Magyar Nemzet, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-19 / 116. szám
t FOLYÓIRATSZEMLE A történelem mozgóképei Hazafiság — történettudomány — történelemtanítás címmel közli a Párttörténeti Közlemények új száma Köpeczi Bélának Egerben (a szocialista hazafiságról megrendezett országos tanácskozáson) mondott előadása teljes szövegét Köpeczi szerint „a történelmi tudat különböző rétegeinek kialakításában a kiindulópontot mindig az adott kor — vagy az előző korok — történetírása jelentette, amely különböző közvetítők útján hatott, és általában az uralkodó osztály érdekeit képviselte, annak ideológiáját támasztotta alá”. Nálunk — „és nemcsak nálunk” — a történetírás sokáig a nacionalista történeti szemléletet terjesztette „s ennek a szemléletnek sok eleme tovább él a társadalom tudatában még azután is, hogy évtizedek teltek el a kapitalista rendszer megdöntése óta”. A történettudománnyal — és egyáltalán, a magyar történelemmel — kapcsolatos vitákban „gyakran megfeledkezünk arról, hogy Révai József és mások a Horthy-rendszer nacionalista politikája és történetírása ellen harcoltak, s hogy nagy érdemük ahamis nemzeti egységi koncepcióval szemben éppen az osztályharc elvének érvényesítése volt”. Ennek éppen nem mond ellent, hogy „különösen 1848—49-cel és a harmincas évek népfrontpolitikájával kapcsolatban dialektikus egységben látták az osztályharcot és a függetlenségi küzdelmet”. A történettudomány — és a történelmi tudat — fejlődését szolgálják a különböző viták a nemzet, a haza, a függetlenség, a haladás, az internacionalizmus kérdéseiről. „A vitták sok kérdésben nem dőltek el — talán nem is dőlhettek el —, sőt olyan polarizálódáshoz is vezettek, amelyek nemcsak a szűkebb szakmai körökben, hanem az egész magyar közvéleményben is jelentkeztek.” A nézetek megoszlanak abban, hogy a viták „a történeti igazságot és a társadalom szocialista történeti tudatának megerősítését szolgálták-e?” Az előadó rámutat: „a népiességből merítő plebejus-demokrata ideológia, amelynek tartozéka egy sokszor hipertrofális, de az értékeket és példákat megbecsülő nemzeti tudat — és amely elismeri főleg a paraszti osztályharcot —, elutasította és nemzetietlennek indította magát a vitaindítást. A „dezideoloffizálás’ hívei viszont érveket kovácsoltak a maguk számára abból a sokszor egyoldalú kritikai szemléletből, amely a vitákban megnyilvánult”. Köpeczi szerint akadnak olyanok is, „akik a proletár, vagy szocialista nemzetköziséget szembeállítják a nemzeti szuverenitással, önállósággal és függetlenséggel, s ezzel bizonyos sikereket is érhetnek el, mert a szocialista országok között a múltban nem mindig alakultak megfelelően a kapcsolatok. Erről a kommunista pártok elmondták kritikájukat, s ma a nemzeti függetlenség értelmezésében — legalábbis elvileg — egyetértés alakult ki a nemzetközi munkásmozgalomban. De ami a múltban igaz volt, az a mára is áll: a függetlenség kérdése most sem választható el a haladás ügyétől. A huszadik század második felében nem lehet más választás, mint a szocialista országok és általában a haladás erőinek szoros együttműködése, amely biztosíthatja az egyes országok függetlenségét is. A Szovjetunió nélkül nem alakulhattak volna meg a szocialista országok — vagy legalábbis nem maradhattak volna fenn — és a szocialista közösség nélkül nem indulhatott volna el a gyarmati népek felszabadulása”. A függetlenség és haladás dialektikájához tartozik — a többi között — az is, hogy miként a marxista igényű magyar történetírás „nem mentegetheti a magyar uralkodó osztályok kizsákmányoló — és a tizennylcadik század végétől nemzeti elnyomó — politikáját, mint ahogy ezt a nacionalista historiográfia tette”, történelmietlen valamiféle „kollektív bűntudat” igénylése bárki részéről is. Hiszen „a múltban, a soknemzetiségű országban, a magyar kizsákmányoló osztályok (és nem általában a magyarság) szupremáciája érvényesült”. És „a munkások küzdelmének megindulása után még nyilvánvalóbb lett, hogy a kizsákmányolók és kizsákmányoltak egy soknemzetiségű országban sem nemzeti alapon kerülnek szembe egymással”. A pedagógusok feladatairól szólva, Köpeczi Béla utal rá, hogy ők „különböző időszakokban végezték az egyetemet, más és más történeti kép alakult ki bennük, s esetleg a régi elemei maradtak meg, ha nem követték figyelemmel a történetírás kutatásait, eredményeit, vitáit is. Nem lehet, hogy a tankönyvek teljesen naprakészek legyenek; vannak — és lesznek is — új, nyitott kérdések. „A pedagógus feladata, hogy — különösen a felsőbb osztályokban — a diákokat tájékoztassa az új kutatásokról és azok állásáról.” A lapszám közli Szabolcs Ottó beszámolóját egy Szófiában megrendezett nemzetközi szimpozionról a munkásmozgalom iskolai tanításáról. Szabolcs beszámol arról, hogy a tanácskozás „különböző formában vissza-visszatérő kérdése volt: hogyan lehet elevenebbé, a fiatalok számára megragadóbbá, tehát meggyőzőbbé tenni a munkásmozgalom-történet tanítását. Szinte valamennyi hozzászóló elutasította valamilyen formában a verbalizmust, a kész elméleti következtetéseket, sémákat”. Sokan hangsúlyozták „az elemző módszer elsődlegességét”. A megbeszélésekből kicsendült az a vélemény, hogy „növelni kell a tanulók önálló munkaformáinak szerepét a források feldolgozásában”, hogy „a legkülönbözőbb kutató feladatokkal kell megbízni, őket a munkásmozgalom témaköréből, veteránokkal való találkozásokat stb. kell szervezni. Csak oly módon egyesülhet az értelmi, érzelmi és akarati nevelés, amelynek mindhárom területét erősíteni kell...Az ifjúságban nem az marad meg igazán, amit — sematikusan — megismertetnek vele, hanem amire ő maga jön rá — persze, a pedagógusok segítségével. Ám nemcsak az iskola nevel — jól vagy rosszul —, hanem a művészet, nem utolsósorban a film is. Hanák Péter történész — a Filmkultúra új számában — Jancsó Miklós filmjének történelemszemléletével foglalkozik. Hanák (elsősorban az Égi bárány című filmmel kapcsolatos disputákhoz szólva hozzá) szintén felveti a nacionalista történelemszemlélet örökségének kérdését: „A nacionalista történeti mitológia — a görög-rómaitól eltérően — nem tűrt ellentmondást. A hős minden ízében-tettében hibátlan, népmeséi fogantatású hős volt, az ellenség mindig .ősi’,természetes’, az áruló egész múltjában, családjában, még leszármazottaiban is .gyanús’.” A nemzettudat mitizált „modell”-jével már a reformkori Szalay László, Horváth Mihály, majd a pozitivizmus is szembeszállt, „a gyökeres szemléleti szakítást azonban a történelmi materializmus alapozta meg”. A történelem dialektikus materialista szemléletét azonban a dogmatizmus és a voluntarizmus időszaka meglehetősen eltorzította. E korszak „ismét mítoszokat teremtett, elsősorban a hatalomra jutott forradalmi csoport eredetét, vereségeit és győzelmét illetően”. Voltak idők, amikor a magyar (és nem magyar) történelmi tudatfejlődésben két „modell” kopírozódott egymásba: a dogmatizmusé és a régi nacionalizmusé. Hanák abban látja Jancsó és Hernádi Gyula filmjeinek jelentőségét, hogy azok „e két ágból összefonódott szemlélettel való radikális szakítást képviselik, és ennyiben tör,ténetírásunk egy évtizede bontakozó, tudományos törekvéseivel tartanak rokonságot”. Jancsó mítoszromboló, akinek filmjei „egy konkrét struktúra keresztmetszetéből indulnak ki, hogy aztán a folyamatot — csoportok, közösségek mozgásmodelljét — vizsgálják”. A strukturális elrendezés nála — „a szubjektív historizálással szemben” — a „törvényszerű kifejezését is szolgálja, éspedig történelmi értelemben ”.Jancsó történelemszemlélete — így látja Hanák — sok vonatkozásban Adyéhoz kapcsolódik. Hanák kiemeli Jancsó (és Hernádi) filmjeinek humanista kritikai vonalát, amely „legvilágosabban a Fényes szelekben rajzolódott ki”. Jancsó „sehol sem tagadja a forradalmi erőszak jogosságát, de elutasítja az intézményesített, a meggyőzést helyettesítő erőszakot”. És nem feledkezik meg — az osztályharc nagy konfliktusai mellett — a belső problémákról, dilemmákról sem. A történész azonban úgy véli, hogy e „kritikai vonal” Jancsóék legújabb filmjében, a Még kér a népben „megtört, vagy legalábbis ambivalenssé vált”. Hanák Péter szerint Jancsó Miklós filmjei kétségtelen eredményeikkel, de kritikára ingerlő megoldásokkal is alkalmasak rá, hogy történelmi érdeklődésre neveljenek. E filmeketaz elmúlt években sokan és sokféleképpen vitatták, értelmezték. Sokszor megállapították, hogy Jancsó már kimerítette gondolatiságának és filmnyelvi újításának tárházát, hogy zsákutcába jutott. Aztán egy-egy újabb film után újból fellobbantak a viták, s kitűnt, hogy sem. Jancsó, sem a vitázók nem merültek még ki.” A. G. — Magyar Nemzet — Budapest és Szentendre nyári programja Budapest nyári színházi terveit ismertették csütörtökön, a Fészek Klubban. A Margitszigeten július 7-én Magyarországon először mutatják be Verdi fiatalkori operáját, az Attilát, Lamberto Gardelli vezényletével, Giancarlo del Monaco rendezésében. Július 9-én és 10-én az Állami Népi Együttes lép fel. Ugyancsak júliusban vendégszerepel a Szigeten a bolognai Teatro Communale: 20-án Verdi Requiemjét, 21-én, 22-én és 23-án A trubadúrt adják elő. Fellép a „Slash” Lengyel Állami Népi Együttes, és öt alkalommal ismét műsoron lesz a János vitéz. A Budai Parkszínpad június 25-én nyílik meg. A Városmajori Színpadon tíz előadáson a Charley nénié című darabot láthatja a közönség, majd július 22-én Herényi Imre rendezésében A szabin nők elrablását viszik színre. A Körszínház idei, 14. évadjáról Kazimir Károly a tájékoztatón elmondotta: ezúttal egy XVIII. századi kabuki játékot mutatnak be, a Roninok hűsége címmel. A Szentendrei Teátrum idei terveiről ugyancsak csütörtökön rendeztek tájékoztatót a Kossuth Klubban. Július 7-től kezdve tizennégy alkalommal tartanak Szentendrén előadást, korábbi műsoraikból. Nézzen be hozzánk! * Érdemes! DIVATOS IMPORT NŐI ÉS FÉRFI SZINTETIKUS KÖTÖTTÁRU ÉRKEZETT AZ SZAKÜZLETEKBE! BELSŐ TEREK MŰVÉSZETE Kádár György festőművész kiállítása a Műcsarnokban Programnyilatkozat ez a három szó, amelyet Kádár György festőművész tárlatáról kölcsönözhetünk cikkünk élére: Belső terek művészete. Programnyilatkozat, mert világosan kimondja Kádár György szándékát, merre is akar továbbhaladni munkásságában, hol, hogyan, s kikkel szövetkezve kívánja visszaszerezni a maga tevékenységében — s persze egyszersmind tágabb hatást remélve — a képzőművészet rangját, funkcióját, társművészeti szintre emelve a mostani, nem csekély mértékben problematikus „szobadísz”, vagy applikáció, azaz idegenül az épület testére kényszerített „plusz” helyzetéből. Az ugyanis ma már mindenki előtt világos, hogy a többékevésbé magánügyet jelentő táblaképfestészet nem jelent valóságos alapot a művészet és a közönség, a művész és az őt befogadó, tápláló és kiemelő közösség kapcsolatához. Elvégre a festmények zöme nem múzeumban, nem állandóan nyitva tartó kiállításra kerül, hanem magánlakásba, néhány, legföljebb néhány tucatnyi emberrel „érintkezve” léte további részében. A megoldáshoz azonban több kell, a művek egyszerű „kirakatba helyezésénél”. Ezáltal ugyanis csupán az egyik fele teljesül a kívánságnak: sokan látják a művet, hiszen a monumentális festészet és szobrászat alkotásait forgalmas centrumokban, középületeinkben, vagy közvetlen környezetében helyezzük el . Nem mindegy ugyanis egyetlen kompozíciónak sem, hogy hol és miképp kerül felállításra, vagy festik, rakják fel a falra. A képzőművészeti műhelyét rendkívüli gonddal kell megválasztani a másik alkotás, az épület terében, vagy környezetében. Sőt, mi több: megtervezni! S lehetőleg azokban a fázisokban, amikor a formálódó gondolatok kölcsönösen inspirálhatják egymást, az építész láthatja a művéhez készítendő társművészeti kompozíciót, s ennek megfelelően alakíthatja ki a születendő épületben vagy épülethez kerülő mozaik, freskó, kerámiakép, faliszőnyeg, szobor majdani helyét, s viszont, kompozíciója leendő környezetét látva-elképzelve a festő, a keramikus vagy a szobrász is konkrétabban, szervesebben építheti be munkáját a majdani környezet szellemi közegébe. Csak így oldhatja meg ugyanis azt a feladatot, amelyet Kádár György néhány hónapja, éppen most megnyitott kiállítására készülődve így fogalmazott meg műtermében. .. a dekorativitás, a szépen és feszülten ritmizált felület a mai modern, „objektív” építészet keretében rendkívül fontos feladathoz juthat. Vitathatatlan ugyanis, hogy a legszebb, a legcélszerűbb vasbeton szerkezetből, acélhálóból, üvegfalból is hiányzik valami, amit csak az emberi gondolatot, hagyományt, jelenlétet kifejező képzőművészeti alkotások tudnak közvetíteni, illetve megjeleníteni, legalábbis azzal a közvetlenséggel, amely mindenki számára egyforma intenzitással sugárzik ki, mintegy összefoglalva az egész — közösség által alkotott, s az egész közösséghez szóló — mű mondanivalóját”. Szintézist keres tehát Kádár György, s ennek a művészeti ágakat összekötő szintézisnek a lehetőségeit kutatja és mutatja most ez a Belső terek művészete programcímmel megnyitott kiállítás. Kutatja, mert Kádár György tárlata nem lezárt folyamatok regisztrálása, hanem intenzív töprengések gyümölcseinek felvonulása. S mint ilyen — reményeink szerint — újabb, immár közösen végigvitt gondolatsorok, s nyomukban egymásra figyelve alkotott művek, épületek és képzőművészeti kompozíciók inspirálója. És mutatja is, mert a kiállítás kartonjai között két, már megvalósított, illetve megvalósulásra váró művet is láthatunk: a Szimmetria-ellentét címűt, amely a nagykanizsai tanács épületébe került intarzia teljes tervét, illetve a Cantata humánét, amely a kecskeméti megyei tanácsháza épülete számára tervezett mozaikokat állítja elénk. Környezetük, befogadó terük ugyan hiányzik mellőlük — s ez, épp a tárlat céljait tekintve, sajnálatos mulasztása a rendezésnek, hiszen, ha egy épületet nem is hozhatnak föl természetesen, a Műcsarnokba, fotókkal, esetleg modellekkel kielégítően illusztrálható lett volna a két munka építészeti környezete, s a műfajok, az építészeti tér és a képzőművészeti kompozíció összetapadása •*—, erővonalaik azonban, habár az együttes élményét nem tudják teljes egészében elénk állítani, nyilvánvalóan igazolják Kádár György imént idézett, céljait megfogalmazó mondatait, s a harmonikus együttlétezés, a kölcsönös kiegészítés lehetőségeit. Ez a két kompozíció ugyanis nyíltan és nyilvánvalóan teret kíván, nagy, levegős környezetét. Ám nem azért, hogy elnyomja, hogy túlkiáltsa, hanem azért, hogy másfajta ritmusával, sajátos dinamikájával összefogja erővonalait, s vezesse a térbe lépő, benne mozgó, élő emberek figyelmét, úgy és oda, ahová és ahogyan a térség funkciója megkívánja. Elemzésük, alapos megismerésük pedig egyszersmind kulcsa Kádár György következő műveinek, falszőnyeg-kartonjai sorozatának, amelyek ugyan nem konkrét megrendelésre készültek — Kádár, mint maga fogalmazta, „saját magának adott megbízást létrehozásukra” —, ám mégis ugyanennek a gondolatnak a jegyében kaphatnak igazi funkciót. Teret kívánnak, építészeti teret, amelyotthonuk lehet a szó szellemi és fizikai értelmében egyaránt. Nem válogatás, megfontolás és további munka nélkül természetesen, hisz ezek a faliszőnyeg-kartonok nem 'kész művek, hanem — ismét beszélgetésünk egyik megfogalmazásával élve — kész gondolatok. Nem a szó merev, változtathatatlan értelmében, hiszen születésük folyamata még nem fejeződött be, hátra van megszövésük, anyagban való megformálásuk. S ez ugyanúgy nem mechanikus folyamat, mint a freskó falra festése, vagy egy mozaik kirakása. Hiszen az anyag kiválasztása, az, hogy puha gyapjúból lesz-e a szál vagy keményebből, hogy sűrűn vagy ritkábban szövik meg a terv alapján a kárpitot, vagy esetleg, újabb módszerekkel kísérletezve, más anyagokkal, más technikai megoldással adnak testet a tervnek, jócskán megváltoztathatja a mű jellegét, s ha formáin nem is alakít alapvető módon, hangulatát, erejét, mindenképp befolyásolja. S ezt annak ellenére meg kell állapítani, hogy Kádár György ritka gonddal, mondhatni a leendő mű anyagszerűségét is igyekezett hangsúlyosan érzékeltetni kartonjain. A papír és a kréta azonban, bármily engedelmes szolgái is mesterüknek, sohasem képesek visszaadni, csupán mímelni a textilannyag változatos struktúráit. Ez a mobilitás azonban nem hátránya, hanem előnye ennek a kiállításnak, s éppenséggel összehangzik azzal az elképzeléssel, melynek jegyében Kádár György hozzáfogott anyagának, tervsorozatának elkészítéséhez. Hisz kísérlete, „saját magának adott megbízása” elsősorban arra szólt, hogy a maga részéről megtegye a közeledés gesztusait, kifejtse céljait, elképzeléseit a művészet feladatáról, s megmutassa a feladata csupán a legteljesebb együttműködésben megvalósítható — megoldásának általa javasolt útját. Ezért jelölte — ezért jelölhette — meg munkássága programját kiállítása címében teljes hitellel, a belső terek művészeteként. És ezért tekinthetjük mi is, építészetünk hasonló szellemben tett kapcsolatteremtő, kontaktust kereső lépéseit figyelve, a közös út, az együttes kibontakozás egyik lényeges állomásának Kádár György kiállítását. Horváth György .Péntek, 1972. május 19. NAPLÓ L Május 19 . A Nemzeti Színház helsinki vendégjátéka alkalmából a magyar és a finn színházi szakemberek hivatalos tárgyalásokon megállapodtak, hogy legközelebb augusztusban látogat Helsinkibe magyar társulat: a 25. Színház együttese a Fényes szeleket mutatja be a Népek Barátsága című színházi fesztiválon. 1973 májusában az akkor éppen centenáriumát ünneplő Finn Nemzeti Színház társulata egy század eleji finn klasszikus művet, a Favágót mutatja be a budapesti Nemzeti Színházban. A Helsinkiben vendégszereplő magyar társulatot egyébként csütörtök délután fogadta Pentti Holappa finn oktatásügyi miniszter. DO Krasznojarszkban keresi Gyóni Géza sírját szülőfaluja, a Gyónnál egyesült Dabas, amely összegyűjti a költőre vonatkozó emlékeket. A falu kutatói a dokumentumok között találtak egy fényképet, amely a szovjet város határában, az egykori első világháborús hadifogolytábor temetőjében készült, rajta Achim — Gyóni — Géza zászlós sírja látható. A dabasi tanács levelére Krasznojarszk város vezetőitől most érkezett meg a válasz: Krasznojarszk honismereti és történeti bizottsága megkezdte a kutatómunkát.. •1* Nagy sikerrel mutatta be a moszkvai Szatirikus Színház Brecht Kurázsi mama című drámáját, Mark Zaharov rendezésével. . . Horvát képzőművészek munkáit bemutató kiállítás nyílik meg május 28-án, vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor a székesfehérvári István Király Múzeumban. 4* A napokban huszonötödik előadásához érkezik a Fővárosi Operettszínház zsebszínházában Tom Jones és Harvey Schmidt érzelmes, kedves, fanyar musicalje, a Rostand-darab nyomán írt Fantasztikus. Seregi Lászlónak családias hangulatú, a közönséggel összejátszó, a modernebb színpadi eszközöket szellemesen alkalmazó rendezése tehetséges színészek jókedvére, buzgalmára, muzikalitására és perszifláló hajlamára épít. Harsányi Frigyes markáns, nagylendületű banditája. Kovács Zsuzsa ragyogóan éneklő, gyermekien naiv Luisája, Marosi Gábor álmatag, bumfordi fiája, a két apa szerepében a rokonszenves Homm Pál és a biztos stílusérzékű. Sukl Sándor, vándorszínészekként Pagonyi János és Siklós György, valamint a Néritát jó pantomími mozgással alakító Levente Péter, közösen osztoznak a jogos, szép sikerben. A Fantasztikus című játék kis zenei együttesét Biró Attila irányítja, a musical szövegét Ungvári Tamás fordította, sok nyelvi leleménnyel, mulatságos és komolykodó verseit G. Dénes György írta. A Fővárosi Operettszínház zeneterme, amely most a Fantasztikus előadásának zsebnézőteréül szolgál, kellemes estét kínál a közönség számára, a színészeknek pedig a megszokott stílustól eltérő, közvetlenebb játék lehetőségét és alkalmát biztosítja. 4* Az úttörőszövetség az idén először rendezi meg Pécsett az úttörőszínjátszók országos találkozóját. A megyei bemutatók alapján 10 úttörőegyüttest hívtak meg a június 9 és 12 közötti találkozóra. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Siegfried (Környey béri. 10.) (6) — Erkel Színház: Sylvia (Székely Mihály béri. 6.) (7) — Nemzeti Színház: Nincs előadás. — Katona József Színház: Mindent a kertbe! (7) — Madách Színház: Sirály (7) — Madách Kamara Színház: Az iguana éjszakája (7) — Vígszínház: Szerelem, O! (7) — Pesti Színház: Viszontlátásra, drága (7) — Thália Színház: Bartókiána (7) ; Tartozik és követel (8) — József Attila Színház: Egy fiú meg egy lány (Karinthy béri, 5.) (7) — Fővárosi Operettszínház: My Fair Lady (7) — Vidám Színpad: Egy fiúnak négy mamája (fél 8) — Irodalmi Színpad: Versenyt a szelekkel (II. bék. 6.) (fél 8) — Kamara Varieté: Humor-Express (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Ujjé a Ligetben! (du. fél 4 és fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (du. 4 és este 10) — Állami Bábszínház: Az obsitos és a hegyisárkány (de. 10)Háry János (du. 3) — Huszonötödik Színház: Fényes szelek (8) — Zeneakadémia: MÁV Szimfonikusok (vez. Pécsi István, közr. Heinz Lebünk) (MÁV bék. lf.) (fél 8). Lósport versenynaptár: Május 20. szombat, délután fél 3 órakor ÜGETŐVERSENY Május 21. vasárnap, délután fél 2 órakor GALOPPVERSENY MILLENNIUMI DÍJ Május 25. csütörtök, délután 4 órakor GALOPPVERSENY