Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-01 / 256. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Kutatási programok A Szovjetunió Tudományos Akadémiája 1968-ban kezdeményezte az Automatizáció és az ipari munkások című nemzetközi összehasonlító tudományos programot. Az előzetes kapcsolatfelvételek, tárgyalások után, 1971-ben tűzte napirendjére a bécsi Társadalomtudományi Kutatási Koordinációs és Dokumentációs Központ. Ennek a szervezésében zajlott le annak idején az az Időmérleg és iparosodás című nemzetközi kutatási program is, melynek fő irányítója Szalai Sándor volt. A program részleteiről tájékoztat Héthy Lajos és Makó Csaba a Szociológia legújabb számában. A szerzők elmondják, hogy a kutatási programban tizenöt ország társadalomtudományi intézetei, szakszervezeti mozgalma és (tőkés relációban) munkáltató szövetségei vesznek részt. „A szovjet, a csehszlovák, a lengyel és a magyar kutatócsoportokkal együtt, a tőkés országokból elsősorban az amerikai, az osztrák, a nyugatnémet, az angol kutatók vállalnak nagy részt a feladatok megoldásából.” A program kivitelezésében fontos szerepet játszik az úgynevezett Plenáris Konferencia, amely általános elvi döntéseket hoz. Ez nem könnyű, hiszen az elméleti és módszertani kérdések tisztázása „a polgári és marxista nézetek, elképzelések és ideológiák állandó összeütközése közepette” zajlottak és zajlanak le. A kutatási program alaphipotéziseit „a kutatási terv (research design) rögzítette, amelynek első változatát 1972-ben Erlangenben és Semmeringben elsősorban tőkés országbeli kutatók részvételével — dolgozták ki. Az ebben foglalt elméleti elképzelést a vizsgálandó függő változókat (a munka tartalma, a munka feltételei, a munkásbeállítottságok) , az automatizációból, mint független Változóból vezette le, amelynek hatását egyes kontroll változók (az ország, az iparág, az üzem, a műhely, a munkás sajátosságai) módosítják. Moszkvában, 1972 októberében szovjet részről — a marxista társadalomelmélet alapjaiból kiindulva — ennek az elméleti elképzelésnek olyan módosítását indítványozzák, amely a függő változók levezetésében — az automatizáción túl, de attól nem izoláltan kezelve — meghatározó szerepet juttat a társadalmi-gazdasági rendszer sajátosságainak, mint kontextuális változónak”. Magyar részről „támogattuk a kutatási terv átdolgozására vonatkozó szovjet elképzeléseket. A közös erőfeszítések eredményeként a terv Neuwald eggben átdolgozott és véglegesített formája fő hipotézisként fogalmazta meg, hogy az ország politikai, gazdasági és társadalmi rendszere jelentős befolyással van mind az automatizáció bevezetésének és fejlődésének folyamatára, mind annak társadalmi követelményeire. Továbbá: az automatizációt, a kutatás fő változójaként (Principal variable) kezeljük, amelyet az egyes országok társadalmigazdasági rendszerébe, mint a háttértényezőbe (backround factor) iktatunk be. A szocialista országok munkacsoportjai között különösen az elmúlt másfél évben alakult ki eredményes tudományos együttműködés a programmal kapcsolatban”. Bár az Automatizáció és az ipari munkások című program — „méreteit és lehetőségeit tekintve is” — a maga nemében eddig egyedülálló vállalkozás, tudományos eredményeiről még korai lenne előrejelzésekbe bocsátkozni. „Ma még csupán várakozások fogalmazhatók meg: remélhető, hogy a program hozzá fog járulni néhány olyan aktuális társadalmi probléma tisztázásához, amelyeket a tudományos-technikai forradalom vet fel. Hazai viszonylatban remény van néhány olyan összefüggés feltárására, amelyek elősegítik a munkásosztály átalakulási folyamatának, a szocialista vállalat működési sajátosságainak, s általában a munkás és ipari problémák jobb megértését. De a kutatási program már eddig is hozott bizonyos eredményeket, amelyek a társadalomtudomány, ezen belül is elsősorban az iparszociológia hazai fejlődése szempontjából nem lebecsülendők.” Az előkészítés szakasza „olyan tudományos elméleti, módszertani, technikai ismereteket, kutatásszervezési és irányítási tapasztalatokat hozott a résztvevők számára (legalábbis a magyar kutatók számára, de megítélésünk szerint mások számára is), amelyek a hazai iparszociológiai kutatások gyakorlatában igen jól hasznosíthatók.” A szakmunkásképzés néhány társadalmi összefüggése a címe Csákó Mihály, Gazsó Ferenc és Havas Gáborné tanulmányának, amely a Társadalomtudományi Közlemények új számában látott napvilágot. Az MSZMP Társadalomtudományi Intézete folyóiratában megjelent írás olyan komplex kutatásról számol be, amelynek az a célja, hogy „átfogó képet nyújtson a fiatalok szakmunkássá válásának általános társadalmi és gazdasági összefüggéseiről, a szakmunkástanulók élet- és munkakörülményeiről, tanulásának pedagógiai és társadalmi feltételeiről, életviteléről, a csoport társadalmi rekrutálódásáról, a szakmaválasztás körülményeiről és motívumairól.” A szerzők budapesti gépi forgácsoló, géplakatos, központifűtés- és csőhálózat szerelő, autószerelő és más rokon szakmákból választott szakmunkástanulók között, különböző eszközökkel (például mélyinterjú-sorozat, kérdőív) végzett vizsgálatok alapján, a többi között arra a következtetésre jutottak, hogy „a továbbtanulás szempontjából nagymértékben homogén általános iskolai osztályok három alaptípusa különböztethető meg. Az első típusba az olyan osztályok sorolhatók, amelyek szinte kizárólag csak a szakmunkásiskolában való továbbtanulás perspektíváját nyitják meg a tanulók előtt. A vizsgált szakmunkástanulók mintegy fele ilyen osztályokból került ki. A második típusból a tanulók többsége a középiskolai (gimnázium vagy szakközépiskola) továbbtanulás útját választja, s csupán néhányan mennek szakmunkástanulónak. A harmadik típusba azok a vegyes jellegű osztályok tartoznak, amelyek tanulói nagyjából azonos arányban iratkoznak be középiskolába, illetve a szakmunkásképző intézetbe.” A vizsgálat bebizonyította, hogy egy gyerek továbbtanulását, s egyáltalán további életpályáját erősen befolyásolja az, hogy melyik általános iskolába (s hogy azon belül is melyik osztályba) került. „Számos jel alapján úgy véljük — állapítják meg a szerzők —, hogy közoktatásunk mai pedagógiai gyakorlata és főleg szelekciós rendszere kedvezőtlenül befolyásolja a fiatalok munkássá nevelését. A munkásutánpótlás pedagógiai rekrutációja ma „a tanulmányi eredményekben kifejezésre jutó teljesítmény alapján történik. E szelekciós folyamatban a szakmunkáspályákra történő orientálás szervesen összekapcsolódik a gyengébb tanulmányi eredménnyel. A szakmunkástanuló intézetekbe lépő fiatalok többsége közepes vagy ennél gyengébb eredménnyel evickélte végig az általános iskolát. Amikor az iskola a gyermek személyes teljesítményét, képességeit, magatartását és viselkedését számszerű osztályzatokkal minősíti, a sikert és elismerést a tanulók egy szűk csoportjának, a jó tanulóknak juttatja. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, vagy éppenséggel elmarasztalja azokat, akik — éppen gyengébb teljesítményük miatt — a leginkább rászorulnak a sikerélmények nyújtotta pozitív ösztönzésekre. A leendő munkásfiatalok sajátos iskolai diszkrimináltsága nem marad következmények nélkül. Konkrét vizsgálatok tanúsítják, hogy a tanulmányi eredmények romlása arányában egyre inkább növekszik a tanulók szembeállása az iskolával, csökken mindenfajta tanulás és művelődés vonzóereje. Ily módon a pedagógiai munka egyik súlyos belső konfliktusa — értékelési dimenziók egyoldalúsága — keresztezi azokat a törekvéseket, hogy a művelődés, a kultúra iránt fogékony munkásutánpótlás nevelődjön fel.” Ugyanakkor — főleg a párthatározat nyomán — vannak már lépések a helyzet javítására. A további fejlődés útja a „fiatalok többségét kellőképpen felkészíteni a középfokú továbbtanulásra”. A. G. LEGYEN A VENDÉGEM! ma délután fél 4-től fél 5 óráig az URÁNIA filmszínház emeleti előcsarnokában, amikor a | gy r | FESTI MŰSOR LEGÚJABB SZÁMÁT DEDIKÁLOM TAHI TÓTH LÁSZLÓ színművész Magyar Nemzet Tíz közül kilenc Vígjáték-bemutató Békéscsabán Juhász István első színművét tavaly mutatták be Veszprémben. Fiatalok problémájáról szólt az is, új vígjátékának címe ugyancsak arra utal, hogy közérdekű, tipikus témát dolgozott fel. Tíz közül kilenc fiatal hasonló problémákkal küszködik. A vígjáték alaphelyzete így már meg is született: van egy fiú, nevezzük Dávidnak és van egy leány, nevezzük Rékának. Dávid és Réka szeretik egymást. Mai történetben a fiatalok munka vagy tanulás közben találnak egymásra. Dávid és Réka évfolyamtársak egy vidéki egyetemen. Ha végeznek, természetesen összeházasodnak, de ettől még nincs dráma. A két fiatal boldogságának akadályai vannak. Az akadály: a szülők. Dávid édesapja főmérnök és egy rózsadombi villában él. Réka édesapja viszont esztergályos, anyja ruhagyári munkásnő, itt az igazi „mai téma”: a mésalliance. Egy esztergályos lánya és egy főmérnök fia nem lehet boldog, legfeljebb a vígjáték végén. Igaz, a főmérnök . .is munkásként kezdte, de azóta megtanulta, hogy francia konyha és skót viszki a divat, s a teniszpályán kötött társadalmi kapcsolatok igen hasznosak. A munkásszülők bölcsészlánya idegenül érzi magát a tolmács-titkárnő-szakácsnő-szobalánytakarítónő szerepében a kacsalábon forgó villában is. A nézőt azonban nem lehet becsapni, tudja, hogy a munkásból lett főmérnök nem teniszezik, nem golfozik, hanem elsősorban dolgozik. A szabad idejében is jobban szereti a futballmeccset, mint a követségi fogadásokat, jobban szereti a barackpálinkát, mint a viszkit jégkockával. Réka hazaköltözik, és Dávid, a hűséges férj boldogan követi aszszonyát az esztergályos házgyári lakásába. Igaz, Dávid újságíró, és a derék munkásember lenézi értelmiségi vejét, mert csak a kétkezi munkát becsüli. Ekkor viszont felmerül a kérdés, vajon miért nevelt értelmiségit a leányából, ha semmire nem becsüli az értelmiségi munkát. A hepiend ezután magától értetődik: a fiatal házaspár gyereket vár. A szülőkkel lakni nem jó, mindketten csomagolnak és elköltöznek. Hová? Ezt a kérdést már oldja meg közönség. Nyilván elmennek a tanács lakásügyi osztályára, megmondják, hogy ifjú házasok, az aszszony szíve alatt megmozdult a gyerek, legfőbb ideje, hogy külön lakásuk legyen. „Miért nem szóltak előbb? Tessék, itt egy lakáskulcs” — nyilván ezt válaszolja majd nekik az illetékes. De félre az iróniával. A könnyű műfaj se mentheti fel sem a szerzőt, sem a színház kollektíváját az igazmondás kötelezettsége alól. Hiába is foglalkoznánk azzal, mi is történhet ezután Rékával és Dáviddal, mert Réka és Dávid nem létezik. Ahogy nem létezik a golfozó munkás-főmérnök és nem létezik az a külföldre szakadt hazánk leánya sem, aki a szocializmus vívmányait a főmérnökkel szemben védi meg. A papirosvilágból áretet teremteni a színpadon vajmi nehezen sikerülhet Orbán Tibor rendezőnek. A játéktér, a színpadkép egy polgári társalgási vígjáték enteriőrje, a szereplők pedig „bemondásaikkal” tarthatják csak fenn a nézők figyelmét. Csinády István díszletei a régi Vígszínházat idézik, de nem is idézhetnek mást, hiszen Juhász István művének legnagyobb — talán egyetlen — erénye a jól megformált, szellemesen pergő dialógus. Ezek a párbeszédek pedig csak szépen berendezett szobákban hangozhatnak el. Orbán Tibor — igen helyesen — a szereplőket jellemző dialógusokra koncentrál, de így sem sikerül megfelelő összhangot teremteni a szereplők között. Főként az ifjú pár nem találja helyét sem a kollégiumi szobában, sem a villában, sem a házgyári lakásban. Déry Mária Réka szerepében hiába bájos, hiába ajándékozza meg a nézőt néhány kitűnően sikerült jelenettel, inkább látszik kedves, kardos menyecskének, mint három nyelven beszélő értelmiségi fiatal nőnek. Déry Mária alakítása így is üdítő szín az előadásban, hogy a megírt szereppel mégsem azonos, az nem a színésznő, hanem a szereposztás hibája." Kárpáti Tibor fiatal újságírója kevésbé meggyőző. Az öregdiákbölcsész dramaturgiailag felesleges figuráját Áts Gyula élettel telíti. Ahányszor a színpadra lép, meggyorsul, megélénkül az előadás. Dévay Kamilla mint hazalátogató disszidens vérbeli komikaszerepet formál. Kissé talán túlságosan finomkodó alakot kelt életre Bángyörgyi Károly a főmérnök szerepében, de gesztusai, túlhangsúlyozott udvariassága, visszafogott mozdulatai, színvonalasabb produkcióban is megállnák a helyüket. Körösztös István esztergályosa hangoskodásával, kivagyokmi vagyokságával, kissé naiv, de rokonszenves becsületességével reális, átgondolt figura. A vígjáték hiánycikk, a színházba közönség kell, A közönség pedig elsősorban szórakozni akar. Ilyenkor mindig felvetődik az örök kérdés: kultúra vagy könnyűműfaj, művészet vagy ipar. Tudjuk, hogy az igazság nem vagyvagy, hanem is-is. A közönségnek azonban van egy szélesedő művelődnivágyó rétege is, különösen a fiatalok között. A Békés megyei Jókai Színház közönsége többségében tizenévesekből áll, egyáltalán nem mindegy, fejlesztik vagy viszszafejlesztik ezt a hálás közönséget, amelynek számára a színház a kultúra háza, és az olcsó szórakozást másutt keresi, így méltán lehet csalódott, ha igényeit alábecsülik és a mai magyar szerző mai témájú darabjában egy operettvilág operettboldogságával találkozik. Kartal Zsuzsa Emlékezés Harangozó Gyulára című cikkünkben a középső hasáb második bekezdésének utolsó mondata értelemzavaró sajtóhibával jelent meg. A mondat helyesen így hangzik: „Ennek jegyében hozta létre azt az alkotókollektívát — Nádas Ferenc balettmester, Oláh Gusztáv rendező-szövegíró-tervezőművész, Fülöp Zoltán díszlettervező, Márk Tivadar jelmeztervező közreműködésével —, amely színpadra segíti Harangozó Gyula balettjeit”. Bernáth Aurél festőművész — Somogy megye szülötte — a kaposvári városi tanács megbízásából nagyméretű pannót festett a tanács házasságkötő terme számára. Péntek, 1974. november 1. Kétszázötvenezer könyveim Könyvvásár Frankfurtban Ez nem a közönség vására. Igaz, beengedik délutánonként a kíváncsiakat és a vásár utolsó napján a szerencsésebb könyvvadász már a jövő esztendő sikerre szánt új könyveiből is megvehet egyet-kettőt, méghozzá féláron, mégis igaz: a Majna-parti Frankfurtban nem a közönség találkozik a könyvekkel, hanem a kiadók és ügynökök egymással. Itt a könyv találkozik a piacával, azon a nemzetközi fórumon, ahol eldől: kell-e idegen ország, idegen kiadójának a hazai portéka. 1974: a huszonhatodik könyvvására volt Frankfurtnak. S a vásárt a növekvő számok jellemezték. 1950-ben még csak nyolc ország száz kiadója mutatta be áruját. Esztendeje már hatvanra emelkedett az országok és háromezer-nyolcszáznegyvennégyre a kiállítóké. 1974 ismét rekordot döntött. Háromezerkilencszáz könyvkiállító és hatvankét ország mintái — új országok is, köztük Szomália, Togo és a válságoktól gyötört, könyveivel mégis itt szereplő Ciprus. És kétszázötvenezer könyveim. Ezt a kétszázötvenezres számot nem tudom érzékeltetni. Talán csak egy szörnyű hasonlattal. Tömegük akkor felfogható, ha belegondolunk, hogy ezt a kétszázötvenezret még nem olvasták, csak a lektorok, a kiadók, az ügynökök. Megszületetlen csecsemők, köztük több ezer halálraítélt. Egy könyvmészárszéken, ahol kiadói érdek, vagy éppen a nehezen érvényesülő kulturális kíváncsiság kiválasztja majd azt, ami túléli a megjelenés pillanatát. * Felkerestem egy kicsiny kiadót. Esztendőnként mindössze hat könyvet bocsát piacra. Sovány, angol úr, áruját (kiállítási cikkeit) néhány példányban egymaga fuvarozza át a Szigetről a kontinensre. Bérli a kiállítóparavánokat a két papírmasé falat, mely elválasztja a legnagyobb angol kiadótól. S ezért a kicsiny falért jön át Angliából. Otthon ez a közelség elképzelhetetlen. Akik a nagy kiadónál megfordulnak, az ő kis üzletébe soha sem kopogtatnak be. Frankfurt az eltévedés esélyét kínálja neki. Hogy talán, ha már valaki a nagy kiadónál jár, benéz, bekukkant, bekacsint a kicsinyhez. Ezért a kis kiadó, kicsiny szekrényében az írországi és a skót whisky. Ha vendég jön, kínálja. Én esztendők során át figyeltem a kis kiadót. Egyetlen hét alatt jó, ha egyetlen látogatója volt. Gyűrött arcával, kese bajuszával, mintha vaskos közgazdasági elemzéseket igazolna. Ahogy a kistermelőt felfalja a nagy, ahogy trösztök és kartellek ... * Nincs a bestsellerlistáknál csüggesztőbb olvasmány. Az angol és amerikai bestsellerlistát John Le Carré, a kémíró vezeti, Frederick Forsyth, a kémíró előtt. Az előbbi nevét egy német kisvárosról írott, magyarul megjelent regényéből ismerhetjük, az utóbbiét még nem. Ezek az írók már lábon kelnek el. Nem várják meg az angol nyelvű kiadást. John Le Carré anyanyelvével egyidőben németül, franciául és olaszul is megjelent. John Le Carré természetesen azzal is hat olvasóira, hogy álnevet visel: mögötte az angol titkosszolgálat egykori felderítő tisztje rejtezik, aki titkos információiból, tapasztalataiból építi regényeit. Nem rossz író persze. A szórakoztatóipar törvényeit még a titkos dossziéknál is jobban ismeri. Akárcsak a nála jóval kisebb képességű , de a filmiparban nagyobb sikerű Frederick Forsyth. Már készülnek Magyarországon is bestsellerének filmváltozata, a Sakál napja bemutatójára, ha igaz. Hogyan akarta egykor De Gaulle-t megölni egy magányos gyilkos és hogyan akadályozza meg a kövérkés, külsőre nem sok illúziót keltő rendőr. A szép és vonzó gyilkos , az öregedő rendőrtiszt: meddig kísért még ez a klisé? Dehát John Le Carré és Forsyth sikeréből nemcsak arra lehet következtetni, hogy könyvek közül a szórakoztatót keresi a közönség. Hanem egy ennél mélyebb és figyelemreméltóbb jelenségre. Hogy mindkét író dokumentumjelleggel ruházza fel a fikciót. Hogy kitalált történeteiket, mint valóságot árulják. Számok is tükrözik, de a frankfurti könyvvásár üzletkötéseinek sora is: a tényeket hordozó, dokumentumjellegű, vagy népszerű-tudományos irodalom van előretörőben. És kezdi kiszorítani a merő képzelet játékaira épülő szépirodalmat. A kétszázötvenezer könyvnek immár több mint kétharmada tartozik ebbe a kategóriába. S a magyar könyvek „üzletkötésénél” is vezet a tudomány, az ismeretterjesztés.* Már hírül adták az újságok: újabb külföldi kiadó kötötte le Lukács György műveinek teljes kiadását. Ezúttal olaszul jelenik meg a marxista esztétika legjelentősebb kortárs képviselőjének munkássága. A magyar „stand”, a magyar könyvkiadók otthona különben a megszokott képet mutatja. Kíváncsi tárgyalófelek, akik a kifüggesztett falinaptár szigorú beosztása szerint jelennek meg a tárgyaló kuckókban. A Kultúra, a Szerzői Jogvédő, a Corvina és az Akadémia könyvkiadójának képviselői nagyrabecsült partnerek Frankfurtban. Hiszen mi nemcsak „eladók” vagyunk, hanem „vevők” is. Minden újságíró ízléses nylontasakban kapja meg érkezésekor a világ könyvkiadásának adatait. Magyarország (az UNESCO hivatalos beszámolója szerint) 1970-től 1972-ig közel húszezer új könyvet adott ki. Számadataink megközelítik a lakosságra ötször nagyobb Itáliát, lefőzik Dániát. Az 1971-es esztendőben egy ezerötvenhárom idegenből fordított könyv látott napvilágot nálunk. S fordítva? Mennyi a szellemi exportunk? Ebben a tekintetben óvatosnak kell lennünk. Német nyelvre 1972—73-ban negyvenhárom magyar művet fordítottak le. Ebből tizenhárom volt a szépirodalom. A világ könyvkiadási tendenciáját ez a számadat nagyon világosan tükrözi. A világ kíváncsisága inkább a szakszerű felvilágosítás és (mint Lukács példája mutatja), a szocializmus elméletének fejlődését kíséri nyomon nálunk. Szépirodalmunk nehezen küzd meg a nyugati világban a „könyv” ellen támadó erőkkel és a közönnyel.* Könyvkiadásunknak a szakemberek között tekintélye van a világban. A nagyhírű Faber & Faber igazgatója, Peter DeSautoy hivatalos kultúrcsere alkalmából látogatott el hozzánk esztendeje. Azóta is a magyar könyvkiadással példálózik. Szerinte csak az olyan közvetlen kereskedelmi érdektől függetlenedett könyvkiadás tudja betöltetni a hivatását, amilyen a miénk. Illyés Gyula egyszer pontosan meghatározta a világirodalmi értéket. A világirodalmi érték nem az, amit föltétlenül befogad egy-egy kultúra gazdasági és társadalmi rendtől szabályozott köre. Hanem az, ami akár egyetlen nyelvibe zártan is: világirodalmi rangú. S a magyar irodalom számos — olykor egyetlen nyelvre sem lefordított alkotása — az. Része és egyenrangú része a világ irodalmának.* Frankfurtban persze irodalom és pletyka elválaszthatatlan. Különös egybeesés: az irodalmi Nobel-díjakat a frankfurti vásár idején osztják. Egy svéd kiadó „standján” vendégeskedem. Tavaly, még a Nobel-díj osztás idején egy könyvet ajánlott nekem Patrick White-ról. Három nap múltán Patrick White kapta meg a Nobel-díjat. Most ő már a jövő esztendő Nobel-díjasát latolgatja. Gra-ham Greene-t tippeli: Ungvári Tamás