Magyar Nemzet, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
4--- A RÁDIÓ MELLETT Lányok, asszonyok Amikor csak tehetem, meghallgatom ezt a szombat reggeli műsort, habár nem nekem szól, legalábbis az eddigi tesztvizsgálatok szerint. Meghallgatom, mégpedig jó tapasztalatból, ugyanis mindig érdekes, sűrű húsz percet nyújt publikumának. Nem véletlen, hogy a rádió egyik legrégibb műsora — és ez a műsormatuzsálem mégis mindig friss, mindmáig nem öregedett. A magyarázat egyszerű, habár a gyakorlatban korántsem az időszerű, élő kérdésekkel, nem ritkán napi aktualitásokkal foglalkozik — így az elöregedés legfőbb siettetője, éppen az idő hozza a felfrissülést, csak haladni kell vele és nem megrekedni a múlásban, ennyi a szerkesztői titok. (Szerkesztő: Balyó Mária.) A műsornak sok előnyét sorolhatnám. Változatos és színes, mégis egységes szerkezete van. Nemegyszer itt találkozom a hét legélesebb riportjainak, glosszáinak egyikével. Elkapott leletképei, riportertrófeái jók és karakteresek, gyakran rendkívül mulatságosak is. Bár programszerűen nőműsor és állandóan teret szentel a nőemancipáció nálunk még nem mindenütt zökkenéstelen alkalmazásának, még sincs benne semmiféle ellenszenves suffragette-agresszivitás. És bár a háztartásban is segítséget nyújt hallgatóinak, mégsem önti el az egyetemes konyhaszag. Az elmúlt hetek húsz perceiből idézek fel néhány mozzanatot, illusztrációképpen a mondottakhoz. Az egyik legmulatságosabb párbeszédet a közelmúltból itt hallottam. Háttér: kocsmazajféle. Szituáció: nő és férfi, közvetlenül a házasságkötés aktusa után. Riporter: Hogyan ismerkedtek meg? Nő: A strandon. Szemeztem vele, aztán odamentem hozzá. Férfi: (figyelmeztetően nyög egyet). Nő: (korrigál) Ja nem! Ő jött oda hozzám. Riporter: És mi az alapja ennek a házasságnak? Férfi: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerelem. Riporter: Hát mi? Férfi: Érdekközösség. Riporter: Mért most kötöttek házasságot? Férfi: Most érett meg a helyzet ... Illetve hát tulajdonképpen megérett már egy fél éve... Lehet, hogy egy éve is. Nő: (finomít) Ugye téli időszakban az ember a presszóban ül, az sokba jön. Hát inkább összerakja az ember. Riporter: Milyen változást hoz az életükben ez a házasság? Férfi: (tacitusi tömörséggel) Minőségi változást! Ezt az általam csupán kivonatosan közölt villámriportot a maga nemében remekműnek tartom. De nem volt rossz trófea egy másik adásban az a beszélgetés sem, melyet a riporter egy lánnyal folytatott, aki New Yorkba megy férjhez. Elmondta, hogy az Intercontinental teraszán ismerkedtek meg az amerikai férfival, azóta levélben érintkeznek. A kérdésre, hogy örül-e a New York-i házasságnak, a lány azt felelte, hogy igen, mert Fótról, ahol laknak, még az országban sem nagyon utazott. És szereti a vőlegényét? Igen, jól kijönnek. És a szülei is szeretik a vőlegényt? Hogyne, szeretik, habár nem nagyon értik meg... Mondanom sem kell, hogy e riportban a humoros elem (amit az élet utánozhatatlan kompozíciós érzéke teremt) nem az egyedüli érték: a humoros dialógforma izgalmas jelzésrendszereket is rejt, melyeket a riporterek rendszerint ki is bontanak, mint például ez utóbbi esetben a sokszor meggondolatlanul külföldre férjező lányok sorsvallatása a kérdés egyik hivatalos gazdájával. Régi téma a gyerekcipő. E pillanatban például, saját tapasztalatból tudom, hogy a cipőgyárak és a kereskedelem a 30-as és 35-ös közötti lábméreteket egyszerűen nem létezőnek tekinti. Ma Magyarországon valakinek vagy 30-asig nőjön a lába, akkor járjon néhány évig, ahogy tud, majd 35-nél folytathatja. Tehát régi, agyoncsépelt téma. Csakhogy egy riportban a Dunaújvárosi Cipőgyárról egyszerű és mégis más aspektust kapott az ügy. Egyszerűen úgy, hogy a riporter jól kérdezett. Cipőgyári munkásnőkkel beszélget. Kiderül, hogy kuvaiti exportra dolgoznak. Mi a véleményük erről? örülnek neki. Nagy megtiszteltetés — mondja egyikük — mert csak jó árut lehet exportálni, jobbat, mint az itthoni. (Tessék figyelni: jobbat, mint az itthoni!) És ekkor megkérdezte a riporter: de ha bemegy a boltba és cipőt akar venni a gyerekének, mi a helyzet? Mire ugyanez az asszony kifakadt: bizony nincs gyerekcipő, ha van, akkor sincs választék, vagy rossz, vagy sok a számhiány. A panaszáradat nyomban elmosta a kuvaiti exportbüszkeséget. Mit csinált a riporter? Csupán egyetlen jól irányzott kérdéssel felfedte azt a tudathasadásos állapotot, mely annyi társadalmi gondunk mélyén ott lapul, s melynek feloldására gyakran elég lenne az a pofonegyszerű felismerés, hogy mindannyian termelők és fogyasztók vagyunk egyszersmind. Szeretem ezt a műsort, mert a lányokon, asszonyokon kívül szereti a férfiakat is. Sőt, olykor a férfiak szószólójaként jelentkezik. Egyes munkahelyeken, ahol még nincs szabad szombat, az egyedül élő gyerekes asszonyok megkapták a szabad szombatot. De az egyik glosszaíró kifürkészte, hogy vannak például a MOM-ban egyedülálló férfiak is, gyerekkel: nekik mért nem jár, ami az egyedülálló asszonyoknak? A nők rádiófóruma tehát küzd a férfiemancipációért is! Legfőbb ideje. Végül az utóbbi hónapok egyik legszebb nyelvi-fogalmi képtelenségét is ennek a műsornak köszönhetem gyűjteményemben. SZÖVOSZ-gondokról beszélt, a vidéki szövetkezeti boltok helyzetéről, okosan és élesen, egy illetékes interjúalany. Befejezésül a riporter így summázta szavait: ,','Igen, ezek örökzöld gondok”. A remény, hogy egyszer talán megszabadulunk az örökzöld gondoktól, nem más, mint racionalista fetisizmus. Görgey Gábor Magyar Nemzet Két nemzetközi kulturális konferenciát rendeznek Budapesten A Könyvtárosegyesületek Nemzetközi Szövetsége (IFLA) és a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (FID) ez idén Budapesten rendezi meg közgyűlését nyolcszáz külföldi vendég részvételével. E két jelentős kulturális, eseményről tartott sajtótájékoztatót hétfőn Garamvölgyi József művelődésügyi miniszterhelyettes. Az IFLA konferenciája augusztus 26. és szeptember 2. között lesz, a FID konferenciáját közvetlenül utána, szeptember 2. és 14. között rendezik meg. Garamvölgyi József miniszterhelyettes elmondotta, hogy mindkét rendezvény az UNESCO könyvévéhez kapcsolódik. Tavaly adta ki az UNESCO a „könyv chartáját”, alapokmányát, amely deklarálja az olvasáshoz való jogot, sürgeti az analfabetizmus felszámolását és az olvasók változó igényeinek kielégítését. A Könyvtárosegyesületek Nemzetközi Szövetsége konferenciájának központi témája: Olvasás a változó világban. Nyugati művelődésszociológusok ugyanis gyakran hangoztatják, hogy napjainkban a könyv, az olvasás válságban van, szerepét a tömegkommunikációs eszközök veszik át. A szocialista országok adatai azonban mást mutatnak. Magyarországon például a kiadott könyvek száma 1938 óta három és félszeresére, példányszámuk ötszörösére emelkedett. A fejlődő országok könyvkultúrájában valóban sok még a tennivaló, de ott az értékes művek nem megfelelő választékából és a kis példányszámból adódnak a hiányosságok. Ezekről a gondokról tanácskoznak majd az IFLA ülésén. A főreferátumot Mátrai László akadémikus, az IFLA magyar tagszervezetének elnöke tartja. Míg az IFLA tanácskozása főként a közművelődés kérdéseivel foglalkozik, a FID kongresszusán tudománypolitikai és információpolitikai kérdéseket vitatnak meg. Az előadások a tájékoztatás két legnagyobb nehézségéről szólnak: az egyik, amit információrobbanásnak szokás nevezni, a másik az információ iránti igény növekedése. Az utóbbi időben nemzetközi fórumokon egyre gyakrabban vetődik fel, hogy a tudományos tájékoztatás világot átfogó rendszerére lenne szükség. Ehhez járulhat hozzá a FID budapesti tanácskozása is. NAGyVIlAG VILÁGIRODALMI FOLYÓIRAT Megjelenik minden hónap elején Kapható az újságárusoknál Szegedi szabadtéri játékok' ÖTÉLLO A bolognai Teatro Comunalé vendégjátéka SZAKSZERŰSÉGÉT méltattam a bolognaiak produkciójának a legutóbb, a Trubadúr margitszigeti előadása alkalmából, hangsúlyozva, hogy ez a szakszerűség akkor is formát adott az előadásnak, ha a rutin fölébe emelkedő, „luxusszínvonalú” megvalósítás elmaradt. Az Otellóhoz azonban már nem elég maga a szakszerűség vagy rutin — nem volna elég akkor sem, ha a bizonyos rutin egyáltalán elérné a Trubadúr tolmácsolásának szintjét. A két darabot, még Verdi olyannyira egységes stílusfejlődésén belül is, óriási távolságok választják el egymástól. Időben sem kevesebb, mint harmincnégy év; drámai igényben és a zenei stílus érettségében szinte egy egész világ. A XIX. századi operairodalom egyik legszemélyesebb remekművét — a pályája végső magaslatain járó, hetvennégy esztendős Verdi remekművét — csak az előadóművészi személyiség teljes latba vetésével lehet meggyőzően előadni: a rutin itt keveset segít. A szegedi szabadtéri játékokon vendégeskedő együttes előadása azonban sajnos csak arról ad képet, hogyan fest az Otello olaszos sablonkivitelben. HA VISSZAGONDOLUNK a bolognai Teatro Comunalé néhány évvel korábbi, sok tekintetben érdekfeszítő és sikeres magyarországi vendégjátékaira — az 1967-es margitszigeti Normára és Ernámra például, vagy a Turandotnak és Rossini Mózesének 1970-es előadásaira az Erkel Színházban —, elgondolkozhatunk azon, hogy az okokat magában a bolognai társulat adottságaiban, vagy inkább a stagilonerendszer mindenkori véletlenszerűségeiben ,keressük-e. A „társulat”, állandó tényezőként a zenekart, az énekart, s — több-kevesebb állandósággal — a művészi vezetést jelenti az olasz operai rendszerben. A többi változó tényező. A stagione — az adott „szezon” — összeállításától, vagyis az évadra, a turnéra, vagy az adott darabokra szerződtetett énekesek és karmesterek megválogatásától függ. Akárcsak manapság a fesztiválok gyakorlatában. A válogatás sikerülhet vagy nem sikerülhet, lelkiismeretes vagy igénytelen lehet. Ha az állandó tényezőket, a bolognai társulat énekkarát és zenekarát nézzük, azt hiszem, megfelelő irányítás esetén, most sem lenne okunk panaszra képességeiket illetően. Tudják a dolgukat, mint legutóbb, a Trubadúrban Argeo Quadri értő és művészileg hatékony irányításával is megmutatták, jól iskolázott és fegyelmezett muzsikusokból állanak. Most is sokkal többre lennének képesek, ha a karmestertől több inspirációt kapnának, vagy ha olykor egyáltalán az összjáték és az együtt éneklés elemi feltételei nem kerülnének veszélybe. De hát, éppen erről van szó: az egész produkció sajnos túlságosan keveset kap a karmestertől, Ino Sabinitől. Sem elegendő drámaiságot, sem elegendő színt és képzelőerőt, olykor még elegendő technikai biztonságot sem, a rutinszínvonal sem egyenletesen biztosított. Ha arra gondolunk, hogy a viharjelenet belépése — a darab legelső, feszült pillanata — elvétésnek bizonyult, ha arra, hogy a ritmikailag oly imponálóan jól iskolázott bolognai kórus hányszor került a „borulás” küszöbéig, ha arra, hogy tempók milyen szétesőek és bizonytalanok, ezek a tünetek elárulhatják, hogy technikailag sem a legszolidabb alapokon nyugszik az előadás. S aztán, ami a technikai és zenei megbízhatóság elemi problémáin túl van: hol marad ennek a partitúrának izzó fegyelme csúcsok és szakadékok között hullámzó feszültsége, zenei karaktereinek pazarló változatossága — az a megelevenítő erő, ami a karmester akaratán és képzeletének gazdagságán áll vagy bukik? Miért olyan „eseménytelenül” folyik egymásba és pereg tovább a zene, szinte csak aláfestésként szolgálva, ahelyett, hogy irányítaná és elénk szuggerálná a dráma minden mozzanatát? AZ ÉNEKESEK TÖBBSÉGE a megbízható átlagelképzelést közvetíti szerepéről. Lehetőség persze több volna mindegyik szerepben: akár hangsúlyosabb egyéniségek, akár válogatottabb énekhangok, akár kidolgozottabb alakítások számára. Maradjunk egyelőre csak az alakítás kérdésénél: ebben az operában volna mit eljátszani az énekszólalatokban, a szöveg hanghordozásában és a színpadi cselekvésben egyaránt — túl a vázlatos sablonelképzeléseken és szokványokon. A zene és a szöveg ebben a késői Verdi-stílusban olykor pillanatonként teremt új helyzeteket, éles reakciókat és feszültségeket, amelyeket a pillanat élességével és sűrítettségével kellene kimondani és lereagálni. Ezekre az árnyalatokig kidolgozott és átélt pillanatokra ritkán kerül sor a bolognaiak Otello-előadásában. Enrico Frigerio rendezése eljutott odáig, ameddig, nyilván nem túl nagy számú próbával,, eljuthatott: a színpadtérbe belekomponálta a szereplőket és a cselekménysort; megtervezte — s általában jó logikával és zenei ízléssel, tervezte meg — a színpadi helyzeteket és helyzetváltozásokat. Látványnak kellemes, s nemritkán dekoratív látvány; hatását emelik Koki Fregni díszletei is, aki ízléses áthidalást, kompromisszumot tudott találni a ciprusi—velencei mór stílus és a Dóm téri építészeti környezet „neoromán” stílusa között. Ennél részletezőbb rendezői munkának azonban már nemigen látni nyomát az előadásban: a szereplők, színpadi nyelven szólva, „lejárják” szerepeiket és kiegészítik a szokványos mozgáselemekkel, gesztusokkal, ki-ki a saját megszokása szerint. „Színészvezetésre”, abban az árnyalt értelemben, ahogyan ez a darab megkövetelné, színpadi magatartások gondosabb kialakítására, kiélezett drámai mozzanatok pontos és árnyalathű kidolgozására nemigen került sor. Segíthetne még persze az egyéni színészösztön, játékkészség, az önálló személyiség ereje is , mivel azonban ebben a szereplőgárdában sehol sem haladja meg az átlagos mértéket, nem marad más, mint a felületeknél mélyebbre alig hatoló, konvencionális megoldás. AZ EGYÉNI TELJESÍTMÉNYEKET is hadd lássuk végül kissé közelebbről: mit kapunk az énekszólamokban? Ne rójuk fel túlságosan, hogy a darab epizódszerepeire nem jutott különösebben fényes szereposztás — rendszerint így van ez másutt is, s Brúno Bulgarelli (Roderigo), Guido Pasella (Montano), Feruccio Mazzoli (Lodovico) végeredményben megbízhatóan ellátta feladatát, ugyanígy Rina Pallini is, Emília szerepében. Cassiótól már a hang minőségében is, színpadi és zenei jelentőség dolgában is többet várnánk, mint amennyire Parido Venturi énekesi képességeiből és elnagyolt alakításából futotta. Lényegesebb hiányérzetet kelt azonban Gianluigi Colmagro Jago alakítása, éppen szerepének kivételes súlyánál fogva: ez az alapjában véve lelkiismeretes énekes, aki szólamát mindig megbízhatóan tolmácsolja, a szerep jellegzetes vonásaival, Jago démoni sötétségeivel és villámfényeivel marad adós. Az első felvonás boldalából a felkorbácsoló és fenyegető mefisztói kajánság hiányzik, a Credo — a Sátánnak szóló hitvallás — fénytelen dallamvezetésével inkább békés és tárgyilagos töprengésnek sikerül; a Cassiót bevádoló álomelbeszélésben hiába próbáljukfelfedezni a legfontosabb színt: az ördögi képmutatás „fuvolahangját”. A címszereplő, Tito del Bianco legalább erőteljes és öblös, magas fekvéseiben különlegesen sötét tüzű hőstenorjával tölti be az Otellóeszményt. Ez a speciális, és meglehetősen ritka hangadottság feltétlenül értéke a szereposztásnak, még ha maga a szerepe megoldása nem tartozik is a legelőkelőbb stílusú, különösebben árnyalt teljesítmények közé. Árnyalatokban, zenei kifejezésben és hajlékonyságban a legtöbbet Maria Chiarától, Desdemona megszemélyesítőjétől kaptuk. A drámai megjelenítő készség talán neki sem különösebb erőssége, de mindenesetre finom énekes, akiből bizonyos ihletettség sem hiányzik, s a lírai kifejezésre, Desdemona szivárványosan szép dallamíveire vannak rezonáló húrjai. Neki köszönhetjük, a negyedik felvonás fűzfadalában és imájában az egész előadás legsikerültebb, legszebb negyedóráját. Kovács János .. ........-Kedd, um. augusztus ! IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Megjelenik minden pénteken kapható az újságárusoknál Csorba Géza kitüntetése A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Csorba Géza Kossuth- díjas szobrászművésznek, a Magyar Népköztársaság kiváló művészének 80. születésnapja alkalmából életműve elismeréseként a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. NAPLÓ Augusztus 1 Egerben hétfőn megnyitották a nyári egyetemet, amelynek központi témája a műemlékvédelem és a művészettörténet Tíz európai országból érkeztek hallgatók a tíznapos előadássorozatra. Két kurzust szervezett idén a TIT Pécsett A népek barátsága XIV. nyári egyetemén, mert olyan sok volt a jelentkező. Az első két hét vendégeit elbúcsúztatták. A második előadássorozat hallgatóit hétfőn ünnepélyesen fogadták az egyetem székhelyén, a Pollack Mihály műszaki főiskolán, aogt kiállítótermet nyitottak meg hétfőn Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban. A teremben Szegeden élő művészek képeit és szobrait mutatják be. A tiszatáji népművészet kiállítása megnyílt Debrecenben. A kiállítás augusztus 23-ig látható. Havannában, a kubai nemzeti ünnep alkalmából, bemutatták Bertolt Brecht A kommün napjai című drámáját. A nagy sikerű előadást az NDK művésze, Hannes Fischer rendezte. Rosztovban felállították Sztyepan Razinnak, az 1667— 1671-es nagy orosz parasztfelkelés vezérének emlékművét. A szobor Szergej Konyenkov műve. Kiadják Igor Sztravinszkij naplóját. A tavasszal elhunyt zeneszerző Svájcban 1915 és 1919 között, valamint az Egyesült Államokban az ötvenes évek elejétől haláláig vezetett naplót. A kötetet Robert Craft, Sztravinszkij volt munkatársa rendezi sajtó alá. A tbiliszi televízió nagy sikerrel mutatta be a tizenkét éves Nino Katamadze operáját. A zeneszerző kislány, a városi zeneiskola tanulója, eddig több mint kétszáz zeneművet írt. Zongoraművészként Moszkvában és Budapesten is fellépett már. ée Velencében a biennále keretében augusztus végén rendezik meg a modern zenei fesztivált. Egyebek között előadják Mauricio Kagel „Anagramma” című zeneművét, a magyar származású Vető Tamás, a koppenhágai opera karmestere vezényletével. SZÍNHÁZAK mai műsora Pest m. Tanács Díszudvara: Magyar Állami Hangversenyzenekar (vez.: Németh Gyula, közr.: Kovács Dénes) (A Magyar Állami Hangversenyenetcar négy bér. estje A. sor. 1.) (8) — Millenáris pálya: Francia Autó-Rodeo Show 1972. (8). A BUDAPESTI FILMSZÍNHÁZAK MŰSORÁVAL Filmismertetés, gazdag képanyag, rejtvény! Megjelenik minden szerdán Kapható az újságárusoknál és mozikban SZTÁROK, ÚJ ÉNEKESEK, „KI MIT TUD” -GYŐZTESEK AZ IDEI TÁNCDALFESZTIVÁLON A HÁROM ELŐDÖNTŐ UTÁN, DE MÉG A DÖNTŐ ELŐTT MEGJELENIK MINDEN FESZTIVÁLSZÁM HANGLEMEZEN ! KÉT SLÁGER EGY KISLEMEZEN, ÁRA DARABONKÉNT 22,- FI .................. .1 , ■ —______________________________ ................— ■ ............................. . ................ I. |1