkebb világát átbocsátó tükre mindannak, amit egy érzékeny ember észrevehet. Vizuális költészete mindvégig érzékeny maradt a holt és eleven dolgok szemében — fényeiben — átlényegült szépségeire és drámáira. Szintézist teremt a maga s kora életéből, látható és tudva átélt történetéből. Képeinek hosszú, a húszas évek kezdetétől haláláig tartó sora kivétel és tétovázás nélkül erről az átélt szintézisről beszél, ennek szintjeivelbugyraival ismertet meg. Élménnyé , teszi magasságait és mélységeit, örömeit és szenvedéseit egyaránt. Egry József útjának és műveinek leírása azonban most már a lehetetlen megkísérlése lenne. Mit is mondhatnak látomásairól a „szakkifejezések”? Kifejezheti-e sárgáinak ragyogását az árnyalatok ■fölsorolása, vöröseit a „siena” emlegetése, a Napot idéző izzások vakító teljességét a fehér szín és a sárga-barna átmenetek bármily pontos leírása? Azaz kifejezhető, leírható-e bármilyen nyelven Egry egyetlen képe? Nem. Épp az imént soroltuk elő „Nap a víztükörben” című olajpasztelljének, megújult stílusát, s munkáinak meglelt tartalmát leghívebben szolgáló, egyéni leleményű festői eszközével formált művének színskáláját, anélkül, hogy kifejezhettünk volna valamit izzásából, intenzitásából S ugyanígy jár az ember a hasonlatokkal is. Mert hiába említi meg, hogy — stílusanalógiával közelítve a mű légköréhez — Egry „Halászok a fonyódi heggyel” című műve már-már a japán tusrajzok szűkszavú teljességével interpretálja tartalmi. A szavak, bár kifejezik a látvány „valóságát”, képtelenek megközelíteni a mű igazságát. És az említett művekkel korántsem ért véget a sor! Felsorolásuk csupán a felületet borzolta, de nem hatolt a mélybe. Ezt az utat csak maga járhatja meg az, aki valóban a lényegig kíván hatolni Egry József festészetében. Aki fel akarja fedezni aranyszín árnyalatai között a napfényt, aki a világosság sugaraiban feloldódó s koncentrálódó táj központjaiban, a „figurákban” fel akarja ismerni az embert. S aki meg akarja látni Egry József piktúrájában a hűséggel megjelenő, időtlenségében is nagyon konkrét kort, az, aki örömmel és elmélyüléssel vizsgálja végig műveit a legkorábbiaktól a legkésőbbiekig, az akadémiák szellemében fogant tanulmányoktól a fényben fürdő Szőlőhegy s az Aranykapu látomásáig, a De- Zolés emelkedett valóságától a Szent Kristóf képek legendáiig. Az az ember, aki a maga örömével állít méltó emléket, képeit szemlélve, századunk egyik legnagyobb magyar festőjének, Egry Józsefnek. Horváth György A szegedi Móra Ferenc Múzeumban dr. Vöpüssi János és felesége kiállította birtokában levő hetven festményét, amelyek Szegeden született festőművészek alkotásai. ♦ A Fészek Művészklubban január 5-én képzőművészeti kisfilmeket vetítenek. 8-án, szombaton Sebestyén János Babestjére kerül sor. Reklámgrafika 1972 címmel kiállítás nyílik meg január 12-én. 15-én pedig Rácz, György tart élménybeszámolót világsztárokról. A Fészek-esték sorozatban Bánffy György előadóestját rendezik meg január 22-én. Janárre 2- én a Kodály-áv állarméból Kod-ír”t hangverseny lesz a Fészek Klubban.