Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

17 JÓKAI ANNA MINDHALÁLIG Egy új regény részlete — Eredj Ki! — kiált Törtei. — Dolgozom. — Látom — mondja a fele­sége. — Munka! Nyolcvan beteget ellátni, nyolctól tizen­kettőig: az munka! Azért is leül a heverő sar­kára, lábát maga alá húzza, álla előreugrik. Törtei fölemel az íróasztalá­ról egy vékony, üres géppapírt és arrafelé tartja, amerre a fényt sejti. A vízjelet vizsgál­ja. Senki se tehetett róla, sen­ki. Legkevésbé az a szeren­csétlen szigorló orvos, akit ak­kor éjjel kiküldtek. Rendha­gyó tünetek voltak, rendha­­gyóak. Csak, ha esetleg Gabi­­ra hallgatok és bevágódom egy taxiba a gyerekkel... De ő sem mondta követe­lően. Csak említette. Javasol­ta. Hiszen mindig óvatos volt. Tapintatos. És amikor már sok mindent értett, akkor is meg­játszotta a naivat, azt hitte, az idő szövetségese, és én ma­gamtól is ráébredek: késő. Légvárak. Radgomolyok. Ki nem élt kamaszkori vágyak. — Járt utat a járatlanért el ne hagyd! De hát az emberiség! Mi len­ne, ha ez az elv ... satöbbi. Győzködtem vele és győztem. — Hát akkor próbáld — mondta Gabi, hősies-nagylel­­kűen — Pörzsike csendes. Fél­revonulok vele a sarokba. Ugye, Pörzsike, okos kis boga­ram, amíg Atya dolgozik, lát­szunk a sarokban? Pörzsike többször egymás után igent intett, olyan heve­sen, hogy a kis nyaka majd le­törött. Plédet terítettek a földre, hogy a műanyag kockák ne csörögjenek, ott szöszmötöltek­­sustorogtak angyal-békésen a kályha mellett, Pörzsike hang­talanul nevetett, csak az a pi­ci pofája állt csáléra a bol­dogságtól, amikor magasra épí­tette a tornyát, s az nem dőlt össze. Én meg szép kényelmesen az asztalnál, könyökölve. Kerá­­mia-hattyútálban napraforgó­­mag az orrom előtt, hogy, le­gyen mit rágcsálnom közben, amíg a gondolatok jönnek. Hiába köpködtem szanaszét a szotyolahéjat. Zavart a kép a sarokban, úgy éreztem, en­gem kicsuktak valahonnan vagy valamiből, és persze, ne­kik jó. Egyáltalán: akkor már évek óta nem vettem tollat a ke­zembe, csak hazugságok böf­fentek fel, az előregyártott un­dok közhely-bölcsességek: „bi­zony, bizony, ez az élet drága barátaim”, ugyan, rajzoljunk inkább helyette, féllábú ku­tyát, tengeri ázülékállatkát, polipokat. . . — Ha egy zsák túlságosan megtelt — mondtam, emlék­szem arra az estére, már nyár volt, Pörzsike szakácsos-piskó­­tás napozóban bukfencezett a rongyszőnyegen —, ha egy zsák túlságosan meg van tömve, egyszerűen nem lehet kiönte­ni. Érted? Kell valami erő­szak, ami az első adagot kité­pi. — Nem értem — mondta Gabi —, tulajdonképpen mit kívánsz? Nem nekik mondtam, de­hogy. Magamnak, csak ma­gamnak. — Itt van minden — gyűr­tem a homlokom, pótlék volt ez, fröcskölő szavak csupán. — Az a pofa, például, ötvenegy­ben ... húszfokos mínuszban dolgozott, kesztyű nélkül, hi­deg vasakat cipelt a méhésze­ti raktárban, emlékszem, és az a sok vas nemcsak hideg, de mérhetetlenül mocskos is volt, és az az ember is mocskos volt, előhúzta a zsebkendőjét, amíg faggattam a munka értel­méről és dicsőségéről, a zseb­kendője is ragadt. Kifújta az orrát, az orra is fekete lett, rongyos bakancsa mögött koc­kás kapca türemlett, aztán vitte tovább a vasat, a vas vé­ge zengő hangot adott a köve­zeten. Szaladtam utána, bá­tyám, várják a riportot, van-e panasza, a nagyvilágnak mit üzen. Megállt végre, azt felel­te fásultan, a nagyvilágnak nem üzen semmit, panasza sincs, csak rövid az ebédidő. Ez az egyetlen. A riport meg­jelent, kifizették, többet kap­tam érte, mint az ő hetibére. — Na látod — mondta Gabi reménykedve, hintáztatta Pör­­zsikét széttárt térde között. — Írd le. Csak le kell írni... — Jolanda néném halála! A gyűlölt, felvágós Jolanda! Aki­nek soha nem fájt semmi. Aki széles karimájú kalapot hor­dott télen-nyáron! Ahogy ott feküdt, dobta-vetette magát, és átkozódott, siratta a kényel­mes, szép életét, a kalapját, a gumikerekű kocsiját, átko­zódott, egyszerűen nem tudott leszakadni. Már három napja haldoklott egyfolytában, de még mindig eszébe jutott va­lami a boldogságból, a távo­lodó földi javakból jegyenként szólongatta, egyenként siratta el őket, s én akkor úgy érez­tem, mégis az anyám volt a szerencsésebb, a félresikerült, örömtelen éveivel, az utolsó, könnyebbült sóhajával, ahogy belesimult a halálba, mert ő jobb, más világokba remény­lett belépni általa ... Csak a halál oszt igazságot, csak a halál az irigyek enyhítője. — Írd meg — mondta Ga­bi, kissé bizonytalanabbul —, ha leírod, talán világosabb lesz. Nem ilyen keserű a te igazi éned! Bámultam rá. Nem ilyen keserű. Vajon kit szeret? Va­jon kinek, minek az ábrázat­­ját hordhatom éppen? S ho­gyan, mikor vettem át az ő vágy képeit? Ott lebegett a közlés a szá­mon. Mintha technikai aka­dályt kéne csak legyőznöm, s áttenni egyik jelzőrendszerből a másikba, úgy éreztem, de ez nem sikerült, éppen ez. — Végeredményben igazán megszenvedtél érte — biztatott Gabi, csiklandozta Pörzsikét. — Csak görcs, ami később fel­oldódik ... Megszenvedtem érte? Más is megszenvedett, nem ennyit, többet, sokkal többet. Ez ön­magában semmi. Egyet hazud­tam, s az volt az én szenve­désem, hogy tudtam: hazudok. Valahogy azt képzeltem, elő­ször kivívok magamnak egy védett helyet, elhitetem, hogy veszélytelen, sima tollforgató­­nak születtem, ügyes sakkozó­­nak, aki csillámot fest minden repedésre, s majd aztán lé­pek elő .. . teljes vértezésben. De aztán ezt a lehetőséget is elrontottam. Azzal, hogy a legdöntőbb pillanatban nem bírtam hazudni. Ilyeneket gondoltam, akkor, ott Gabi mellett, és undorod­tam régi­ magamtól, még a „hősiességemtől” is undorod­tam, amely összecseréltette ve­lem az utakat, a személyes be­avatkozást az írói cselekvéssel. Ugyanakkor persze büszke is voltam, Törtei Géza bátor fickó, tettekkel és konzekven­ciákkal, legfeljebb belefullad a maga töltötte zsákba, mert hiányzik az erő, ami az első csomót kitépte. — Az erő, érted? — kiál­tottam Gabira. — És ne hin­­táztasd már azt a kis boldog­talant ...­­ — Nem. Nem értem. — Ga­bi félt, felkapta a gyereket a puha szőnyegről, mintha ingo­­ványból mentené, s bezárta, szorosan az ölébe. — Nem tudom, mit kívánsz tőlünk. — Ha lenne valami... ha történne ... ami megmozgat­ná ... — De hát mi? — kiáltotta Gabi hisztérikusan, soha nem szokott így kiáltozni, Pörzsike be is fogta a száját csöpp kezével. — Vér. Vér kell. Vér nélkül nincsen élet... Nem ponto­san így mondtam, nem. De az a szó: „vér”, elhangzott. — Minden alkotás vért szív el alkotójától — mondta Ga­bi, remélte, hogy megértette. — Végül még belerokkansz . .. Hiszen, ha elég lenne a te véred. Tisztességes alku. Át­­ömlesztés, nemes, önkéntes sor­vadás, a duzzadó, virágzó mű­ves fejed felett. De a szüle­mény örökké éhes, telhetetlen. A világ összes nedveire áhíto­zik. Szívókorongjait a te ár­tatlanjaidra tapasztja. ’— Ha történne valami — is­mételtem, a szoba egészen be­sötétedett. — Valami, körülöt­tem ... Gabi felállt. Sápadt lett, na­gyon sápadt, a szeplői a sötét­ben is világítottak. Pörzsikét a háta mögé dugta. — A saját bőrötöket — mondta, gyűlöletesen hideg volt a hangja. — A saját bőrö­töket vigyétek vásárra. Rok­kanjatok bele. gik­. De, hogy mást is ...? Milyen jogon? Ha legalább elhihetnéd, hogy ez a szülemény csak kölcsön­be vette, s valamikor visszahul­­lajtja az áldozatokat. Hogy megtermékenyíti velük ezt a nyomorú földet. A ráncos lel­keket kisimítja. Hogy nem ön­magad sokszorosítására lenget­ted alvadt­ bíborszín léggömb­jeid. Megöleltem és szerettem őket, annyira szerettem azt a gyereket, ahogy az arcát az arcomhoz fektette, mindig me­leg arcocskáját, az orromon végigsikló ernyős­­szempilláját, annyira szerettem! De egyetlen sort sem tud­tam leírni. Aztán az ügyeletes orvos el­ment azon az éjszakán, és Ga­bi javasolta, hívjunk mentőt, de vaklármát csinálni, sem­miért? Nem hívtunk, másnap is megnyugtattak, otthon is fekhetne, csak óvatosságból szállítják be. Pörzsikének nagy fájdalmai lehettek, tátogott, a fejét söpörte, a fejét, egyfor­ma mozdulatokkal, mintha bo­garak rágnák, de még akkor is képes volt mosolyogni, ez­zel tévesztett meg minket, a főorvost, a világot, ezzel az olvatag, nyugtató mosollyal, még a koporsóban is arcán tartotta, úgy maradt a kicsi szája, cakkban. Álltunk a kórház folyosóján. Gabi kezében egy pár papucs­ka, kérték, hogy hozzuk be, ha esetleg lelép a kőre... Az orvosok még föl sem ocsúdtak, úgy halt meg. Fe­gyelmezetten, agyhártyagyul­ladásban. Álltunk, és Gabi letette a papucsot. Katonásan, rendben. Nem sírt, csak én sírtam. — Megkaptad — mondta. Törtei nem találja a vízje­let a papíron. Bágyadtan elej­ti, a papír lebeg néhány má­sodpercig, aztán Gizella lába elé borul, a földre. — Nem bírom — mondja Gizella. — Gyereked sincs. Mi bajod voltaképp? — Gyerek! — kiált Gizella. — Melletted? Neked? Akkor már tudtam, hogy Gabi és én örökre befejeztük. De védekeztem. Kisszerűen, ahogy lehetett. — Te járattad márciusban sapka nélkül! — Azt kívántad, ne kényez­tessem! — Te beszéltél az orvos­sal ... — Már régen útban volt ne­ked. Egy vagy két hónapig a vá­dak összetartottak még. Aztán elfogytak a szidalmak, a variá­ciók kiégtek. Akkor Gabi új­rafogalmazta: esetlenül, sután, mint aki próbálja a lehetet­lent. — Nyugodj meg. — Úgy le­fogyott, hogy lötyögött a bőre. — Nem te. ő maga ment el. Megtette érted. A szeme megtelt könnyel, de ez a könny nem csordult le többé, ott rekedt a szemgo­lyóban. — De most csináld! — Mert nem viseli el a hiú­ságod, hogy egy-két évig ne forogj a piacon. Nincs türel­med. Nincs benned alázat — mondja Gizella. — Egy kicsit engedett a köz­érzetem. — Törtel sétál, tap­sol, páros lábbal ugrik egyet. Gizella megint rágyújt, a füstöt modorosan előre fújja. — Te azt játszod, hogy mély­hűtöd magad. S egy kedvezőbb időben egyszerűen olvadni kezdesz és életre kelsz megint. Törteinek tetszik. Kezét zsebre dugja, kamaszosan hin­tázik a sarkán. — Ugye, szeretnél közös ne­vezőre hozni a bohócokkal? — kérdezi. — Ugye, akkor köny­­nyebb lenne neked? — Mindenesetre egyértel­műbb. — De hát én nem vagyok olyan, mint a Duharovics ... — átvált, panaszos — én nem állítok meg senkit az utcán, hogy legutóbbi remekművem­ről nyilatkozzék ... nincs zse­niképzetem, mint a Duharo­­vicsnak... — Ez mind nincs — mondja Gizella színtelenül — és nem viselsz grúz hímzett sapkát a kopaszodó fejed tetején, nem vagy alkoholista és nyilván­tartott elmebeteg. Ezt már többször tisztáztuk. — Grúz hímzett sapka! — Törtei felnevet, élet költözik az arcába, most szép és szá­nandó. — Kíváncsi vagyok, ma este is abban jön-e? — Éjjel se teszi le — moso­lyog Gizella, a mosoly még fanyar, de valami színesedik. — Szerintem már teljesen hü­lye. Csak a tömjént bírja, vi­gyázz ... — Hogy unom a süket törté­neteiket ... — Ez a társaságod — mond­ja Gizella tárgyilagosan —, a legjobb esetben szellemes anekdotákra telik.­­ — És a te orvoskompániád? Emlékszel, milyen szörnyű volt? Emlékezhetsz. Úgy bá­multak rám, mintha én lennék a központi, eredendő kóroko­zó. A feltárandó és elpusztí­tandó alapvírus. — Ez nem novella! — fi­gyelmezteti Gizella. Törtei felkapja a fejét, az íróasztalhoz ugrik, felemeli a mappát, néhány kusza szót re­ménykedve feljegyez. Mezei András RÁCSOK Sosem az előszoba felöl mindig a konyha felől látogattuk a nagyanyát mindig a rácsos gangon át apa anya és unoka bögrén az arc arasznyira melege mélyről illanó ittunk teát az volt a jó a suttogás mely visszaszállt a bögréből mint az ima hogy mintha lenne jelenés hogy aki szól még az felel a hang a mélységek színén nem válik el nem válik el a jobbik arc az arc előtt a megromló és az örök miként a tett és az Ige Magyar Nemzet Vihar Béla AZ IDŐ MUTATÓI Vajon eltűnődtél már az óra számlapjának vándorairól, amint e miniatűr égbolt­­ körpályáján, bolygó módján keringenek? Virrasztva az éjszaka mélyében megismertem mozgáso­áz mágikus balettjét, az idől szívdobogásának ütemére. Villódzó fémmutatók szerelmi tánca, a nyúlánk ifjú pergő piruettje, kicsiny és kecses kedvese körül. Találkozásuk percnyi csak csupán, s máris távozik a hódoló, hogy újra meg újra visszatérjen, megismételvén az egyesülés röpke mámorát. Vagy a számjegyek állomásain, üzenetváltó futárként, a múlandóság egy-egy titkát súgják meg egymásnak? Láttam e lüktető szerkezetbe táplált kódjelek geometrikus szögeit. A gyorsabbik a száguldó remény, a lassúbb neve óvatos valóság? Az egyikük a bátor géniusz, merész lépteit követi tétován ballagó társa, a pillanatok ezüst sugárívén. Óramutatók kettőse: a lét folyóját karcoló, karcsú evezőpár; szárnyak metsző irama; az örök születés csillogó küllője, ahogy sebesen suhan, mint az illandó álom, mint a felhőt röpítő rebbenő szél. Sárándi József NÉGYSOROSOK Jóslat Nő a hazug mese lombja, cigánynő a jövőt mondja, s a tenyeremre rajzolt semmi a világra akar kéredzkedni.­ ­ Tükör vagy jársz és nézel, tükör vagy, ha kél a nap, ha jő az est, ki visszanéz rád mintha ten­­magára, káromkodik vagy nevet. Zirkuli Péter LÁTOD, én most már úgy vagyok, személyem nélkül utazok. Megyek a sorsnélküli tájon, Téged is végképp ittfeledve. Boldog igék fürtje volt a számon. De nincs már ott, ki észrevenné A láthatatlan látomásban. Magamat végleg odazártam. Hangom sincs ott, sem alakom, Csak gesztusaim kataton Árnya a szétszivárgó boltozaton. Hasonlatok tetemén Lépked a szónélküli én. Sejdítné holdbéli tájakat. De várhat akármi fényre, Vándor egekben ugyanaz a kép: Megyek a sorsnélküli tájon, És szememnek nincsen pihenése A láthatatlan látomáson Tornai József HOLNAP 1. Holnap még nem holnap még nem látlak holnapután lesz a te napod holnapután jön a látomás-nap ,és holnapután föltámadhatok. 11. Holnapután holnapután nyílnak­­ meg a tiszta szavak és egek holnapután te­ szíved elringat holnapután én is te leszek. 2. Csókolj meg te is én is megcsókollak folyó a ma is tenger minden holnap győzött a part is most a mély is győzzön vetkőzz le te is én is levetkőzöm. Folyó a ma is tenger minden holnap csókolj meg te is én is megcsókollak vetkőzz le te is én is levetkőzöm győzött a part is most a mély is győzzön. .Vasárnap, 1994. november 1I.

Next