Magyar Nemzet, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
10 A játékfilmszemle szombat este ünnepi díszelőadással fejeződött be. A Vörös Csillag moziban bemutatták Dargay Attila egész műsort betöltő rajzfilmjét, a Ludas Matyit. A közönség nagy tetszéssel fogadta a filmet. Párizs egyik romos színházát, a Théatre des Bouffes du Nord-t először, két esztendeje Peter Brook vette birtokába. Azóta egymást érik a különböző előadások az ütött-kopott épületben. Most Tennessee Williams drámáját, Az iguána éjszakáját játsszák itt, Natasha Parry főszereplésével, Andréas Voutsmas rendezésében.• A hamburgi S. V. S.-alapítvány 25 ezer márkás idei Shakespeare-díját a zsűri Margot Fonteyn angol prímabalerinának ítélte oda. Anyu Félig ébren, félig az álom béklyójában. Ahogy temetés után a karosszékben elszunyókált. Azt álmodta, hogy ül a kisszobában, a régiben, amelynek gerendás mennyezetét kézzel tapinthatta, és a tenyérnyi ablakon át bámulja az elvadult lugast. Mindjárt jön Anyu. Mindjárt. Már biztosan a Kossuth utcán szalad. Mert mindig szaladt. Sokat kellett szaladnia. Sokukért. Érte. Apáért. Nagyapáért. A mozdulni sem tudó nagymamáért. Hajnalok hajnalán kelni, megfőzni, mosni, apát munkába indítani, őt iskolába. Tea, tízórai. „Mindened megvan?” Aztán szaladni az irodába. És déltájt végigszaladni az utcákat. Vissza. Este haza. Kapkodva enni. Megint dolgozni. Az ő madárcsontú édesanyja. Akinek oly sokfélére jutott az idejéből. Kellett, hogy jusson. Őrá mindenképpen. Hogy nett legyen. Hogy ne kelljen szégyenkeznie úri kisasszonykák előtt. Hogy tanulhasson. Már újra ébren. Alig elhagyva az álom mezsgyéjét. Rábán a kimerültségtől. Egy réges-régi tél jut az eszébe. Bógniznak a korcsolyapályán, a Rába mellett. Kipirultan, összefogódzva. Ok, a legjobb barátnők. Viháncolnak. És akkor a kerítés zúzmaravirágjai között meglátja Anyu szemét. Ó, a szeme, amikor őt örülni látta. Hogy nevetett. Hogy tudott nevetni. Mert Anyu vidám volt, bármit mért is rá a sors. Nem hagyta magát. És felvillannak régi karácsonyok. Anyu kézen fogja őt és Jolánt, és mennek kirakatot nézni, be a városba. Ésők, gyerekek szájtátva bámulják a Gerő boltját. A görcsmosolyú hajasbabákat. A színes holmikat. És este a karácsonyfa fénykörében. Ahogy bontogatja a zizzenő selyempapírt. Anyu szoknyája libben mögötte, őt nézi. Aztán a vacsora. A nem tudni, hogyan-mikor összehozott. Ül a család az ünnepre terített konyhaasztal körül. Nagyapa harcsabajszát simogatja. Poharát emeli. ..Boldog karácsonyt!” És bandukolnak a kertek alján. Éjféli misére. Vidámak. Ropog a hó a talpuk alatt. A mélykék égen csillagok, és a havas világra meleg fényt szór a templomablak. Ó, hová lettetek tovatűnt napok? Bakonybéli kirándulások vigassága. Csöndes vasárnapok. Az új jövevénnyel gyarapodott család repeső öröme. A kislány első topogása az udvaron, és Anyu féltő pillantása. Levelek könyörgőhivó szava a távolból. „Gyertek már!” „Titkok” megváltása. „Vettem neki egy ruhácskát.” Kuporgatás a nyugdíj forintjaiból. „Mit kívánsz, kincsem?” Mindez hová lett, hová? Nagyapa, nagymama régen nincs. És most már Anyu sincs többé. Bemenni a szobába? Minek? Ő is a konyhát szerette. Itt töltötte napjait. A kredenc ajtaja kicsit nyitva. Tán még ő nyitotta ki. A fogason egy kendő. Az övé. Tárgyak, amelyek még őrzik keze melegét. És az emlékképek zaja, amelyből visszaszáll a múlt. Vigaszt ad és szívet tör egyszerre. Apu szegény topog. Ide-oda. „Mit főztél ma, Apu?” „Csak egy kis levest habartam, meg tojást sütöttem. Az hamar megvan.” Az hamar. De mit hoz a holnap, a holnapután? Szemüveg Sosem hitte volna, hogy ilyesmi létezik. Hogy a szemüveg, ez a szinte testéhez nőtt jószág így cserben hagyja. Hogy egyszer csak nincs, és hogy mikor lesz, senki sem tudja. Amikor panaszra ment az orvoshoz, még semmit sem sejtett. Egy jó bifokális kell magának, asszonyom, mondta a doktor, az majd segít. És magyarázta, nem ronthatja tovább a szemét azzal, hogy olvasásra szánt üvegen át pislog a világra. Lekapkodni szíve-szóra meg minek? Így igaz. De nem is lehet. Hiszen a könyvtárban napestig kapkodhatja, annyi a betérő. Szóval, bifokális. Hát legyen. Biztosan jobb lesz. Majd megszokja. Fogta hát a receptet, és ment az Ofotérthez. Egy fiatalember végigböngészte a papírt, aztán széttárta a karját. ..Nem vállaljuk.'’ De hát miért nem? — dadogta, és érezte, a vér kifut a fejéből. „Nem tudjuk vállalni” — mondta magyarázatként az ifjú, és jelentőségteljesen a szemébe nézett. Kitámolygott. Most aztán hova? Megpróbálom másutt is, döntött. Így cselekedett, de nem volt szerencséje. Mindössze annyi, hogy az új boltban nem fiatalember fogadta, hanem egy szolgálatkész hölgy. És másként fogalmazott. Árnyaltabban. Együttérzőbben. Sejtetőbben is. „Nem merjük vállalni” — ezt mondta. És mert láthatta arcán a tehetetlenség sápadtra haloványító színét, szavát megtoldotta egy jó tanáccsal. „Próbálja meg talán, kérem szépen, a Látszerész Szövetkezetben.” Megfogadta a tanácsot. Elment Látszerészékhez. Ott is egy kedves hölgy fogadta. Ezt jó jelnek vélte. Az is volt. A hölgy nem fukarkodott a szóval, egy-két perc és máris feltárult előtte az optikai ipar minden bánata. Egészen elszontyolodott tőle. A hölgy jutalmazni kívánván együttérzését, megvigasztalta. „Semmi baj, kérem, meglesz. Igaz, nem biztatom, hogy fél esztendő előtt, de meglesz.” Lelki egyensúlya helyrebillent. Ki fogja bírni. Nehezebb dolgokat is kibírt már. Leszurkolta hát az ötszáz forintot, a kincset érő cédulát retikülje kis rekeszébe csúsztatta, és megnyugodva távozott. Eltelt a hat hónap. Mert múlik ám az idő. Az ember észre sem veszi, és máris itt az öregség. Szem! lejárt a megadott határidő. Sietett Látszerészékhez. A hölgy bús arckifejezése már messziről elárulta, kár volt sietnie, valami nincs rendben. Nem is volt. „Még egy hónapot kell zárnia, asszonyom, sajnos. Elnézését." A hónapra még egy következett. Aztán még egy. Egy idő óta úgy tér be az üzletbe, mintha hazajárna. Most a kilencedik hónapban van. Mármint a szemüvegügy. A kedves hölgy régen jóbarátja. Vigasztalja. Együttérez vele. Látni rajta, sok mindent megtenne, csakhogy kimozdítsa a kátyúba rakadt szekeret. De nem rajta múlik. Legutóbb miniatűr közgazdasági helyzetkép-felvázolással lepte meg. „Pedig tesség elhinni, rengeteg pénzen valóságos optikai várost építettek Mátészalkán. A legkorszerűbbet. Az állam nehéz milliókat áldozott arra, hogy eloszlassa ezt a súlyos gondot, és kenyérhez juttassa az ott élőket is.” Hihetetlen. — A szemüveg már összefonódik a sorsával. Betölti mindennapjait. Egyre nehezebben lát. A férje meg a fiai felváltva kérdezgetik, mi van az okuláréval. A múltkor az is eszébe ötlött, hogy mire elkészül végre az az átokverte lencse — mert hiszen egyszer csak el kell készülnie —, annyira megromlik a látása, hogy mehet újra az orvoshoz. És kezdődik minden elölről. Ez a rémkép megborzongatta. Érdeklődött itt-ott, mégis mit tehetne. Sétái során egy történet is eléje vándorolt, de ez vigasz helyett megkeserítette. Fiatalasszony járta hozzá hasonlóan a kálváriát, kisfia szemüvegével. Gondolta, lelkére beszél a mátészalkaiaknak, hátha. Fogta magát, leutazott. De eredmény csak annyi lett, hogy a szemüveg árát most már az útiköltség is gyarapítja. A boltbeli asszonyka is új ötletekkel próbál rajta segíteni. „Talán, ha dörgedelmes levelet írna az elnökünknek és ő a levéllel támogatva verhetné az asztalt.” „Vagy a Ludasnak pár sort, az segíteni szokott. Csüggedten köszönte a jó szót, de elhárította. „Ó, nem, nem, szeretem az ilyesmit. Válaszol majd az igazgató, a főmérnök, a főkönyvelő, és magyarázzák a bizonyítványt. Hogy ezért nem, meg azért, és hogy majd. Ami meglehet, mind igaz. Csak éppen nem tartozik rám. A gyár magánügye, hogy úgy mondjam. Engem egy érdekel, mikor kapom meg a szemüvegemet. De erre senki sem tud felelni.” És hirtelen felbukkan előtte a plakát. Ahogy tavaly látta. Az egészségügyi világnap intő szám. Egy szem tekint rá a magasból, és a felirat hozzá is szól: vigyázz a szemed világára! Megborzong. Vigyázzon? így? Csatár Imre Magyar Nemzet_ Játékfilmszemle a Nagykörúton Útközben LEHETSÉGES-E egyáltalán egyetlen pillantásba befogni egy-egy esztendő magyar játékfilmjét, s azt mondani a látványra: ez a magyar film összképe? Mintegy húsz játékfilm készül évente a stúdiókban. Kritikusoknak, esztétáknak kötelessége látni valamennyit; maguk a művészek alighanem ki-kihagynak néhányat, a közönség pedig még jobban válogat Kevesen lehetnek, akik minden magyar játékfilmet megtekintenek. Az idei szemle egyik vitáján adatokat ismertettek arról, hogy a magyar filmek nézőinek csaknem a fele még az évi filmtermés felét sem nézte meg, s a nézők másik fele is különböző szempontok szerint válogatott. Sokkal több a rendező, mint ahány film évente készül, érthető tehát, ha a művészek névsora felől közelítve hiányos a filmtermés listája. Nem is tartozik bele a képbe, hogy mit nem látott a néző abban az esztendőben, az idei szemlén ez szóba sem jött. Legfeljebb az hiányolhat egy-egy nevet, aki attól a művésztől, valószínűleg korábbi élmények alapján, mást, esetleg többet, emlékezetesebbet várt, mint amit a műsortól valóban kapott. S kivált akkor, ha a bemutatott filmek rendezőinek névsorából már az előző évben is hiányzott valaki. Az idei szemlén sem szerepelt filmje Gaál Istvánnak, Huszárik Zoltánnak, Jancsó Miklósnak, Kása Ferencnek, Makk Károlynak. Örvendetes viszont, hogy új nevekkel találkozhatott a néző, mások nevével pedig újra találkozhatott. Egységes vonása, mindre ■ jellemző tulajdonsága volt-e mégis a budapesti magyar filmszemle tizenkilenc filmjének? „Színesebb, sokrétűbb, kísérletekben is gazdagabb a termés”, mondta az értékelő vita bevezetője, s ez igaz, bár évek óta tapasztalható kísérletező kedv a stúdiókban, s csak a legutóbbi egykét esztendőben támadt az elégedetlenség amiatt, hogy nem elég színes a magyar filmgyártás, legalábbis bizonyos műfajok tekintetében. Ez idén kétségkívül előrelépés történt e téren : a vitán föl is soroltak vígjátékokat, érdekes történeteket, népszerű filmeket, ki négyet, ki többet. A számok egymagukban azonban keveset mondanak. Akármennyi is a száma az ilyesféle filmnek, a fő kérdés mégis csak az, milyenek? S ebben már eltérnek a vélemények. Heves vita támadt a szemlén is, hogy találó szatíra-e A kard, arányos-e a Szépek és bolondok, talmi-e a Fekete gyémántok? Méltatlanul kevés szó esett a Kísértet Lublónról, noha ez a kevés szó elismerő volt, hiszen csakugyan évek óta először láthatott a közönség ilyen jóízű szórakoztató filmet. Eltértek hát a vélemények jó néhány film megítélésében. De kell-e az, hogy mindenki egyaránt ugyanúgy vélekedjék? Lehetséges-e egyáltalán vitathatatlan értékelés valamennyi filmről? Éri pedig bírálat a kritikát, gúny is gyakran, ha ugyanarról a filmről ki-ki másképp vélekedik. Olykor úgy tetszhet, mintha a vita is azt a célt szolgálná, mondja el ki-ki a maga véleményét, aztán majd valaki igazságot tesz köztük. Pedig hasokszínűbb lett a filmtermés, épp ebből következik: sokszínűbb kell legyen az értékelésük is. Hiszen vannak egymást kiegészítő színek, s vannak egymást kioltó színek is. Vannak színtévesztők, de vannak fakó színek is. Az egyik a harsány színeket szereti, a másik a pasztell. S akárhány film humora késztethet jóízű mosolygásra, elégedetlen marad az, aki gurulni akar a nevetéstől. AZ ÉRTÉKELŐ VITA meg- állapította, hogy az év filmjei „mind behatóbban foglalkoznak az egyének és a kis közösségek kérdéseivel, a lélektani jelenségekkel is, ez azonban nem jelenti a figyelem elfordulását az átfogó, nagy folyamatoktól, a szocialista társadalom egészét érintő témáktól”. Egyik-másik filmben ezek a tulajdonságok öszszefonódnak, másokban vagy az egyik vagy a másik tűnik fel, s végül is a filmtermés összességére áll a megállapítás. A vitaindító sorra vette a szemle filmjeit, s így az is kiderült, előfordulhat, hogy valamelyik film fejlődést mutat az egyik tekintetben, visszaesést a másikban. Valójában mégis helytálló ez az összefoglalása a szemlefilmek jellegzetességeinek, s egyszersmind kifejezi, hogy ez az év folytatása a korábbiak irányzatának. A magyar film megújulásának fő jellegzetessége éppen az, hogy az egyén és a társadalom kölcsönhatásait vizsgálja és vizsgálta, a társadalom és az emberiség átfogó, nagy folyamataihoz szólt hozzá, s az emberek, a kisebb közösségek kérdéseihez is. Tagadhatatlan, hogy ezt a szemle filmjeinek nagyobb része egyszerűbben, érthetőbben teszi, mint a korábbiak közül jó néhány. De a vitából az is kiderült: némelyik film sablonosan próbál érthető lenni, sematikusan egyszerű. A nevetés, szórakozás közönségigényének a Kísértet Lublón tartalmasan, színvonalasan, korszerűen tesz eleget, sokak szerint a 4. kard, a Szépek és bolondok is. De bizonyos törekvések kudarccal jártak; ezekről kevés szó esik, holott tanulságos lenne elgondolkodni rajtuk. Tapintatból talán vagy óvatoskodásból. A vitában az egyik hozzászóló azt mondta: maguk a művészek is jobban elviselik, ha nem általában „a” magyar filmet bírálják vagy akár gúnyolják, hanem megnevezik a bírált, a gúnyolt filmet. A szünetben aztán tréfa támadt ebből: persze, ha az a film nem az övé. A fő vitán pedig Kása Ferenc mondta el, hogy mikor a tavalyi hasonló vitán véleményt mondott néhány filmről, néhány nap múlva észrevette, hogy egyik-másik rendező elfordította a fejét, ha találkoztak. Megint csak a szünetben jött a tréfás válasz: még mindig jobb, mintha a bíráló fejét fordította volna el a megbírált. Nem elég tehát, ha sokszínűbbé válik a filmtermés, színesebbé kell lennie az igénynek és a bírálatnak is. Az esztendőnként ismétlődő játékfilmszemle, amelyet első ízben tartottak a budapesti Nagykörúton, aligha arra való, hogy mintegy törvényt üljön a magyar filmgyártás és filmművészet fölött, meghallgatván a tanúvallomásokat, vád- és védőbeszédeketelmarasztaló és elismerő kritikákat), a „fő vitán” ítélethozatalra vonuljon vissza és kihirdesse a jogerős ítéleteket, fölmentsen és elmarasztaljon. Már azért sem, mert a végső ítéletet a műalkotások fölött az idő hozza meg: a feledés, vagy az élmény maradandósága. Hiszen a magyar film is benne él, benne fejlődik az élet sodrában. Nem állhat félre, s nem is áll félre. A szemle talán egy kicsit csábíthat arra, hogy ne bensőségesen, hanem bezárkózottan kerüljenek mérlegre a magyar film problémái és eredményei, hogy az önvizsgálat befelé fordulássá váljon. A magyar film fejlődése, a fejlődés nehézségei és eredményei nem választhatók el a többi művészettől, s nem az élet teljességétől. Ez idén a magyar játékfilmszemlét a budapesti Nagykörúton rendezték meg, a főváros forgalmas fő útvonalán. Minek a jelképe, minek az ösztönzője ez? Annak-e, hogy a magyar filmnek ott a helye, ahol a közönségé? Hogy a magyar film az élet fő útvonalán járjon? Zay László* .Vasárnap, 1977. február 20. ESTI VENDÉG. Csak jön, minden este. Beállít, néha akaratunk ellenére, és beszél, beszél. Néha énekel, máskor sivít, hörög, zörög, képeket mutat, magyaráz, tudálékoskodik, kedélyesen mulattat vagy elszomorít, máskor dühbe hoz, megint máskor elandalít. Megszoktuk már, szinte furcsa, ha elmarad. Sokszor szeretnénk, ha valami másról beszélne, mint amibe belekezdett, örülnénk, ha hamarabb abbahagyná a számunkra unalmas vagy elkedvetlenítő mondandóját. Nem bánnánk, ha egyszermásszor korán elbúcsúzna. Ásítozunk előtte, tüntetően elhagyjuk a szobát, amelyben elfoglalta megszokott helyét, pizsamába bújunk, hátha az udvariatlanságnak ez a foka észhez téríti és bársonyos női hangot kölcsönözve önmagának, rózsás szép álmokat kívánva eltűnik esténkből. Többnyire azonban mit sem törődik kelletlen vendéglátásunkkal: csak beszél és beszél, néha énekel, máskor sivít, hörög, zörög, képeket mutogat, magyaráz, tudálékoskodik, mulattat vagy elszomorít, máskor dühbe hoz, megint máskor elandalít Egyre gyakrabban elaltat . Újabban választani enged, miről hallanánk szívesen: színházról vagy hülyéskedésekről ? Sületlenségekről vagy szomorú históriákról? Zenét hallgatnánk netán, vagy inkább jogmagyarázatot? Mert mindenhez ért ám, akár a reneszánsz embere. Polihisztor ő, de az is lehet hogy egyszerűen csak varázsló. Varázsló, azaz szemfényvesztő, mágus, azaz kókler, bűvész, azaz csaló. Soha nem lehetünk teljesen biztosak afelől, ki és mi ő voltaképpen foglalkozására és képzettségére, szaktudására nézve. Ha vasárnap még azt hittük, természettudós, keddre kiderül, történész, szerdára, hogy bohóc, csütörtökre, hogy irodalmár, pénteken úgy döntünk, mégiscsak álművész a látogatónk. Szombatonként úgy véljük, alighanem félkegyelmű, netán minket tart annak. Itt vannak például zavarba ejtő téma választási ajánlásai. Mintha művelt egyén létére — mert, hogy művelt, azt mindenki elismeri — nem tudná, mi az a szinonima. Rokonforgalmakat, rokontémákat sorol, azonos vagy egymástól csak kicsinykét eltérő műfajokat, majd nyájasan felkínálja: válasszatok. Elfelejtené, hogy azonos dolgok közül édesmindegy, melyiket választja; egyformán jól vagy egyformán rosszul jár az ember? Aki bolondságokkal szeretné tölteni a hétvégét, mert úgy tartja, a habókos mulatságok felüdítik, fanyalog, ha egy francia és egy magyar művészi film közül választhat magának. Megtréfált bennünket az év utolsó estéjén is legutóbb. No, nem azzal, amit mondott, azt nem is bántuk volna. Rosszindulatú tréfa volt az, ismét nagylelkűségével járhatott pórul az ember: nagyoperett és nagy kabaré közül engedte, hogy válasszunk, mintha nem tudná, rendszerint azok szívlelik az operettet is, akiknek nincsenek ízlésbeli ellenvetései, ha olcsó kabarétréfákkal kell búcsúzni az óévtől. Kajánságainak, csélcsapságainak, huncutságainak se szeri se száma. Folytatásos mesét reméltet. Truffaut-ról és művészetéről például, de a mese félbemarad, mielőtt az igazi szépségek és valódi értékek előkerülnének. Különös címekkel, beajánlásokkal felcsigázza az érdeklődést, éberré teszi a figyelmet, s valami sosem látott, sosem hallott csapnivalóságot produkál. Kuncogva memóriazavarba kergeti az embert. Bemutatja Jean-Pierre Léaud-t, mint a már emlegtett filmrendező, Truffaut ízig-vérig mai hősét, majd néhány nap múlva a feledhetetlen arcú fiatalembert Flaubert ódon hőseként vezeti elénk. Igaz, jó tulajdonságai is vannak szép számmal. Nem volna illendő megfeledkezni azokról sem, ha már hibáit és csintalanságait emlegetjük. Gyorsan és megbízhatóan szállítja a világ minden hírét, adatait, képekkel, magyarázatokkal kommentálva. Utánajár olyan eseményeknek is — földön, égen, víz alatt —, amelyeknek mi magunk soha nem mehetnénk utána. Igaz, híreik egy részéről kiderül: pletyka. Ám az vesse rá az első követ, aki nem hallgat szívesen egy kis pletykálkodást közeli és távoli ismerőseiről és ismeretlenjeiről. Megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, neveli, tanítja a gyermekeket, és vendégül hoz olyan világhírességeket is, akikkel — estéli vendégünk közbenjárása nélkül — soha nem ülhetnénk tete-á-tete, bizalmas csevegésre. No és erényei közé tartozik, hogy mindig kész önmaga megváltoztatására. Ígéri, ígéri, hogy kedvünk szerint formálja jellemét, csak mondjuk el bátran, milyennek szeretnénk látni. Addig-addig morgolódtunk félhangosan és hangosan, hogy újabban milyen sokat oktat bennünket felnőtteket, s még a vasárnap délutánokat is a komoly tudományos előadásoknak szenteli, a csillagászatnak áldoztatja velünk is a kedves semmittevés óráit, hogy most végre csakugyan komolyan fontolóra vette változását. Csakhogy milyennek kellene is lennie kinek-kinek a kedve szerint? Jómagam akkor örülnék igazán a jöttének, ha felhagyna nagyképűsködésével. Tudományról, tanulásról, közművelődésről egyaránt kedélyes egyszerűséggel szólna. Vasárnap délutánra a könnyed stílusú ismeretterjesztést hagyná, afféle munkákat, mint A tenger titkai című francia sorozat volt, s amilyennek most egy ugyancsak francia művészettörténeti filmsorozat ígérkezik. Nem bánnám, ha megfiatalodna, s maga is többet foglalkoznék az ifjúsággal. Beszélne róluk és velük, de nem éjfél előtt néhány perccel, amikorra minden egészséges fiatalt ágyba dönt már az egész napos izgés-mozgás, tanulás, sportolás utáni fáradtság. Dicsérném, ha nem csupán izmaink frisseségére ügyelne napi ötperces testedzés árán, hanem legalább ennyi időt szárna a tornapercekéhez hasonlóan figyelemre méltó időpontban az anyanyelvi készségek edzésére is. Mostanában ha a szép magyar beszédről ejt szót, a kutya sem törődik vele, fürdik, vacsorázik a család apraja-nagyja. Őszintén sajnálnám, ha családi magazinját, a Családi kört mindmegannyi pedagógiai és szerkesztési baklövésével együtt, eldugná a kevesebbek számára elérhető második programjába Ugyan hogyan nevelnék azokon a tájakon cseperedő, kamaszodó csemetéiket a szülők, ahová ily módon nem jutnának el Hanschburg professzor nevelési jótanácsai ? Legalább ennyire bosszantana, ha nem változtatna azon a szokásán, hogy a vidéki színházait előadásairól csak bizonyos tájegységek lakói számára sugároz felvételeket. Változatlanul fintorognék, ha csinálmányvetélkedőit közkedvelt témái előtt igyekeznék népszerűvé tenni. A hét népszerűségét ildomtalan volna például a Játék a betűkkel népszerűsítésére felhasználni, össznépinek szánt rendezvényeit, mint amilyennek az idén tavasszal-nyáron az újabb karmestervetélkedő és a nyári dalfesztivál ígérkezik, elengedő lenne csak a döntő perceiben fő műsoridőben sugározni. Az elődöntőket, zsűricsatározásokat tekintse meg este tíz után a második műsorban az, aki erre kíváncsi. És szeretnék sok kisfilmet látni a nagyvilágból, krokodilokkal, csúszómászókkal vagy azok nélkül, nemcsak keddenként, hanem a hét más estéin is. De nem egy tucatba kötve mindahányat, amiket a legutóbbi filmbörzéken vásárolni lehetett, hogy a negyediknél már felejtsem az elsőt, hanem, módjával, mértékkel adagoltan. Eltekintenék attól, hogy szombat esténként mindenáron mulattatni akar talmival, vacakkal, ósdival; helyettük el-elnéznék — hallgatnék valami szépet, kellemeset derűset, filmsorozatot, művészifilmet, koncertet képzőművészeti híradást, még a jogi eseteket is, legalább a valódi választás lehetőségével élve. Estéli vendégünket ezekkel a változásokkal fogadnám mindennap szívesen. Lőcsei Gabriella