Magyar Nemzet, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-03 / 1. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Szivárvány Szilveszter a vidámság, a ne­vetés napja, és már ez is ko­moly bizonyság arra, hogy az ember nemcsak humorral, ha­nem fekete humorral születik, máskülönben miért éppen azon a napon érezné szükségét az egyetemes röhögésnek, amikor a naptár a legnyilvánvalóbban figyelmezteti: az élet múlandó, megint öregebbek lettünk egy évvel? Aki ezen nevetni képes, az vagy őrült , vagy őrületes a humorérzéke. Magam ez utóbbira szavazok, és a humor­ra hajló emberi fajba sorol­nám a magyarokat is, habár varrnak és mindig voltak össze­vont szemöldökű magyarjaink, akik a humort, az iróniát mél­tatlan és nemzetietlen dolog­nak veszik. Én akkor már in­kább Örkény Istvánnal tarta­nék, aki a Szivárvány szilvesz­teri, a humor természetrajzá­nak szentelt számában nem­csak a sajátos pesti viccre, de a magyar népmesére (mennyi abszurd humor, mermet gro­teszk), a népi ihletésű Tamási Áronra, és arra az általános honi tulajdonságra hivatko­zott, amit Örkény, némi roko­kó bájjal, az évődés hajlamá­nak nevezett. És nem is osz­tanám az államról várókat két táborba, mint Fekete Gyula, azokra, akik jog­gal és akik ke­vesebb joggal nevetnek ebben az országban, aszerint, hogy megfelelő munka és megfelelő nemzeti gond utáni üdüléskép­pen nyitnak-e jókedvre, mert jó ugyan, ha egy országnak minél több derekasan dolgozó, tisztességes lakosa van — de ha a nevetés jogát bárki osz­togatni kezdi, azoknak is rossz kedvük lesz, akiknek „szabad" nevetni. Sokan beszéltek még a hu­morról, mint emberi specifi­kumról­­— s ez volt minden beszélgetés közös vonása — ebben a jól sikerült szilveszte­ri „alapozó­ műsorban” vasár­nap reggel. Pernne András a zenei humorról Ungvári Ta­más a nevetés filozófiájáról. Mátrai-Berend­ária a humor humánumáról. Ruttkai Éva mint színészi feladatról — tx.Hécok, családi és üzemi jó­pofák, örök-nevetők: vala­mnennyien adtak egy-*e gy gon­dolatot a témához. Olyan volt ez az összeállítás (szerkesztője Boros János), mint az esti fő­műsorhoz kínált szilveszteri aperitif.­ ­”iVe.szteri hangverseny Ez az „aperitif-technika” folytatódott 11 órakor a Petőfi­­adón, a 6-os stúdióból. Ezen a nyilvános hangversenyen a komolyzene-szerkesztő, Lázár Eszter nagy komponisták ze­­nmegnyilvánuló jókedvét idézte fel. A hangúra­tes, jó összeállítás műsorvezetőjeként Antal Imre minden darab előtt elmondta a zen­eszám születé­sének történetét egy-egy anekdotát, és néhány zenei utalással meg is ágyazta az el­hangzó művek élvezetét. Aki a Szivárványban pernye And­rás szavadra is«vo»lt, amikor a zenei humor példájaként a töb­bi között Mozart Faluul mu­zsikusok című tréfáját említet­te ■— itt m­ag is hallgathatta a művet. Lappangó műsor­­korrespondencia. Gondolkozási idő: nincs! Ez a címe Hofi Géza egy­órás műsorának. Külön műsort kapott tehát, mégpedig majd­nem hatvanperceset, ami rendkívül sok idő a rádióban. Ez a rang kötelez , és Hofi már vállalhat ilyen kemény kötelezettséget. Felbukkanása első pillanatától nyilvánvaló volt sajátos tehetsége, hogy benne a nagy clownok vénája működik. Időközben azonban azt is bebizonyította, hogy nem kitűnő patentjait óhajtja prolongálni egyszer s minden­korra. Azóta érett meg igazán, amit csinál, amióta remek hu­morának forrásait nemcsak az örök és általános emberi ap­róságokban keresi, hanem fo­kozottan bekapcsolja az időt, a kort, melyben élünk, figyel és a maga groteszk módján továbbadja megfigyeléseit — egyszóval, ha nem hangzana ijesztően komolynak azt mon­danám, amióta politizál és markáns képe van a világról. Ezt a szatirikussá érett Hofi Gézát élvezhettük Szilveszter estéjén. BUÉK - 1973! A Rádió Kabarészínházának jól ismert stábja vállalta idén is a hagyományos szilveszteri kabaré terheit. Nagyon nehéz összehasonlításokba bocsátkoz­ni — illetve tulajdonképpen nagyon, könnyű, csak éppen a mérlegelés fontossága kevéssé hiteles. Ne hasonlítsuk tehát az elmúlt évek műsoraihoz, egyébként is mit érnénk vele. Az a fontos, hogy ez a kabaré jól sikerült, sőt, voltak olyan elemei, melyekből távolabbi következtetéseket is levonha­tunk. Ez a stáb az elmúlt években lassan, de határozot­tan szoktatta le a közönséget az automata önnyíló viccekről, a gondolkozást kikapcsoló ne­vetésmechanizmusról, a kész­étel poéntechnikáról A Rádió Kabarészínházában — ha nem is mindig, de legtöbbször — gondolkozni is lehet A több éves munka eredménye ott mérhető, hogy ma már az ilyen típusú számok nem csupán a legsikerültebbek, hanem a leg­sikeresebbek is. Ma már a kö­zönség úgy hahotázik egy-egy rafinált áttételű, többcsavaros mondaton, mintha még hagyo­mányos módon csiklandoznák egy-egy használatban kifénye­sedett poénnal vagy vihogó­kupléval. Igen, most már a szilveszteri kabaréban is lehet bonyolult dolgokat mondani. Ez természetesen vonatkozik Komlós Jánosra, a műsor szó­vivőjére, aki konferanszaiba annyi rejtett petárdát épített ezúttal is, hogy némely mon­datán többször nevetünk, va­lahányszor leesik egy-egy újabb tan­túsz. Szilágyi György Erőművész című jelenetében (előadja Sinkovits és Komlós) új formanyelvel jelentkezik, szimbolikája bonyolult és még­is kézenfekvő, rendkívül hu­moros hatása jórészt éppen az agyunkban végignyilalló meg­fejtés folyamatában rejlik. Ki­tűnő Mikes—ősz—Peterdi— Radványi—Somogyi kvintettje (Jó hír — rossz hír). Tímár György magyar nyelvleckéje Brachfeld Siegfrieddel majd ez utóbbi Édes apanyelvünk című tűnődése a logikus gon­dolkodás abszurdumával mu­lattat. Baktay Ferenc sikerült Krahács-jelenete borsosan po­litizál, ami egyébként az est legtöbb számára is vonatkozik. Nagyon tetszett Kern András tehetségesen megírt és tehet­ségesen előadott Erőolimpiája. Éjfél közeledtével természete­sen egyre inkább elzsongult a hangulat, a stáb tudatosan ad­ta át a terepet a felszabadult, egyre harsányabb jókedvnek, egy szilveszteri kabarénak ez a helyes kompozíciója. Marton Frigyes (aki Szilágyi György­­gyel szerkesztője is a műsor­nak) rendezőként nemcsak a jó hangulat megteremtője, ha­nem érti a módját, miként kell az értelmes kabarét értelme­sen és hatásosan kolportálni. Görgey Gábor Somogyi József nyitotta meg Mladonyiczky Béla békés­csabai szobrászművész kiállítá­sát kedden a Fővárosi Műve­lődési Házban. A kiállítás ja­nuár 20-ig látható. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Giselle (H. béri. 4) (7) — Erkel Színház: Otelló (Székelyhidy béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: Az utolsó utáni éjszaka (7) — Katona József Szín­ház: Medea (7) — Madách Szín­ház: A pillangók szabadok (C. béri.) (7) — Madách Kamara Szín­ház: Szellemidézés (Lehotay béri.) (7) — Vígszínház: Liliom (C. béri. 2.) (7) — Pesti Színház: A kör négyszögesítése (XI. béri. 1.) (7) —* Thália Színház: Tigris és hiéna (7) — József Attila Színház: Motel a hegyen (7) — Fővárosi Operett­­színház: Mágnás Miska (7) — Vi­dám Színpad: A szülő is ember (fél 8) — Kamara Varieté: Vízum nélkül (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: A porond ifjú csilla­gai (fél 8) —Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (7) — Ze­neakadémia: A Kodály-vonósné­gyes hangv. (Kisterem, fél 8). Maga Nemzet AlTeleWízió műsoráról iuiuumiiuuüuumimiiiiuiuiuiuumuuiuiuuuiuuuiuuumuiiHumuuuumiuuimuuiJUi» suuiumiiuuüuumimiiiiuiuu)iuumuuiuiuuuiuuuiuuumuuHUiuiiuuiimtuaimuimui» Szilveszter A Televízió szilveszter mű­sorát szidni már-már hagyo­mány. A Televízió védekezik a szidalmak ellen. Leginkább azzal, hogy évről évre titok­zatosabb. A szilveszteri prog­ramot gondosan óvják min­denfajta előzetes hírverésből. Az a nézet alakult ki ugyanis, hogy a szilveszteri műsort azért szidják, mert sokat vár­nak tőle. Aici nem vár sokat, nem is csalódhat nagyot Ez­úttal a szerkesztőség felülmúl­ta magát a titoktartásban. Még a rádióújságban sem közölte a műsort. Csak utólag, a januá­ri számban, jelent meg a szil­veszter esti programról tájé­koztatás. A napi műsorban, az év utolsó napján a tévé szer­kesztősége „Nyílt térben” csu­pán ennyit közölt: idén is lesz szilveszter. Volt Miben különbözött ez a szil­veszter a többitől? Nem a nemzetközi gálaest a legfonto­sabb eltérés a megszokott mű­sorformáktól. Inkább a beletö­rődés az új. A Televízió ille­tékes munkatársai beletörőd­tek, hogy nem tudják három­­négy órán át egyhuzamban kacagtatni a kedves, italos né­zőt Valahányszor megpróbál­ták eddig, csődbe jutottak ve­le. Most nem kísérleteztek a harsány kacagtatással. A mű­sor jobbára józan maradt leg­feljebb kissé spicces,­ de nem részesedett le annak reményé­ben, hogy a nézők maguk is átesnek hasonló folyamaton. Olyan józan maradt a szil­veszteri műsor, hogy az éppen éjfél előtt fellépő Hofi Géza mondatai is tiszta fejekhez szóltak, friss elmét kívántak. Akik a gátlástalanul bolondozó Hofit várták, talán csalódtak is. Az Odüsszea díszletében a gondolkodó, a közéleti Hofi „bolyongott”. Hofi tehát megkomolyodott a szilveszteri várakozáshoz ké­rgest. Antal Imre viszont vi­dámabbnak mutatkozott. A Bors-sorozatból már kiderült, hogy Antal Imre szeret és tud komédiázni. Most komédiázha­­tott Tardos Péter és Sím­a Sándor kisfilmjében. Ez a szel­­­lemes zenei műsorparódia a műsor legértékesebb, legjob­ban elkészített darabja, szil­veszterre és képernyőre való kitűnő kompozíció. Kellemesnek bizonyult Kal­már András mértéktartó, len­dületes rendezésében a gála­est is. A nagy szenzáció elma­radt, noha sztárok voltak je­len. A közönség azonban már ismeri ezeket a sztárokat, lát­ta őket a képernyőn, s nem le­hetett kétsége, hogy a nagyon kedves vendégek azon a kel­lemes élményen túl, hogy most magyar stúdióban teszik ugyanazt, amit másutt szoktak, no meg magyar nótákkal és beszéddel elégítik ki a nézők hazafias büszkeségét, nem sok újat nyújthatnak. A műsorve­zetők nyájasak, kedvesek. Vit­­ray Tamás ezúttal sem lepett meg, képességeit jól ismerjük. Antal Imre viszont ismét bi­zonyított: ez is, megy neki. Vitray mellett jó partner. A néző reménykedhet, a szeren­csés találkozás ismétlődik. A műsorvezető-páros még fellép talán együtt, esetleg egyszerű magyar gálaesten is, könnyed­séggel, kedvességgel pótolva a drága — s nemegyszer fölös­leges — revüfilm-módszereket. A Száz éves kabaré?, meg az Élcfaragók klubja? Hát, ilyen is meg olyan is volt. Az alap­ötlet olykor kényelmetlen, szo­rító keretté vált az aktuális kabaré számára, máskor vi­szont alkalmat adott Bednai Nándornak afféle békebeli bu­dapesti hangulat megrendezé­sére. Egészében lehetett volna jobb is ez a műsor, de volt már rosszabb is ennél. Rosz­­szabb szilveszteri műsor is volt Az új esztendő első nap­jaiban illő az optimizmus, lesz még jobb is. Röviden Melléklettel jelentkezett a Világirodalmi Magazin. A Me­sélő városok sorozat szép le­hetőség, szépen sikerült a kez­det is. Az első mesélő város, Leninzgrád, megragadó képe­ken, költők, írók leningrádi történeteiben jelent meg a képernyőn. Nemcsak az ötlet jó, a műsor is élvezetes volt. A romániai magyar iroda­lom jelentős alakja Asztalos István. Három novellájából, Csák Gyula forgatókönyvén és Gaál Albert rendezésén ke­resztül, realista irodalom ha­gyományait követő erőteljes, élménygazdag elbeszélőt is­merhetett meg a magyar kö­zönség. A Szovjetunió nemzetiségei­nek, nemzeti köztársaságainak kapcsolatát, a nemzeti autonó­mia jelentőségét érzékeltette Sugár András és Radó Gyula igen érdekes, kétrészes riport­műsora, a Száz nép uniója. A Szovjetunió életének olyan ol­dalát mutatta be ez a műsor, amelyről viszonylag keveset tudunk, s a Televízió sem szólt eddig sokat róla. A tartalmas tudósítást a jó szerkesztés, az érdekes tartalom, s nem utol­sósorban a kitűnő riporteri munka emelte, a téma érde­kességén túl is, jelentékeny riporttá. Másodszor jelentkezett Szé­kely Orsolya, a Hármas ikrek rendezője. A három csecsemő­ről készített újabb álmtudó­­sítása egyenletesebb, stílusá­ban egységesebb az elsőnél, az ikrek születésének s legelső napjainak bemutatásánál. A második filmen a névadó ün­nepség keretébe néhány fon­tos információ mellett a szü­lők gondjainak jelzése is bele­fért. A filmek teljes értéke természetesen később, a soro­zat vége felé mutatkozik majd meg. Most leginkább a vállal­kozás kelt figyelmet, s éb­reszt érdeklődést a hármas ik­rek további sorsa iránt. Vilcsek Anna Szántó Piroska új rajzai Előleg ez a kiállítás, ízelítő csupán, bevezető egy — re­mélhetőleg hamarosan meg­nyíló — tárlat anyagából, ame­lyen Szántó Piroska új képei­vel és rajzaival találkozhatunk majd, amelyen megismerhet­jük azokat a változásokat, amelyek másfél esztendeje nyitott bemutatója óta műhe­lyében lejátszódtak, és azokat az eredményeket, amelyek életreűvében megszülettek. S mert előleg ez a kiállítás, nyilvánvalóan nem tudja — s nem is akarhatja — sem fel­vetni, sem megoldani, sem egészen megmutatni ezeket a változásokat. Legföljebb jelez­heti őket. A Helikon Galéria bemuta­tójának azonban ezen az „elő-­ leg”-szerepen túl is megvan a maga jelentősége: Szántó Pi­roska laboratóriumába enged bepillantást. Számára ugyanis ezek a rajzok mintegy kísér­leti terepet jelentettek. Rajtuk próbálta ki új lépéseinek vi­zuális realitását, kísérletezte ki a színek, s a formák új egyensúlyait, néha közvetle­nül is szembesítve — a frissen festett képről lehúzott „bity­­pia” levonatokon — a felfede­zett festői értékeket a sziká­rabb, rajzosabb szerkezetek tükörképeivel. És bennük fo­galmazta meg — nyilvánva­lóan ismét a szembesítés és a továbblépés szándékával — a fekete és a fehér új, a későb­biekben további színekkel dú­sított ellentéteinek tartalmas, komoly, emberi világjátékát. Ez a kiállítás ugyanis min­­denekfölött a fehér és a fekete szín ritka tisztasággal megmu­tatkozó drámai összecsapásait fogalmazza meg. Kiinduló­pontja, az 1970-ben született munkák közül kiválasztott négy lap — a Kecskejáték 1., a Kecskejáték II., a Fejjel le­felé és a Tollatlanul — még az ismerős Szántó Piroska útját mutatja: érzékeny krétarajz, fehér, rózsaszín, zöld és sárga vonalakkal épített mű. A for­dulat kezdetei azonban, már bennük is megmutatkoznak, fekete lapokra „íródtak”. Kez­deményük kibontását, s kitel­jesítését azonban az idei nyár hozta. Mindenekelőtt a zo­máncfesték, e sajátos „rajz­eszköz” felfedezése. Általa ugyanis eddig sohasem látott erőt kap a rajz: nem csupán tartalmát, de születésének fo­lyamatát, a keletkezés drámáit is képes megőrizni, majd fel­eleveníteni. Ez avatja különös, eleddig ismeretlen élmények forrásává a Nyár című kom­pozíciót, s a Máktánc variá­cióit, új tartalmakkal töltve meg Szántó Piroska művésze­téből már jól ismert motívu­mokat. Szántó Piroska munkásságá­nak mostani periódusában azonban az volna a meglepő, ha friss vívmányait is nem igyekezne azonnal továbbfej­leszteni. Ami, természetesen, nem azt­ jelenti, hogy kapkod­va ellöki őket, s másokhoz nyúl. Az építkezés logikus, a téglák egymásra rendeződnek: a mozdulatok, a felfedezés­­sorok feltételezik egymást így követte a Nyár, s a Mák­tánc eredményeit a továbbépí­tés során az új , ,kiszínesed­és”, a fekete mellé a matt zöld, majd ismét a fehér papír „fel­fedezése”, illetve a fehér-fe­kete „egyszerű” ellentétét a matt és a zománcos fekete, majd a fekete-szürke-piros új szintű, más értelmű, s új tartalmú harmóniái a Borus, a Viharban, a Fekete mályva, a Halál, az Ádám Éva,­­ a­ Pieti című lapokon. Ezt a kibontakozást hiba len­ne merev „továbblépésekben” elképzelnünk és ábrázolnunk. Hiszen a színskála gazdagodá­sa nem szakaszokban folyt, a friss lehetőségek felfedezése nem az előbbiek elvetését je­lentette, hanem a meglevő eszköztár további gyarapodá­sát, amelyből van visszatérés az „egyszerűbb” ellentétekhez (amint azt a Szerelmesek cí­mű lap tükrözi, magasabb szinten ismételve meg a feke­te-fehér ellentét imént emlí­tett eredményeit) és van lehe­tőség a továbbmozdulásra, a további töprengésre (miként az In situ variációi tükrözik). Minderről azonban ezúttal csupán megemlékezhetünk. Az anyag többet n°m enged, a ta­lálgatásnak pedig nincsen ér­telme, hisz könnyen tévútra vihet. Meg kell tehát vá­njunk Szántó Piroska kiállítását, amelyből valóban szép e­­le­get kaptunk. H. Gy. A kőszobor léptei Vajyjyim Korosztiljov drámája a József Attila Színházban A művészi elhivatottság nemcsak áldás, hanem teher is lehet — erről már annyi val­lomás szólt, hogy akár köz­helynek is tekinthetnénk eze­ket, ha a művészet története nem szolgálna e téma újabb és újabb változataival. Ám az al­kotó ember előtt mindig több út kínálkozik és köztük ott a két legszélsőségesebb is: az egyik a megalkuvásé, a másik az, amely a tehetség teljes, elvhű kibontakoztatásához ve­zet Akinek milliók számára van mondanivalója és az utób­bit választja, több mint tehet­ség, zseni. És egyben oly bel­ső kényszer alatt cselekszik, amelynek paradox módon még saját maga sem állhat útjába. Vagyim Korosztiljov szovjet író drámájában, A kőszobor lépteiben Puskin életének, a költő utolsó napjainak példá­ján tárja fel az elhivatottság­nak ezt a belső konfliktusát. A cárt szolgálni, a kényelmes magánéletet választani és a kor kínálta kétes népszerűsé­get élvezni, vagy a rendkívüli tehetség kijelölte szolgálat pa­rancsának engedelmeskedve tudatosan vállalni, ha kell az elkerülhetetlen fizikai pusztu­lást is, a benső nyugalom és önmaga kiteljesítése érdeké­ben — ez volna az eldöntendő kérdés, ha nem tudnánk, hogy az Anyegin írója kisebb meg­alkuvásai mellett is mindig, az igaz ügy szolgálatát tartotta szem előtt. Horatius nyomán írt költe­ményében Puskin a nagyrahi­­vatottak büszke öntudatával fejezte ki ezt: „Szobrot állí­tottam a népemben magam­nak:­­ Nem emberkéz műve, útját gyom nem növi, / Égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat, / A hős Sándor cárt hirdeti.” S a vers jövendölé­sét beváltva, valóban „féltett kincs maradt népe hálás szí­vében”. Ez azonban csak ál­dozatok, lemondások, az ön­kényuralommal való szemben­állás útján vált lehetségessé, s végül az életről is le kellett mondania, ha nem akart anya­gi, szellemi, erkölcsi szolga­ságba süllyedni. Drámai erővel és tehetséggel fejezi ki e gondolatokat Ko­rosztiljov, aki kivált a párbe­szédekben bizonyul a színpad avatott ismerőjének. Árnyal­tan rajzolja ki a költő körül összesűrűsödő erővonalakat, amelyeknek csapdájából Pus­kin végül is csak „muszáj Herkules” öntudatának végső erőfeszítésével tud kimenekül­ni. A színmű szerkezete már korántsem olyan szilárd, mint gondolati anyaga, dialogizálá­­sa és karakterfestése: az utol­só kép párjelenet-sorozata túl­ságosan is nyilvánvalóan a ta­nulság közvetlen, olykor di­daktikus kifejtését szolgálja csupán. Dicséretes frisseséggel meg­ vette a József Attila Színház a moszkvai Vahtangov Színház ez év őszi ősbemutatóját. Be­­rényi Gábor rendezése ambi­ciózus, helyenként igen artisz­­tikus és minden kétséget ki­záróan gondos próbamunkára vall, de egyszersmind zavarba ejtő és nehezen megítélhető. Két okból. Egyfelől, mert az előadás irányítója nem tudta eldönteni, hogy történelmi drámát vagy időtlen parabolát kívánt eljátszatni. Erre mutat, hogy Csányi Árpád modern, sky-bútoros térszínpadán Já­­noskuti Márta korhű jelmezei­ben kényelmetlenül mozognak a színészek. A másik zavarba ejtő tényező egy szereposztási tévedés: Haumann Péter — bár minden tőle telhetőt elkö­vet — sehogy sem találja fel magát Puskin nem rá szabott szerepében. Csak az elhivatott embert, a mélyen gondolkodó költőt tudja megjeleníteni, de külső adottságai miatt valószí­nűtlenné válnak az Anyegin költőjének társadalmi sikerei, hódításai, amelyekről pedig annyi szó esik a darabban. Ha Puskin nem az a megnyerő férfiú, aki valójában volt, di­lemmája a kötelesség és a ké­nyelmes élet között nem lát­szik hitelesnek és így a dráma is sokat veszít súlyából. Bánffy György I. Miklós cárja szuggesztív alakítás: erő­teljesen rajzolódnak ki benne mindazok a vonások, amelyek hihetővé teszik, hogy az ural­kodó nemcsak a hatalom esz­közeivel, hanem időlegesen szellemi síkon is partnere le­het a nagy költőnek. Bánay olykor még azt a képtelensé­get is valószerűvé tudja tenni, hogy I. Miklós úgy idéz Pus­kin műveiből, mint egy mai eminens diák. Voith Ági ro­konszenves egyszerűséggel ál­lítja színpadra a költő felesé­gét, egy vékonyka szerepet növel jelentőssé. Kállai Ilona okos, fölényes Karamzina, aki a társasági élet felületén sod­ródva is megsejt valamit Pus­kin drámájának mélységeiből. Horváth Sándor markáns ka­rakter alakja mellett még a két udvari lámpatisztogató, Kránitz Lajos és Soós Lajos szereplése emlékezetes. A for­dítás Elbert János kitűnő nyelv- és színpadismeretét di­cséri. —a a— A serég, 1911, Jaktai? 5. EREDMÉNYEKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁN MINDEN KEDVES NÉZŐJÉNEK A FŐVÁROSI NAGYCIRKUSZ

Next