Magyar Nemzet, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-03 / 1. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Szivárvány Szilveszter a vidámság, a nevetés napja, és már ez is komoly bizonyság arra, hogy az ember nemcsak humorral, hanem fekete humorral születik, máskülönben miért éppen azon a napon érezné szükségét az egyetemes röhögésnek, amikor a naptár a legnyilvánvalóbban figyelmezteti: az élet múlandó, megint öregebbek lettünk egy évvel? Aki ezen nevetni képes, az vagy őrült , vagy őrületes a humorérzéke. Magam ez utóbbira szavazok, és a humorra hajló emberi fajba sorolnám a magyarokat is, habár varrnak és mindig voltak összevont szemöldökű magyarjaink, akik a humort, az iróniát méltatlan és nemzetietlen dolognak veszik. Én akkor már inkább Örkény Istvánnal tartanék, aki a Szivárvány szilveszteri, a humor természetrajzának szentelt számában nemcsak a sajátos pesti viccre, de a magyar népmesére (mennyi abszurd humor, mermet groteszk), a népi ihletésű Tamási Áronra, és arra az általános honi tulajdonságra hivatkozott, amit Örkény, némi rokokó bájjal, az évődés hajlamának nevezett. És nem is osztanám az államról várókat két táborba, mint Fekete Gyula, azokra, akik joggal és akik kevesebb joggal nevetnek ebben az országban, aszerint, hogy megfelelő munka és megfelelő nemzeti gond utáni üdülésképpen nyitnak-e jókedvre, mert jó ugyan, ha egy országnak minél több derekasan dolgozó, tisztességes lakosa van — de ha a nevetés jogát bárki osztogatni kezdi, azoknak is rossz kedvük lesz, akiknek „szabad" nevetni. Sokan beszéltek még a humorról, mint emberi specifikumról— s ez volt minden beszélgetés közös vonása — ebben a jól sikerült szilveszteri „alapozó műsorban” vasárnap reggel. Pernne András a zenei humorról Ungvári Tamás a nevetés filozófiájáról. Mátrai-Berendária a humor humánumáról. Ruttkai Éva mint színészi feladatról — tx.Hécok, családi és üzemi jópofák, örök-nevetők: valamnennyien adtak egy-*e gy gondolatot a témához. Olyan volt ez az összeállítás (szerkesztője Boros János), mint az esti főműsorhoz kínált szilveszteri aperitif. ”iVe.szteri hangverseny Ez az „aperitif-technika” folytatódott 11 órakor a Petőfiadón, a 6-os stúdióból. Ezen a nyilvános hangversenyen a komolyzene-szerkesztő, Lázár Eszter nagy komponisták zenmegnyilvánuló jókedvét idézte fel. A hangúrates, jó összeállítás műsorvezetőjeként Antal Imre minden darab előtt elmondta a zeneszám születésének történetét egy-egy anekdotát, és néhány zenei utalással meg is ágyazta az elhangzó művek élvezetét. Aki a Szivárványban pernye András szavadra is«vo»lt, amikor a zenei humor példájaként a többi között Mozart Faluul muzsikusok című tréfáját említette ■— itt mag is hallgathatta a művet. Lappangó műsorkorrespondencia. Gondolkozási idő: nincs! Ez a címe Hofi Géza egyórás műsorának. Külön műsort kapott tehát, mégpedig majdnem hatvanperceset, ami rendkívül sok idő a rádióban. Ez a rang kötelez , és Hofi már vállalhat ilyen kemény kötelezettséget. Felbukkanása első pillanatától nyilvánvaló volt sajátos tehetsége, hogy benne a nagy clownok vénája működik. Időközben azonban azt is bebizonyította, hogy nem kitűnő patentjait óhajtja prolongálni egyszer s mindenkorra. Azóta érett meg igazán, amit csinál, amióta remek humorának forrásait nemcsak az örök és általános emberi apróságokban keresi, hanem fokozottan bekapcsolja az időt, a kort, melyben élünk, figyel és a maga groteszk módján továbbadja megfigyeléseit — egyszóval, ha nem hangzana ijesztően komolynak azt mondanám, amióta politizál és markáns képe van a világról. Ezt a szatirikussá érett Hofi Gézát élvezhettük Szilveszter estéjén. BUÉK - 1973! A Rádió Kabarészínházának jól ismert stábja vállalta idén is a hagyományos szilveszteri kabaré terheit. Nagyon nehéz összehasonlításokba bocsátkozni — illetve tulajdonképpen nagyon, könnyű, csak éppen a mérlegelés fontossága kevéssé hiteles. Ne hasonlítsuk tehát az elmúlt évek műsoraihoz, egyébként is mit érnénk vele. Az a fontos, hogy ez a kabaré jól sikerült, sőt, voltak olyan elemei, melyekből távolabbi következtetéseket is levonhatunk. Ez a stáb az elmúlt években lassan, de határozottan szoktatta le a közönséget az automata önnyíló viccekről, a gondolkozást kikapcsoló nevetésmechanizmusról, a készétel poéntechnikáról A Rádió Kabarészínházában — ha nem is mindig, de legtöbbször — gondolkozni is lehet A több éves munka eredménye ott mérhető, hogy ma már az ilyen típusú számok nem csupán a legsikerültebbek, hanem a legsikeresebbek is. Ma már a közönség úgy hahotázik egy-egy rafinált áttételű, többcsavaros mondaton, mintha még hagyományos módon csiklandoznák egy-egy használatban kifényesedett poénnal vagy vihogókupléval. Igen, most már a szilveszteri kabaréban is lehet bonyolult dolgokat mondani. Ez természetesen vonatkozik Komlós Jánosra, a műsor szóvivőjére, aki konferanszaiba annyi rejtett petárdát épített ezúttal is, hogy némely mondatán többször nevetünk, valahányszor leesik egy-egy újabb tantúsz. Szilágyi György Erőművész című jelenetében (előadja Sinkovits és Komlós) új formanyelvel jelentkezik, szimbolikája bonyolult és mégis kézenfekvő, rendkívül humoros hatása jórészt éppen az agyunkban végignyilalló megfejtés folyamatában rejlik. Kitűnő Mikes—ősz—Peterdi— Radványi—Somogyi kvintettje (Jó hír — rossz hír). Tímár György magyar nyelvleckéje Brachfeld Siegfrieddel majd ez utóbbi Édes apanyelvünk című tűnődése a logikus gondolkodás abszurdumával mulattat. Baktay Ferenc sikerült Krahács-jelenete borsosan politizál, ami egyébként az est legtöbb számára is vonatkozik. Nagyon tetszett Kern András tehetségesen megírt és tehetségesen előadott Erőolimpiája. Éjfél közeledtével természetesen egyre inkább elzsongult a hangulat, a stáb tudatosan adta át a terepet a felszabadult, egyre harsányabb jókedvnek, egy szilveszteri kabarénak ez a helyes kompozíciója. Marton Frigyes (aki Szilágyi Györgygyel szerkesztője is a műsornak) rendezőként nemcsak a jó hangulat megteremtője, hanem érti a módját, miként kell az értelmes kabarét értelmesen és hatásosan kolportálni. Görgey Gábor Somogyi József nyitotta meg Mladonyiczky Béla békéscsabai szobrászművész kiállítását kedden a Fővárosi Művelődési Házban. A kiállítás január 20-ig látható. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Giselle (H. béri. 4) (7) — Erkel Színház: Otelló (Székelyhidy béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: Az utolsó utáni éjszaka (7) — Katona József Színház: Medea (7) — Madách Színház: A pillangók szabadok (C. béri.) (7) — Madách Kamara Színház: Szellemidézés (Lehotay béri.) (7) — Vígszínház: Liliom (C. béri. 2.) (7) — Pesti Színház: A kör négyszögesítése (XI. béri. 1.) (7) —* Thália Színház: Tigris és hiéna (7) — József Attila Színház: Motel a hegyen (7) — Fővárosi Operettszínház: Mágnás Miska (7) — Vidám Színpad: A szülő is ember (fél 8) — Kamara Varieté: Vízum nélkül (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: A porond ifjú csillagai (fél 8) —Mikroszkóp Színpad: Csendesek a hajnalok (7) — Zeneakadémia: A Kodály-vonósnégyes hangv. (Kisterem, fél 8). Maga Nemzet AlTeleWízió műsoráról iuiuumiiuuüuumimiiiiuiuiuiuumuuiuiuuuiuuuiuuumuiiHumuuuumiuuimuuiJUi» suuiumiiuuüuumimiiiiuiuu)iuumuuiuiuuuiuuuiuuumuuHUiuiiuuiimtuaimuimui» Szilveszter A Televízió szilveszter műsorát szidni már-már hagyomány. A Televízió védekezik a szidalmak ellen. Leginkább azzal, hogy évről évre titokzatosabb. A szilveszteri programot gondosan óvják mindenfajta előzetes hírverésből. Az a nézet alakult ki ugyanis, hogy a szilveszteri műsort azért szidják, mert sokat várnak tőle. Aici nem vár sokat, nem is csalódhat nagyot Ezúttal a szerkesztőség felülmúlta magát a titoktartásban. Még a rádióújságban sem közölte a műsort. Csak utólag, a januári számban, jelent meg a szilveszter esti programról tájékoztatás. A napi műsorban, az év utolsó napján a tévé szerkesztősége „Nyílt térben” csupán ennyit közölt: idén is lesz szilveszter. Volt Miben különbözött ez a szilveszter a többitől? Nem a nemzetközi gálaest a legfontosabb eltérés a megszokott műsorformáktól. Inkább a beletörődés az új. A Televízió illetékes munkatársai beletörődtek, hogy nem tudják háromnégy órán át egyhuzamban kacagtatni a kedves, italos nézőt Valahányszor megpróbálták eddig, csődbe jutottak vele. Most nem kísérleteztek a harsány kacagtatással. A műsor jobbára józan maradt legfeljebb kissé spicces, de nem részesedett le annak reményében, hogy a nézők maguk is átesnek hasonló folyamaton. Olyan józan maradt a szilveszteri műsor, hogy az éppen éjfél előtt fellépő Hofi Géza mondatai is tiszta fejekhez szóltak, friss elmét kívántak. Akik a gátlástalanul bolondozó Hofit várták, talán csalódtak is. Az Odüsszea díszletében a gondolkodó, a közéleti Hofi „bolyongott”. Hofi tehát megkomolyodott a szilveszteri várakozáshoz kérgest. Antal Imre viszont vidámabbnak mutatkozott. A Bors-sorozatból már kiderült, hogy Antal Imre szeret és tud komédiázni. Most komédiázhatott Tardos Péter és Síma Sándor kisfilmjében. Ez a szellemes zenei műsorparódia a műsor legértékesebb, legjobban elkészített darabja, szilveszterre és képernyőre való kitűnő kompozíció. Kellemesnek bizonyult Kalmár András mértéktartó, lendületes rendezésében a gálaest is. A nagy szenzáció elmaradt, noha sztárok voltak jelen. A közönség azonban már ismeri ezeket a sztárokat, látta őket a képernyőn, s nem lehetett kétsége, hogy a nagyon kedves vendégek azon a kellemes élményen túl, hogy most magyar stúdióban teszik ugyanazt, amit másutt szoktak, no meg magyar nótákkal és beszéddel elégítik ki a nézők hazafias büszkeségét, nem sok újat nyújthatnak. A műsorvezetők nyájasak, kedvesek. Vitray Tamás ezúttal sem lepett meg, képességeit jól ismerjük. Antal Imre viszont ismét bizonyított: ez is, megy neki. Vitray mellett jó partner. A néző reménykedhet, a szerencsés találkozás ismétlődik. A műsorvezető-páros még fellép talán együtt, esetleg egyszerű magyar gálaesten is, könnyedséggel, kedvességgel pótolva a drága — s nemegyszer fölösleges — revüfilm-módszereket. A Száz éves kabaré?, meg az Élcfaragók klubja? Hát, ilyen is meg olyan is volt. Az alapötlet olykor kényelmetlen, szorító keretté vált az aktuális kabaré számára, máskor viszont alkalmat adott Bednai Nándornak afféle békebeli budapesti hangulat megrendezésére. Egészében lehetett volna jobb is ez a műsor, de volt már rosszabb is ennél. Roszszabb szilveszteri műsor is volt Az új esztendő első napjaiban illő az optimizmus, lesz még jobb is. Röviden Melléklettel jelentkezett a Világirodalmi Magazin. A Mesélő városok sorozat szép lehetőség, szépen sikerült a kezdet is. Az első mesélő város, Leninzgrád, megragadó képeken, költők, írók leningrádi történeteiben jelent meg a képernyőn. Nemcsak az ötlet jó, a műsor is élvezetes volt. A romániai magyar irodalom jelentős alakja Asztalos István. Három novellájából, Csák Gyula forgatókönyvén és Gaál Albert rendezésén keresztül, realista irodalom hagyományait követő erőteljes, élménygazdag elbeszélőt ismerhetett meg a magyar közönség. A Szovjetunió nemzetiségeinek, nemzeti köztársaságainak kapcsolatát, a nemzeti autonómia jelentőségét érzékeltette Sugár András és Radó Gyula igen érdekes, kétrészes riportműsora, a Száz nép uniója. A Szovjetunió életének olyan oldalát mutatta be ez a műsor, amelyről viszonylag keveset tudunk, s a Televízió sem szólt eddig sokat róla. A tartalmas tudósítást a jó szerkesztés, az érdekes tartalom, s nem utolsósorban a kitűnő riporteri munka emelte, a téma érdekességén túl is, jelentékeny riporttá. Másodszor jelentkezett Székely Orsolya, a Hármas ikrek rendezője. A három csecsemőről készített újabb álmtudósítása egyenletesebb, stílusában egységesebb az elsőnél, az ikrek születésének s legelső napjainak bemutatásánál. A második filmen a névadó ünnepség keretébe néhány fontos információ mellett a szülők gondjainak jelzése is belefért. A filmek teljes értéke természetesen később, a sorozat vége felé mutatkozik majd meg. Most leginkább a vállalkozás kelt figyelmet, s ébreszt érdeklődést a hármas ikrek további sorsa iránt. Vilcsek Anna Szántó Piroska új rajzai Előleg ez a kiállítás, ízelítő csupán, bevezető egy — remélhetőleg hamarosan megnyíló — tárlat anyagából, amelyen Szántó Piroska új képeivel és rajzaival találkozhatunk majd, amelyen megismerhetjük azokat a változásokat, amelyek másfél esztendeje nyitott bemutatója óta műhelyében lejátszódtak, és azokat az eredményeket, amelyek életreűvében megszülettek. S mert előleg ez a kiállítás, nyilvánvalóan nem tudja — s nem is akarhatja — sem felvetni, sem megoldani, sem egészen megmutatni ezeket a változásokat. Legföljebb jelezheti őket. A Helikon Galéria bemutatójának azonban ezen az „elő- leg”-szerepen túl is megvan a maga jelentősége: Szántó Piroska laboratóriumába enged bepillantást. Számára ugyanis ezek a rajzok mintegy kísérleti terepet jelentettek. Rajtuk próbálta ki új lépéseinek vizuális realitását, kísérletezte ki a színek, s a formák új egyensúlyait, néha közvetlenül is szembesítve — a frissen festett képről lehúzott „bitypia” levonatokon — a felfedezett festői értékeket a szikárabb, rajzosabb szerkezetek tükörképeivel. És bennük fogalmazta meg — nyilvánvalóan ismét a szembesítés és a továbblépés szándékával — a fekete és a fehér új, a későbbiekben további színekkel dúsított ellentéteinek tartalmas, komoly, emberi világjátékát. Ez a kiállítás ugyanis mindenekfölött a fehér és a fekete szín ritka tisztasággal megmutatkozó drámai összecsapásait fogalmazza meg. Kiindulópontja, az 1970-ben született munkák közül kiválasztott négy lap — a Kecskejáték 1., a Kecskejáték II., a Fejjel lefelé és a Tollatlanul — még az ismerős Szántó Piroska útját mutatja: érzékeny krétarajz, fehér, rózsaszín, zöld és sárga vonalakkal épített mű. A fordulat kezdetei azonban, már bennük is megmutatkoznak, fekete lapokra „íródtak”. Kezdeményük kibontását, s kiteljesítését azonban az idei nyár hozta. Mindenekelőtt a zománcfesték, e sajátos „rajzeszköz” felfedezése. Általa ugyanis eddig sohasem látott erőt kap a rajz: nem csupán tartalmát, de születésének folyamatát, a keletkezés drámáit is képes megőrizni, majd feleleveníteni. Ez avatja különös, eleddig ismeretlen élmények forrásává a Nyár című kompozíciót, s a Máktánc variációit, új tartalmakkal töltve meg Szántó Piroska művészetéből már jól ismert motívumokat. Szántó Piroska munkásságának mostani periódusában azonban az volna a meglepő, ha friss vívmányait is nem igyekezne azonnal továbbfejleszteni. Ami, természetesen, nem azt jelenti, hogy kapkodva ellöki őket, s másokhoz nyúl. Az építkezés logikus, a téglák egymásra rendeződnek: a mozdulatok, a felfedezéssorok feltételezik egymást így követte a Nyár, s a Máktánc eredményeit a továbbépítés során az új , ,kiszínesedés”, a fekete mellé a matt zöld, majd ismét a fehér papír „felfedezése”, illetve a fehér-fekete „egyszerű” ellentétét a matt és a zománcos fekete, majd a fekete-szürke-piros új szintű, más értelmű, s új tartalmú harmóniái a Borus, a Viharban, a Fekete mályva, a Halál, az Ádám Éva, a Pieti című lapokon. Ezt a kibontakozást hiba lenne merev „továbblépésekben” elképzelnünk és ábrázolnunk. Hiszen a színskála gazdagodása nem szakaszokban folyt, a friss lehetőségek felfedezése nem az előbbiek elvetését jelentette, hanem a meglevő eszköztár további gyarapodását, amelyből van visszatérés az „egyszerűbb” ellentétekhez (amint azt a Szerelmesek című lap tükrözi, magasabb szinten ismételve meg a fekete-fehér ellentét imént említett eredményeit) és van lehetőség a továbbmozdulásra, a további töprengésre (miként az In situ variációi tükrözik). Minderről azonban ezúttal csupán megemlékezhetünk. Az anyag többet n°m enged, a találgatásnak pedig nincsen értelme, hisz könnyen tévútra vihet. Meg kell tehát vánjunk Szántó Piroska kiállítását, amelyből valóban szép eleget kaptunk. H. Gy. A kőszobor léptei Vajyjyim Korosztiljov drámája a József Attila Színházban A művészi elhivatottság nemcsak áldás, hanem teher is lehet — erről már annyi vallomás szólt, hogy akár közhelynek is tekinthetnénk ezeket, ha a művészet története nem szolgálna e téma újabb és újabb változataival. Ám az alkotó ember előtt mindig több út kínálkozik és köztük ott a két legszélsőségesebb is: az egyik a megalkuvásé, a másik az, amely a tehetség teljes, elvhű kibontakoztatásához vezet Akinek milliók számára van mondanivalója és az utóbbit választja, több mint tehetség, zseni. És egyben oly belső kényszer alatt cselekszik, amelynek paradox módon még saját maga sem állhat útjába. Vagyim Korosztiljov szovjet író drámájában, A kőszobor lépteiben Puskin életének, a költő utolsó napjainak példáján tárja fel az elhivatottságnak ezt a belső konfliktusát. A cárt szolgálni, a kényelmes magánéletet választani és a kor kínálta kétes népszerűséget élvezni, vagy a rendkívüli tehetség kijelölte szolgálat parancsának engedelmeskedve tudatosan vállalni, ha kell az elkerülhetetlen fizikai pusztulást is, a benső nyugalom és önmaga kiteljesítése érdekében — ez volna az eldöntendő kérdés, ha nem tudnánk, hogy az Anyegin írója kisebb megalkuvásai mellett is mindig, az igaz ügy szolgálatát tartotta szem előtt. Horatius nyomán írt költeményében Puskin a nagyrahivatottak büszke öntudatával fejezte ki ezt: „Szobrot állítottam a népemben magamnak: Nem emberkéz műve, útját gyom nem növi, / Égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat, / A hős Sándor cárt hirdeti.” S a vers jövendölését beváltva, valóban „féltett kincs maradt népe hálás szívében”. Ez azonban csak áldozatok, lemondások, az önkényuralommal való szembenállás útján vált lehetségessé, s végül az életről is le kellett mondania, ha nem akart anyagi, szellemi, erkölcsi szolgaságba süllyedni. Drámai erővel és tehetséggel fejezi ki e gondolatokat Korosztiljov, aki kivált a párbeszédekben bizonyul a színpad avatott ismerőjének. Árnyaltan rajzolja ki a költő körül összesűrűsödő erővonalakat, amelyeknek csapdájából Puskin végül is csak „muszáj Herkules” öntudatának végső erőfeszítésével tud kimenekülni. A színmű szerkezete már korántsem olyan szilárd, mint gondolati anyaga, dialogizálása és karakterfestése: az utolsó kép párjelenet-sorozata túlságosan is nyilvánvalóan a tanulság közvetlen, olykor didaktikus kifejtését szolgálja csupán. Dicséretes frisseséggel meg vette a József Attila Színház a moszkvai Vahtangov Színház ez év őszi ősbemutatóját. Berényi Gábor rendezése ambiciózus, helyenként igen artisztikus és minden kétséget kizáróan gondos próbamunkára vall, de egyszersmind zavarba ejtő és nehezen megítélhető. Két okból. Egyfelől, mert az előadás irányítója nem tudta eldönteni, hogy történelmi drámát vagy időtlen parabolát kívánt eljátszatni. Erre mutat, hogy Csányi Árpád modern, sky-bútoros térszínpadán Jánoskuti Márta korhű jelmezeiben kényelmetlenül mozognak a színészek. A másik zavarba ejtő tényező egy szereposztási tévedés: Haumann Péter — bár minden tőle telhetőt elkövet — sehogy sem találja fel magát Puskin nem rá szabott szerepében. Csak az elhivatott embert, a mélyen gondolkodó költőt tudja megjeleníteni, de külső adottságai miatt valószínűtlenné válnak az Anyegin költőjének társadalmi sikerei, hódításai, amelyekről pedig annyi szó esik a darabban. Ha Puskin nem az a megnyerő férfiú, aki valójában volt, dilemmája a kötelesség és a kényelmes élet között nem látszik hitelesnek és így a dráma is sokat veszít súlyából. Bánffy György I. Miklós cárja szuggesztív alakítás: erőteljesen rajzolódnak ki benne mindazok a vonások, amelyek hihetővé teszik, hogy az uralkodó nemcsak a hatalom eszközeivel, hanem időlegesen szellemi síkon is partnere lehet a nagy költőnek. Bánay olykor még azt a képtelenséget is valószerűvé tudja tenni, hogy I. Miklós úgy idéz Puskin műveiből, mint egy mai eminens diák. Voith Ági rokonszenves egyszerűséggel állítja színpadra a költő feleségét, egy vékonyka szerepet növel jelentőssé. Kállai Ilona okos, fölényes Karamzina, aki a társasági élet felületén sodródva is megsejt valamit Puskin drámájának mélységeiből. Horváth Sándor markáns karakter alakja mellett még a két udvari lámpatisztogató, Kránitz Lajos és Soós Lajos szereplése emlékezetes. A fordítás Elbert János kitűnő nyelv- és színpadismeretét dicséri. —a a— A serég, 1911, Jaktai? 5. EREDMÉNYEKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁN MINDEN KEDVES NÉZŐJÉNEK A FŐVÁROSI NAGYCIRKUSZ