Magyar Nemzet, 1973. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-06 / 208. szám

4 A HÉT FILMJEI A virágáruslány A távol-keleti filmeket nagy érdeklődés előzi meg, keveset tudunk e különös vidékről, ahol még működnek a tűzhányók, és a virágok elrendezése külön művészeti ág. De a Virágáruslány nem Korea egzotikus tájait, és szokásait mutatja be, hanem egy ugyancsak nem egzotikus jelenséget, a nyomort és a hatalmaskodást. Kot Pun, a szegény virágáruslány története ugyancsak arra ébreszt rá, hogy a szegénység mindenütt hasonlít, a világ bármely táján szenvednek is tőle. Kot Pun beteg édesanyja számára keresi a pénzt a virágokkal, orvosságra gyűjt, de a virágok nem sok „jövedelmet” hoznak. A virágáruslány helyzete szinte reménytelen, hiszen vak kishúgát is el kell tartania. Bátyja börtönben ül, apja meghalt. Édesanyja betegen is dolgozni jár a földesúrhoz, nehogy Kot Punnak is cselédesü skedni kelljen. A földesúr felesége vakította meg Szun Hit, a kisebbik lányt, a fiú is a földesúr miatt került börtönbe. Kot Pun azonban még ilyen körülmények között is énekel hajnalban a hegyen, a virágok között. A tragédia azonban bekövetkezik, az anya meghal, a virágáruslány a börtönben halálhírét hallja bátyjának, Csei Jongnak. A hosszú dalbetétek egyre mélyebb tragédiáról adnak hírt, míg végre mégis kisüt a nap. Megkerül Csei Jong, a halottnak hitt fiú, mégpedig nem is egyedül, hanem elvtársai élén. Forradalmi lelkesedéssel és virágesővel zárul a film, a kis virágáruslány története, akitől mint a forradalmi hadsereg katonájától veszünk búcsút. A színes koreai filmet Pak Hak és Cso Jk Kjü rendezte, ide kívánkozik még a dalbetétek szerzőjének, Song Dong Csunnak neve. Mint egy dal, 1944-ben játszódika Mint egy dal. .. Bulgáriában már véget ért a háború, a forradalom utáni években első lépéseit teszi a szocialista Bulgária. A film hőse, Tinko, mindössze tizennyolc éves, de már a forradalom harcosának vallja magát, büszke a fegyverére, melyet mint a pártbizottság őre kapott. Beszabadulván egy volt miniszter palotájába, felelősségtudattal viselkedik, ő az, aki nem engedi meg társának, hogy szőnyeget, képet vigyen el a villából. Szerelme is szemérmes, egyetlenegyszer merészkedik el a csókig. Szívesen vállalna frontszolgálatot is, nagykorúnak hazudva magát, de ártatlan csalása kiderül, agitátor lesz. Naiv, kedves film a Mint egy dal... Talán csak a befejezés tragikuma töri meg az ívet. Szökött fasisztát üldöz, de épp fegyvertelenül találkozik vele, és a fasiszta lelövi. Mint egy dal, olyan volt az élete. De az emberek élete általában nem olyan, mint egy dal, így Hriszto Piszkon rendező filmje Jacek Todorov operatőr szép képei és Filip Trifonov rokonszenves játéka ellenére sem mond többet egy dalnál. Lázadás a buszon Angliában sem lakik mindenki kastélyban, nem jár mindenki autón, ott sem csak kétméteres, gazdag, szőke emberek laknak A Lázadás a buszon a kisemberek filmje, a szó szoros értelmében is. Hőse egy buszsofőr, aki szerelmi életét kénytelen a végállomáson lebonyolítani. A szigorú ellenőr és a még szigorúbb igazgató sem tudja rávenni Stant, hogy betartsa a menetrendet. Egy megoldás volna: feleségül venni Susut, a szép kalauzlányt. De hogyan? A szerelem — úgy látszik — Angliában is lakáskérdés. Nem úgy, hogy nem találnának lakást; van lakás, csak drága. És még drágább eltartani a családot, Stannak pedig nagy családja van. Édesanyja, nővére, nővérének férje és egy kedves kis trónörökös, aki többnyire a családi ebéd közben trónol. Helyzetkomikumok tömegét kínálja Harry Booth filmje, hiszen a végállomáson számtalan csinos kalauzlány játssza ki a munkafegyelmi előírásokat, csődöt mond az igazgató URH-adója is. A tűzoltókészülék is fellázad, habbal árasztva el a garázst, nem marad el a részegség komikuma sem, egy egész állatkertet mozgósít a rendező, hogy a busz vezetőfülkéjét érdekesebbé tegye. A Lázadás a buszon burleszkötletei még a némafilm hőskorából valók, de úgy látszik, nem lehet megunni őket. Mark McDonald operatőr képei felfrissítik a bevált poénokat. (k—1) Egy irodalmi lap 1791-ből „Újságot kívánnak a hazafiak" Amikor 1791-ben a világjáró útjairól hazatért Sándor István Győrött megindította Sokféle című lapját, elöljáróban így vallott szerkesztői elveiről: „Olyan újságot kívánnak a hazafiak, mint a jénai Literatur Zeitung, amely beszámolna a magyar irodalomról. De a kevés érdemű munkákat hízelkedésből ne magasztalja, s azokat, kik holmi fűzfa versekben, vagy veréb hangú folyóbeszédben könyvet készítettek, ha bátor Bárók, vagy Grófok is, halhatatlannak legottan ne nevezze. Kik más valláson vannak, csupán gyűlölségből ne gyalázza, hanem pártatlan és részre nem hajló bíró legyen." A Sokfélének nyolc évfolyama jelent meg, az utolsó 1800- ban. A jómódú birtokos családból Lukán, Nyitra megyében született Sándor István, akinek szlovák volt az anyanyelve és csak az iskolában tanult meg magyarul, a magyar nyelv és irodalom fanatikus rajongója lett. Harmincnégy éves korában, 1784-ben Bécsbe költözött, ahol akkor lobbantak fel a szunnyadó magyar literatúra első füzei Bessenyei és a magyar testőrifjak körében. Révai Miklóssal, a nyelvésszel kötött benső barátsága érlelte meg benne az elhatározást, hogy életét, vagyonát a magyar irodalom szolgálatába ajánlja. S amit vállalt, meg is valósította, művelten és elfogulatlanul — híven a Sokféle előszavához. Különc agglegény volt, zárkózott és mogorva. — Révai Miklóson kívül más barátságairól nem is tudunk. De amikor bécsi évei, német- és olaszországi, svájci és hollandiai, párizsi és londoni utazásai után 1791-ben hazatért Győrbe, hamarosan alig akadt magyar író, tudós, akivel levelezés útján kapcsolatba ne került volna. A régi magyar könyveket, nyomtatványokat gyűjtötte, fáradhatatlan szorgalommal az adatokat egy teljes magyar bibliográfiához, amelyet Bod Péterénél teljesebbnek, Horányiénál és Benkőnél egyetemesebbnek tervezett. Az első modern bibliográfusunk volt, akinek az 1800-ig megjelent magyar nyomtatványokat felölelő Magyar Könyvesháza mintegy négyezer címével nélkülözhetetlen forrása lett a későbbi kutatásoknak. Ovidiusz fordított, toldalékot írt Párizs Pápai magyar szótárához, és megírta a magyar ifjúsági irodalom első, később Hevesi Lajos átdolgozásában bestsellerré vált kalandos regényét: „Jelki Andrásnak, egy született magyarnak történeteit, amely még századunk első felében is vetekedett népszerűségben a Verne-regényekkel. De ennek a magyar nyelv, irodalom, műveltség haladásáért szinte magányosan küzdő patriótának kedvenc foglalatossága az újságírás volt. Megérezte, hogy az újság közvetlenebb, friss hangja könnyebbül nevelhet olvasótábort, mint a könyv, ami az ő korában csak szűk rétegekhez jutott el. S azt is, hogy az elmaradt, provinciális magyar közszellemet csak bátor, elfogulatlan, informatív sajtó rázhatja ki közömbösségéből. Így született egy újság, a Sokféle, amelyet Sándor István saját költségén adott ki, és amelynek minden sorát ő írta. Ő volt a „saját tudósító”, aki beszámolt a nagyvilág eseményeiről, bemutatta idegen népek, németek, franciák, angolok, spanyolok életét és szokásait. Ő volt a kritikus, aki ismertette és elfogultság nélkül, úgy, mint a jénai Literatur Zeitung. Tanulmányokat írt a magyar nyelvről abban a szellemben, amelyet Révai Miklóssal folytatott vitáiból szűrt le, írt monográfikus arcképeket írókról, történelmi méltatásokat államférfiakról, a magyar múlt nevezetes alakjairól. De előfutára volt annak a könnyű műfajnak is, amely egy évszázaddal később elmaradhatatlan lett a széles tömegekhez szóló újságokból és a komoly, tájékoztató hasábokat az igénytelenebb olvasóhoz szóló vidám írásokkal tarkítja. Több mint száz évvel a francia lapok rövid, az életből ellesett jeleneteket szellemes point-nel meghökkentő „croquis”-jainak mintájára meghonosodott „kroki” előtt a Sokféle minden számában találunk ilyen csípős, tréfás hangú apró írásokat, amelyek a kor társadalmának visszás tüneteit kíméletlen gúnnyal bírálják. Ki gondolná, hogy az elmúlt évtizedekben olyan szaporán utánzott kávéházi dialógusok, Hacsek és Sajok ősei már száznyolcvan évvel ezelőtt, a Sokféle hasábjain kezdték el pályájukat? Sándor István ezekben a rövid krokikban a magyar maradiságot, a főnemesek gőgjét, a polgárok szűkkeblűségét ostorozta, minden tréfája kegyetlen erkölcsi bírálatot rejtegetett, így beszélgetnek a pesti kávéházban a polgárok, amikor a Mongolfier-testvérek léggömbjének felbocsátása olyan izgalmat keltett, mint manapság az első holdrepülés: „Gáspár: Egy csésze feketét! — Mi újság, jó urak? János: Szinte most olvastam itt a levegő-golyóbisról. A franzok nagyon bekezdenek az Istennek kártyáiba tekinteni. Gáspár: Csak úgy ne járjanak végtére, mint azok, akik a Bábel tornyát építették. Kávés: S valamint az óriások, akik egy néhány száz esztendő előtt az eget ostromolták. József: Utoljára még az égbe is fel fogunk repülni. Kávés: Úgy, ha szent Péter az ajtónál nem állna. János: Műnk is majd egy olyan golyóbist fogunk nyerni. József: Azon költségre egy kis pénzt sem is adok. Gáspár és János (együtt) Egy fillért sem! József: De szeretném mégis meglátni. Kávés: Meg kell azt nékem is látnom. Gáspár: Énnékem is, ha élek. János: Olyasmit én sem mulasztok el. Kávés: De uraim! Ha ki ki úgy ítélne, mint az urak, ha senki sem akarna öszvetenni, vajjon a golyóbist megláthatnánk-e?” A gróf és ispánja, a kényes úri dáma és elkényeztetett haszontalan fiacskája párbeszédeiben kegyetlenül ostorozta a főúri családok ostoba gőgjét. A Sokféle krokijai bátor vádiratok a nemesi világ ellen, magyar rokonai hogarthi karikatúráknak. A világot járt Sándor István magával hozta azt a felvilágosult, liberális szellemet, amely csak egy negyedszázaddal később érett meg a reformkorszakban. Most száznyolcvan esztendeje, 1793-ban Sándor István „Egy külföldön utazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei” kötetébe gyűjtötte négy utazásának emlékeit. Újságírói munka ez is, élénk, ötletes tájékoztató. „Az utazás, vagyis a távol való országok látása még eddig igen ritka a mi nemzetünknél, mihez képest nem is csodálhatni, hogy nemcsak magyar nyelven eredetit írott, de még nyelvünkre lefordított utazási leírás sincsen” — írta bibliográfushoz méltatlanul megfeledkezve a varannói tanítónak. Szepsi Csombor Mártonnak Kassán 1620-ban megjelent Europica Varietascímű útleírásairól és angliai látogatásának értékes beszámolójáról. De ez az elnézése mit sem von le abból, hogy ausztriai, németországi, németalföldi és angliai — Londonból hazajövet zürichi, müncheni, prágai — útiképes hitelességükkel és művelt hangjukkal, újságírói élénkségükkel valóban úttörők a magyar utazási irodalomban. Londonból ,,színházi levelet” írt, s addigi úti tapasztalatára támaszkodva azt állapította meg, hogy London „mulatságokban minden egyéb, eddig látott nagyvárosokat felülmúl”. Három „játéknéző" házat, azaz színházat emel ki: a Drury Lanet, Covent Garde,at s a Haymarket-et. Csodálattal emlékezik meg a „Rómeó és Júlia nevű” „Sakspear” szomorú játék előadásáról, ahol is Júliát a híres Siddons asszony játszotta. Az angolok nagy mesterei a „gyász, vagyis szomorú játéknak”, és a látványos mutatványoknak. A színjátszás hazai elmaradottságára gondolva irigyen írja le az ilyen látványos mutatványok — mint például a Cook kapitány világkörüli útjáról bemutatott revü — gazdagságát. Akkor is a hazai viszonyokra gondol, amikor feljegyzi, hogy a londoni színházaknál nincs sem alku, sem bérlet, sem szabad bejárás — „még a király is fizet”. Sándor István élete utolsó év°it betegen és magányosan töltötte Bécsben. De még utolsó napján is a magyar nyelv és irodalom jövője foglalkoztatta. Végrendeletében tízezer forintot hagyományozott a „minden hazafiak kívánsága szerint hazánk nyelvének kiművelésére eligálandó Akadémiának". A csak két évtizeddel később megalakult Akadémiára hagyta gazdag könyvtárát, régipénz-gyűjteményét, képeit, értékes térképeit. 1315. március 29-én este főbe lőtte magát. „Elunta a vízikórság s a hipochondria alkalmatlanságait”, írta róla Kazinczy Ferenc. A korabeli sajtó kegyelettel emlékezett meg a tudós és buzgó hazafi Sándor Istvánról. Akkor még nem ismerhették fel, hogy előfutára volt a magyar bibliográfiai tudománynak, útleírásnak, és a modern újságírásnak és lapszerkesztésnek. Varannai Aurél Magyar Nemzet Színházi változások Utazó újságíró rendszerint a párizsi színházakról ír. Megállapítja, hogy a Comédie- Francaise változatlanul ósdi, s hogy a bulvárszínházak bulvárdarabokat játszanak. Holott a francia színház jelentős változáson ment át — centrumát korántsem Párizs képviseli csupán. Ósdi-e a Comédie? Attól még nem ósdi egy színház, hogy klasszikusokat játszik. Méghozzá jelentős színvonalon. A Moliére-év pedig kiváltképpen nagy feladatokat rótt a Comédie-re. A felfrissítés és megőrzés gondjait. Játsszák tehát a Nők iskoláját, az Amphytriont, a Fösvényt és a Tudós nőket, nem egyforma színvonalon, de egyforma lelkesedéssel, odaadással. Vasárnap délutánonként ültem a Comédie-ban , s még nyári forróság sem űzhette el a közönséget. Feszült figyelem, s Moliére szellemének élvezete, ez hatotta át mindazokat, akik megtöltötték a széksorokat. A Comédie a klasszikusok szolgálója, s ha múzeum, akkor meglepően eleven. Elsőnek vígjátékokban jeleskedik, Moliére mellett olyan szerzőkkel, mint például Georges Feydeau „Un fil á la patté" (Bokára kötött zsinór), melyet jelentős európai színész, Robert Hirsch alakít. Nagyszerű maszkban jeleníti meg az örök slemilt, a vígjátékok banánhéjon is elcsúszó hősét. Előtte Hl. Richárdot játszotta, skálája tehát meglepően nagy. Elementáris tehetség, s örök elégedetlen. Felkerestem az öltözőjében — a Comédie nagyszerű műhelyeket bocsát művészei rendelkezésére. De még a luxusöltöző sem vigasztalja Róbert Hirscht. A Comédie állandó tagjai álami alkalmazottak , fizetésük a bulvárszínházak művészeihez képest viszonylag alacsony. És Róbert Hirsch a jövő esztendőtől otthagyja a Comédie-t. S máris darabokat olvas, melyekben felléphet, melyek rá épülnek, neki írnak. Marais fesztivál . Párizsnak ezt az ősi negyedét, a Marais-t, André Malraux kultuszminiszter idején szinte egészében kimeszelték, régi házait gondosan rekonstruálták és palotáit kulturális célokra vették igénybe. Számos színházi előadást rendeznek például a Hotel d'Aumont udvarán. Az egyik legbájosabb, legeredetibb bemutató ebben az évben Lesage: Turcaret című darabja volt. Kivált, hogy a női főszerepet a filmekből jól ismert színésznő, Micheline Presle alakította. De az alakításon túl a darab is érdekes. A Sánta ördög írója bűbájos és naiv szatírát írtaz „eredeti tőkefelhalmozás” korának hőseiről, a bárókhoz törleszkedő uzsorásról, és az uzsorásokból élő bárókról. A parvenüség nagyszerű szatírája a Turcaret — érdemes lenne hát klasszikus repertoárunkat e világnézetileg művészileg is rangos darabbal bővíteni. Ami a legjobban meglepett, a kísérőzene a Turcaret-ház Kodály Marosszéki táncok-ja volt. Máig sem jöttem rá, milyen meggondolásból. A vidék De mondom, Párizs már nem azonos a francia színházzal. Hiába játszanak egyszerre két Anouilh-t. Az Operaház direktora villogó párbeszédei ellenére is mesterkélt és üres darab. Kiválóan játszsza a főszerepet Paul Meurisse, de még az ő frakkos alakja sem feledteti, hogy a szerzőnek nincs mondandója. A szegény operadirektor, aki feláldozta családját a művészet szervezéséért, de közben sztrájkot szerveznek ellene — olcsó ellentét, hiteltelen történet. A bulvárszínház különben is nehézségekkel küzd, még az se nagyon segít rajta, hogy létrehoztak egy közös kasszát, melyből a művészileg igényes vagy költséges színdarab bemutatása kaphat részt. Annál érdekesebb, a francia kultuszminisztérium programja, az úgynevezett decentralizáció. Egyelőre tizenöt helyen alapítottak úgynevezett Centres d’animation culturelle-t — vagyis a kulturális tevékenység házait, központjait, ahol helyi színtársulatok működnek egy-egy igazgató vezetésével. Állami támogatást élveznek, különböző formában vagy produkcióként, vagy évi költségvetésben. Műsortervükben klasszikus váltakozik a modernnel; megkötöttségükkel is lehetőségük van a művészi kísérletezésre. Láttam például a Loire menti színházak egyik előadását egy iskolai tornateremben. Goldonit játszottak, ügyesen és jól. Egy olyan városkában, melynek nincs önálló színháza. Megtelt a tornaterem, forró sikert aratott az összecsukható díszletekkel játszó társulat. Megnéztem egy másik vidéki társulatot, a nizzait. Nekik könnyebb a helyzetük, luxuskörnyéken játszanak, s ha akarják, nyáron olyan szabadtéri színházakat is igénybe vehetnek, mint például a monacói Theatre du Fort-Antoine, egy régi amfiteátrum. Moliére-t játszották természetesen, csak éppen érdekes felfogásban; a Nők iskolájának szövegét vágták egybe a Nők iskolájának kritikájával. Az egyik darabot modern, a másikat régi kosztümökben játszották, mintha a darab és a Kritika korban is különböző lenne. Vagyis merészen formázták át a klasszikust — de persze mindig ügyelve, a szerzőre, akinek hatalmas képe a színpad előfüggönyét díszítette. Minimátorok~ Az állandó társulatok mellett új minisztériumi program lehetőséget biztosít a színházi társulat szervezőknek. „Animátorok”-nak hívják őket. 100—150 pályázó tervét bírálja felül egy független bizottság, hogy vajon az adott társulatra, adott produkcióra hajlandó-e pénzt áldozni. Születtek-e már eredmények is az új programból? A francia forradalmat idéző 1789 — a Theatre du Soleil eredetileg ilyen animációból jött létre. Csak később kapták meg végleges helyükként az egykori lőportárat, a Cartoucherie-t a vincennes-i erdő mellett. Érdemes volt még egyszer végignézni Mnouschkine produkcióját, az 1789-et. A magyar sajtó ugyan már részletesen beszámolt róla — de idézzük fel, hogy ez a színházi törekvés még mindig a legbiztatóbb francia földön. Politikai, direkt, agitációs színház. Történelmi arcképcsarnokot rendez be és a forradalom előtörténetét vetíti fel. Olyan egyedülálló művészi eszközökkel, melyek a lőportárba vándorló közönségre immár három esztendeje hat. A „bulvárszínházak halála” után tehát a francia művészek valami újjal kísérleteznek. A decentralizáció programjával. Nekünk is érdemes figyelemmel kísérni. Ungvári Tamás A Cassel és a Collier-Macmillan brit könyvkiadó angol nyelvre fordíttatja a Nagy Szovjet Enciklopédia harmadik kiadását. Az öt-hat kötet terjedelműre tervezett angol változat kiadását 1978-ra akarják befejezni. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Nemzeti Színház (a Budavári Palotában): Odüsszeusz szerelmei (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Afrikai Ünnep (fél 8) — Zenélő Udvar: Hárfaest (8). .Csütörtök, 1973. szeptember 6. A belgrádi színházi fesztiválra utazik a Vígszínház Belgrádban az idén szeptember 7. és 22. között rendezik meg a hagyományos nemzetközi színházi fesztivált. A BITEF néven ismert művészeti eseményről szerdán Belgrádban a szervező bizottság nevében az Atelje 212 színház igazgatója, Mira Trailovics tájékoztatta az újságírókat. Elmondta, hogy a BITEF fő feladatának az új irányzatok tükrözését tartja. A rendezőség az idén tizenöt színházi együttest hívott meg. Magyarországot a budapesti Vígszínház képviseli. Szeptember 15-én és 16-án a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt mutatja be. A magyar előadás lesz egyébként az egyetlen, amelyet a jugoszláv televízió egyenes adásban közvetít. A belgrádi nemzetközi színházi fesztiválon osztrák, nigériai, román, szenegáli, nyugat-berlini, francia, angol, olasz, dán, nyugatnémet és amerikai társulatok vesznek részt. NAPLÓ [ Szeptember 11 . Haiman György tanszékvezető egyetemi tanár, az Iparművészeti Főiskola professzora, szeptember 7-én, pénteken délelőtt fél 11-kor védi meg kandidátusi értekezését az Eötvös Loránd tudományegyetemen. Az értekezés témája: Tótfalusi Kis Miklós betűművészeti és tipográfusi munkássága. 00 A Tannhauserrel véget ért a bayreuthi fesztivál ez idei, harminc estéből álló előadássorozata. A rendezők bejelentették, hogy 1974-ben August Everding szcenírozásában, Carlos Kleiber vezényletével a Trisztán és Izolda felújítására kerül sor. Ezen kívül a Niebelung-gyűrű, a Nürnbergi mesterdalnokok szerepel még a jövő év műsorán. A Parsifal, amely 101 előadásával és több mint 186 ezer nézőjével az utóbbi 23 év abszolút rekordját tartja, legközelebb csak 1975-ben kerül színre. Hat filmet vásároltunk meg hazai forgalmazásra a VIII. moszkvai nemzetközi filmfesztivál legsikeresebb filmjei közül: a Sutjeszka című kétrészes, színes, szélesvásznú jugoszláv filmet, a Facsemeték című szovjet filmet, Csheidzenek, A katona apja című grúz film rendezőjének új filmjét. Stanley Kramer Az Oklahoma olaja című, színes, szélesvásznú kalandfilmjét is játsszák majd a magyar mozik.