Magyar Nemzet, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-12 / 292. szám

Kedd, 1912. december 1 Moszkvai tudósítónk jelentése A kamcsatkai csoda Író-újságíró expedíció az egykori „titokzatos" félszigeten A szovjet hajózási minisztérium és a Lityeraturnaja Gazeta című irodalmi hetilap szerkesztősége szervezésében szovjet író—újságíró expedíció járt Kamcsatkán, tízezer kilométerre Moszkvától, az egykori „titokzatos” félszigeten. Az út tapasztalatairól Vitalij Korotyics könyvet ír, Vlagyimir Tyendrjakov elbeszélést, Aszkad Muhtar riportsorozatot, az újságírók pedig a félsziget fejlődéséről közölnek beszámolókat. A Lityeraturnaja Gazeta egyik legutóbbi száma a kamcsatkai területi bizottság elnökének V. Alekszejevnek, valamint a korjakszki nemzetiségi terület pártbizottsága első titkárának, A. Trisecskinnek V. Tyendrjakov íróval és T. Gurbics professzorral, a történelmi tudományok doktorával folytatott beszélgetését publikálta. Az alábbiakban e rendkívül érdekes beszélgetés szövegének rövidített változatát közöljük. Kopasz földön V. Tyendrjakov: — Először vagyok Kamcsatkán. Természetesen az indulás előtt olvastam a félszigetről. Kezdjük azzal, hogy én elmondom azt, amit már tudok, azt amit mái láttam, és önök kiegészítenek. Kamcsatka, a valamikori titokzatos félsziget múltja, tudom, bonyolult. A felfedezők hősiessége, rettenetesen nehéz munkája, és az egykori alacsony gazdasági eredmények ismeretesek. Mezőgazdaság a forradalomig itt nem létezett, az iparról nem is beszélve. Rénszarvasok tanyáztak ezen a helyen, s az emberek primitív halászattal foglalkoztak, gyűjtögetésből éltek, és a kamcsigi gumót ették, ezt a félszigeten termő növényt. Az országnak hozott haszonról soha szó sem esett, hiszen Kamcsatka alig tudta még saját lakóit is ellátni. Ha nem tévedek, a kamcsatkai félszigeten körülbelül 10 ezer ember élt... V. Alekszejev: —Mint látom, történelmünket nem ismeri kevésbé, mint mi magunk. Valóban Kamcsatka, ahogy régen mondták, „istentől és cártól elfeledett” hely volt. Gyakorlatilag egy Spanyolország méretű pusztaság, sivatag. A Szovjetunió minden területének gyors fejlődése a szovjethatalom évei alatt óriási volt, de még ilyen háttérrel is Kamcsatka az unikum. Néhány adat. A forradalom előtt, igen, itt 10 ezer ember élt.. A kamcsatkai terület gazdasági leírása ezt közli: 1912-ben a messzi és kegyetlen szigorú Kamcsatka nem képes — érthető okokból — egészséges, erős munkaerőhöz jutni. Most, a mi területünkön 300 ezer lakos él. Harmincszoros növekedés 60 év alatt - egyszerűen nincs mihez hasonlítani!... Vegyük két, geográfiailag összehasonlítható területét a világnak — Izlandot és Kamcsatkát. Sok száz évvel ezelőtt Izland bátor lakói, a bondok ezrei hajóikkal szántották a tengereket, eljutottak a Földközi-, sőt a Fekete-tengerig ... Nem tudja senki, mennyi lakosa volt akkor Kamcsatkának. Izlandban már száz éve léteztek iskolák, létezett európai szintű orvosi ellátás és az emberi civilizáció többi megnyilvánulása. Reykjavíkot pedig, a fővárost, ismerték a világ tengerészei és diplomatái. Ezekben az időkben Kamcsatkát, csak Közép-Ázsia sivatagaival, a Cserszki-hegység szikláival, a Tajmiri félszigettel vagy az Antarktisszal lehetett összehasonlítani. Aztán elkezdődtek az ötéves tervek. És íme az eredmény: a lakosság számát illetően Kamcsatka megelőzte Izlandot, Petropavlovszk város pedig Reykjavíkot, gazdasági téren utolérte, kulturális területen már megelőzi azt. Kamcsatka ipara maji 600 millió rubel értékű terméket gyárt. Csak az utolsó tíz év alatt az egy főre eső ipari termelés majdnem másfélszeresére nőtt. Szándékosan nem hasonlítom össze a forradalom előtti idővel... Ilyen eredmények elérésében segített az egész ország, Moszkva tudósai, Ukrajna kohászai, Leningrád hajógyártói, Szibéria, Közép-Ázsia, a kaukázusi vidék földművesei. Természetesen saját erőből Kamcsatka soha sem emelkedhetett volna fel a mai színvonalra. — A sziklás, mocsaras, tundrás félszigeten 25 ezer hektárnyi földet tettünk termővé. Északi szűzföldet! A Kamcsatkai Területi Forradalmi Bizottság 1928-ban, jelentésében a következőket írta: a félszigeten összeszámoltak 25 ekét, 20 boronát, 400 kaszát, 25 lapátot. Ma ugyanez a bizottság számot adhatna 2200 traktorról, 780 teherautóról, 140 kombájnról... Több tízezer tehenünk, sertésünk van, nem szólva a rénszarvasokról. Kamcsatka vetett területe és állatállománya — nem számítva a rénszarvasokat — a 60-as évek közepén két és félszer volt több, mint Alaszkán, Grönlandon és Kanada északi területein együttvéve, és a lakosságot háromszor annyi helyi mezőgazdasági termékkel látta el. — Beszélgetésünk elején szóltam már arról, itt egy Spanyolország méretű kopasz föld van. Engedjék meg, hogy megjegyezzem, hogy a kamcsatkai tehenek tejhozama ma már meghaladta a spanyolországi tehenek hozamát. Sőt magasabb, mint a Távol-Keleten vagy mint az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területén. A burgonya-, káposztatermesztésben pedig nem sok köztársaság vagy közigazgatási terület előz meg bennünket. Sok „gazdasági csodá”-ról írtak már Nyugaton. De Szovjetunió Távol-Keletén született az igazi csoda! Ezt a csodát Kamcsatka lakóinak önfeláldozó munkája teremtette, e csoda titka pedig országunk népeinek testvéri együttműködése. Ez a szovjet emberek hőstette. A kamcsatkai csoda a gigantikus gazdasági hatalom, a soknemzetiségű szocialista állam alakító, alkotó erejének példája. Halászatból haltenyésztés V. Tyendrjakov: — Igen. Ilyen eredményekre nem minden ország képes, már pénztárcája miatt sem. El tudom képzelni, mennyire költséges volt mindez. Modern civilizációt létrehozni a semmiből egy Spanyolország méretű területen, méghozzá nagyon rövid idő alatt. A kazahsztáni szűzföldek feltörése sem volt olcsó, ez a szűzföld azonban a világ végén van! Az itteni gyárak, lakóházak, iskolák értékét fel sem tudom becsülni. Mondja: Viktor Ivanovics, mennyibe kerül Kamcsatka? V. Alekszejev: — Nagyon sokba. Rubelek milliárdjaiba. Csak a jelenlegi ötéves terv folyamán 1 milliárd 200 millió rubel az állami tőkebefektetés értéke. De hadd mondjam el, hogy már a területi tanács is képes arra, hogy ennek az összegnek egyötödét, 255 millió rubelt helyi bevételből fedezze. Annál is inkább, mert Kamcsatka már megtérül. De nemcsak megtérül, hanem mi már tiszta hasznot is adunk az országnak. Hallal fizetünk. A 300 ezer ember a szovjet halászzsákmány 13 százalékát adja, ez azt jelenti, hogy mindannyian, mi kamcsatkaiak állampolgártársaink ezreit látjuk el hallal. Az egy főre eső haltermelésben senki sem versenyezhet velünk. V. Tyendrjakov: — Így hát a legfontosabb önöknél a hal, a tenger produktuma. De nekem azt mesélték, hogy a halkészlet kifogyóban van, kevesebb lett a hering, a lazac, a rák... A halászat mennyire megalapozott gazdasági és biológiai szempontból? Akad szomorú tapasztalatunk a természet készleteinek kimerülésére a szárazföldön, valószínűleg, ehhez hasonló a helyzet az óceánban is. V. Alekszejev: — 1975-ig el kell érnünk a 11 millió mázsás halmennyiséget. Kamcsatka partvidéki területei valóban kimerülőben vannak. A mi halászflottánk hajói azonban egyre messzebb hatolnak az óceánba. És igen, az óceán egyáltalán nem anynyira kimeríthetetlen, mint korábban godolták. A halak tradicionális fajtái, a treszka, a lazac, a hering, valamint a rákok mennyisége erősen csökken. De mi kiszélesítjük a halválasztékot. Sok halfajta felhasználására keresünk megoldást. Az azonban valószínű, hogy az elkövetkező évek feladata az óceán újratermelésének mesterséges biztosítása, nekünk pedig alighanem át kell térnünk — épp úgy, mint valaha a vadászatról az állattenyésztésre — a halászatról a haltenyésztésre. I. Gurvics: — Minden valószínűség szerint a kamcsatkai halászat problémái a korjakszki nemzetiségi terület lakóit izgatják a legjobban. Hiszen a halászat és a rénszarvastenyésztés volt mindig a korjakok számára a fő foglalkozás, igaz, hogy a népgazdaságnak vannak más ágazatai is Kamcsatkán és a kis népek gazdasága egy komplexumban fejlődik, de ez mégis problémát jelenthet. Őslakók és fiatalok A. Trisecskin: —ön. Hja Szamojlovics, gyakori vendégünk, és nem kell ön előtt bizonyítanom, hogy az itt élő népek mit tudtak a forradalom előtt, hogy van egy fehér cár, hogy a vodka vonzó ital, hogy a világot szellemek irányítják, hogy négy mókusprém olcsóbb, mint egyetlen csomag tea, de a mi körzetünkben ma 7 halászkorhoz, 8 rénszarvastenyésztő szarhoz, 25 ipari üzem tartozik, munkánk van és mindig tesz elég. a kilencedik ötéves tervidőszakban széles körű ipari, mezőgazdasági építő program megvalósítása vár ránk, és így az emberek megértik, hogy nem lesz sohasem megélhetési gondjuk. V. Alekszejev: — Ne csak a halászokról, beszéljünk a kamcsatkai rénszarvastenyésztőkről is. Most térünk át a havi műszakos rénszarvas legeltetésre. Ez azt jelenti, hogy a pásztorok csak egy hónapig lesznek távol a családjuktól, a következő hónapot pedig otthonukban töltik. A téli legelőkön pedig állandó lakóházakat építünk a brigádok és az összekötők számára. A házakban bútor, villany, főtűanyag, árutartalék és rádióállomás biztosítja a kényelmet és a korszerű életmódot. A brigádok az egyik háztól a másikig vándorolnak majd, így mindenütt biztonságos, jól szervezett lakhely várja őket. A házak között — minden esetre — lesznek „házközi” bázisok, étellel, áruval, tüzelővel. Az elmúlt esztendőben 198 ilyen brigádházat építettünk, összesen 500 ilyen ház építését tervezzük. A kapcsolat fenntartása érdekében pedig a rádión kívül helikoptereket, repülőgépeket használunk. Ami a fizetést illeti... Nos, jelenleg csak 360 rubel, de nemsokára 500-ig felmegyünk. I. Gurvics: — Kamcsatkai tartózkodásunk idején több alkalommal meggyőződhettünk arról, hogy ez a terület egyre inkább gazdaságilag fejlett ipari területté válik. Hogyan érzik magukat ebben az új helyzetben Kamcsatka őslakói ? Általánosságban szólva, számukra a vadászatról, a rénszarvastenyésztésről az ipari termelésre való áttérés nem kevésbé bonyolult, mint mondjuk, a teljes kulturálatlanságtól a felsőoktatási végzettségre való áttérés... A. Trisecskin: — Nagyon jól érzik magukat. Az ipari munkások között az őslakók százalékos aránya alig kisebb, mint a neni őslakók aránya. És tulajdonképpen a korjak őslakók ma már elsajátítottak minden szükséges szakmát. A fiatalokat vonzzák az ipari szakmák. Egy időben ez már nyugtalanítani is kezdett bennünket: a halászok és rénszarvastenyésztők öregedését figyelhettük meg, egyre kevesebb fiatal folytatta ősei foglalkozását. Amint azonban a Kamcsatkán oly tradicionális szakmában is szerepet kapott a technika, a tudomány, változás következett. És valóban — az egyszerű pásztor csak pásztor, de a rén- szarvastenyésztő-távirász már teljesen más dolog. Ilyen és hasonló szakmára készítik elő iparitanuló-intézeteink a fiatalokat. L Gurvics: — Találkoztunk egy korják nemzetiségű íróval, Vlagyimir Kojantoval, láttuk a „Mengo” kortárc népi együttes műsorát, a népi tánctól a balettig jutott el e nép táncművészete. A tundrákon saját szerzőik dalait éneklik a pásztorok. Kirill Kilpalin festőművész vásznain viszontlátjuk a korjákok életét. Bizonyára más bizonyítékokat is sorolhatnánk még a terület kulturális életének fejlődéséről... A. Trisecskin: — Ma minden itt élő korják, valamint itelmen, aleut, csukcs és even nemzetiségű lakó írástudó. Csak a mi területünk 34 iskolájában 5 ezer gyerek tanul, 160 orvos, 458 más egészségügyi szakember dolgozik. A körzeti statisztikai hivatal mutatói szerint 1971-ben a terület lakói 236,5 ezer rubel értékben fizettek elő újságokra és folyóiratokra. Az utcai újságárusoknál pedig 1971-ben 75 ezer rubel volt a bevétel. A mi korjakszki körzetünkben 31 ezer lakos él mindössze, tehát ha utánaszámolunk, megállapíthatjuk, hogy minden család 7—8 kiadványra fizet elő. De a könyvekkel nehéz dolgunk van. A központi kiadók által publikált könyvek alig jutnak el hozzánk. Mi megértjük azt, hogy ha az országban majdnem 300 ezer könyvtár van, még ha a kiadványok példányszáma eléri a 100—200—300 ezret, akkor is csepp ez a tengerben, és Kamcsatkáig alig néhány példány jut el. Reméljük, hogy a Knyigotorg, a könyvárusítással foglalkozó vállalat megtalálja a módot Kamcsatka és a korják nemzetiségi terület ellátására, hogy a többi között az új,szépirodalmi könyvek is eljussanak hozzánk. V. Tyendrjakov: — Igen, ez valóban nem kis, és nem egyszerű probléma. Tudja, mégis van ebben valami örömteli. Éspedig az, hogy a nép értékeli a könyvet és kultúrára törekszik. Úgy gondolom, hogy ez a ma Kamcsatkájának szintén jellemző vonása. Korábban a kamcsigi gumót gyűjtötték — ma irodalmi újdonságokat.. . Azt hiszem, most búcsúznunk kell. Elmegyünk, de nem felejtjük el Kamcsatka csodálatos szépségét, a Gejzírek Völgyét, a sokszínű kamcsatkai vulkánokat, az óceánt, mely a horizont mögé rejtőzik. Ezzel ajándékozta meg a természet Kamcsatkát. De nem kevésbé felejtjük el azt, amit itt, Kamcsatkán az emberi kéz alkotott. A hatalmas halfeldolgozó ipart, az erőműveket, a modern termál melegházakat, az örök jég birodalmának telepeit. Mi elmegyünk, de feladatunk lesz, hogy az olvasóknak beszámoljunk Kamcsatka fejlődéséről, iparáról, amely, mint Afrodité, a tenger habjaiból született, pontosabban a forradalmi nép energiájából a Csendes-óceán magas, hideg partjainál. (h. barta) Maorimét NE VÁRJA MEG AZ UTOLSÓ NAPOT VASÚTI MENETJEGYET ELŐVÉTELBEN VÁLTSA MEG A MÁV JEGYPÉNZTÁRAINÁL VAGY AZ UTAZÁSI IRODÁKBAN Budapest felfedezése A Láng Gépgyár madártávlatból Nehéz kőszénfüstöt nyom le a szél Angyalföld tetőire, nedves koromszemcsékkel maszatolja össze a zötyögő villamosok ablakait, ázott ruhák füst-, olaj- és fémszaga próbálja elnyomni az önkiszolgáló büfé rizseshúsainak illatát, ahol munkaruhás férfiak költik el sietős reggelijüket, hajtják le az aznapi első két deci bort, kutyafuttában, két megszokott mozdulat között. Makacs, hideg eső esik. A Láng Gépgyár lánccal elkerített parkolóján külföldi rendszámú, fehér sportkocsi áll, csillogó hűtőjével váratlanul bukkan elő a pára- és füstglóriából a fal tövében. Gazdája benn tárgyal az irodaépületben. Két kép Ezen a tájon könnyű eltévedni az évszámok között. Két fotó fekszik előttem, az egyik 1927-ben, a másik 1967-ben. készült, rajtuk a Láng Gépgyár, a Váci út egy darabkája madártávlatból. Ezer hasonló kép közül, is kiválasztanám ezt a kettőt, annyira jellegzetesek a századvég ipari stílusában, gyarló fantáziával díszített homlokzatok, a két kémény, a csarnokok elrendezése, mely csaknem változatlanul őrzi a korszak és a hajdanvolt tulajdonos, Rózsa keményítőgyáros szépészeti gusztusát — akitől aztán 1873-ban egy dús bajuszas, világot járt mérnökember, Láng László veszi meg az Ördögárok (a mai Turbina utca) és a váci postaút által határolt, gazdasági depresszióval küszködő gyártelepet. A két fotó megdöbbentő hasonlóságról árulkodik. Nemcsak a hamuszínű fátyolra gondolok itt, mely a falakat bevonja és valami egységes Váci úti tónust, a korom, a füst, a por, a rozsda árnyalatait festegeti fel, immár egy évszázada. Angyalföld falaira és vágyainak mennyboltozatára; nemcsak a túlontúl szigorú ízlésre, mely a tíz éve és a hetven éve emelt épületeket szellemükben szinte megkülönböztethetetlenül egyformára álmodta és varázsolta oda, arra a 63 ezer négyszögöl kiterjedésű óriástelepre, szorgos igyekezettel akarván eltüntetni a szellősebb építkezési mód foghíjait. És talán nem is csak a környezet teszi a bámulatos hasonlóságot. Százéves múlt Nem — mindezek elemei csak a hitnek, hogy a hajdani dolgoknak lelke van és ez a lélek, rögződve a hagyományokban, mozdulatokban, megbújva a kőben, melyet régi mesterek raktak okos tudománnyal egymás fölé, őrződve a vasban, melyet egykor tenyerek szorítása melegített emberivé — a lélek ott lebeg a zugokban mindenütt és arca a gyár arca marad sokáig akár kedvünk szerint, akár akaratunk ellen való. így aztán nem lepődhetünk meg túlságosan, ha a turbinaüzem egyik csarnokát például a munkások egymás között „Udvarátfedés”-nek hívják, emlékezvén arra, hogy helyén régen gyárudvar terpeszkedett, lovas kocsikkal, szállongó porral és németül káromkodó fuvarosokkal. Fölösleges, bár nem egészen tanulság nélkül való volna itt képzeletben végigkísérni, hogy ez a százéves üzem a gazdasági helyzet változásaihoz idomulva mi mindent, hányféle terméket gyártott, a gőzmalmok gépeitől a kohógáz- és Diesel-motorokon, tüzérségi lövedékhüvelyeken át a szövő- és nyomdagépekig... A rugalmasság alapja mindig egy volt: korszerű géppark és jól képzett, híres szakmunkásgárda, amely könnyedén nézhetett farkasszeműt akármiféle profilváltozással. A kép — mint minden, kép — csalóka persze egy kicsit. Nem kell túl sokáig keresgélnünk, hogy ne csak párhuzamokat fedezzünk fel múlt és jelen között. A svájci Brown* Boveri cég, amely 1947-ben, megfelelő minőségi garanciák híján, felmondta a gőzturbinák gyártására kötött, hosszú éveken át gyümölcsöző licencszerződést, 1965-ben ismét szerződött, a Lánggal, nagy eredmény volt s ez már a jelen javára tanúskodik. A Brown-Boveri Cie. kínosan vigyáz a hírnevére. A Láng turbinái 5—8 év múlva teljesítmény és műszaki színvonal tekintetében várhatólag utolérik a világszínvonalat, a jelenleg gyártott legnagyobb, 200 megawattos turbinája pedig a KGST-piacon máris versenyképes és igen keresett, az olyan óriás energetikai iparral rendelkező partner mellett is, mint például a Szovjetunió. Turbinák, kazánok Változott persze más is, és akik odafigyelnek, néha értetlenülmegcsóválják a fejüket. A régebben, — még a felszabadulás után is jó darabig — szerteágazó termékstruktúra máig jószerint a főgyártmányokra szűkült, engedve a gazdasági kényszerűségnek: turbinák, vegyipari és élelmiszeripari berendezések, valamint az ipari kazánok teszik ki az itt gyártott termékek 90 százalékát. Ez maradt, ezekre van szükség manapság. És a híres munkásdídiastiák? Kísérőm, Istvánffy Lóránt mérnök azt mondja: már nincs sok belőlük. A gyár, ahová régen csak roppant rokoni protekcióval, számos rostán átszűrve lehetett bejutni, ma bérgondokkal, létszámgondokkal küzd, mint csaknem minden budapesti nagyüzem. A második, harmadik műszakra fontos területeken nem kapni embert. Láttam a gyár utcai hirdetőtábláját: hosszú lajstrom sorolja, hogy milyen szakmunkások kellenének, s a ki nem mondott de gyakran átgondolt feltételes mód sokat elárul. A Láng Gépgyár tavaly nem tudott fizetni nyereségrészesedést, mindent elvitt évközben a bérfejlesztés, az eszközlekötési járulék. A gyárnak több fronton, kellett elveszítenie a csatát hogy a megmaradó területen annál inkább szilárdan megvethesse a lábát, mindenesetre nem fellegvára immár, csak tisztes derékhada a Váci úti izgalmas folyamatoknak. Hajdani glóriáját kék színű neonfelirat imitálja, amely szerint 1868- ban mozdult valami a mostani Bajcsy-Zsilinszky úti piszkos, zsúfolt kis műhely mélyén, egy Láng László nevű ember erélyes intése nyomán, és a műhely száz éven át óriássá nőtte ki magát, tisztességgel tudta képviselni a hazai ipart a bírálni mindig kész külföld előtt. Mondja hát meg valaki, mégis, mi az a kis szorongásféle, amit itt érzünk az esőben, a szürke homlokzatok alatt? Kívánság? Nosztalgia? Tisztelet a kéznek, mely söröskorsót, vasakat és olykor fegyvert szorít? Tisztelet a munkának Választ keresve járom a Láng-gyári csarnokokat, ismerkedem az arcokkal, a mozdulatokkal, amelyek nemcsak egyszerű önmagukkal, hanem száz meg száz társukkal azonosak s feltűnés nélkül alkotják együttesen azt, amit szemérmes gyűjtőfogalommal munkának hívunk. Végzőjüket pedig munkásnak nevezzük: munkások azok, akik ott hegesztenek (mindig is ott hegesztettek, évszázada már) az óriás csövek, tartályok belsejében, arcukat ormótlan maszkkal védve a perzselő szikráktól, mintha csak egymáshoz való, végletes hasonlatosságukat akarnák megerősíteni, s amikor hazafelé mennek, villamosuk ablakán az ázott korom húz csíkokat. Ilyen egyszerű? Munkás az is, aki az első vasárnapias napsütésben fehér inget ölt, felviszi kisfiát a Halászbástyára s ahogy végighordozza tekintetét a tájon, a csipkés házak, tornyok, irodaépületek fölött, kinyújtja kezét és a külváros kéményerdejében megkeresve azt a bizonyos eltéveszthetetlen kettőt, azt mondja a gyereknek csendesen: —* Nézd, az ott a mi gyárunk, ott dolgozik apuka. És a gyerek bólint, bár jobban érdekli az a kis sportkocsi, amely fürgén kanyarog felfelé a szerpentinen, tudja a márkáját, az évjáratát , és ő is szeretne egy ilyet, ha felnő, igaz, hogy addig még sok évnek kell eltelnie. 7