Magyar Nemzet, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-01 / 128. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Tanulni sosem késő Más hangsúllyal beszélünk ma a felnőttoktatásról, mint néhány éve. Akkor főként arra figyeltünk, milyen áldozatot hoz az egyén, aki érett fővel rászánja magát, hogy beüljön az iskolapadba. Dicsértük az önkéntes belátást, lelkendezve fogadtuk a lassan szaporodó számú példákat. Anélkül, hogy mindezt kevésbé méltányolnánk, ma több szót ejtünk a kérdés társadalmi oldaláról. Arról, hogy a fejlődés parancsoló szükségszerűséggé tette mind többek bevonását a felnőttoktatásba. Arról, hogy ez nemcsak az egyéni önmegvalósítás szempontjából fontos, de elsőrendűen politikai, népgazdasági probléma is. Kényszernek, természetesen, ezen a téren nincs helye, de az oktatás formáinak, módszereinek vonzóbbá, változatosabbá tétele, kereteinek tágítása sürgős feladat, hiszen csak ez jelentheti a megoldást. A Tanulni sosem késő című riportműsor példás ökonómiával (szerkesztette: Holakovszky István), alig egy óra alatt a kérdésnek szinte minden oldalát fölvillantotta, s ami még inkább dicséretére szól: erről a sokat bolygatott témáról újat, érdekeset, elgondolkodtatót tudott mondani. Különösen fontosnak éreztem az egy helyütt már meglelt, célravezető módszerek konkrét bemutatását: a Csepel Műveknek ugyanis 21 esztendeje van önálló tantestülettel működő iskolája felnőtt dolgozói részére. Ennyi idő alatt tizenkétezer növendékük volt, s ez a szám önmagáért beszél. Még érdekesebb, hogy mi áll az eredmények mögött? Mindenekelőtt az a fölismerés, hogy anyagi áldozatok nélkül a kérdés megoldhatatlan. Évente 20 millió forintba kerül a Műveknek az iskola fönntartása, de hozzá kell adni azt a 90 ezer kiesett munkaórát is, amit időkedvezményként kaptak a tanulók. S ezújabb 200 millió forintot jelent. Annak, aki rövid távra tervez, merő ráfizetésnek tűnhet fel ekkora összeg. Ám a csepeli nagyüzem vezetői számításaikba már a jövőt is bekalkulálták. Ez az iskola egyéb tanulsággal is szolgált. Itt ugyanis tudomásul vették, hogy tanulóik több műszakban dolgoznak, alkalmazkodtak hozzá, az oktatás is több műszakban folyik. Ennek hallatán ötlött fel: ha volna, mint ahogy kellene, hogy legyen, gyakorló iskolája a felnőttoktatás oktatásának, ez a sok tapasztalattal bíró üzemi iskola kiválóan alkalmas lenne rá. S ez már a riportműsor másik izgalmas kérdéséhez is kapcsolódik, mert nyílt, kemény, őszinte szavakból tudtuk meg, hogy a felnőttoktatás oktatása ma jószerivel gazdátlan. Az egyetem csak elméleti képzést ad, nem készülnek speciális tankönyvek, nincs hol elsajátítani a gyakorlatot. Pedig a sokszor tapasztalható hatástalanság egyik oka éppen az, hogy gépiesen, mereven próbálják a gyermekoktatás módszereit alkalmazni az iskolapadban ülő felnőttekre. Gyakorta olyan módszereket, amelyek már az előbbi területen is vitatható érvényűekké váltak. Tudom, mindezekről a gondokról szépítés nélkül szólni még nem azonos a gondok megoldásával. De a tisztázó szándékú, egyenes beszéd — amely e műsor jellemzője volt — mindenesetre föltétele a megoldásnak. Répáié Csakis egyféle tisztesség van, mondja Mesterházi Lajos rádiódrámája. Az a másik, amellyel napjainkban gyakran találkozunk, amely a törvények, rendelkezések ellentmondásaiból húz hasznot, kibúvókra vadászik, „ügyesen” elkerüli a hivatalos felelősségrevonást — nem tisztesség, csupán annak látszata. Egyszer hosszabb, másszor rövidebb ideig fenntartható látszata. Van, akit kielégít, hogy miközben mások kárára megszedi magát, visszaél a beosztása kínálta lehetőségekkel, még a becsület glóriáját is odakövetelheti a feje köré. Másoknak állandó belső vívódást, öngyötrést okoz, hogy tudomásul kell venniük átmeneti társadalmunknak egy súlyos ellentmondását: jól élni, emberi körülmények közé jutni mindenkinek joga van, de a lehetőség nem egyformán adott hozzá. S a tisztességtelen út gyakran egyszerűbbnek, gyorsabbnak és veszélytelenebbnek látszik. „Publicisztikus dráma” — mondatná a téma hallatán egy rossz beidegződés. Sajnálatos módon teli vagyunk efféle szellemi patenteikel, hasonlónak tetsző kérdésekre mindig csak egyfajta válasz ugrik be agyunkra, így szoktunk rá, hogy ami társadalmi érdekű, ami eleven és húsunkba vágó problémával foglalkozik, az az irodalmi alkotás: „publicisztikus”. Ráadásul ennek a minősítésnek némi lebecsülő mellékzöngéje támadt az idők során, mintha a téma fontosságának elismerésével egyidejűleg feldolgozásának művészi fogyatékosságait akarnánk tapintatosan jelezni. Mesterházi Lajos hangjátéka azonban másmilyen. Szóljon a mű dicséretéül, hogy cselekménye kibontakozásával a hamis szellemi patentén is úrrá tudott lenni. A sokak által, sokszor feldolgozott témát ugyanis mélyebben, árnyaltabban fogalmazta újra, mint az előtte járók. Mesterházit nem a végeredmény érdekli, figyelme középpontjában nem az a figura áll, aki már egyértelműen és végérvényesen tisztességtelen. Az izgatja, azt éri tetten, milyen folyamat eredményeképp tér le valaki a tisztesség útjáról. Milyen külső és belső indítékok, kényszerek formálják át jellemét. S nem csak egyetlen, sokoldalúan megrajzolt figura sorsát követi, de a darab többi szereplője mintegy a valódi és a látszattisztesség közötti út különböző stációit jeleníti meg, így fogható fel az ifjú feleség, aki egyszerűen csak belefáradt a nélkülöző tisztességbe. A manipulációk fölött szemethunyó tanácselnöknő, aki privát puritánsággal ellensúlyozná közéleti gyöngeségét. A magát és családját hajcsárként hajszoló, tehát még áldozatra is kész, de a szerzésbe már belevakult iskolaigazgató. S a skála utolsó fokán: a gátlástalan és fölényes csibész, akinek a visszaélésekhez mindig naprakész szövege, „szocialista mázzal” bevont ideológiája is van. Éppen azáltal lesz több ez a darab a csak felszínt borzoló publicisztikánál, hogy egy magatartás lehetséges változatait, egy út különböző állomásait is fölvillantja. Morális kérdésekről beszél, de nem moralizál. Mesterházi ugyanis egyértelműen láttatja, hogy itt nem az egyén erkölcsi szilárdságáról vagy ingatagságáról van szó csupán. Egy átmeneti kor ellentmondásai, külső körülmények és belső zűrzavarok magyarázzák, noha nem mentik a figurák félresiklását, megtorpanását. A felelősség nem hárítható át a társadalomra, de nem is csak az egyéné. Igazságos s épp ezért nyugtalanító a darab ítélete. Bravúros lezárása nemcsak dramaturgiai poén, tartalmilag is továbbfejleszti a mű gondolatiságát. Rádiószínházi bemutatóknak mostanában ritkán jutott ki az elismerést jelentő hétfő esti időpont, ezúttal azonban méltán. Értelmezésben, színészvezetésben, ritmus tekintetében is példás előadást rendezett Cseres Miklós dr., a színészi alakítások közül Almási Éva és Mécs Károly mértéktartó, pontos játéka mellett Kovács János kiemelkedő teljesítménye tette emlékezetessé a bemutatót. Nyerges András SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Magyar Állami Operaház: A világ teremtere (L. béri. 9.) (7) — Erkel Színház: A végzet hatalma (I. béri. 9.) (7) — Nemzeti Színház: VII. Gergely (7) — Ma€láeh Színház: Warrennné mestersége (Thinár béri.) (7) — Madách Kamara Színház: A Napsugár-fiúk (7) — Vígszínház: Mirandolina (K. béri. 3.) (7) — Pesti Színház: Kreutzer szonáta (7) Fővárosi O’/Xizettszínház: Sybill (7) — Thália Színház: Nincs előadás. — József Attila Színház: Villon és a többiek (7. béri. 6.) (7) — Vidám Színpad: Lehetünk őszinték? (fél 8) — Mikroszkóp színpad: Nincs előadás. — Zeneakadémia: a MÁV Szimfonikus Zenekarának hangversenye (vez.: Medveczky Ádám, közr.: Banda Ede, Fellegi Ádám és Kiss András) (Versenyművek 5.) (fél 8) — Állami Bábszínház: Csizmás Kandúr (dé. 10). Kököjszi és Bobojsza (du. Tt — Főváros! Nagycirkusz; Szünnap. Massar Vrazot Lehangolt zongorák Válság a nyugati zenevilágban Általános jelenség a tőkés országokban, hogy ha a költségvetési mérleg felbillen, annak a művelődés az első áldozata. Nem a jövedelmi adó emelésével vagy a hadsereg költségvetésének csökkentésével kezdik a takarékosságot, hanem a kulturális és szociális kiadásokat nyirbálják meg. Ez a magyarázata annak, hogy még a legfejlettebb ipari államokban is szegényháznak számítanak az egyetemek, iskolák, a kórházak, a színházak és az operaházak. Itáliában évek óta válságból válságba bukdos a római opera vagy a világhírű milánói Scala, a Metropolitan Opera New Yorkban képtelen egy idényben négy felújításnál többre, San Franciscóból és Chicagóból szerzi be, kölcsön, az újdonságokat. És olyan nagy hagyományokkal és zenekultúrával rendelkező országokban is, mint például Ausztria vagy ,a Német Szövetségi Köztársaság, állandó gondokkal küzd a zenei világ. Salzburgban évről évre több millió a deficit, az egyébként is magas helyárak emelése ellenére. A Rajnai Német Opera, a gazdag Ruhr-vidéken, csak úgy tudja fenntartani magát, ha „megoszlik” Köln, Düsseldorf és Duisburg között. A régi frankfurti operát még mindig nem építették fel, megnyitását csak 1980-ra tervezik. Zenekarok szűnnek meg egyre-másra. És a minap jött híre a talán legkirívóbb esetnek: a neves stuttgarti zenei főiskola 13 százalékkal csökkentette oktatóinak számát, 50 százalékkal könyvtárának költségvetését és elrendelte, hogy a zongorákat évente csak egyszer szabad felhangolni. Úgy látszik, nem engedhetjük meg többé magunknak a kultúrát, írja a Welt am Sonntage témával kapcsolatban. Arról számol be, hogy a hamburgi operaház kezdeményezésére immár másodszor ültek össze a nagyobb dalszínházak intendánsai, hogy az operaválságról tanácskozzanak. Az első nyugatnémet operakonferenciát már az elmúlt évben öszszehívták. Elfogadtak bizonyos határozatokat, főként a nagy sztárok fellépési díjának korlátozásáról. De minthogy ma már a zenevilág üzleti régiója is multinacionális, az egyéni kezdeményezés mit sem használ, ha nem vonják be a többi ország képviselőit. Hamburgon, Münchenen, Nyugat- Berlinen kívül elsősorban Párizs, Bécs, London és Milánó érdekelt abban, hogy meghatározzák azt a plafont, ameddig a nemzetközileg ismert, karmesterek és szólisták gázsija terjedhet. A „zenei börze” árfolyamai valóban áttekinthetetlenek. A megállapodásokat rendszerint a kulisszák mögött kötik meg, bizalmasak, a közvéleménynek nincs tudomása róla. Gyakran a beavatottaknak sem. Akkor értesülnek az árfolyamról, amikor valamelyik sztárt szerződtetni akarják s az elhárítóan kijelenti: miért lépjek fel én itt ennyiért, amikor amott sokkal többet kapok. Ez a zűrzavaros állapot természetesen tág játékteret biztosít a menedzsereknek arra, hogy kölcsönösen kijátsszák és túllicitálják egymást. Az operák és a zenekedvelők látják kárát, mert a költségek és a belépődíjak állandóan emelkednek. Emelkednek persze az adók is- mert a pénzügyi hivatal „együtt énekel” vagy vezényel a szólistákkal meg a karmesterekkel. A zenekultúra ezért luxuscikk a nyugati világban, s ezért kérdezhette joggal főcímében a Welt am Sonntag: „Meddig engedhetjük meg még magunknak a karakánokat?” A nagy titkolózás ellenére kiszivárogtak bizonyos adatok a csillagászati számokról. A londoni Observer osztályokba sorolja például a karmestereket, s Karajant említi az első helyen. Fellépti díja esetenként 4000 font, évi jövedelme 200 000. Háromezer fontért vezényel esetenként Böhm, Bernstein, Solti és Giulini, de a Sunday Times szerint ők is Karajan kategóriájába sorolhatók. Több angol és nyugatnémet újságok majdnem egyöntetűen ezt a rangsort állította össze. Az öt nagy: Karajan, Bernstein, Böhm, Solti, Guilini. Fellépési díjuk esténként 15 000 márka. A világklasszisok: Maazel, Ormándy, Boulez, Kleiber, Rosztropovics. Gázsijuk 10 000 márka. Európaklasszisok: Jochum, Sawallisch, Dohnányi, Kubelik, a nemrég elhunyt Kempe, Celibidache. Ők 5000—7500 márkáért vezényelnek. A hamburgi nemzetközi operakonferencia 10 000 márkában állapította meg a karmesterre és énekesre vonatkozó legmagasabb fellépti díj határát. Ezzel valamennyi részvevőegyetértett, kivéve Rolf Liebermannt, a párizsi Nagyopera főintendánsát, aki mindig elő tudja teremteni kísérletezéseinek a költségeit. Ámbár éppen Chirac miniszterelnök jelentette be a minap, hogy csökkentik az állami támogatást, ha Liebermannék nem takarékoskodnak. A következő találkozót őszszel rendezik meg, ezúttal Bécsben. Abban reménykednek, hogy akkor talán sikerül rendezni legalább a sztárok körüli gázsibonyodalmakat. Ez azonban önmagában még nem oldja meg a nyugati operaházak és zenei élet általános válságát. Figyelembe kell venni ugyanis mindenekelőtt azt, hogy az operaházak és a zenekarok költségvetésének mindössze 18 százaléka jut vendégművészek szerződtetésére. A 82 százalékot egyéb kiadások emésztik fel. A technikai berendezések, adíszletek, az adminisztráció, a vezetők és az állandó tagok — zenekar, kórus, szólisták, személyzet — szakszervezetileg megállapított fizetése. E téren nem lehet takarékoskodni a bérharc veszélye nélkül. Erre pedig ugyancsak akadt elég példa. Vámos Imre NAPLÓ Június 1 Sikerrel szerepelnek a magyar művészek a Lipcsében megrendezett nemzetközi Bach-hangversenyen. Az énekkategóriában mind a férfi, mind a női csoportban magyar művész, Németh Gábor és Titti Katalin szerezte meg a második díjat. A gordonkakategóriában Koó Tamás a negyedik, Turcsányi Tibor pedig a nyolcadik lett. •A Petőfi-emléktáblát lepleztek le hétfőn a salgóbányai könyvtár falán. Az emléktábla Borsos Miklós műve. A könyvtár a Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmából meghirdetett pályázat alapján szerzett jogot az emléktáblára, valamint a Petőfi Emlékkönyvtár Címére. • Valkó László grafikusművész és Farkas László szobrászművész kiállítása június 6-án nyílik Pécsett, a városi tanács Déryné utcai kiállítóhelyiségében. A Nemzetközi Bábművész Szövetség (UNIMA) Moszkvában tartja kongresszusát, amelyre hétfőn az Állami Bábszínház igazgatója, dr. Szilágyi Dezső vezetésével 21 tagú delegáció utazott Moszkvába. Az Állami Bábszínház együttese, mint megírtuk, a Háry János bábszínházi változatával lép fel Moszkvában, 30 A XIII. nemzetközi krakkói rövidfilm fesztiválra — amely ma kezdődik — három magyar rövidfilmet hívtak meg: Moldován Domokos Szerelmi varázslások, Csőke József Pedig című dokumentumfimjét és Varsányi László Mézes táncos című animációs filmjét. A KISTEXT művelődési házának könyvheti programján június 1-én, kedden fél 3 órakor találkozik Bárány Tamás kispesti olvasóival. Közreműködik: Ágh Éva. ■Kedd, 19 7 6. Június 1. KÓNYVMAP Kráfer Pilinszky János versei Médium? A Világ, az Isten, a Semmi médiuma Pilinszky János? Rajta keresztül, az e költészeten keresztül szólal meg a világ abszurditása, mely a Semmi és Isten képzetében testesült meg? Vagy esetleg mindannyiunk: a szenvedő emberiség médiuma, aki kimondja a létezés irrealitása és eredendő megalázottsága miatt érzett kétségbeesésünket? Nem médium. Költő. Noha engedelmesen odaadja magát a létezés élményének, olvas az emberen túli jelzésekből „a megoldás becsvágya és kényszere nélkül”, és a föltétlen engedelmesség akár egy médiumé is lehetne. De ő nemcsak közvetíti, hanem meg is éli a tudást, a megvilágosodást, s a megvilágosodásban a kegyelmet; az ő bőrére megy a játék. És személyes érdekeltségén felül az is elválasztja őt az ismeretlenbe alábukó, öntudatlan médiumtól, hogy a megismerésből felszárnyalva költészetet teremt azzal a belülről fakadó kényszerrel, melyet így fogalmazott meg: „Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot.” Fegyelmezetten befejezett, sőt, mértanian megalkotott mondatai, melyek által sötét erőkről, szenvedésekről és szenvedélyekről szól a költő, az emberi szellem megannyi bátor tette, mondhatnánk hőstette. A költői nemesség megannyi bizonyítéka. Hiszen a mondatok befejezettsége miatt merjük első verseitől kezdve Pilinszkyre bízni magunkat, miközben a fájdalommal, kételkedéssel és pusztulással teli poklaiba kalauzol. Megengedjük neki, hogy felnyissa a szemünket, holott nem remélhetünk tőle vigasztalást, hiszen ő maga becsukja szemét a vigaszok előtt. Miért nem rettenünk tőle vissza? Azért, mert nem szabadította ránk a poklok szörnyeit, csupán megnevezte őket. Tiszta, kristályos mondatokban. A Kráter, a költő összegyűjtött és új verseinek a gyűjteménye alkalmat ad arra, hogy abban a változatlanságban, amiről a hosszú hallgatást követő Szálkák első sora vallott: „Amiként kezdtem, végig az maradtam”, mégis felfedezzük a változást. Hiszen a Trapéz és korlát megjelenésétől több, mint harminc év telt el. S ha maga az ember nem változik is, ha éhsége és szomjúsága az abszolút szabadság és szeretet iránt nem csillapodik is, harminc év alatt sokféle változatát éli meg ennek az éhségnek, szomjúságnak. Kiváltképpen, ha költő, s képzelete akár versben, akár hallgatva, az egeket ostromolja, oda akar „hazatalálni”. A pálya derekáról nézve milyen fiatalosan magabiztosnak látszik a Trapéz és korlát! Pedig az a két sor: „ezek leszünk egy hatalmas / halász asztalán” például Kosztolányi két sorával „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam” — szembesítve azt mutatja, mintha az emberi kiszolgáltatottságnak a lehető legmélyebb átérzéséből keletkezett volna, mintha Pilinszky a pusztulásról, a kitaszítottságról már első verseiben mindent tudott volna. Igen, valószínűleg mindent tudott is. Csakhogy drámának érezte, az elemek és az ember drámájának az életet, mely egy patetikus színpadon zajlik: éjszaka, víz, csillagok, föld, csend, fény kulisszái között. S e színpadon ő az ember: „irgalmatlan és süket egek között... árva szörny.” Árva, idegen szörny — de a darab főszereplője, kétségtelenül. Két ellenállhatatlan indulat morzsolta fel e világlátomásnak a pátoszát: a rezignáció és a düh — egyszerre. A Mitele földalatti harcban lobogó gyilkos tüzek és máglyák felvernék a csillagos egek, éjszakák hűvös csendjét — de minden tűz elhamvad a mindenség és Isten közönyén. S a csüggedt, gunyoros szem, a költő szeme megpillantja önmagát, az embert megváltatlanságában, védtelenségében. „Kirajzolódom végtén a világból, mint csupasz falnak állított fogoly.” A költő, aki nem ..találhat haza”, csak egyet tehet: szüntelenül nemet mond arra, ahol biztosan nincs otthona a világra. A Senkiföldjére szorulva, „vékonyka földi jelenléte” és lázadása rabságában hirtelen véglegessé válik leválása a világról. A világról, mely éppen ezekben az időkben a KZ-lágerekben valósította meg magát az abszurditást, önnön abszurditását. S a költő, aki látta ezt, elveszti perét az univerzummal szemben, s így szól: „Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” Később, a Nagyvárosi ikonokban: „A Kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát.” Itt ért véget Pilinszky pere, melyet végtelen alázattal kezdett — mégis elveszített. A Szálkáktól kezdve a költő Pilinszky nem drámai hős,, hanem szemlélődő, meditáló lírikus, ő maga a kötet gerincében elhelyezett tanulmányaiban a tükröződés irodalmáról azt írja: „a pillanat merénylő intenzitását választotta.” A pillanatot választotta Pilinszky is. Nem a világot, amely már „semmi más, mint tárgyi bizonyíték", csupán a töredékeket, mert ő nem bizonyítékot és bizonyosságot keres, hanem „a töredék foglalatában az Atyaisten ígéretét”. Még mélyebbre merészkedett az eleven megsemmisülésben. Amíg régen „mindenki táplálékaként”, „mint élő eledelt” a világnak adta masát a költő, s ebben a választottak gőgje is megnyilvánult, néhány évtizeddel később az önpusztítás aktusa magányossá vált — és félő, hogy értelmetlenné: „Különítélet minden éjjel. / Magányos exhumáció. / Kiemelek egy ismeretlen embert a semmiből és eleresztem őt.” Ez az alázat már nem a választottak gőgje, hanem a bűnös ember alázata. Azé, aki belátta, mindenképpen részes ő is a létezés tisztátalanságában, aki a lábnyomokkal csúfított szűzhóra azt mondja: „ez a szép, ez a gyönyörűségen ejtett örökös baleset akia féreg kimúlását és a napfölkeltét egynemű jelenségeknek érzi, aki számára ritka kegyelmi pillanataiban a záptojás éppoly szent, mint Isten öle. De minél alázatosabb és engedelmesebb, annál nagyobb benne az ellenállás és a csömör, annál konokabbul állítja fel a bizonytalanságnak, a hiábavaló kitörési kísérleteknek és tehetetlenségnek a versképleteit. Minél jobban belefúródik a világba, annál nagyobb fájdalmat okoznak egymásnak. „A világ tenyerébe kalapált szeg, holt sápadt, s csurom vér vagyok” — s ez a metafora, ha az irgalmatlan és süket egek között felnövő árva szörnyre gondolunk viszsza, kissé jelzi a változást, mely Pilinszky Jánosban harminc év alatt végbement. (Szépirodalmi) Ács Margit Három festőről, Krantről, Schieléről és Kokoschkáról tartott előadást a minap a Szépművészeti Múzeumban dr. Artur Rosenauer, bécsi egyetemi tanár. August Kitint művészetéről az utóbbi évtizedekben nem sok szó esett: az irányzat, amelyhez tartozott — a bécsi műtörténészek meghatározása szerint: a szecessziót megelőző „Ringstrasse” stílusa hoszszú évekig nem váltott ki rosszallásnál, kézlegyintésnél egyebet. A szecesszió nemrég történt felszínre kerülése, s a hozzzá kapcsolódó nosztalgiahullám azonban a Klimt iránti érdeklődést is megújította, s nem csupán a divatosat keresőkét, a tudományét is. Ennek eredményeként — mint Rosenauer professzor elmondta — többen is intenzíven foglalkoznak Kümt sajátos, síktemészetű, díszítő sajátosságú festészetének alapos feldolgozásával, s eközben folyik a festő fellelhető műveinek helyreállítása is. Egon Schide tehetséges életét J Klimt mondta róla, amikor a fiatal pályatárs munkáit megnézte: tulajdonképpen neki volna mit tanulnia Sejtjeiétől) fiatalon bekövetkezett halála szakította félbe. Munkássága azonban még így, töredékében is mittörténeti érték: izgatott vonalakkal formált rajzai, gyengéd színezésű festményei ma is figyelemre méltóak, tanulságének. Az előadáson szerepelt harmadik művész, Oscar Kokoehka életműve sokkal jobban ismert, mint Klímté, vagy Schjeteé. Rosenauer professzor elsősorban sokoldalúságára igyekezett fölhívni hallgatóságának figyel-vét, jelezve, hogy Rokuschka életművét nem csupán kéneiből ismerhetjük meg: a teljességhez hozzátartozik díszlettervezői tevékenysége, grafikusi,költői munkássága is! (f. a.)