Magyar Nemzet, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-22 / 19. szám

Magar Nemzet Vizsgaidő Az Országgyűlési Könyvtárnak, egyik legnagyobb ilyen közrtézményünknek forgalmán is pontosan érzékelhető, hogy vizsáikra készülnek a főiskolások és egyetemisták. A máskor röndes előtérben nagy a tolongás, a beszélgetésekből kihallani esélyekről és reményekről van szó, professzorok szigoráról agy enyhe osztályozásáról. A vizsga természetesen nemcsak a hallgatók tudásának zámbavétele, hanem az egyetem, főiskola oktatásának kontollja is. Hiszen, hol vállvonogatva, hol egyetértő nyugalomnál mondogatják a diákok, bizonyos egyetemekre csak bejutni nehéz, kikerülni onnan nehezebb. Vannak ugyanis olyan karok s szakok, ahol nagyon könnyű a vizsga, ahol a jó érdemjegyincs arányban a hallgató fölkészülésével, ahol úgyszólván ehetetlen megbukni, mert ez az oktató és az oktatott közös jegyere volna. Némely karon, egyetemen viszont egészen más a helyzet. Itt nemcsak meg kell dolgozni a jó jegyekért, hanem egy-egy zigora professzornál valóságos művészet jelest, vagy akár őt is szerezni. Néhány vizsgáztató szigoráról tisztelettel és túlűzött izgalommal beszélnek: arról, hogy az illetőnek semmiem jó, hogy az egyetemi jegyzet betűjét szinte szó szerint kell tudni, hogy már a rövid, elgondolkodó csöndre is elégtelen ■sztályzat a válasz. Ha ezekben a mendemondákban sok is aúlzás, annyi kétségtelen, hogy gyakori a különbség az egyeemek és főiskolák némely oktatójának vizsgakövetelményei között. Olyanféle ez az ellentét, mint amilyennel már a felvételi vizsgán is találkozhat a pályázó. Bizonyos karokra és szakokra olykor a maximális pontszám sem elegendő, másutt pedig megfelel az is, aki elérte a relatív pontszám alsó határát. Ezeket az ellentmondásokat nehéz föloldani. Nyilvánvaló, hogy amíg az idegen nyelvi szakokra, a pszichológiára, a szociológiára, az orvostudományi karra, a jogra sokkal többen jelentkeznek, mint amennyi fölvehető, bizonyos műszaki és agráriskolákon viszont a szükséges létszám is alig tölthető be, éles különbségek lesznek a tanulmányi eredmények között is. És megmarad az évek óta tapasztalható feszültség: az osztály avuló tanulóját nem veszik föl az egyetemre, a hátul kullog v viszont fölényesen újságolja a főiskola értesítését a beiratkozásról. Ha felvétel és felvétel között különbségei adódhatnak is, abban lehetne törekedni arra, hogy legalább a vizsgákon se legyenek ekkora eltérések. A vizsgakövetelményeket bizonyos mértékig közelíteni lehetne egymáshoz. Olykor azon az írón is, hogy a hallgatónak, ha tudatlan, és feleletén észrevehető, hogy egész félévben henyélt, akár évet is kelljen isméelnie. Biztos, hogy az illető intézmény ettől népszerűtlenné válik, de a legfontosabb szempont mégis az, hogy ne legyen olyan tanárjelölt, aki bizonytalan helyesírása miatt fél az aszályban a táblára írni, akinek idegen nyelvi kiejtését, ténybeli libáit a diákok suttogva kicsúfolják, vagy fennhangon korrigálják. Azt szokás mondani: helyes, hogy az orvostudományi egyetemeken szigorúak a professzorok, hiszen a fiatal orvos tudásnak vagy tudatlanságának a beteg gyógyulása, olykor életeesz a tétje. De más pályán is fontos a tudás: mérnöknek, kutaknak, jogásznak is köze van az életünkhöz. S a kezdő nevelő könnyen okozhat sérüléseket, nehezen gyógyítható lelki sebezet. A vizsgák szeretetteljes szigora viszont megelőzheti a későbbi károkat (g. i.) Villámtréfa Évek óta mosolygó szem- és fültanúja vagyok kis vilámtréfáknak vállalati és inézményi büfékben. Ezek mind ■zeszmentes helyek. Egy-két dolgozó korábbi botrányos le■észegedése, munkakiesés, „beolvasás”, a büfébeni „dolce óta” túltengése nyomán vezeti, igazgatói rendelet tiltotta meg az alkoholmérést ezekben. Azt hiszem, ez után a kissé értelmes bevezető után feleséges megmagyaráznom, mit is levezek én itt most villámréfának. Kétségtelen, hogy ezekben a puritánra lúgozott füfékben a rendelet életbe lépése után megváltozott az élet. Eltűntek az asztalokról a sörösüveg-garmadák, a félcseresznyék melletti világmegváltások és a konyakkal pontosított légyott-megbeszéések. Ha az ember csak az egyik érzékszervére, a szemére hagyatkozik, arra a meggyőződésre jut, hogy ezek az emléletek hatásosak: az aszalókon és a pultokon mindenütt csak kávés csészék és idítő italok. Akinek azonban a nagyvárosi levegő és a dohányzás nem sorvasztotta el teljesen a szaglását, az egyhét szippantás után gyanakodni kezd. Akkor aztán jobban körülnéz és különös kis életűozzanatokat lát. Egyesek például egyáltalán nem kavarhatják a kávéjukat, hanem csak úgy „fellökik”, ahogy kupicából szokás a „rövidet”. Mások pedig egy-egy tonic vagy pirosló meggyvér felhajtása után hallatnak olyan elégedett nyögést, amilyen nyögésünk és meggyvér-leeresztés után egyszerűen érthetetlen, amit csak egy piros nagyfröccs után hallat az ember, lévén törvényszerű, hogy csak a bornak és a szesznek a nyelőcsövön való lefolyása és a gyomorban való elhelyezkedése vált ki nyögésben is megnyilvánuló elégedettséget nemhogy a szervezetünkből, de a lelkünkből. Alkohol tehát nincs ezekben a büfékben, csak villámtréfák vannak. A dolgozók és a kiszolgáló személyzet villámgyorsan tréfálják meg, játsszák ki a tiltó rendeletet, az igazgatót, a felsőbbséget. Nem is vitás, hogy az ilyen helyeken, kétszeresen is jólesik a pálinka. Amióta aztán életbe lépett a reggel kilencig tartó országos szesztilalom, helyesebben szeszkiszolgálási tilalom, amióta sem kocsmákban, sem büfékben, sem presszókban nem teljesítik a hajnali és reggeli órákban a fél cseresznye, félkevert, fél-rum iránti kérelmeket, az a gyanúm, hogy az egész ország átállt villámtréfára. Tévedés ne essék: nem a rendelet jogosságát, időszerűségét, avagy jótékony hatását teszem én itt most vita tárgyává, hanem csak tudatformáló és nevelő hatását kísérelem meg elemezni, és ezt is csak egy szempontból, villámtréfa-szempontból. Mi játszódik le annak az embernek a lelkében, aki teszem azt hajnali négykor kel, s fél ötkor vág neki annak a mondjuk másfél órás útnak, amelynek a végpontja a hat óra előtt átlépett gyárkapu, s amely útnak bizonyos megszokott pontján eleddig mindig megivott egy fél deci pálinkát, hogy ne érezze oly kilátástalannak a további utat, a napot, hogy erőt merítsen egy megszokott és törvényes szertartásból, és áld most mindezt nem teheti meg? Nyilvánvaló hogy mi, ebből az emberből egy keserű káromkodás tör fel. Ettől az embertől elvettek valamit, ami az övé volt, ennek az embernek megfricskázták az orrát. Csak, persze, a szeszt, azt nem vették el tőle. Ha annyira kívánja, és miért is ne kívánná, amikor hideg is van, korán is van, gondok is vannak, a megszokás is nagy erő, hát beóvakodik valami útba eső közértbe és vesz magának egy üveggel. Ez jóval több, mint amire neki most szüksége van, tehát összeáll valakivel, vadidegennel vagy látásból ismerttel, és az utcán, üvegből, szájról szájra adott üvegből megissza a járandóságát. Megcsinálja a maga kis villámtréfáját. Ez a villámtréfa azonban már korántsem annyira kedélyes, mint a bel-büfében elcsattant. Ez körülményes, hoszszadalmas és némi kis megalázó mozzanatoktól sem mentes. A bel-büfében, ahol mostanra már szépen kialakult az összejátszás a kiszolgálók és a cég „jobb fejei”, virtusosabb legényei között, betyáros, rebellis, ellenzékies színezete van a villámtréfának. Ott kiváltság szeszhez jutni. Megbízhatatlan egyén ott nem kap csak tiszta Coca-Colát. Aki viszont kap, annak csak kacsintania kell. Hajnali emberünk azonban nem ússza meg egy kacsintással. Neki, akármennyire siet is, végig kell járnia a csalás, a kiskapuzás hosszú és görbe útját, amíg végre az utcán a szájra teheti az üveget. Aligha képzelhető el, hogy ez az ember ezenközben mérlegeli és belátja, hogy ez a rendelkezés nem ő ellene irányul, hanem a már kora reggel részeg mihasznált ellen. Az üzemi balesetek megelőzése, a termelékenység, az egészségesebb élet, amelyeket a tilalom mind előmozdítani szándékszik, ugyancsak nem hatják meg. Ezzel szemben ő megint megtanult kinyitni egy kiskaput. Rávezetődött egy görbe útra. Egy kis megalázkodással kielégítenie egy kissé megbélyegzett szükségletet. Egy szó mint száz, ő nem nevet a villámtréfán, s amit érez, az sokkal közelebb van egy züllésbe kényszerített ember átkaihoz, mint egy munkába induló építő jellegű lelkesedéséhez. Van aztán ennek a villámtréfaügynek, ennek a kissé elkomorodott villámtréfakérdésnek egy másik oldala is. A történelmi oldala tudniillik. Az, hogy mikor és ki engedhette meg magának a régmúlt előidőkben, hogy munkába menet magához vegyen egy féldecit, és kinek nem tellett még erre sem, kinek maradt csak ritkán beteljesülő vágya ez, valamint ezzel szemben az a jelenkori vívmány, hogy ma mindenki megengedheti magának — aki reggel kilenc előtt jár munkába. Azaz, magyarán: nem a most az utcán villámtréfázók munkája, hajnali kelése, kitartása és szorgalma tette lehetővé és — esetleg — szükségszerűvé ezt a rendelkezést? Ha a villámtréfák nyelvén akarom megfogalmazni a dolgot, azt kell mondanom, hogy a dolgozó nén önkezével vonta meg magától a hajnali reggeli féldeciket. Nincs hát akkor semmi talaja ennek az aggályoskodásnak, ennek a lelkizésnek! Az érintett egyén előbb-utóbb rájön arra is, hogy megint egy nagyot lépett előre, hiszen ezek után végül is előbb-utóbb elhagyta egyik múltból örökölt, egészségtelen és a modern emberhez már hovatovább méltatlan szokását, a reggeli iszogatást és büszkén mutatta fel a világnak új, világra szóló találmányát- az agyat űrt absztinenciát. Nálunk ugyanis ezután csak reggel kilencig öl butít és dönt nyomncba az alkohol csak addig, amíg nem kantható. Mi ? Hogy nem nevet a nyálas olvasó a villámtréfa ezen csattanóján? Megnyugtatásul: a szerzője sem. Csurka István Rövidebb úton Tizenöt éves távlatban — 1990-ig — a hazai kereskedelmi forgalom változatlan áron számítva csaknem duplájára nő. Igényeink a kétszeres mennyiség mellett a minőségre vonatkozóan valószínűleg hatványozottan emelkednek. Gondoljunk csak vissza tizenöt évvel ezelőtti vásárlásainkra ... Akkor valami édességet akartunk venni, ma márkás csokoládék, desszertek között válogathatunk a közértben, s ha pulóver-szemlére indulunk, meghatározott színű, mintájú, vastagságú, formájú kötött holmi jöhet csak szóba ... Rövidesen ki sem lépünk talán a lakásból, ha a kardigánunk nem „megy” az autónk színéhez... Ilyen óriási mennyiségű és minőségű forgalomnövekedésnek a kereskedelem csak a mainál lényegesen racionalizáltabb szervezetben lesz képes eleget tenni. A legészszerűbb szervezési mód: az áru útjának rövidítése. Minél kevesebb kilométert tesz meg az áru az előállítás helyétől a vásárló kosaráig, annál kevesebbe kerül a raktározónak, annál inkább hű az akkori divathoz, s nem utolsósorban kisebb a rongálódás lehetősége. A nagykereskedelem létjogosultsága nem vitatott. A rövidebb út miatt azonban szorgalmazzuk a kiskereskedelem közvetlen beszerzéseit is, az úgynevezett „demigrossz” szervezetek kialakulását, a nagykereskedelem bolti tevékenységét, a minta utáni árusítási rendszert Egy évtizede annak, hogy az áruforgalmazás rendjének merev csatornáit feloldották, most már azonban egyre sürgetőbb valamennyi rugalmas szervezési lehetőség felkutatása és kihasználása. A mai helyzet: az ipar és a kereskedelem „egymásra mutogat”, mindkét fél — a saját igazának tudatában — a másikat teszi felelőssé a hibákért. Az ipar és a kereskedelem „messze van” egymástól, érdekeltségük nem minden téren esdik egybe, s hosszú viták, tárgyalások árán jutnak dűlőre, gyakran akkor, amikor már elkéstek, az adott áru iránt már csökken az érdeklődés... A rugalmasabb kapcsolatokkal ezt az „egymásra mutogatást” is meg lehet szüntetni. Ha nemcsak a kereskedelem, hanem az ipar is nagyobb kockázatot vállal, egészséges verseny alakulhat ki, s végül is a piac dönti el, melyik áru életképes. Már közelítjük a célt, de még sok a tennivaló annak érdekében, hogy kereskedelmünk felnőjön az új, a nagyobb igényekhez. r. j. Megnézte már az e napit? (Hegedűs István rajza) Kilenc Sárkány A HARCI ZAJ nem csitult el a vietnami-kambodzsai határon, naponta érkeznek hírek újabb betörésekről a Papagájcsőr-síkság északi és déli oldalán. A Mekong-delta távol esik e területtől és csaknem három évvel Dél teljes felszabadulása után mindenütt a gyors újjáépítés eredményeit látjuk. Pedig a déli országrészre nem érvényes az északi korszakbeosztás. Hanoiban úgy számolnak, hogy 1946-tól 1954-ig tartott a franciákkal szemben a felszabadító háború, 1954-től 1964-ig az újjáépítés évtizede, 1964—1975-ig az amerikaiak ellen vívott védelmi háború. 1975-ben pedig megkezdődött az új korszak, az egész ország egyesítésének és egységesítésének időszaka. Délen ezt másképp mondják. Ott nem volt újjáépítési szünet, hanem megállás nélkül tovább folyt a forradalmi, felszabadító harc egészen 1975. április 30-ig. Mások tehát a feltételek és mások a feladatok is. Északon ép ül a szocialista társadalom. Délen párhuzamosan jelentkezik a kettős cél: a polgári demokratikus forradalom teljes végrehajtása és az áttérés a nem demokratikus forradalomra, miközben fokozatosan létrejönnek a szocialista alapok. A MEKONG partján állva ismét hatalmába kerít a megilletődés, mint mindig, amikor Földünk valamely csodáját látom. A legnagyobb folyam Dél-Ázsiában, ezerkétszáz kilométerrel hosszabb, mint a Duna és átlagos vízhozama is legalább kétszerese annak. Hat országon hömpölyög keresztül, míg kilenc ágra szakadva eléri a Dél-kínai-tengert. Cuu Long, Kilenc Sárkány, így nevezik a Mekong szétnyílt kilenc vizitjiát s a tartományt is, amelyet meglátogatni készülünk. Csaknem másfél kilométer széles itt a folyam, híd nincs, komphajó szállít át bennünket a túlsó partra. „A kép teljesen hasonlít a Gangesz vidékére” — jegyzi meg küldöttségünk két indiai tagja. Apró halászbárkák pöfögnek, a folyót mindenütt bambusz és pálmaerdők szegélyezik. „A világ egyik legtermékenyebb területe” — teszi hozzá kísérőnk. A tartomány székhelyén, az ünnepélyesen feldíszített csarnokban meghallgatjuk a tájékoztatót. Harminc évig tartott itt a háború s az amerikaiak a legtöbb vegyi fegyvert a deltavidéken vetették be, a lombtalanító bombák nyolcvan százaléka ide hullott le. Minden második családnak van egy halottja. Minden lakosra kereken 40 bomba jutott. Az emberek különös, kettős életformát vettek fel. Nappal békés parasztok, éjjel szabadságharcosok voltak. Az amerikaiak új és új módszerekkel próbálkoztak, összeterelték a lakosságot úgynevezett stratégiai falvakba, eszeveszett szőnyegbombázást hajtottak végre, fölégették az erdőket, elpusztították a termést és a gyümölcsösöket. Észak és Dél a termelési szokásokban is eltért egymástól. Északon már régóta áttértek az évenként kétszeri rizsaratásra s így hektáronként 1—10 tonna termést takarítanak be, természetesen az időjárástól függően. Délen az éles napfény, az örök nyár s különösen a delta folyói között a bőséges víz, a gazdag, aorhanyós föld nem késztette nagyobb erőfeszítésre a parasztokat. Elegendőnek tartották az egyszeri aratást, többi idejüket halászattal, ráktenyésztéssel, gyümölcsszedéssel töltötték. Az eltelt két és fél év alatt kezdték belátni, hogy az ország, gazdasági szükségletei tőlük is több munkát követelnek. HÁROMSZOR IS lehetne aratni ezen a dús élettől duzzadó földön. A Kilenc Sárkány tartományban sok helyütt a hozamokat már megduplázták, elérték a hektáronkénti 6-7 tonnát, kézi erővel. Hát ha még áttérhetnének a gépek használatára. A tervek szerint 1980-ra a delta tízmillió lakosának kereken tízmillió tonna rizst kell termelnie, s akkor az ország önellátóvá válik. A szántóterületet negyven százalékkal növelték s jórészt ismét termővé tették a háború alatt ugarrá vált földeket. Mindez nagyszabású öntözőrendszerek építését is igényli. Persze ez is csak kézi erővel mehet ma még, így is a tartományban 36 kilométer hoszszú új csatornát ástak ki, mintegy 50 ezer hektár vált öntözhetővé. Serény munka indult meg az egyetemeken és a kutatóintézetekben is. Az amerikai uralom idején a Saigon egyetemen alig képeztek mezőgazdasági szakembereket. Ma már ezernégyszáz fiatal agronómusjelölt tanul, számuk 1980-ra négyezerre nő. Motoros csónakba szálltunk, mert csak így lehet elérni az egykori legendás ellenállási központokat. A Kilenc Sárkányt a mellékfolyók százai kötik össze. A part egyetlen buja zöld növényfaj. A vízre ráhajolnak a kókuszpálmák, halkan suhognak a banánfák széles lapátlevelei, a mandóka, a szegfűszeg, az ananász illatával terhes a simogató meleg levegő. „Harmincöt fok” — mondja a kísérőnk, miközben sörrel kínál. Kúp alakú vietnami szalmakalapokat kapunk. „Veszélyes ám itt a Nap” — teszi hozzá. Küldöttségünk francia tagja még zsebkendőt is köt a tarkójára, mint annak idején az idegenlégió katonái. A méregzöld rengetegben, az egymásba hajló narancs- és mandarinfák árnyékában apró házak bújnak meg. A régebbiek fából, vályogból, az újabbak már csillogó piros téglából épültek. A lágyan csobbanó víz majd minden ház előtt csónakot ringat, nem is akármilyet, motorral felszereltet. Az egyik lagúna tisztásán partraszállunk. Nevét is felírom, a Cai Ngang folyó elágazása. My Loc falu tanácsházának teteje kókuszdió-levelekből készült, árnyas és szellős, a célnak teljesen megfelel. Ebben a faluban volt a tartományi pártszervezet központja. A háború egész ideje alatt. Kétszáz méterre egy megerősített amerikai katonai állástól. Talán rosszul értettem. Ismét megkérdezem a tolmácsot. Igen, kétszáz méterre. A küldöttség tagjai hitetlenül csóválják a fejüket. Hogy volt ez lehetséges? ALAGÚTRENDSZER vezetett innen az őserdőbe több kilométeres, számos kijárattal. A környéken összesen negyvenhét amerikai katonai állást építettek ki. Körülöttük letarolták az erdőt. Mégsem jöttek rá, honnan éri őket éjszakánként a váratlan rajtaütés. A falut ötvenkétszer bombázták, tizenegyszer felgyújtották. Kétezerkilencszáz család lakik a faluban. Ebből 490 család gyászolja 394 tagját, öreg paraszt jön be a bambuszoszlopok között. Minden gyermekét megölték. Aztán egy idős aszszony. Tíztagú családjából egyedül maradt. Megkérdeztük, voltak-e árulók az amerikai megszállás idején? „Nagyon kevesen” — hangzott a válasz. Bíróság elé állították őket. „És mi történt a falu akkori vezetőivel?” — érdeklődtünk. „Az egész falu részt vett a harcban, s a vezetők szervezték a helyi ellenállást. Egyiket a kerület népi bizottságába választották, a másik az ellátó és építő vállalat igazgatója lett” — felelték. Ho Si Minh város úttörőklubjában több gyerekkel találkoztunk, akik részt vettek a harcokban. Az egyik kislány ruháját két kitüntetés díszítette. Hatéves korában hírvivő volt a partizáncsoportok között. Anyjával együtt letartóztatták és több hónapon keresztül börtönben tartották. A felszabadulást követően a faluban minden megváltozott. A nincstelenek földet kaptak. Ma a nagyobb családok négy és fél, a kisebbek ennél kevesebb hektáron gazdálkodnak, de másfél hektárnál kevesebbje egyik családnak sincs. A legnagyobb családnál harminc gyerek, a legkisebbnél négy található. Csaknem minden szántóterületet megművelnek, bár még mindig nehézséget jelent a sok rejtett akna és fel nem robbant bomba. A falvakban jóval könnyebb a politikai, kulturális munka, mert a parasztok a hosszú háború alatt megszokták, hogy a kommunisták vezetik az ellenállási küzdelmet s azt is, hogy a népi egység a siker alapja. Szinte maguktól jöttek létre a Hazafias Front szervezetei. Elbúcsúztunk Mr Loc falu lakóitól és ismét csónakba szálltunk. Az alkonyat közeledtével megélénkült a víziélet. Sok kis bárkával találkoztunk, utasaik barátságosan integettek. A Kilenc Sárkány földjénerőteljes, gazdag élet érlelődik. Pethő Tibor