Magyar Nemzet, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
Vásárnál*, 1973. febuár 23. Vagyonunk, az idő Seneca ismerte, ő még hangoztatta az idő értékét. „Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk", írta levelében. Nem a történeti korra gondolok, mikor az idő fogalmát fölvetem. Nem is az időjárásra. Az elsuhant időről, elporladt évekről beszélek. Arról a pillanatokból, percekből, órákból, napokból, hetekből, évekből, évtizedekből font füzérről, amelynek végtelensége alatt kibontható, kiteljesíthető a sors, egy emberélet. Milyen a kötődésünk ehhez a lenge, megfoghatatlan, eliramló nyersanyaghoz, ehhez az egyéni és társadalmi nemzeti vagyonhoz? Hogyan használjuk ki? Mit vesztegetünk el belőle és benne? Hogyan pergetjük el hiábavalóan? Hogyan élünk, vagy hogyan élünk vissza ezzel a füzérrel, ezzel az egész létezésünk fölött átívelő láncolattal? 1. Egykorú barátomat fuvaroztam haza, s útközben friss tervet vetettem föl. — Erre már nincs időnk — jegyezte meg. — Jövőre talán mind a ketten nyugdíjba megyünk. Tehát időnk elfogyott? Kitelt? Szétgurult? Hogyan fogunk élni időtlenül, idő nélkül, a szétporlott idő hantjain? Más alkalommal — én is megkésve láttam — ragyogó magyar darabra hívtam föl egy másik barátom figyelmét: — Nincs időm — hárította el. Egy cikkben én is foglalkoztam azzal, hogy az ember már nem győzi befogadni a felgyorsult idő információhalmazát. Művelten ugyan, de már roskadozva ülünk egy házban, amelynek minden ablaka szomjasan és szélesen ki van zárva, csak a ház kapuja van bezárva, s a bezárt kapu nem ereszt, mert a ház lakója éjjelnappal a világ befogadásával bajlódik, a befogadhatatlannal van elfoglalva. Milyen fogalom az, mely elénk tolakszik folytonosan ? Amely minden időben foglalkoztat? Amelynek jelentőséget nem tulajdonítunk, de abroncsfeszítését szinte a bőrünkön érezzük szüntelenül? * „Tudnál nekem — írta Seneca — olyan embert mondani, aki valamilyen értéket tulajdonít az időnek, aki becsüli a napot, aki megérti, hogy naponként meghal?” Miután a tegnap már elsuhant nap, holt nap, s miután naponta meghalunk, nem kellene-e, nem lehetne-e fokozni a sebességet, nem kellene-e folytonosan siettetni önmagunkat, hogy időben befejezzük, befejezhessük azt, amit sorsával minden ember vállal. De fokozható-e még a sietség? A sebesség? A felgyorsult idő irama? S ha fokozhatatlan lenne is, tulajdonítunk-e elég értéket, jelentőséget az időnek, időnknek? 2. Nagyobb kérdés, semmint hinnénk. Minden ember, minden család, falusi termelői közösség, gyári kollektíva, minden művészi műhely, egész társadalmak sorsa, sikere az idő értékének a felismerésétől függ. Az időnk helyes kihasználásától. Ismerek kiváló időbeosztású vezetőket, akik feszes figyelemmel és a gondolatok okos koncentrációjával napi egy óra alatt képesek áttekinteni a rájuk bízott munkahely és embersokaság gondjait, teendőit. S ismerek gyatrákat, akik, dolgozzanak bár napi tizenkét órát is, hiábavalóan pergetik ki ujjaik közül az időt. Ismerek olyanokat, akik fél óra alatt hasznosabbat cselekszenek, mint más napi hét óra alatt , s ismerem e végletek közti átmeneteket. Ismerjük egymást, csak az idő értékét nem ismerjük olyan mélyen, ahogyan kellene. Ritkán foglalkozunk ezzel. Nem is szólunk róla. Az időhöz, időszervezéshez, már-már azt írtam, hogy egész időszámításunkhoz való viszonyunk zavaros, tisztázatlan. Merően konzervatív. Mintha az időgond számítástechnikai feladat volna. Foglalkozunk a nyolcórás munkaidővel, a csökkentett munkaidővel, a szabad szombatokkal, vitázunk a szabad időről, a szabad idő okos felhasználásáról, beszélünk ötnapos munkahétről, csak a számokra, a számítógépekre függesztjük a tekintetünket. Ez a legkevésbé matematika. Ez már legfőképpen pszichológia. Nem a számtan oldaláról kell megközelíteni. Hanem észrevenni, látni, felismerni kellene a kibontakozó új tudományt. Az időszervezést, amely őriz ugyan matematikai elemeket is, de fő figyelmét az emberalkatra, az embertermészetre irányítja. A kor kérdése már nem mindig az, hogy napi nyolc órát dolgozunk-e vagy hetet, s hogyan csökkenthetnénk tovább a munkaidőt. A kor időharca más. A kor időharca már gondolatharc. Itt már az agysejtek küzdelme folyik. Hogyan szervezze meg életidejét az egyén úgy, hogy kiteljesítse azt, ami tehetségben benne szunnyad, mi több, hogyan emelkedhet az egyén néha még tulajdon színvonala fölé is, s hogyan szervezze meg munkaidejét a társadalom úgy, hogy a világ versenyében alul ne maradjon? 3. Seneca azt írta Rómában, villái egyikében, hogy „időnk egy részét nyíltan elrabolják, más részét ellopják tőlünk, harmadik része észrevétlenül elfolyik, mégis az a legcsúnyább időveszteség, amely hanyagságunk eredménye”. Beszélünk mi, eleget beszélünk-e az időrablásról, időpocsékolásról, a drága időt elpörgető hanyagságunkról? Foglalkoznak-e gyáraink, termelőszövetkezeteink, közösségeink, műhelyeink a kérdés jelentőségét megillető módon az idővel, e nemzeti vagyonnal, a sokaság legértékesebb kincsével egy olyan korban, amelyet mindenképpen az időharc jellemez? Az időharc néha már követhetetlen. Az autó értékét hovatovább az méri, hány másodperc alatt éri el a száz kilométeres sebességet. A tizenhat másodperces motor már versenyképtelenné válhat a tizenöt másodperces mellett. Az időráfordítás, e csúnya szó, meghatározza és eldöntheti egy közösség, egy gyár jelenét, jövőjét, jövedelmét. Hogy hány perc alatt készül el egyetlen cipő? Már csak egy szonett születése a kivétel. Egyelőre. Minden mást, stopperórával a kézben, mérnek. Hány perc. Mennyi másodperc. Az idő — minden. Életünk leglényege. Népgazdaságok, egész társadalmak központi kérdése. Minden alkotó ember szorongató nyersanyaga. Megint csak nem a történelmi időre, vagy az időjárásra gondolok, csak az örök idő órájára, amely fájdalmasan, sürgetően és kegyetlenül leng a fejünk felett. 4. ,Jó, ha valóban meg akarod gondolni a dolgot — írta Seneca Luciliusnak —, életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.” Engem azért is foglalkoztat az idő, az elillant, elsuhant idő, mert olyan nemzedékhez tartozom, amelyet kiraboltak. Nem szabad időnk felett (hol volt ez az idő „szabad”), hanem minden időnk felett mások rendelkeztek szabadon. Egyszer, nemzedékem egyik francia tagjával beszélgetve — az állam vendége voltam, díszhajón utaztunk a Szajnán, Párizs fényei futkostak a vízen —, franciám megjegyezte, hogy ő nem volt húszéves. Egész nemzedéke nem volt húszéves Mert húszéves korában... nem folytatom. Az én nemzedékem ötven— ötvenöt—hatvan éves. De csak a naptárak dátuma szerint. Miután kiraboltak, úgy vagyunk ötven—hatvan évesek, hogy csak negyven—ötven évet éltünk, mert nem élet az, hogy „mást csinálunk, mint amit kellene”. Ez a nemzedék megjárta a háborút, a fogságot, a munkaszolgálatot, különféle meneküléseket, az idő rabságában úgy éltünk, hogy közben elrabolták időnket Egyetlen más nemzedék sem számol ennyi torzót, egyetlen más emberöltő sem ismer ennyi elvetélt, szétszórt tehetséget, enynyi összeroskadt pályát, ennyi hiábavalóan elpergetett évet. A nemzeti vagyonnak csak a kisebb része az, amelyet elraboltak tőlünk Hitlerék. A nagyobb rész, mielőtt megszülethetett volna, vált semmivé. Úgyhogy elrabolták egy nemzet idejét. 5. S most, hogy megteremthetnénk az okos idő korát, foglalkozunk eleget, foglalkozunk kellően az idővel? Időbeosztással, időszervezéssel, az idő elvesztegetésének, az idő pocsékolásának a megakadályozásával? Tanítjuk-e az időt? Van-e katedrája valahol annak a tudománynak, hogyan kellene az idő zsámolyán állva okosan és hasznosan egymásra rakni perceinket, éveinket? Tanítjuk mi azt valahol, hogy a munkapercek millióiból hogyan épülhet fel egy életpálya? S hogyan tudnánk egy munkafolyamatot fél óra alatt elvégezni, az eddigi két óra helyett? Mert minden az idő. A legröppenőbb, elsuhan kezünk közt. S a legmaradandóbb. S mennyire fullasztó az, hogy még napjainkban is mennyi az elvesztegetett, a hiábavaló, az elrabolt, az elcsent idő. A másoktól oktalanul ellopott idő. A tettesek tettese a bürokrácia. A papírbeszerzés, a pecsétbeszerzés éveket, évtizedeket, talán még egy évszázadnyi időt is ellop a közösség, a nemzet idővagyonából. Nem akármilyen bűn ez. S csak elvesztegetett forintmilliókkal mérhető. Embertársaim elleni merényletnek tartom azt, ha valaki kétórányi idő alatt adja elő azt, ami öt perc alatt szabatosan közölhető. A szózápor, a bőbeszédűség, a semmitmondás, a mondatkígyó mindig támadás a másik ember ideje ellen. Hatoldalas levelet írni kétsornyi mondanivalóval, ez a címzett megalázása. Carducci olasz költő mondta, hogy aki huszonnyolc szóban mondja el azt, ami tízben is elmondható, az egyéb gazságra is képes. Justh Zsigmond „Faimus” című regényében a földesúr egy érkezőnek bemutatja a kastély egyik lakóját, aki előkászálódik a heverő takarói alól: egy barátom, nálam vendégeskedik. Mikor érkezett?, érdeklődik a másik. „Tizenhat éve”, feleli a házigazda. Mi nem élünk olyan időtlen renyheségben, mint egykori uraink. De az idő fogalma mellett azért elidőzhetnénk néha. A mi időszámításunkon is lenne igazítani való. Ruffy Péter Magyar Nemzet u Ebek harmincadján?, sivárság, sebek az épületeken és az emberek lelkén, ez volt a háborúból feltápászkodó Sopron. A határszélre tapadt ősi város bizalmatlanságát, a jövőtől való félelmét később még nagyobbra növesztette mesterséges elzártsága, az is, hogy elvesztette a megyei székhely rangját, és úgy érezte, ezzel fejlődése lehetőségét. A város közepén, mint mementó meredt a szemlélőre a rozzantan haldokló történelmi városmag: íme ez volt Sopron valaha. Védettsége, amelyben ugyan bennefoglaltatott az ígéret a jobbításra méginkább kiemelte az akkori lényeget: pusztuló rezervátum. Aki minderre emlékszik, annak szívét még ma is összeszorítják az emlékképek. De hát mindettől, szerencsére, már szinte fényévnyi távolságra vagyunk. Sopron élettől duzzadó város, jövője, kemény gondjai ellenére is, biztató. S érzi, féltékenyen védi emlékeit a múltnak is, hiszen ebben gyökerezik jelene. A Fabricius-ház gótikus pincetermében szorgos kezek gyűjtötték össze Scarabantia szobortorzóit, védelmezik a megmaradt falrészeket, s nem terhes, mnt örökség többé — amelyen így vagy úgy túl kell adni — az ősi városmag sem. Megújult. Először a város önerejéből kezdett „tatarozgatni”. Aztán a műemlékvédelem helyi szakértői lendültek munkába, majd az egyedi értékmentést a tömeges restaurálás követte, míg végül — egy dinamikusabb terv keretében, országos összefogással — arra vállalkoztak, hogy ne csak a történelem patináját, régmúlt korok fényét sugározzák a házak, ne csupán idegenforgalmi kuriózumként bámulják e házegyüttest, hanem elevenedjen meg, élő része legyen a mai Sopronnak, kulturális centrum, székhelye a közigazgatásnak, és megfiatalodott, kedves lakhelye sokaknak. Tudjuk, hogy végül is így legyen, ahhoz még sok minden kell. De az idő azoknak dolgozik, akik ezt akarják. Cnnnan példa. A múlt érennimtékes megbecsülésének, jövőbe való átmentésének, megújulásának, a helyi akarat és a nemzeti összefogás példája. De ilyen példa sok van. Római és középkori múltján magasul fel, élő organizmusába építi régvolt korok értékeit a mai Szombathely, a megfiatalodott várnegyed, Fehérvár. Vihartépte századok szétzúzott és földbesüllyedt emlékdarabkáiból formálnak kincset a régészek Esztergomban, Visegrádon, sok helyütt. Mintha visszafelé léptünk volna az időben, ha Csempeszkovács, Egeregy, Magyarszecsőd helyreállított román kori templomait, a feltámasztott Siklós, Máté vára, Simontornya újjáéledt falait csodáljuk, és a játék református templomocska ,,chartres”-i oszlopait, miként Mátyás egykori palotája oroszlános kútját nézve is, a képzelet eljátszik a gondolattal, az európai nagy művészet micsoda kincsei zúzódtak szét itt a viharokban. De túl a nosztalgián mégis elsősorban öröm tölt el bennünket ennyi érték láttán. Az állam bőkezűségének, a műemmlékvédelem nem csüggedő tudós, európai rangú táborának, s az érzés mindjobban erősödő szellemének köszönhető. Ebbéli rangunkat a világ is elismeri. Megbecsülése, a sajátosan újat is adónak kijáró tisztelete jeléül műemlékvédelmünk létrejöttének 100. évfordulóján Budapesten rendezték az ICOMOS, a műemlékesek világkongresszusát. Egyszóval :“ immár minden rendben van? Szaporodó jelek mást mutatnak. Figyelni kell rájuk. Néhány hete lapunk hasábjain egyik kollégánk cikksorozatában fájdalmas emlékpusztulásokról ír. A tervezők akaratának ellenszegülve boltíves középkori pincéket zúztak szét Óbudán, római kori kváderköveket, oszlopmaradványokat dobált ki a földgyalu. Hírmondónak csak annyi maradt, amennyit a kerületi tanács elnökhelyettese erőnek erejével a Zichy-kastély udvarára tudott hordatni. A pécsi jelentés még fájdalmasabb. Annál is inkább, mert olyan városról van szó, ahol nem keveset tettek a múlt emlékeinek napfényrehozásáért, megújításáért, és amelynek szellemétől — annyi évtized barbár tettei után — úgy véljük, idegen minden ostoba pusztítás. Mégis: felszínre bukkant római kori házmaradványt törnek össze. Árpád-kori épületrészek pusztulásukat várják, s ki tudja, megmenti-e valaki azt a jelentős leletanyagot, amelyet az építendő új szálloda helyén sejtenek? S ha csak az említettek egyedül adnák a rossz példák csokrát. De sajnos, több is van. Mi ez? Értetlenség, buta düh, cinizmus, avagy másban kell keresni az okot? Már az óbudai, pécsi jelentésben is van néhány elem, amely a lényeg felé mutat. Azt mondja a hírhozó: nem végezték megfelelő ritmusban a szanálásokat, más szóval, a régészeti kutatás és a városrendezés nincs kellően összehangolva hiányzik a régészeti figyelő szolgálat, ráadásul a törvényes bejelentési kötelezettséget is elmulasztották. A szemléleti maradiság fogja össze ezt a mulasztási együttest, de belejátszik a naivság is. A szemléleti elmaradottság mesgyéje természetesen nem a tanácsok és az építészek, illetve a műemlékvédelem felelősei között húzódik. Keresztül-kasul szabdal különféle terepeket. Mondhatnánk jó és rossz példát erre is, tucatnyit Teszem azt a Vas megyei tanácsot. Vezetőgárdájának műemlékvédő tetteiben a szinte tudósi szakértelem, a közvéleményre támaszkodó patrióta ügyszeretet és a hatalmi erély egyesül. Vagy a somogyiakét, akiknek figyelő szolgálata jó szemmel őrködik a megye értékei fölött. Az apró Zicsét tán, ahol a község népe jó szívvel nyúlt a zsebébe, hogy kipótolja a műemléktemploma rendbehozatalához szükséges összeget. Említhetem az abonyi falumúzeum históriáját, de a legutóbbi mosonmagyaróvári honismereti táborét is, ahol két héten át 120 középiskolás és szakmunkástanuló nemcsak gyártörténeti, szociológiai, néprajzi, népzenei, népművészeti, földrajzi kutatásokat végzett, hanem régészeti feltáró munkát is. Egyszóval ez is van. S az óbudai, a pécsi sebek is. Mert a nemzet oly sok viharon át mégis csak megmaradt értékei megőrzésének parancsát még sokan nem értik, tehát magukra nem is tartják kötelezőnek. A jól hangzó demagóg kibúvókkal nyugtatják a lelkiismeretüket. Meg az otthonra, a városuk megújulására várókat is: „A mával kell törődni, nem a múlttal. Megakasztja a továbblépést. Felesleges kiadásokat varr a nyakunkba”. A szemléleti zűrzavar és következményei sokrétűek. Beletartozik a rombolásban is tükröződő magatartás, amely mögött sokszor nemcsak ostobaság, értetlenség húzódik meg, hanem módszeres „védekezés”, hiszen, úgymond, merész építészeti terveket akadályoz a „régészkedés”. S bele tartozik egyebek között az a koncepció is — tanácsoktól az idegenforgalom illetékeseiig tart az ezt vallók tábora —, amely csak tűrt hobbynak tekinti a műemlékvédelem munkáját, legjobb esetben is rezervátumok létrehozójának, de a műemlékeknek a mával való öszszekapcsolását, élettel telítését már nem támogatja, ebben fantáziát nem lát, tehát költeni sincs rá kedve. Hogy hol a * naivság HOl szöttünk? Mindenekelőtt ott, hogy a sikerek felett érzett öröm elhomályosítja látásunkat, s azt hisszük, természetesnek vesszük, hogy most már minden megy magától, hogy mindenki segít, hogy mindenki érti, miről van szó. S naivság természetesen az is, ha ilyen szemléleti háttér mellett karbatett kézzel várjuk, hogy a bejelentési kötelezettségnek, a védelmi előírásoknak minden illetékes azonnal, készséggel eleget tesz. Különösen akkor, ha a mulasztók komolyabban sohasem ütik meg a bokájukat. Mert a törvény önmagában — ki ne tudná? — holt betű. S végrehajtásának elmulasztása — ez is evidencia — zülleszt, tekintélyt rombol. De a végrehajtáshoz kettő kell: erély és társadalmi háttér. Hogy féljen a törvénytől a vétkes, de elsősorban a közvéleménytől való félelem tartsa vissza a mulasztókat. Bevallom, már azt is nagyon furcsának találom, hogy a patrióta érzelmű, humánszellemű Pécsett — egy nagy egyetemi városban! — nincs régészeti figyelő szolgálat. Sok mindenre lehet belőle következtetni. Folytatva azonban az előbbi gondolatmenetet: a szemléleti tisztázást — az építészet szakemberei és a nagyközönség körében egyaránt -t tartom a legfontosabbnak, úgy is fogalmazhatunk: a szemlélet zűrzavarát is oszlató differenciáltabb, a napi sajtót, az iskolát is bevonó okosabb műemléki propagandára van szükség. Hogy minél jobban gyarapodjék az érték, tehát a cselekedetre készek, az állam pénzét tettekkel is kárpótlók, megsokszorozók tábora. Mert a már szellemi és anyagi értékekkel is gazdagító feladat — rengeteg. Szóltunk már róla, milyen nagy a híre a világban a magyar műemlékvédelemnek. Valóban az. De azért akad kevésbé jó hír is. A bécsi Technische Hochschulén például a Balaton környéki népi építőművészet értékeinek lassú eltűnése stúdiumi példa. Mondhatjuk, minek ütik bele az orrukat a mi dolgunkba. Azt is skanzenekbe menekítjük a múlt paraszti értékeit. Még azt is: a parasztság modern életformája szétrepeszti a régi kereteket. De azért lelkünk mélyén érezzük: van igazság a bécsi figyelmeztetésben. Ő nincs már túl a szóró OUIUS-san vett műemlékvédelmen: megőrizni, védeni a múlt valamennyi értékeit, nemcsak „muzeális misszió”. A célszerűség is erre ösztönöz. Hát lehetséges csak úgy „élni a világban”, s nem tudni, honnan fejlődtünk, s merre visz tovább utunk? Ha nem ismerjük hazánk településföldrajzának, históriájának jelentős motívumait, hogy miért, milyen hatásokra épült ki egy-egy vidék növényi, állattenyésztési, építészeti, életkultúrája, hogyan akarunk így falu- és várospolitikát csinálni? A múlt nélkül nem érthetjük a jelent, és a jelen vizsgálata nélkül nincs egészséges holnap sem. Túlon-túl sok a feladatunk ahhoz, s olyan gazdagok férfi vagyunk, hogy belenyugodhassunk az értetlenségbe, s hogy ebek harmincadjára hagyjunk jutni századok viharát végül is nehezen átvészelt nemzeti értékeket. Csatár Imre NAPLÓ február 26 Az Akadémia Irodalomtudományi Intézete tudományos ülésszakot rendez a felszabadulás óta eltelt idő Petőfi-filológiájának eredményeiről, értékeiről, vitás kérdéseiről és megoldandó problémáiról február 27-én és 28-án. oo A lengyel zeneszerzők szövetsége megtartotta kongreszszusát Varsóban. A szövetség új elnöke Jan Steczewski lett, alelnökké Lutoslawskit és Dabrowskit, főtitkárrá Slowinskit választották. 30 A Kisfaludy-napok elnevezésű diákvetélkedő szombaton megkezdődött Győrben. A megyei fiatalok zenei, vers- és prózamondó versenyét, és az irodalmi színpadok vetélkedőjét március hetedikén ünnepi bemutató és eredményhirdetés rekeszti be. A A monte-carlói tévéfilmfesztiválon Ezüstnimfa-díjat kapott a francia tévé Sztálingrádi csata című filmje. A fiatal rendezők diát A. Nyitocskin szovjet rendező kapta A legszebb halak című filmjéért Már hírét adtuk, hogy a fesztivál nagydíját az Ok ismeretlen, gyógyulás lehetetlen című japán film nyerte. Somogyi József szobrászművész vázlatrajzainak tárlata szombaton megnyílt Hódmezővásárhelyen, a Medgyessy-teremben. A kiállítást Szalay Ferenc festőművész nyitotta meg. Bessenyei György halálának évfordulóján megkoszorúzták sírját a nyíregyházi temetőben a nyíregyházi, tiszaberceli szobrát pedig az ottani Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanárai és diákjai nevében. A Nemzetiségi népzenei fesztivált rendez a rádió májusban. A baráti országokból is érkeznek vendégénekesek erre a fesztiválra. A modern lengyel dramaturgia és a lengyel színház címmel előadást tart August Grodzicki színházi kritikus, a Theatre en Pologne című folyóirat főszerkesztője, február 26-án este 7 órakor a budapesti Lengyel Kultúrában. O Chopin Múzeumot rendeztek be Londonban, abban a házban, ahol a zeneszerző Angliába érkezése után először lakott . „A fűszálakból csokrot köt az este” címmel egy fiatal költő, Vödrös Attila szerzői estjét rendezik meg február 27-én, a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán. Az estet Devecseri Gábor magnetofonszalagra mondott méltatása nyitja meg, majd Kerekes Pál, a főiskola hallgatója mutatja be a költőt. Közreműködik Mensáros László és Oszter Sándor