Magyar Nemzet, 1975. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-02 / 205. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT A szerkesztő életműve Mindabból, ami irodalommal és újságírással kapcsolatos, ta­lán erről tudju­k a legkeveseb­bet: a szerkesztő életművéről. S amit tudunk, abban is több a sejtés, a megérzés, mint a konkrét, körülhatárolható is­meret. Épp ezért tesz szert kü­lönös érdekességre, ha olyan valaki beszél erről, akinek pá­lyáján fontos szerepet játszott a találkozás a magyar Szer­kesztők egyik legkiválóbbiká­val s a maga személyes élmé­nyeiből a közérdekűt, az álta­lános érvényűt tudja kiemel­ni, miként Karinthy Ferenc tette a Gondolat legutóbbi adá­sában, nemrég megjelent, poszthumusz könyve kapcsán emlékezve Mihályfi Ernőre. Mihályfi életművének csak egyik, látható, vagy inkább, könnyebben megközelíthető része ez a maradandó írásokat egybegyűjti kötet. A másik, a láthatatlan rész: ott rejlik egy­szer s mindenkorra beleépülve mások munkásságában, fejlő­désük irányában, műveik jel­legzetes arculatában. Míg Karinthy Ferenc szavait hallgattam, azon kellett eltű­nődnöm, hogy mennyire meg­határozhatja egy korszak iro­dalmának, újságírásának szín­vonalát az, milyen szerkesztők válogatják ki a tehetségeket, kiknek adják meg s kiktől ta­gadják meg a publikálás lehe­tőségét, milyen irányba tere­lik a kiszemeltek fejlődését. Úgy vélem, egy-egy alkotói pályakép mérlegelésekor nem szoktunk kellő fontosságot tu­lajdonítani annak a tényező­nek, hogy a puszta képesség önmagában kevés a nagy tel­jesítményhez. A lehetőségek hiánya, a társadalmi igény el­apadása még komoly tehetsé­get is visszafejleszthet, elsor­vaszthat — ugyanakkor ezek megléte, folyamatossága, az állandó bizalom légköre a ki­sebb tehetséget is önmaga sok­szorosává növesztheti föl. Mindez pedig a szerkesztők fe­lelősségérzetének, hozzáérté­sén­ek függvénye, egyebek közt. Akik pályájuk valamely sza­kaszán Mihályfi Ernővel talál­kozhattak, éppen e lényeges momentumok tekintetében sze­rencsésnek mondhatják magu­kat.­ Magyar atom A hatvanas évek elején jót derültünk Moldova György karcolaton, amely arról fes­tett — akkor találónak látszó — torzképet, miképp is menne végbe hazánkban egy atomerő­mű felépítése. Maga a puszta lehető­ság, hogy nálunk ilyes­mire sor kerüljön, egy évti­zeddel ezelőtt még szatirikus formában is a fantasztikum vi­lágába tartozott. S íme, most egy javában épülő, 1760 mega­wattosra tervezett erőmű építkezéséről adhatott színes körképet a Húszas stúdió mű­sora. Hegyi Imre riporter Paksra látogatott el, mindenütt fiatalokkal találkozott: egy fia­tal tudomány első jelentkezése hazai, gyakorlati formában, természetszerűleg vonzotta és vonzza magához az ifjúságot. A majdnem 40 milliárdos beru­házás irányítói közt épp úgy akad 1939-ben keltezett diplo­mával rendelkező mérnök, mint ahogy a mecseki uránérc­bánya dolgozói is átlag 30 éve­sek. A paksi öregek közt elein­te akadtak, akik ijedtükben ,,hányták magukra a keresz­tet”, ha csak meghallották is, hogy valaki az atomerőmű építkezésén dolgozik, de a sze­mük előtt kifejlődő valóság fo­kozatosan eloszlatta előítéle­teiket s ezek helyére kíváncsi­sággal vegyes bizakodás költö­zött. Sok színes emberi portrét és sok alig ismert, fontos infor­mációt hallottunk, tehát min­denképpen hasznos és kelle­mes órával ajándékozta meg hallgatóit ez a műsor. A pusz­ta érdekességnél egy fokkal mégis többre tört. Bevezetőjé­ben a fiatalok szájából oly gyakran elhangzó panaszt idézte föl, mely szerint a mai ifjúság lekéste a hősi tettek korszakát, a lelkesítő és ro­mantikus nekibuzdulásokat, számára már csak ,,pótcselek­vések” maradtak. Amit ezt kö­vetően a riportokból megtud­tunk, külön kommentár nélkül is meggyőzően cáfolta ezt a nézetet. A hamis elképzelések és a velük ellentétes valóság egymás mellé állítása tette a műsort lényege szerint mo­dernné, s emelte ki a hasonló adások átlagából. (­Szerkesztő: Kovalik Márta.) Mikrolánc Előre követelt „hálapénzről”, botránnyal kikényszerített borravalóról, viszontszívesség kilátásba helyezésével kicsi­kart ügyintézésről, a szolgálta­tónak kiszolgáltatott állam­polgár helyzetéről vitáztak — ki névvel, ki névtelenül — a Mikrolánc résztvevői. Talán mondanom is fölösleges, hogy azok kívántak a névtelenség leplébe burkolózni, akik be­vallották, hogy esetenként el­fogadnak, sőt: el is várnak kötelességük teljesítéséért effé­­le „külön­juttatást”. Abban, hogy ez a mind szélesebb kör­ben elharapódzó társadalmi jelenség káros és harcolni kell ellene, kivétel nélkül minden megszólaló egyetértett. A hely­zet szubjektív és objektív okait megvilágító érveik közül kettőt emelek ki, mint olya­nokat, amelyekről e kérdés kapcsán jelentőségükhöz­­ ké­pest ritkán esik szó. Az egyik: a szolgáltatások alacsony szín­vonalú szervezettsége, továbbá a hiánycikkek jelentkezése, hiszen annak okát, hogy elve­gek monopolhelyzetbe kerül­nek, itt kell keresni, nem egy­szerűen morális felfogásuk in­­gatagságában. A másik, nem kevésbé lényeges oldala a kér­désnek, hogy az ország lakói­nak többsége — például a nagyüzemi dolgozók — egy­szerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy borravalót, hálapénzt s egyéb szívességet követeljenek munkájukért. A vita részvevői és hall­gatói osztoztak a felháborodás­ban és meggyőződésükben megerősödve kelhettek föl székükből a műsor végeztével. Sajnos, ahogy az antialkoho­lista előadásokat főként anti­alkoholisták látogatják, ahogy az antifasiszta filmek és könyvek közönsége elsősorban az antifasiszták köréből ver­buválódik, úgy, attól tartok, ezt az adást is talán azok kí­sérték figyelemmel, akiket kü­lönösebben nem kellett meg­győzni a tárgyalt jelenség ká­ros voltáról. Nem a Mikro­­láncnak rovom fel, csupán töprengésként írom ide, hogy az lesz az igazi fegyvertény, ha megtaláljuk a módját, mi­ként lehet azokra is hatni, akikről szó van. Mert ők egy­előre nem szállnak vitába ve­lünk, csak éppen napról napra folytatják az általunk kárhoz­tatott gyakorlatot. Nyerges András Eltemették Novotny Emil Róbert festőművészt Hétfőn a Farkasréti temető­ben kísérték utolsó útjára Novotny Emil Róbert festőmű­vészt. A ravatalnál lerótta ke­gyeletét kulturális és művé­szeti életünk számos ismert személyisége. A Kulturális Mi­nisztérium, a Magyar Képző­művészek Szövetsége, a Mű­vészeti Alap képviseletében dr. Dömötör János, a hódme­zővásárhelyi Tornyai Múzeum igazgatója búcsúztatta az el­hunytat. Méltatta életútját, művészpályáját, felelevenítette a művész kedves témáit, szín­­gazdag, derűs tájképeit, port­réit fiatal lányokról, gyerme­kekről. Példaként idézte hu­manizmusát, töretlen hitét, amely élete végéig meghatá­rozta magatartását. SZÍNHÁZAK mai műsora Nemzeti Színház (Budavári Pa­lota): Árva Bethlen Kata: A szo­nettek fekete hölgye (fél 8) — Fő­városi Nagycirkusz: Szünnap — ŐRI rendezésében: Zenés német— magyar nyelvű irodalmi koktél (Korona cukrászda. I., Dísz tér 16.) (közr: Hacky Tamás és az Ex Antiqius e., Mikes Lilla, műsorve­zető: Fikár László) (fél 8). A veszprémi Petőfi Szín­ház hétfőn évadnyitó társulati ülést tartott, amelyen Péter­­vári István igazgató ismertet­te az új szezon terveit. A most kezdődő évadban öt magyar szerző művét adják elő, két művet első ízben a veszprémi színház mutat be: Száraz György és Kocsis István egy­­egy drámáját. Masat Nemzet ,K e d d, 1975. szeptember Jó tervekkel kezd új évadot a Magyar Filmek Mozija Dicséretes már az i­s, hogy ez a mozi nem nevezi magát filmszínháznak. Ideiglenesnek szánt neve — Magyar Filmek Mozija — éppúgy megszokottá válik, mint ahogyan négy és fél hónap alatt kezd már ki­alakulni állandó törzsközönsé­ge is. A kezdeti eredményeket még az is értékesebbé teszi, hogy nyáron születtek, amikor a hagyományos felfogás szerint csak­ habkönnyű és rendszerint igénytelen filmekre jön be a közönség. A Magyar Filmek Mozija a nyár közepére elérte korábbi látogatottságát, s né­hány műsorán — például a Jan­­csó-filmek hetén — egészen megtelt a nézőtér, a telt ház közönségében vissza-visszatérő arcok tűntek fel. Hosszú évek előkészületei és aggályoskodásai után jött létre ez a mozi, az első néhány hét mégsem volt könnyű. Körúti mozi ez, ami azt jelenti: ré­gebben a nézők nagy része „beugró néző” volt, nem na­gyon válogatott, izgalomra és kalandra vágyott, a műsor töb­­bé-kevésbé eszerint is alakult. A magyar filmnek sokszor, so­kan rossz hírét költötték, így várható volt, hogy amikor a Bányász mozi homlokzatára április közepén fölkerült a Magyar Filmek Mozija elneve­zés, megcsappant a látogatás, sőt, gyakran hagyták ott nézők az előadást. Szerényen terjesztették hírét az új mozinak, így talán el­mondható, hogy elsősorban az a közönség talált rá, amely régóta látogatta a korábbi ma­gyar filmtárlatokat. Erre mu­tat az is, hogy a közönség egy része láthatóan messzebbről jön ide, kiválasztott filmet nézni. Az új évadban, így tervezik, nagyobb lesz a hírverés. Igaz, a mozi vezetői szerint nem annyira reklámra kell töreked­niük, hanem közönségkapcso­latokra. Valószínűleg azt je­lenti ez, hogy elsősorban törzsközönségre számítanak, állandó nézőkört akarnak ki­alakítani. Ezt a célt szolgálja majd a névre szóló propagan­da. Régóta nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta mozinak — más kulturális intézményekhez ha­sonlóan — az állandó, a folya­matos kapcsolat érdekében le­velezésbe kell kezdenie közön­ségével. Az első lépés: a cím­jegyzék összeállítása. Azt ter­vezik, hogy az előcsarnokban kívánságládát helyeznek el, s havonta egy-egy napon az ide bedobott lapokon javasolt fil­met vagy filmeket vetítik. A javaslattevőket postán értesí­tenék, hogy az „ő filmjük” mi­kor kerül sorra, egyszersmind az így kapott címek alapot ad­nak a levelező hírverés meg­kezdéséhez. Ez a levelezés persze áldo­zatokat követel kezdetben. Hasznos lenne például néhány folyóirat előfizetőinek egy-két alkalommal megküldeni a Ma­gyar Filmek Mozija toborzó levelét, hiszen Valószínű, hogy a Filmkultúra, a Valóság, az Elj írás, a Kortárs előfizetői közül jó néhányan örömmel kísérnék figyelemmel a Ma­gyar Filmek Mozija műsorát. De az­ sem lehetetlen, hogy so­kan azért dobnák be címüket a kívánságládába, hogy a fo­lyamatos műsortájékoztatást megkaphassák. Vitatott, hogy ez az előzetes tájékoztatás mennyi időre szól­jon. Sokan azt javasolják, hogy a Magyar Filmek Mozija — más stúdiómozikkal együtt — hosszabb időre dolgozza ki műsorát és erről rendszeresen tájékoztassa törzsközönségét, hogy ki-ki az őt érdeklő filme­ket már jó előre előjegyezhes­se. Mások amellett kardoskod­nak, hogy időszerű események­hez — kitüntetés, fesztiválsi­ker — frissen kell alkalmaz­kodni. Valójában ez a kettő aligha ellentétes, hiszen a hosszabb időre megtervezett műsorai egy-egy időszerű ese­mény alkalmából lehet változ­tatni, s néhány esemény többé­­kevésbé előrelátható is. A fesz­tiválsiker ugyan csak remél­hető, de a fesztiválrészvétel jó előre ismert, s ez egy-egy film előadására akkor is alkalmat adhat, ha történetesen díjat nem kap is a film. A műsortervezés távlata ösz­­szefügg a bérletrendszer kiépítésével. A Magyar Filmek Mozija ezt is tervezi. Valójában a mozi­bérlet nem új , csak itt más­képp, újszerűbben kellene bér­­letezni, mint az eddigi mozi­bérletek. Jelenleg kétféle mo­zibérlet létezik. Az egyik fiata­loknak vagy nyugdíjasoknak ajánl valamelyes kedvezményt, rendszerint meghatározott fil­mekhez, s ugyancsak rendsze­rint meghatározott előadások­ra (például délelőttre, vagy ko­ra délutánra). A másik bérlet zártkörűnek mondható: egy­­egy mozi a környező iskolák­nak tart előadássorozatot. A Magyar Filmek Mozija is tervez a meglevőhöz hasonló bérletet. A délelőtti előadások­ra nyugdíjasoknak, a kora dél­utániakra középiskolásoknak hirdeti meg ezt. Úgy tervezik, hogy a bérleti előadásokra csak bérlettel lehet bemenni, bár van olyan javaslat is, hogy legalább az előadás kezdete­kor az üresen maradt helyek­re adjanak egységes áru­je­gyeket. Ez azért is helyes, mert a Magyar Filmek Mozijának „alkalmi törzsközönsége” is lesz, részben már van is. Meg­figyelték, hogy szinte minden előadáson jelen van néhány filmfőiskolás. Valószínű, hogy a közeli iskolák, főiskolák, egyetemek diákjai is be-betér­­nek majd egy-egy elmaradt óra alatt a Magyar Filmek Mozijába. Munkásoknak is hirdet bér­letet a mozi, s ez már közelebb áll ahhoz a bérletfajtához, ami a stúdiómozikhoz illik. Októ­berben négy estén, egy-egy előadáson Adjátok meg a mun­ka örömét címmel munkásoknak, munkástémájú filmekből hirdetnek bérletsorozatot, s ha beválik, hónapról hónapra folytatják. Októberben a Le­­genda a vonaton, az Ünnep­napok, a Tiltott terület és az Angyalok földje, vagy az Áll­jon meg a menet szerepel a bérleti előadásokon. Ha a né­zők kedvet kapnak rá, a vetí­tés után vitára is alkalom nyí­lik. Másféle bérletek is lesznek, a terveket vitatják. Lesz bér­let főiskolásoknak, ifjúmunká­soknak, premierbérlet új ma­gyar filmekre. De talán még más lehetőségek is vannak. Jól bevált, sikeresnek bizonyult az Alkotói műhely sorozat, ami­kor is egy-egy rendező műveit vetítik napi két előadáson, egy héten át. Szeptemberben pél­dául Kovács András filmjeit, a Stafétát, a Hideg napokat, a Falakat és a Bekötött szemmel című filmet. Bizonyára lenne érdeklődő, aki egy-egy ilyen sorozatra bérletet váltana, s olyan is, aki a sorozat egyik­másik filmjére jó előre , meg­venné a jegyét. A diákbérletek egyikét köte­lező olvasmányok filmváltoza­taiból állítanák össze, egy má­sikat történelmi filmekből, s ez utóbbi bérletet történelem­­filmszakkörök témájául java­solják. Azt is tervezi a mozi, hogy a különféle bérletekhez olvasmányokat ajánl, kis fü­zetet vagy ismertetőt csatol. Keresik a módját, hogy vetíté­seikkel, bérleteikkel a filmesz­tétikai oktatáshoz, ismeretter­jesztéshez segítséget nyújtsa­nak. Félő azonban, hogy a sok­féle terv egy kicsit túlságosan tarkává teszi a műsort. A Ma­gyar Filmek Mozija kétségkí­vül több célú mozi: feladatai­nak sora az „egyszerű” szóra­koztatástól a tanulmányi jelle­gű, valóban stúdióvetítésekig terjedhet. A bérletrendszer eh­hez azáltal is hozzásegíthet, hogy a különféle érdeklődésű rétegeknek szóló műsorokat rendszeresebbé teszi és hosz­­szabb időre osztja el. Bizonyá­ra lesz bőven „bérletszünet” is, hogy min­denki megtalálhassa, megnézhesse a maga filmjét. A tervek közül azonban hiány­zik egy — nagyon fontos a so­rozat, a történeti filmtárlat. A hét valamelyik napján, leg­alább egy előadáson sorra kel­lene venni az újabb magyar filmtörténet legjobbjait, hogy ezek folyamatosan láthatóak legyenek, néhány hét vagy hó­nap visszatérő műsorán. Az új évad jó terveinek egyike: klub a moziban. Ehhez helyiség kell (már kiválasztot­ták), átalakítás, berendezés. A klub terve valószínűleg csak jövőre valósulhat meg, de ad­dig legalább van idő a gondos tervezésre. És meg kell még birkózni sok-sok gonddal. Kiderült pél­dául, hogy harminc év négy­száz filmje közül jó néhány­nak hiányzik a kópiája (leg­alábbis a MOKÉP raktárából), mások megvannak ugyan, de tönkrement, „esős” példányuk van csak, ugrál a kép a sok ragasztástól. A tervekhez egy újabb ja­vaslat: a Magyar Filmek Mo­ziját hasznos lenne szorosab­ban összekapcsolni a stúdió­mozikkal, és más, önálló mű­vészi arculatú mozikéval. A többi között a levelező kapcso­lat kiépítése közös feladat, hi­szen ezeknek a moziknak a törzsközönsége jórészt közös, vagy közös lehetne. S a közös erőfeszítések megsokszorozhat­ják a kezdeti eredményeket. Z. L. NAPLÓ Szeptember 2 Évadnyitó ülést tartott hét­főn a Győri Filharmonikus Ze­nekar, amelynek az idei sze­zontól kezdve új karmestere van: Jancsovics Antal. Az új évadban tíz hangversenyből álló bérleti sorozatot rendez­nek, és a ciklus október 13-án Kobajasi Ken-Icsiro vendég­­szereplésével kezdődik. A soro­zatot kamarazenei bérlet egé­szíti ki, és a zenekar több hangversenysorozatban műkö­dik közre Sopronban, Kapuvá­ron, Csornán és Jánossomor­­ján.A A harmadik, prágai színházi díszlettervezői és színpadtech­­nikusi quadrinalét január 7. és 28. között rendezik meg. o A finn színészszaks­zervezet meghívására Vass Imre, a Mű­vészeti Szakszervezetek Szö­vetségének főtitkára és Lampl Lajos, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének titkára Hel­sinkibe utazott.oo Az ausztriai Graz múzeumi­ban minden évben nemzetközi festői heteket rendeznek. A Landesmuseum .Joanneum mű­vésztelepe, amely hétfőn nyílt meg, az idén négy ország: Ausztria, Jugoszlávia, Ma­gyarország és Olaszország kép­zőművészeit látja vendégül. Hazánkat két fiatal pécsi mű­vész, Pincehelyi Sándor és Gellér B. István képviseli. A franciaországi Liszt Ferenc-alapítvány Párizsi beszélgetés Csiffra György zongoraművésszel A modern technika minden eszköze jelen van Cziffra György zongoraművész pári­zsi lakásában. A falak szige­telve, dupla ablakok, hogy az utca zaja ne zavarja a mun­kát. A legmodernebb magnó­készülékek segítik a művészt a tökéletes előadás elérésében. Ha valamit eljátszik, utána mindent visszahallgat. Két állom­ás... — Hogyan jutott el a Liszt Ferenc-alapítvány gondolatá­hoz? — Hosszú út volt az. Nem elégedhettem meg azzal, hogy én és karmester fiam sikere­ket értünk el. Többet akar­tunk tenni a művészetért, és a fiatalokért, akikkel mife­lénk nem sokat törődnek. — Két nagy állomás előzte meg az alapítványt. Az első egy kis vidéki helység, Chaise- Dieu kápolnája. A csodálato­san szép völgyben elhagya­tottan bánt a régi épület. Né­ma volt az öreg orgona. „Apám — mondta fiam —, tenni kell valamit.” Nem vol­tak még utak sem, nem volt nézőtér, nem volt pódium. Te­tő sem volt a kápolnán. S ak­kor hozzáláttunk a munkához. A francia kulturális kormány­zat segítségünkre volt. Egy évre rá elkészült a kápolná­ban a „hangversenyterem” mintegy kétezer személy szá­mára. A sok százéves műem­léket helyreállították, újjáépí­tették. — Aztán Versailles követ­kezett. Olyan zenei versenye­ket rendezhettünk, ahol fiata­lok léptek fel. Elnöke lettem ezeknek a fesztiváloknak, s ezt én komolyan vettem. Ké­zen fogtam — a szó szoros ér­telmében — a fiatalokat, és­ bemutattam a közönségnek. Külföldi impresszáriókat hív­tam meg, hogy hallhassák e tehetséges gyerekeket, akik­kel addig senki sem törődött. — Volt tehát már két állo­másunk, Chaiee-Dieu és Ver­sailles, amely a fiatalok ügyét képviselte. Ezt meg kell érte­nie. Magyarországon törődnek a fiatalokkal, felléptetik őket. Nálunk ez nehéz. Csak azok léphetnek fel, akikben rögtön üzletet látnak, ők a hírnevet valahol másutt, idegenben szerzik meg. Ezen akartunk mi segíteni. Aztán kiderült, anyagilag sem jártam rosszul. Hangversenyeinkre tódult a közönség. Sokan érkeztek kül­földről is. Chaise-Dieu min­den hangszerrel foglalkozott, Versailles csak zongorával. ...és a harmadik — S ekkor tovább léptem. A templomok Franciaország­ban állami kezelésben van­nak. Én találtam egyet Senlis városkában, Párizst­ól mintegy ötven kilométerre, amely ma­gántulajdonban volt. Félig romba dőlve állt az ezeréves templom. Raktárnak, garázs­nak használták. Kormos fel­írások, rajzok. Az alagsor és a torony feljáratai beomolva. A falon felirat: „Újjáépítették 1170-ben.” Vajon mikor épí­tették? Régi írások szerin­t, a királyi kápolnát Capet Hugó felesége, Adelaide királynő alapította 990-ben, Szent Frambourg tiszteletére. — Ezt az épületet és szem­ben egy háromemeletes házat­­— csak ezzel együtt kaptam meg a templomot — megvá­sároltam. Sokba került. Akkor azt hittem, nagyon rossz üzle­tet csináltam. Azóta kiderült, nagyon jót. De erre még visz­­sza­térek. — Ekkor határoztam el, hogy otthont adok a művészet­nek, a zenének, az éneknek, a táncnak, a képzőművészet­nek. Alapítványt hozok létre, hogy a tervemet véghez vihes­­sem. így született meg a Fon­­dation Franz Liszt, a Liszt Fe­­renc-alapítvány. Az elhanya­golt romokat megtisztítottuk a törmelékektől, a szeméttől. Helyreállítottuk a lépcsőházat, feltártuk az addig elérhetet­len pincét. Kiderült, hogy e romok felbecsülhetetlen érté­kű műtárgyakat rejtenek. Ré­­ges-régi szobrok, festmények, építészeti idomok kerültek elő. — Nos, ebben a templom­ban akarok otthont felépíteni a fiatal művészeknek. A föld­szint széksorokat kap, az ol­tárrész pódiumot. A föld alatti helyiségben múzeum lesz, a galérián kiállítás, és balett­iskola gyakorló terme is. A szemben levő házban tanter­mek épülnek a minden nem­zetis­égbeli fiatalság számára. Tanárokat hívunk külföldről is, operákat, új szerzőket mu­tatunk be. Otthona lesz ott minden tehetséges fiatal mű­vésznek. Az Auditórium Franz Liszt, Debussy, Ravel, Bartók, César, Frank szellemében fog működni. A kápolna jártunk Senlisben. Mintha megállt volna az idő, és itt aludná álmát Csipkerózsika. Ódon házak, vénséges­ vén ut­cák. A királyi kápolnát már megtisztították. Az egyik sa­rokban csontok. Még nem volt idő eltemetni őket. A francia kormány, amikor Cziffra fáradozásairól értesült, magára vállalta a kiadások felét, Cziffrát pedig magas ál­lami kitüntetésben részesítet­te. Az Auditórium Franz Liszt minden művészet otthona lesz. Herczeg György

Next