Magyar Nemzet, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-19 / 116. szám

t FOLYÓ­IRATSZEMLE A történelem mozgóképei Hazafiság — történettudo­mány — történelemtanítás címmel közli a Párttörténeti Közlemények új száma Köpeczi Bélának Egerben (a szocialista hazafi­­ságról megrendezett országos tanácskozáson) mondott elő­adása teljes szövegét Köpeczi szerint „a történelmi tudat kü­lönböző rétegeinek kialakításá­ban a kiindulópontot mindig az adott kor — vagy az előző korok — történetírása jelen­tette, amely különböző köz­vetítők útján hatott, és álta­lában az uralkodó osztály érde­keit képviselte, annak ideoló­giáját támasztotta alá”. Nálunk — „és nemcsak nálunk” — a történetírás sokáig a naciona­lista történeti szemléletet ter­jesztette „s ennek a szemlélet­nek sok eleme tovább él a tár­sadalom tudatában még azután is, hogy évtizedek teltek el a kapitalista rendszer megdön­tése óta”. A történettudománnyal — és egyáltalán, a magyar történe­lemmel — kapcsolatos viták­ban „gyakran megfeledkezünk arról, hogy Révai József és mások a Horthy-rendszer na­cionalista politikája és törté­netírása ellen harcoltak, s hogy nagy érdemük a­­hamis nemzeti egységi koncepcióval szemben éppen az osztályharc elvének érvényesítése volt”. Ennek éppen nem mond ellent, hogy „különösen 1848—49-cel és a harmincas évek népfront­­politikájával kapcsolatban dia­lektikus egységben látták az osztályharcot és a függetlensé­gi küzdelmet”. A történettudomány — és a történelmi tudat — fejlődését szolgálják a különböző viták a nemzet, a haza, a függet­lenség, a haladás, az interna­cionalizmus kérdéseiről. „A vi­tták sok kérdésben nem dől­tek el — talán nem is dől­hettek el —, sőt olyan polari­zálódáshoz is vezettek, ame­lyek nemcsak a szűkebb szak­mai körökben, hanem az egész magyar közvéleményben is je­lentkeztek.” A nézetek meg­oszlanak abban, hogy a viták „a történeti igazságot és a társadalom szocialista történe­ti tudatának megerősítését szolgálták-e?” Az előadó rá­mutat: „a népiességből merítő plebejus-demokrata ideológia, amelynek tartozéka egy sok­szor hipertrofális, de az értéke­ket és példákat megbecsülő nemzeti tudat — és amely el­ismeri főleg a paraszti osz­tályharcot —, elutasította és nemzetietlennek indította ma­gát a vitaindítást. A „dezideo­­loffizálás’ hívei viszont érve­ket kovácsoltak a maguk szá­mára abból a sokszor egyolda­lú kritikai szemléletből, amely a vitákban megnyilvánult”. Köpeczi szerint akadnak olyanok is, „akik a proletár, vagy szocialista nemzetközisé­get szembeállítják a nemzeti szuverenitással, önállósággal és függetlenséggel, s ezzel bizo­nyos sikereket is érhetnek el, mert a szocialista országok kö­zött a múltban nem mindig alakultak megfelelően a kap­csolatok. Erről a kommunista pártok elmondták kritikájukat, s ma a nemzeti függetlenség értelmezésében — legalábbis elvileg — egyetértés alakult ki a nemzetközi munkásmozga­lomban. De ami a múltban igaz volt, az a mára is áll: a függetlenség kérdése most sem választható el a haladás ügyé­től. A huszadik század má­sodik felében nem lehet más választás, mint a szocialista országok és általában a hala­dás erőinek szoros együttmű­ködése, amely biztosíthatja az egyes országok függetlenségét is. A Szovjetunió nélkül nem alakulhattak volna meg a szo­cialista országok — vagy leg­alábbis nem maradhattak vol­na fenn — és a szocialista közösség nélkül nem indulha­tott volna el a gyarmati né­pek felszabadulása”. A függetlenség és haladás dialektikájához tartozik — a többi között — az is, hogy miként a marxista igényű ma­gyar történetírás „nem men­tegetheti a magyar uralkodó osztályok kizsákmányoló — és a tizenny­­lcadik század végé­től nemzeti elnyomó — politi­káját, mint ahogy ezt a nacio­nalista historiográfia tette”, történelmietlen valamiféle „kollektív bűntudat” igénylése bárki részéről is. Hiszen „a múltban, a soknemzetiségű országban, a magyar kizsák­mányoló osztályok (és nem ál­talában a magyarság) szupre­­máciája érvényesült”. És „a munkások küzdelmének meg­indulása után még nyilvánva­lóbb lett, hogy a kizsákmányo­lók és kizsákmányoltak egy soknemzetiségű országban sem nemzeti alapon kerülnek szem­be egymással”. A pedagógusok feladatairól szólva, Köpeczi Béla utal rá, hogy ők „különböző időszakok­ban végezték az egyetemet, más és más történeti kép ala­kult ki bennük, s esetleg a ré­gi elemei maradtak meg, ha nem követték figyelemmel a történetírás kutatásait, ered­ményeit, vitáit is. Nem lehet, hogy a tankönyvek teljesen naprakészek legyenek; vannak — és lesznek is — új, nyitott kérdések. „A pedagógus fel­adata, hogy — különösen a fel­sőbb osztályokban — a diáko­kat tájékoztassa az új kuta­tásokról és azok állásáról.” A lapszám közli Szabolcs Ottó beszámolóját egy Szófiá­ban megrendezett nemzetközi szimpozionról a munkásmoz­galom iskolai tanításáról. Sza­bolcs beszámol arról, hogy a tanácskozás „különböző formá­ban vissza-visszatérő kérdése volt: hogyan lehet eleveneb­bé, a fiatalok számára megra­­gadóbbá, tehát meggyőzőbbé tenni a munkásmozgalom-tör­ténet tanítását. Szinte vala­mennyi hozzászóló elutasította valamilyen formában a verba­­lizmust, a kész elméleti követ­keztetéseket, sémákat”. Sokan hangsúlyozták „az elemző módszer elsődlegességét”. A megbeszélésekből kicsendült az a vélemény, hogy „növelni kell a tanulók önálló munkafor­máinak szerepét a források feldolgozásában”, hogy „a leg­különbözőbb kutató feladatok­kal kell megbízni, őket a mun­kásmozgalom témaköréből, ve­teránokkal való találkozásokat stb. kell szervezni. Csak oly módon egyesülhet az értelmi, érzelmi és akarati nevelés, amelynek mindhárom terüle­tét erősíteni kell...Az if­júságban nem az marad meg igazán, amit — sematikusan — megismertetnek vele, hanem amire ő maga jön rá — persze, a pedagógusok segítségével. Ám nemcsak az iskola nevel — jól vagy rosszul —, hanem a művészet, nem utolsósorban a film is. Hanák Péter törté­nész — a Filmkultúra új számában — Jancsó Miklós filmjének történelemszemléle­tével foglalkozik. Hanák (első­sorban az Égi bárány című filmmel kapcsolatos disputák­hoz szólva hozzá) szintén fel­veti a nacionalista történelem­­szemlélet örökségének kérdé­sét: „A nacionalista történeti mitológia — a görög-rómaitól eltérően — nem tűrt ellent­mondást. A hős minden ízé­­ben-tettében hibátlan, népme­séi fogantatású hős volt, az ellenség mindig .ősi’,­­termé­szetes’, az áruló egész múlt­jában, családjában, még leszár­­mazottaiban is .gyanús’.” A nemzettudat mitizált „mo­­dell”-jével már a reformkori Szalay László, Horváth Mihály, majd a pozitivizmus is szem­beszállt, „a gyökeres szemlé­leti szakítást azonban a tör­ténelmi materializmus alapoz­ta meg”. A történelem dialek­tikus materialista szemléletét azonban a dogmatizmus és a voluntarizmus időszaka megle­hetősen eltorzította. E korszak „ismét mítoszokat teremtett, elsősorban a hatalomra jutott forradalmi csoport eredetét, vereségeit és győzelmét ille­tően”. Voltak idők, amikor a magyar (és nem magyar) tör­ténelmi tudatfejlődésben két „modell” kopírozódott egymás­ba: a dogmatizmusé és a ré­gi nacionalizmusé. Hanák abban látja Jancsó és Hernádi Gyula filmjeinek jelentőségét, hogy azok „e két ágból összefonódott szem­lélettel való radikális szakítást képviselik, és ennyiben tör­,­ténetírásunk egy évtizede bon­takozó, tudományos törekvései­vel tartanak rokonságot”. Jan­csó mítoszromboló, akinek filmjei „egy konkrét struktú­ra keresztmetszetéből indul­nak ki, hogy aztán a folya­matot — csoportok, közössé­gek mozgásmodelljét — vizs­gálják”. A strukturális elren­dezés nála­ — „a szubjektív historizálással szemben” — a „törvényszerű kifejezését is szolgálja, éspedig történelmi értelemben ”.Jancsó törté­nelemszemlélete — így látja Hanák — sok vonatkozásban Adyéhoz kapcsolódik. Hanák kiemeli Jancsó (és Hernádi) filmjeinek humanista kritikai vonalát, amely „legvi­lágosabban a Fényes szelekben rajzolódott ki”. Jancsó „sehol sem tagadja a­ forradalmi erő­szak jogosságát, de elutasítja az intézményesített, a meg­győzést helyettesítő erőszakot”. És nem feledkezik meg — az osztályharc nagy konfliktusai mellett — a belső problémák­ról, dilemmákról sem. A tör­ténész azonban úgy véli, hogy e „kritikai vonal” Jancsóék legújabb filmjében, a Még kér a népben „megtört, vagy leg­alábbis ambivalenssé vált”. Hanák Péter szerint Jancsó Miklós filmjei kétségtelen eredményeikkel, de kritikára ingerlő megoldásokkal is alkal­masak rá, hogy történelmi ér­deklődésre neveljenek. E fil­meket­­az elmúlt években so­kan és sokféleképpen vitatták, értelmezték. Sokszor megálla­pították, hogy Jancsó már ki­merítette gondolatiságának és filmnyelvi újításának tárházát, hogy zsákutcába jutott. Aztán egy-egy újabb film után újból fellobbantak a viták, s kitűnt, hogy sem. Jancsó, sem a vitá­­zók nem merültek még ki.” A. G. — Magyar Nemzet — Budapest és Szentendre nyári programja Budapest nyári színházi ter­veit ismertették csütörtökön, a Fészek Klubban. A Mar­gitszigeten július 7-én Ma­gyarországon először mutat­ják be Verdi fiatalkori operá­ját, az Attilát, Lamberto Gardelli vezényletével, Gian­­carlo del Monaco rendezésé­ben. Július 9-én és 10-én az Állami Népi Együttes lép fel. Ugyancsak júliusban vendég­szerepel a Szigeten a bolognai Teatro Communale: 20-án Verdi Requiemjét, 21-én, 22-én és 23-án A trubadúrt adják elő. Fellép a „Slash” Lengyel Állami Népi Együttes, és öt alkalommal ismét műsoron lesz a János vitéz. A Budai Parkszínpad jú­nius 25-én nyílik meg. A Vá­rosmajori Színpadon tíz elő­adáson a Charley nénié című darabot láthatja a közönség, majd július 22-én Herényi Imre rendezésében A szabin nők elrablását viszik színre. A Körszínház idei, 14. évad­járól Kazimir Károly a tájé­koztatón elmondotta: ezúttal egy XVIII. századi kabuki játékot mutatnak be, a Roni­­nok hűsége címmel. A Szentendrei Teátrum idei terveiről ugyancsak csütörtö­kön rendeztek tájékoztatót a Kossuth Klubban. Július 7-től kezdve tizennégy alkalommal tartanak Szentendrén előadást, korábbi műsoraikból. Nézzen be hozzánk! * Érdemes! DIVATOS IMPORT NŐI ÉS FÉRFI SZINTETIKUS KÖTÖTTÁRU ÉRKEZETT AZ SZAKÜZLETEKBE! BELSŐ TEREK MŰVÉSZETE Kádár György festőművész kiállítása a Műcsarnokban Programnyilatkozat ez a há­rom szó, amelyet Kádár György festőművész tárlatáról kölcsö­nözhetünk cikkünk élére: Bel­ső terek művészete. Program­­nyilatkozat, mert világosan ki­mondja Kádár György szán­dékát, merre is akar tovább­haladni munkásságában, hol, hogyan, s kikkel szövetkezve kívánja visszaszerezni a ma­ga tevékenységében — s per­sze egyszersmind tágabb hatást remélve — a képzőművészet rangját, funkcióját, társművé­szeti szintre emelve a mostani, nem csekély mértékben prob­­­lematikus „szobadísz”, vagy applikáció, azaz idegenül az épület testére kényszerített „plusz” helyzetéből. Az ugyanis ma már minden­ki előtt világos, hogy a többé­­kevésbé magánügyet jelentő táblaképfestészet nem jelent valóságos alapot a művészet és a közönség, a művész és az őt befogadó, tápláló és ki­emelő közösség kapcsolatához. Elvégre a festmények zöme nem múzeumban, nem állan­dóan nyitva tartó kiállításra kerül, hanem magánlakásba, néhány, legföljebb néhány tu­catnyi emberrel „érintkezve” léte további részében. A megoldáshoz azonban több kell, a művek egyszerű „kira­katba helyezésénél”. Ezáltal ugyanis csupán az egyik fele teljesül a kívánságnak: sokan látják a művet, hiszen a monu­mentális festészet és szob­rászat alkotásait forgalmas centrumokban, középületeink­ben, vagy közvetlen környeze­tében helyezzük el . Nem mindegy ugyanis egyet­len kompozíciónak sem, hogy hol és miképp kerül felállí­tásra, vagy festik, rakják fel a falra. A képzőművészeti mű­helyét rendkívüli gonddal kell megválasztani a másik al­kotás, az épület terében, vagy környezetében. Sőt­, mi több: megtervezni! S lehetőleg azok­ban a fázisokban, amikor a for­málódó gondolatok kölcsönö­sen inspirálhatják egymást, az építész láthatja a művéhez készítendő társművészeti kom­pozíciót, s ennek megfelelően alakíthatja ki a születendő épületben vagy épülethez ke­rülő mozaik, freskó, kerámia­kép, faliszőnyeg, szobor maj­dani helyét, s viszont, kom­pozíciója leendő környezetét látva-elképzelve a festő, a ke­ramikus vagy a szobrász is konkrétabban, szervesebben építheti be munkáját a majda­ni környezet szellemi közegé­be. Csak így oldhatja meg ugyanis azt a feladatot, ame­lyet Kádár György néhány hó­napja, éppen most megnyitott kiállítására készülődve így fo­galmazott meg műtermében. .. a dekorativitás, a szépen és feszülten ritmizált felület a mai modern, „objektív” épí­tészet keretében rendkívül fon­tos feladathoz juthat. Vitatha­tatlan ugyanis, hogy a leg­szebb, a legcélszerűbb vasbe­ton szerkezetből, acélhálóból, üvegfalból is hiányzik vala­mi, amit csak az emberi gon­dolatot, hagyományt, jelenlétet kifejező képzőművészeti alko­tások tudnak közvetíteni, il­letve megjeleníteni, legalábbis azzal a közvetlenséggel, amely mindenki számára egyforma intenzitással sugárzik ki, mint­egy összefoglalva az egész — közösség által alkotott­, s az egész közösséghez szóló — mű mondanivalóját”. Szintézist keres tehát Kádár György, s ennek a művészeti ágakat összekötő szintézisnek a lehetőségeit kutatja és mu­tatja most ez a Belső terek művészete programcímmel megnyitott kiállítás. Kutatja, mert Kádár György tárlata nem lezárt folyamatok regisztrálása, hanem intenzív töprengések gyümölcseinek felvonulása. S mint ilyen — reményeink szerint — újabb, immár közösen végigvitt gon­dolatsorok, s nyomukban egy­másra figyelve alkotott mű­vek, épületek és képzőművé­szeti kompozíciók inspirálója. És mutatja is, mert a kiállí­tás kartonjai között két, már megvalósított, illetve megva­lósulásra váró művet is lát­hatunk: a Szimmetria-ellentét címűt, amely a nagykanizsai tanács épületébe került intar­zia teljes tervét, illetve a Can­­tata humánét, amely a kecske­méti megyei tanácsháza épüle­te számára tervezett mozaiko­kat állítja elénk. Környezetük, befogadó terük ugyan hiány­zik mellőlük — s ez, épp a tárlat céljait tekintve, sajná­latos mulasztása a rendezés­nek, hiszen, ha egy épületet nem is hozhatnak föl termé­szetesen, a Műcsarnokba, fo­tókkal, esetleg modellekkel ki­elégítően illusztrálható lett vol­na a két munka építészeti környezete, s a műfajok, az építészeti tér és a képzőmű­vészeti kompozíció összetapa­dása •*—, erővonalaik azonban, habár az együttes élményét nem tud­ják teljes egészében elénk állítani, nyilvánvalóan igazolják Kádár György imént idézett, céljait megfogalmazó mondatait, s a harmonikus együttlétezés, a kölcsönös ki­egészítés lehetőségeit. Ez a két kompozíció ugyanis nyíltan és nyilvánvalóan teret kíván, nagy, levegős környezetét. Ám nem azért, hogy elnyomja, hogy túlkiáltsa, hanem azért, hogy másfajta ritmusával, sa­játos dinamikájával összefog­ja erővonalait, s vezesse a tér­be lépő, benne mozgó, élő em­berek figyelmét, úgy és oda, ahová és ahogyan a térség funkciója megkívánja. Elemzésük, alapos megisme­résük pedig egyszersmind kul­csa Kádár György következő műveinek, falszőnyeg-karton­­jai sorozatának, amelyek ugyan nem konkrét megren­delésre készültek — Kádár, mint maga fogalmazta, „saját magának adott megbízást lét­rehozásukra” —, ám mégis ugyanennek a gondolatnak a jegyében kaphatnak igazi funkciót. Teret kívánnak, épí­tészeti teret, amely­­otthonuk lehet a szó szellemi és fizikai értelmében egyaránt. Nem válogatás, megfontolás és további munka nélkül ter­mészetesen, hisz ezek a fali­­szőnyeg-kartonok­­ nem 'kész művek, hanem — ismét beszél­getésünk egyik megfogalmazá­sával élve — kész gondolatok. Nem a szó merev, változtatha­tatlan értelmében, hiszen szü­letésük folyamata még nem fejeződött be, hátra van meg­szövésük, anyagban való meg­formálásuk. S ez ugyanúgy nem mechanikus folyamat, mint a freskó falra festése, vagy egy mozaik kirakása. Hi­szen az anyag kiválasztása, az, hogy puha gyapjúból lesz-e a szál vagy keményebből, hogy sűrűn vagy ritkábban szövik meg a terv alapján a kárpi­tot, vagy esetleg, újabb mód­szerekkel kísérletezve, más anyagokkal, más technikai megoldással adnak testet a tervnek, jócskán megváltoztat­hatja a mű jellegét, s ha for­máin nem is alakít alapvető módon, hangulatát, erejét, mindenképp befolyásolja. S ezt annak ellenére meg kell állapí­tani, hogy Kádár György ritka gonddal, mondhatni a leendő mű anyagszerűségét is igyeke­zett hangsúlyosan érzékeltetni kartonjain. A papír és a kré­ta azonban, bármily engedel­mes szolgái is mesterüknek, sohasem képesek visszaadni, csupán mímelni a textilannyag változatos struktúráit. Ez a mobilitás azonban nem hátránya, hanem előnye ennek a kiállításnak, s éppenséggel összehangzik azzal az elkép­zeléssel, melynek jegyében Kádár György hozzáfogott anyagának, tervsorozatának el­készítéséhez. Hisz kísérlete, „saját magának adott megbí­zása” elsősorban arra szólt, hogy a maga részéről megte­gye a közeledés gesztusait, ki­fejtse céljait, elképzeléseit a művészet feladatáról, s meg­mutassa a feladat­a csupán a legteljesebb együttműködés­ben megvalósítható — megol­dásának általa javasolt útját. Ezért jelölte — ezért jelöl­hette — meg munkássága programját kiállítása címében teljes hitellel, a belső terek művészeteként. És ezért te­kinthetjük mi is, építészetünk hasonló szellemben tett kap­csolatteremtő, kontaktust ke­reső lépéseit figyelve, a közös út, az együttes kibontakozás egyik lényeges állomásának Kádár György kiállítását. Horváth György .Péntek, 1972. május 19. NAPLÓ L Május 19 . A Nemzeti Színház helsinki vendégjátéka alkalmából a magyar és a finn színházi szakemberek hivatalos tárgya­lásokon megállapodtak, hogy legközelebb augusztusban lá­togat Helsinkibe magyar tár­sulat: a 25. Színház együttese a Fényes szeleket mutatja be a Népek Barátsága című szín­házi fesztiválon. 1973 májusá­ban az akkor éppen centená­riumát ünneplő Finn Nemzeti Színház társulata egy század eleji finn klasszikus művet, a Favágót mutatja be a buda­pesti Nemzeti Színházban. A Helsinkiben vendégszereplő magyar társulatot egyébként csütörtök délután fogadta Pentti Holappa finn oktatás­ügyi miniszter. DO Krasznojarszkban keresi Gyóni Géza sírját szülőfaluja, a Gyónnál egyesült Dabas, amely összegyűj­ti a költőre vonatkozó emlékeket. A falu kutatói a dokumentu­mok között találtak egy fény­képet, amely a szovjet város ha­tárában, az egykori első világhá­borús hadifogolytábor temetőjében készült, rajta Achim — Gyóni — Géza zászlós sírja látható. A da­­basi tanács levelére Krasznojarszk város vezetőitől most érkezett meg a válasz: Krasznojarszk honisme­reti és történeti bizottsága meg­kezdte a kutatómunkát.. •1* Nagy sikerrel mutatta be a moszkvai Szatirikus Színház Brecht Kurázsi mama című drámáját, Mark Zaharov ren­dezésével. . . Horvát képzőművészek mun­káit bemutató kiállítás nyílik meg május 28-án, vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor a székesfehérvári István Király Múzeumban. 4* A napokban huszonötödik elő­adásához érkezik a Fővárosi Ope­rettszínház zsebszínházában Tom Jones és Harvey Schmidt érzelmes, kedves, fanyar musicalje, a Ros­­tand-darab nyomán írt Fantaszti­kus. Seregi Lászlónak családias hangulatú, a közönséggel összeját­szó, a modernebb színpadi eszkö­zöket szellemesen alkalmazó ren­dezése tehetséges színészek jóked­vére, buzgalmára, muzikalitására és perszifláló hajlamára épít. Har­­sányi Frigyes markáns, nagylen­dületű banditája. Kovács Zsuzsa ragyogóan éneklő, gyermekien naiv Luisája, Marosi Gábor álma­tag, bumfordi fiája, a két apa sze­repében a rokonszenves Homm Pál és a biztos stílusérzékű. Sukl­ Sán­dor, vándorszínészekként Pagonyi János és Siklós György, valamint a Néritát jó pantomími mozgással alakító Levente Péter, közösen osztoznak a jogos, szép sikerben. A Fantasztikus című játék kis ze­nei együttesét Biró Attila irányít­­ja, a musical szövegét Ungvári Tamás fordította, sok nyelvi lele­ménnyel, mulatságos és komolyko­dó verseit G. Dénes György írta. A Fővárosi Operettszínház zeneter­me, amely most a Fantasztikus elő­adásának zsebnézőteréül szolgál, kellemes estét kínál a közönség számára, a színészeknek pedig a megszokott stílustól eltérő, köz­vetlenebb játék lehetőségét és al­kalmát biztosítja. 4* Az úttörőszövetség az idén először rendezi meg Pécsett az úttörőszínjátszók országos találkozóját. A megyei bemu­tatók alapján 10 úttörőegyüt­test hívtak meg a június 9 és 12 közötti találkozóra. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Siegfried (Kör­­nyey béri. 10.) (6) — Erkel Szín­ház: Sylvia (Székely Mihály béri. 6.) (7) — Nemzeti Színház: Nincs előadás. — Katona József Színház: Mindent a kertbe! (7) — Madách Színház: Sirály (7) — Madách Ka­mara Színház: Az iguana éjszaká­ja (7) — Vígszínház: Szerelem, O! (7) — Pesti Színház: Viszontlátás­ra, drága (7) — Thália Színház: Bartókiána (7) ; Tartozik és köve­tel (8) — József Attila Színház: Egy fiú meg egy lány (Karinthy béri, 5.) (7) — Fővárosi Operett­színház: My Fair Lady (7) — Vi­dám Színpad: Egy fiúnak négy mamája (fél 8) — Irodalmi Szín­pad: Versenyt a szelekkel (II. bék­. 6.) (fél 8) — Kamara Varieté: Hu­­mor-Express (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Ujjé a Li­getben! (du. fél 4 és fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (du. 4 és este 10) — Ál­lami Bábszínház: Az obsitos és a hegyisárkány (de. 10)Háry János (du. 3) — Huszonötödik Színház: Fényes szelek (8) — Zeneakadé­mia: MÁV Szimfonikusok (vez. Pécsi István, közr. Heinz Lebünk) (MÁV bék­. lf.) (fél 8). Lósport versenynaptár: Május 20. szombat, délután fél 3 órakor ÜGETŐVERSENY Május 21. vasárnap, délután fél 2 órakor GALOPPVERSENY MILLENNIUMI DÍJ Május 25. csütörtök, délután 4 órakor GALOPPVERSENY

Next