Magyar Nemzet, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-10 / 213. szám

4 ­ Befejeződött az irodalmi hetilapok nemzetközi tanácskozása Pozsgay Imre fogadta a főszerkesztőket A szocialista országok iro­dalmi hetilapjai főszerkesz­tőinek találkozója pénteken befejezte munkáját. A tanács­kozásról Garai Gábor, a Ma­gyar Írók Szövetségének fő­titkára elmondta: úgy ért, a vendégek elégedettek a talál­kozóval­, több jelentős kérdés­ben alkotó vita, hasznos esz­mecsere alakult ki. — Jelentősnek értékelem, hogy a tanácskozás részvevői a fő elvi kérdésekben egyet­értettek — folytatta. — Meg­állapították, hogy a szocialis­ta országok irodalmi kapcso­latai kedvezően fejlődnek, mind szorosabbá válnak. A gyümölcsöző együttműködés, a különböző nemzetek irodal­mának, irodalmi életének fo­lyamatos figyelemmel kíséré­se jellemzi e kapcsolatokat. Változatlanul szükséges, hogy mindjobban megismerjük egymás irodalmát, s az iro­dalmi hetilapok hasábjairól is az irodalmi életet. — A jövőben még hatéko­nyabb együttműködésre van szükség az írószövetségek, he­tilapok szerkesztőségei között az irodalmi kapcsolatok to­vábbi ápolásáért — fogalma­zódott meg a találkozón. Pozsgay Imre kulturális mi­niszter pénteken fogadta a szocialista országok irodalmi hetilapjainak főszerkesztőit bu­dapesti tanácskozásuk alkal­mából. A Magyar Írók Szövetsége és a Lapkiadó Vállalat a bu­dapesti találkozó befejezése alkalmából fogadást adott pénteken a Fészek Művész­klubban. Klimó Károly képei öt szentendrei Művésztelepi Galériában Rem­ek esztendő ez az ezer­kilencszázhetvenhetes Klimó Károly számára. Termékeny és termékenyítő. Termékeny, mert — nem is az egész évet, csu­pán az eddig eltelt nyolc hó­napját használva ki — Klimó egy tárlatra való kitűnő képei s irodalmi illusztrációt fejezett be, továbbá egy festői eré­nyekkel teljes plasztikát for­máit, s ráadásul egy figyelem­re méltó falkárpitot tervezett. És termékenyítő is ez az esz­tendő Klimó Károly számára: eredményei — máris érezhető sodrással — erős lendülettel viszik majd tovább munkássá­gát a szentendrei Művésztele­­pi Galériában megnyitott tár­lat időközi összefoglalója után. De hát mi történt pontosan Klimó Károly műhelyében az idei esztendőben? Mivel ma­gyarázható s minek nevezhető festészetének mostani fölszik­rázása? Fordulatnak? Semmi­képpen: Klimó most­ is­san ugyanúgy gondolkodik és ugyanúgy fest, mint három esztendeje, amikor első kiállí­tásán vendégeskedhettek a lá­togatók, mint tavaly ősszel, amikor a Helikon Galériában bemutatott irodalmi művektől ihletett kompozícióit figyel­hettük. Folytatásnak? Az se pontos, mert a változás nem csupán mennyiségi — Klimó festészete nem termékenyebb lett (s pláne nem termeléke­nyebb!) — de egyben minőségi is: több mindenről beszél, s ugyanakkor egyszerűbben szól ennek az esztendőnek vala­mennyi képe, mint bármelyik elődje tehette s tette. A beérés volna tán mégis a legmegfelelőbb meghatározás erre az állapotra, melyben Klimó Károly munkássága e percben, tárlatának bizonysága szerint lelhető. Egy megszorí­tással, hogy mostani beérése nem jelentheti régebbi képei­nek egyszerű ,,éretlen” előz­ménnyé degradálását. Szeren­csés gesztussal figyelmeztet erre a kiállított anyag is: ren­dezője az idei művek elé egy három esztendővel ezelőtt fes­tett képet iktatott. S ez, az Égő szemétdomb, éppenséggel nem egy „meghaladott állapot tanújaként” árválkodik társai közt. Egyenrangú fél, melyről legföljebb ennyi mondható el, hogy — más, az semmiképp se, hogy alábbvaló a többinél. Mindez azonban még csak negatívumokkal felelt a ter­mészetesen következő kérdés­re: miben áll Klimó Károly festészetének beérése és ho­gyan érhető tetten? Nem egy­szerű dolog ez, mert hiába oly csábító a lehetőség, mégsem vágható rá az iménti kérdésre, hogy „mindenben”, hogy az egész műben. Ez túl általános. Nem lehet hát meghatározás, nem lehet, felelet. Ahhoz, hogy elfogadható legyen, előbb az­zal kell tisztába jönni: az adott esetben mi érthető e ,,min­­den”-en? A mesterség mindenképpen , hogy a legföltűnőbbikk­el kezdjük a részek fölsorolását, Klimó már régóta a jeles kul­túrájú festők közé tartozik, ám ilyet, mint az idén, még ő se produkált: a színegyeztetések és -szembeállítások, az átme­netek, a hangulatot keményítő gesztusok és feloldó fátylas mozzanatok, a felhozó részek közt váratlanul felizzó fé­nyek, az egyenletes felületek­be hasító vonalak olyan tuda­tos nyelvi rendszerré állanak össze újabb művein, hogy csak csodálni lehet festőjük preci­zitását. S ez a pontos világ nem válik hideggé, még kevés­bé kiszámította, a részletek hajlékony dallamai végül is rendkívül szuggesztív, precizi­tásában is érzelemteli össz­­hangzatot építenek minden ké­pen. Klimó Károly képei azonban nem üres, hanem telített hang­zatokból válnak egésszé. Más szóval: tartalmasak — mint voltak mindig. De tartalmassá­guk az újabb időkben egyre inkább közelít az érzelmek szűrőjén kibocsátott rációhoz (míg régebben megközelítésé­ben az érzelmi elem volt az uralkodó). Nyilvánvalóan nem független ez a jelenség Klimó újabban nagy kedvvel folyta­­tott “illusztrációs tevékenysé­gétől. Nem lett­­ ettől illuszt­ratív, szó sincs ilyesmiről — mélyebb rétegekből kell kike­resni a változások összefüggé­sét. Az illusztráció tömöríteni, rendszerezni, majd a gondola­tok ritmusából képi ritmust fonni tanította meg Klimó Ká­rolyt. Igaz, nem viszonzatla­­nul. Mint tavaly mutatott, majd ezúttal kiállított illuszt­rációi mutatják , a festő Kli­mó gondolkodásmódja, motí­vumkezelési rendszere hason­lóképpen mélyen behatolt az illusztrátor munkásságába, s felszabadította azt. E felszabadulásnak köszön­­tet” egyébként többé-kevésbé a kiállítás bevezetőben már említett plasztikai kompozíció is, Az üldöző halála. Ezt is irodalmi mű ihlette ugyanis: Alejo Carpentier Üldöző című elbeszélése. (Az ihleten és a máig vezető gondolati folya­mat irányának meghatározá­sán kívül persze az elbeszélés­nek nemigen akadhatott más szerepe. Klimó művét nemcsak az irodalmi, hanem a festői anyag törvényei is formálták: múlandóságuk, esendőségük, plasztikájuk és színességük már ebből következik.) Végül: Klimó Szőnyeg­terv­éről kell szót ejteni. A „festői” kárpitok tíz-tizenöt évvel ezelőtti virágkora után, a „textiles” textilkompozíciók mostani korszakában ilyesmi­vel előállni igazán merész do­log. Klimó mentségére legyen mondva: munkájával nem a vitába szólt bele. Szőnyegterve nem „szavazat” egyik, vagy másik oldalra. Hanem logikus következménye, kiszámítható lépése e festészet alakulásá­nak: képződményei egyre erő­sebben kívánták a plasztiku­sabb, s ugyanakkor anyagában hajlékonyabb megjelenés lehe­tőségét — azt tehát, amit csak a textil tud megadni. A terv — Puskás Nadia iparművész ke­zétől — kivitelezett részlete ezért nem ígéret, még így, tö­redékként­­ sem, hanem bizo­nyosság, amit éppen úgy föl kellene ismernie az arra hiva­tottaknak, mint az illusztrációs lapok alkalmatosságát.­­. Maow Nemzet „Jóra legyen az mn­k­ kezdési ” Sylvester János jubileumára Most ünnepelhetjük a nyom­tatott magyar szó ötödfelszáz­­éves születését. Krakkóban kezdődött meg a nyomtatott magyar nyelvű írásbeliség. Két jelentéktelen tankönyvecskét adott ki 1527-ben Hyeronimus Vietor krakkói nyomdász, hogy a gyerekek minél könnyebben és gyorsabban elsajátítsák a latin nyelvet. De a két könyv négy nyelvű: a latin szöveg­hez német, lengyel és magyar nyelvű értelmezés, fordítás já­rul. A magyar szöveg szerzője Sylvester János. Úttörő nagy tudósa irodalmunknak és nyelvtudományunknak, nem­csak a legelső nyomtatott ma­gyar szöveg szerzője. Ő írta az első magyar nyelvtankönyvet, igaz, még latinnal együtt: Grammatica Hungarolatina; ő készítette az első teljes Újszö­vetség-fordítást, s ez egyúttal a Magyarországon nyomtatott első magyar nyelvű könyv; ő fedezte fel a magyar nyelv al­kalmasságát az antik időmér­tékes verselésre, s megalkotta az első magyar hexamétereket. S ő figyelmeztetett először ar­ra, hogy a műköltészet állandó nyelvi forrása a népköltészet nyelve. Ennyi érdem, s mily szomo­rúan tragikus sors! Élete Krak­kóból való távozta után csupa küzdelem, hányódás, balsiker. Szinyérváralján született, de apai örökségéből kiforgatták. Nádasdi Tamásnál talált mene­déket és állást Sárvár-Újszige­­ten. De itt a nyomda alapítása és működése okozott Sylvester­­nek sok keserűséget és gondot. Házassága is szerencsétlen. Bécsben 1543-ban egyetemi ka­tedrát kapott, a héber nyelvet tanította, később a történel­met. De 1552 után eltűnt. Az egyetem feljegyzéseiben nevét nem találni többé. Azért-e, mert korábbi pártfogója, Ná­dasdi ellenségévé vált? Van, mert a jezsuiták befalyása megerősk­ített Bécsben is?Nem tudni. Úttörő érdemeit száza­dokon át homály fedte. Kazin­czy újította fel emlékét. Két krakkói nyomtatványa is csak 1912-ben került elő. Melich János tette közzé gon­dos hasonmás kiadásban. Az első könyv Rudimenta grammatices Donati, azaz Do­­natus nyeltanának elemei. Do­­natus az ókor végén írta meg nyelvtankönyveit; a kezdők­nek szólót a humanista nevelés elvei szerint dolgozta át Chris­­toforus Hegendorf. Sylvester közreműködését abból tudjuk, hogy a könyv végén latin buz­dító verset találni, s ennek címében megnevezi magát. A latin nyelvű distichonokban írt vers után pedig befejezésként a Miatyánk és az Üdvözlégy magyar fordítása található. En­nek alapján vélik úgy a tudó­sok, hogy ez a könyv elsősor­ban a magyar diákok részére készülhetett. Ebben a könyvben találjuk két legrégibb nyelvtani mű­szavunkat: tulajdonnév és köz­név. Mindkettő Sylvester alko­tása — ötödfélszáz éve hasz­náljuk mind, akik magyar nyelvtant tanulunk. A második könyv is latin nyelvkönyv: Puerilium Col­loquiorum Formuláé, azaz: Gyermeki beszélgetések pél­dái. Ebből a latin társalgás elemeit sajátíthatták el a ta­nulók. Itt minden latin mon­dathoz megtalálni a megfelelő német, lengyel és magyar for­dítást. Ebben a könyvben is humanista elv érvényesül: mi­nél hamarább gyakoroltatni magát a nyelvet, s a latin meg­értését anyanyelvi szöveggel könnyíteni meg. Sylvester szer­zőségét itt is a könyvet bezáró buzdító versből állapíthatjuk meg, a latin decastidhon címé­ben megnevezi magát. A Formuláé 27 beszélgetést tartalmaz más-más témáról. Mindig két fiú beszélget. Áll­jon itt mutatóban az utolsó be­szélgetés egy részlete. Thomas kéri Georgiust, hogy kísérje el egy temetésre.: „Az mester pa­­rancholna” az kíséretet. Tho­mas: „Nem híyaba ezth ky­­rem.” Georgius: „De miyrih kyred.” T.: „Hogy enghem tha­­niych.” G.: „Myre thyghed thaniytanalak.” . T.: „Borth megh­aldani.” G.: „Akkory­­­meegh hogy wyszed.” T.: „Ak­kor thoth.” (Olvasd: Akkor­é, amikor még viszed? Akkor tu­dott előttem.) G.: „Ez bor nek­tek eghyssighes lygyen.” T.: „Ez ylhal yol esigh.” G.: „Ez bo­rth wyghan ygyalhok.” T.: „Ptrewsszkelepnek my yoth kywannyak.” (Olvasd: prüsz­tölőnek.) G.: „Eghyssygh ne­ked.” T.: „Thyghed ysthen megh tharchon.” G.: „Myth ivalamith kezdeonek.” (T. i. kí­vánjuk.) T.: „Jóra lygyen az mith kezdesz.” G.: „Jo wyghre lygyen az myth zeressz.” (Olv.: szerez­sz.) T.: „Myth el meneo­­nek.” (T. i. kívánjunk.) G.: „Ez un­h neked bodogh lygyen.” „Wygh lygyen nekem megh thérysed.” G.: „Myth ezeketh nekem kywanoknak mongyak." T.: „Ezeketh énys neked kywa­­nom.” Sylvester még nem írhatott irodalmi nyelven, mert akkor az még nem volt. Ő az í-ző nyelvjárást beszélte. Többi könyvében is ezt a nyelvjárást használta. Szülőföldje nyelvét, ahonnan Ady is jött, s ahol Ady szintén í-ző formában ta­nulta először anyanyelvét. Mégis: szavai ma is frissen, mindenki előtt érthetően hang­zanak. Guy NAPLÓ szeptember 10 A Budapesti Történeti Mú­zeum reneszánsz kórusmuzsi­ka címmel zenei sorozatot rendez. Szeptember 11-én Dé­nárt Gusztáv vezetésével az Ám­on Mandolin Quintett, 18-án dr. Hettyey Gyula ve­zényletével a Csepeli Munkás­­otthon Női Kamarakórusa, 25-én Jobbágy Valér vezény­letével a Pécsi Tanárképző Főiskola Női Kamarakórusa, október 2-án pedig Kismar­­tony Ferenc vezényletével a Nagymarosi Szövetkezeti Fér­fikar ad hangversenyt dél­előtt 11 órai kezdettel a Bu­dapesti Történeti Múzeumban.­­ Új kiállítás nyílt meg pén­teken a Műcsarnokban: a bol­gár textilművészet modern tö­rekvéseit ismerteti. Húsz bol­gár művész 32 alkotását mu­tatja be a Képzőművészeti Vi­lághét tárlatán.oo Az idei nyár utolsó kiállítá­sát pénteken nyitották meg a velencei Kápolna Galériában. Ezzel a tárlattal, a budapesti pedagógusok Velencei-tóról ké­szített képeinek kiállításával véget ért a Velencei Nyár csaknem három hónapig tartó rendezvénysorozata. Bem­kó Sándor, a Benkó Di­xieland Együttes vezetője a zenekar hazai és külföldi si­keres fellépéseinek, valamint a közművelődésben kifejtett munkájának elismeréseként megkapta a Szocialista Kul­túráért kitüntetést. Benkó Sándor pénteken a ferencvá­rosi Kosztolányi Művelődési Házban vette át a kitüntetést, amelyet első ízben kapott meg a könnyűműfaj egyik képvi­selője.A Nyugat-Afrika népművésze­téről nyílt kiállítás pénteken a Néprajzi Múzeumban. A 120 kiállított tárgy — Tálát Ben­­lernek, a Török Köztársaság budapesti nagykövetének gyűjteménye — a világ leg­féltettebb múzeumi kincsei közé tartozik.V Zevo Mostel világhírű szí­nész csütörtökön éjszaka szív­roham következtében meghalt. Egyik leghíresebb alakítása a Broadway-on a Hegedűs a háztetőn Tevje szerepe volt. * Ipari formák a lakásban címmel, szeptember 17-én ki­állítás nyílik, meg az Iparmű­vészeti Múzeumban. Ez a tár­lat nyitja meg a Képzőművé­szeti Világhét magyarországi rendezvénysorozatát. * Mészáros Jenő festőművész emlékkiállítása szeptember 16-án nyílik meg a Hazafias Népfront I kerületi bizottsá­gának kiállítótermében (Bu­dapest, I., Bem rakpart 6—7.) SZÍNHÁZAK MA! MŰSORA Nemzeti Színház; (Budavári Pa­lota) : Philoktétés (lé! 81 — Pesti Színház; Eredeti helyszín (7) — Vidám Színpad; Észnél legyünk: (fél 8) — állami Bábszínház : Jókai tér: A kacsalaki rejtély (du fél 3) — Fővárosi Nagycirkusz: Po­rondon a világ (du, fél 4 és fél 8). .Szombat, 1917. szeptember 10. Horthy hatalmi rendszere (1919-1922) Jegyzetek Pölöskei Ferenc könyvéről Lassan egy évtizede már an­nak, hogy a Magyarország kapitalizmus kori fejlődésé­ről lezajlott történészvitában megfogalmazódott az igény, hogy a Horthy-k­orszak jelle­gének pontosabb meghatározá­sához, a fasizmus magyaror­szági problematikájának tudo­mányos igényű megoldásához a rendszer genezisének feltárá­sára van szükség. Pölöskei Ferencnek a Kossuth kiadónál megjelent könyve — követve a közelmúltban megjelent né­hány részmonográfia úttörését — elsőként vállalkozik arra, hogy az ellenforradalmi rend­szer keletkezését új szintézisbe foglalja. Gondolatmenete arra a felis­merésre épül, hogy egy rend­szer lényegét és jellegét a tör­vényhozó és végrehajtó hata­lom működésének iránya, ter­mészete határozza meg. Ezért azután az 1919 augusztusától 1922 nyaráig, pontosabban az 1922-es második nemzetgyűlé­si választásokig elemzi és ér­tékeli a kormányzati, állam­­igazgatási, valamint jogalkotói tevékenységet, amit az első ellenforradalmi kormányok, majd az első nemzetgyűlés folytattak. Szerencsés a jog­történeti és államjogi megkö­zelítés alkalmazása éppen egy történész részéről­, így a köz­történeti folyamatokba ágyaz­va kerülnek megvilágításra a jogi tények, és visszahatásuk másának a rendszernek az alakulására. Pölöskei felismerte és végre ki is mondta, hogy a rendszer kialakításában Horthy Miklós fővezér majd kormányzó nem báb volt az antant vagy egyes itthoni politikai körök kezé­ben, hanem túl a katonai erő­szakszervezet feletti korlátlan rendelkezési körén, a ,,pártpo­litikán felülemelkedve” tény­legesen a politikai fejlemények középpontjában állt. Különö­sen szembetűnő ez az antant hazai elképzeléseinek realizá­lásakor, az államfői hatalom körülírásakor és gyakorlati ér­tekezésekor, a királypuccsok idején, s végül a bethleni kon­szolidációs törekvéseknek és Horthy elképzeléseinek igen korai találkozásakor. A horthysta hatalmi rend­­­­szer 1919—1922. közötti el­ső, leginkább kritikus korsza­káról adott újszerű elemzés plasztikusan érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan a külön­féle ellenforradalmi, fasiszta jellegű szervezetek integrálód­tak a jobbfelé nyitottnak ma­radó államhatalmi rendbe. Ezt a folyamatot már korábban is ismertük. Pölöskei viszont arra vállalkozott, hogy bemutassa a korszak két tömegméretű el­lenforradalmi pártjának, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt fo­kozatos felszámolásának és fel­bomlásának folyamatát. A ké­sőbbiek szempontjából fontos tény, hogy ezek a pártok nem önszántukból lettek a bethleni és a horthysta konszolidáció támogatói vagy kiszolgálói, ha­nem mert heterogenitásuk miatt nem voltak alkalmasak saját céljaik elérésére, így a nagybirtokos és nagytőkés uralkodó osztályok hagyomá­nyos politikai exponensei — Horthyval szövetkezve — si­kerrel, számolták fel őket, s teremtettek meg egy új típusú egységes ellenforradalmi kor­mánypártot, amely leginkább a Tisza István-féle Munkapárt­hoz hasonlított, bár jellegében alapvetően más volt. A szerző figyelmét elsősorban a Kisgaz­dapártra és a volt munkapár­tiakra irányítja e folyamatok feltárásánál. Álláspontja ért­hető, hisz valóban a gazdagpa­­raszti liberális, sőt esetenként demokratikus érdekeket is ma­gába foglaló parasztpárt je­lenthette volna a nagyobb ve­szélyt az említett uralkodó osztályok gazdasági és politi­kai hatalmának konszolidáció­jára. A könyv mértéktartásról ta­núskodik a tekintetben is, hogy nem igyekszik a rend­szer­­fasiszta voltát minden áron úgy bizonyítani, hogy a felszínre vetődött, részben át­meneti, de tényleges hatalom­mal nem rendelkező, valóban fasiszta jellegű mozgalmakkal vagy szervezetekkel, jelensé­gekkel azonosítaná magát az egész hatalmi rendszert. Egyetérthetünk azzal is, hogy a rendszert nem elsősorban a sokat emlegetett titkos társasá­gok tevékenysége határozta meg, vagy tartotta volna fenn, bár ezek szerepét a szerző sem hagyja figyelmen kívül. A ,,mítoszok eloszlatását” nem tekinti kimondott feladatának, de a valóságból, a tényekből történő kiindulása önmagában is legendaromboló. Ismételten megerősítést nyer, hogy az ún. Bethlen—Peyer paktum (ami nem is elsősor­ban Peyer Károly nevéhez fű­ződik) nem volt titkos jellegű, és nem határozta meg döntően egyik fél politikáját sem az 1920-as évek első felében. Még fontosabb az a korrekció, amit Pölöskei a „Nagyatádi — Bethlen-kézfogás”-ról mond el. Szó sem volt itt arról, hogy Bethlen belépett volna a Kis­gazdapártba, és arra alapozta volna új egységes kormány­pártját. A miniszterelnök ügyes taktikázással szétzüllesz­tette a parasztpártot, és annak konzervatív nagybirtokos „ér­tékes elemeit” vette csak fi­gyelembe az Egységes Párt lét­rehozásánál. Végül az is fi­gyelmet érdemel, amit gróf Klebelsberg Kunóról megtu­dunk: a gróf mint kultúrpoliti­­kus vált ismertté az utókor előtt, de Bethlen István közeli barátjaként először a Belügy­minisztérium élén tett nagy szolgálatokat a rendszer ki­építésében. A Horthy-rendszer születéséről szóló monográfia erényei közé tartozik az is, hogy nemzetközi összefüggé­sekben gondolkodva tárgyalja a hazai fejleményeket. Két­ségtelen — és már bizonyított tény —, hogy a magyarországi ellenforradalmi rendszer eb­ben a formában nem jöhetett volna létre az antanthatalmak közreműködése, avagy jóváha­gyása nélkül.­­végül is visszatérünk az első­ként felvetett gondolat­hoz: a rendszer sokat vitatott jellegéhez, mi erről a szerző véleménye? A recenzens csak sommásan ragadhatja ki a lé­nyegét. Pölöskei szerint 1919 —1922. között egy sajátos, fa­siszta meghatározó jegyeket vi­selő rendszer jött létre, amely számos alapelemét átvette a Horthy által 1919 őszén a Du­nántúlon kialakított nyílt, dik­tatórikus katonai-politikai rendszernek. A korszak vezető garnitúrájának bázisát min­denekelőtt a nagybirtokosok és a nagytőkések adták, de jelen­tős szerepet kaptak benne a „középrétegeket” tömörítő szélsőjobboldali szervezetek. A hagyományos uralkodó osztá­lyok konzervativizmusa is megváltozott a forradalmak után: közeledett a szélsőjobb­oldali, nyílt fasiszta diktatúrá­ra törekvő szervezetek elkép­zeléseihez. Ebben a kormány­zati rendszerben eleve nem ér­vényesülhetett a polgári jog­­egyenlőség sem. Pölöskei Ferenc könyve iz­galmas és újszerű munka, amely a magyarság közelmúlt­jának feltárásában úgy lépett előre, hogy annak eredményeit nemcsak a beavatott szakem­berek ismerhetik el, hanem a tegnapra kíváncsi mai olvasó is új, megbízható információ­kat kaphat tőle. Gergely Jenő „Ember a gyorsuló időben” a cí­me a kolozsvári „Korunk” 1967-es — terjedelmes és tartalmas — Évkönyvének. Számos romániai magyar szociológus, pszichológus, urbanisztikai szakember és peda­gógus — s mellettük a folyóirat több román munkatársa — mondja el véleményét olyan témákról, mint a városi életforma veszedel­mei, mint az „élet minősége” bo­nyolult problematikája egy szocia­lizmust építő államban, az ifjúság sajátos gondjainak kutatása, mint az „antipszichiátria”. A Veress Zoltán szerkesztette — és nyomda­­technikailag is jeles — Évkönyv igyekszik feleleteket találni arra a kérdésre is, amit Gáli Ernő, a fo­lyóirat szerkesztője a kiad­va­ny it a k is elmet adó írásában így fogal­maz meg: „Milyen begyökerezett­­ségek szükségesek, sőt nélkülözhe­tetlenek eg­y olyan világban, ame­­lyen mind jobban kiüt a bizonyta­lanság stigmája? Úgy véljük: e helyütt is érdemes kiemelni a ne­ves Irodalmi riporter, Beke György „Lehetőség és lelemény” című írását, ahol is azt kutatja, mi­lyen életet kínál mai (és holnapi) lakóinak a hetvenes évek Sepsi­­szentgyörgye, s főleg annak ipari ötezete? Érdekes kortörténeti do­kumentum az a „kerekasztal-be­­szélgetés”, amely a régi „Ko­runk” természettudományos cik­keit, tanulmányait elemzi. A mai szakemberek joggal állapították meg, hogy Gaál Gábor egy olyan világért küzdött, ahol a technika fejlődése nem pusztán az ember kényelmét szolgálja, hanem ahol a kulturált, a bátor, a teljes ember „teszi kezessé” a technika vív­vá­­nyait. (a.)

Next